1. A filozófiai rendszerek értékben joggal hasonlíthatók a
műalkotásokhoz. Platon eszmetana vagy Aristoteles és Zarathustra etikája
van olyan műremek, mint Ráfael Disputája vagy Homeros Iliasa. Amint a
nagy műalkotások nem évülnek el valamely kornak letűnésével, hasonlókép
állandó értéket képviselnek a nagy gondolkodók meglátásai. A forgandó
idő kevésbbé érinti őket, mint a természettudományok hipotéziseit vagy a
kultúra külső kereteit. A nagy nemzetek kihalnak, a világbirodalmak
összeomlanak, de a nagy vallások mellett a nagy bölcseleti rendszerek
túlélnek minden katasztrófát. Egyik a másikat nem rontja le, inkább
kiegészíti, amint Sophokles egyszerű drámája ma is odaállítható
Shakespeare és Madách fejlett technikája mellé. Fennmaradásuk titkát
magyarázza hatásuk is, melyet az előszóban fejtegettünk.
Amint a műalkotásokat, úgy a nagy rendszerek keletkezését is a következő
három nagy tényező érteti meg: az egyetemes emberi, a kultúrtörténeti és
az egyéni.[5]
_I. Az egyetemes emberi tényező_ fejti meg előttünk, hogy a filozófiai
problémák adottságok, a lét örök rejtelmei, melyek ott szunnyadnak
minden kornak és minden embernek keblében.
Az ember először is éhezi és szomjúhozza az igazságot, azért épít
magának a szórványos tapasztalatokból és a szaktudományok dirib-darab
ismereteiből világnézetet: metafizikát és természetbölcseletet. Az
igazsághoz hasonlóan áhítozik másodszor az igazság útjának
felfedezésére; ezt kutatja a logikában és ismeretelméletben. Harmadszor
nem boldogítja a rideg tudás, ennél többet kíván: szeretni és
szerettetni, bízni és remélni, odasímulni az örök szeretethez,
gyengeségének tudatában odamenekülni a végtelen erőshöz. Ezért avatja
Aristoteles nagy lelkének vágyódása a metafizikát teológiává; ezért nem
lehet a bölcseletet sohasem egészen elszakítani a vallástól, mindig
állást foglal vele szemben, nemcsak keleten, hanem a legújabb nyugati
irodalomban is. Végül negyedszer minden ember az ösztönök erős
dualizmusát tapasztalja önmagában, s az érzéki és szellemi vágyak
tusájában keresi a kellő magatartást és ezzel megalapítja a filozófia
koronáját: az etikát.
_II. A kultúrtörténeti tényező._ A lét rejtelmeiből melyek kerülnek
egy-egy gondolkodó életében homloktérbe, az függ a korszellemtől, a
benne izzó problémáktól, a nép lelkében forrongó vágyaktól és
ösztönöktől. Rendszerint a nagy emberek érzik át legmélyebben népük
nyomorúságát, hazájuk ügyét-baját, és így a nemzeti lélek szunnyadó
vágyait és érzelmeit ők ismerik fel, ők fogalmazzák meg legvilágosabban
és öntik maradandó rendszerbe. Ők tanítják az átlagembert gondolkodni és
érezni és így bennük eszmél magára a nemzet és a kor. Ezért az irodalom,
a néprajz és a kultúrtörténelem nem hanyagolhatják el a filozófia
történetét; de viszont a bölcselők gondolatvilágának megértésére sem
mellőzhető a kor képe, a föld arculata, a nép lelke, melyből származnak
és melyben élnek. Sokszor megértjük ezekből, hogyan kerülnek egymástól
messzefekvő kérdések egy lélekben egymás mellé; a problémák bonyodalma
és a mutatkozó ellentmondások megvilágosodnak előttünk.
A szociológusok gyakran túlbecsülik a kultúrtörténeti tényezőt.
Gumplovitz szerint: «Ami az emberben gondolkozik, az nem ő maga, hanem a
társadalom; gondolkodásának forrása nem benne rejlik, hanem a társadalmi
környezetben, amelyben él.»[6] Ezzel szemben nyugodtan megállapíthatjuk,
hogy az egyetemes emberi természet és a kultúrtörténeti tényező
önmagukban csak logikai konstrukciók, mert elvégre is a társadalom
egyedekből áll, és pedig egyéni tudattal és elhatározással rendelkező
egyedekből. És amint nincsen igaza a régi filozófiai történetíróknak,
kik rendszert halmoztak rendszer mellé, mintha gombamódra egymástól
függetlenül nőttek volna ki a földből; még kevésbbé van igaza azoknak,
kik az emberi gondolkodás önállóságát tagadják meg.
_III. Az egyéni tényező._ Igaz, hogy a nagy emberek is koruk gyermekei,
nemzetük fiai, mégis többnyire szembefordulnak a korral és üldözés az
osztályrészük. Konfucius és Aristoteles önkéntes száműzetésbe mennek;
Zarathustra ellen népének a zöme szítja a forradalmat és megöli a nemzet
nagy bölcsét; Sokratest szintén a többség ítéli halálra; nem
gondolkodott tehát bennük a társadalom, amint a szociológusok vélik. Ők
a hétköznapi életben is örök problémákat látnak és a lelkek mélyén
szunnyadó képességeket, vágyat ébresztgetnek és így szembe kerülnek a
felületes közvéleménnyel, a megszokás hatalmával.
Az egyéniség kétfélét jelent: Ellentéte az egyetemesnek, van tehát
valami megkülönböztető jele, valamilyen sajátsága, ami nincsen meg
másokban; de jelezzük vele azt is, hogy ellentéte a sokaságnak, a
tömegnek, mert valamilyen sajátságot olyan kiváló mértékben találunk meg
benne, hogy éppen ez a kiválóság választja el másoktól. A nagy emberek
kiemelkedő sajátsága a hatalmas teremtőerő, a kezdeményezőképesség.
Seltz, a teremtő erőről írt nagy munkáiban arra az eredményre jut, hogy
az alkotó tevékenység nem egyéb, mint célok és eszközök meglátása. A
feltaláló vagy eszközöket keres élményeiben előre kitűzött feladatok,
célok elérésére vagy meglátja a véletlenül felbukkanó tüneményben a
törvényt, a célt, a feladatot.[7] Ezen az alapon megtaláljuk az egyéni
tényező szerepét az emberi gondolkodás történetében: először problémákat
keres; másodszor megoldásokat lát, harmadszor diadalra segíti az eszmét.
1. _A nagy elme problémákat lát_ abban is, amit mások szó nélkül
elfogadnak; kivezető ösvényt talál ott is, hol a sokaság már elveszti a
fejét. Ezt fejezi ki Platon mondása: A filozófia kezdete a csodálkozás
és nem szükségképpen a kételkedés, mint Descartes hirdeti.
A megszokás eltompítja az elmét, a tömeg nyomorúságos helyzetbe is
beletörődik, miért is messzelátó elmére és mélyen érző szívre van
szükség, hogy felrázza közönyéből. A szociális mozgalmak és reformok nem
a szenvedő tömegből indulnak ki, hanem a gondolkodók táborából.
2. _A nagy ember önállóan jár el a problémák megoldásában._ A mellékes
dolgok tengeréből kiválogatja a lényeget és a szétszórt darabokat
egységes egészbe önti. Konfucius, hiába szerénykedik: «Én csak
átszármaztató vagyok és nem teremtő», mégis ő a kínai gondolkodók
királya. Nem kritika nélkül fogadja el a régi tanokat, hanem belőlük
megalkotja a kínai ember és az egységes mennyei birodalom eszményképét;
az ezredéves történelemben fölismeri a célravezető eszközöket.
3. _A nagy egyéniség diadalra segíti az eszmét és a terveket._ Az
önmagában értékes gondolat igen könnyen terméketlen marad. Az elvont
fogalom csak olyan, mint a lavina fenn a hegyek ormán, hol még egy kis
pásztorfiú megállítja és szétveri a botjával. Ha azonban a szürke
fogalom világosan jelenik meg, szemléletes képpé válik, mely ezer meg
ezer emléket ébreszt, erős érzést fakaszt, akkor oly végzetes hatalommá
nő, mint a völgybe gördülő lavina, mely fákat tép ki gyökerestől és
falvakat sodor el magával.
Amint Michel Angelo Mózesét nemcsak kézzel, vésővel alkotta, hanem
belelehelte egész óriás egyéniségét, hasonlókép a nagy bölcselők sem
száraz gondolkodó gépek, a nagy rendszereket is egész ember írja
meggyőződésének erejével, érzése tüzével és sokat tépelődő, gyötrődő
lelkével. Ezért értjük, hogy az így született gondolatnak hatása van,
sőt a nagy egyéniség ereje hatásossá teszi az eszmét még akkor is, ha
mástól vette kölcsön. Buddhának alig van eredeti gondolata, de amit
magáévá tesz, azt feltétlenül győzelemre viszi megigéző példájával,
ékesszólásával és akaratának mindent lenyügöző erejével.
Az egyéni tényező a bölcselettörténelem sok kérdésére derít
világosságot. Megfejti először azt a tényt, hogy a bölcselő ritkán
fejleszti mások művét, hanem mindegyik újra kezdi az egész épületet;
akárcsak a művész, mindent újra termel a maga lelkéből. Aristoteles
ajkára adják a mondást, de majd mindenki követi: Barátom Platon, barátom
Sokrates, de legjobb barátom az igazság.
Az egyéniség érteti meg velünk, hogy egy-egy rendszerben a filozófia
ágai nem járhatnak külön utakon, mert mindegyik egy lélekből fakad.
Ezért nincsen metafizika megfelelő etikai alkalmazás nélkül, és a
világnézet kiépítése többnyire megpendíti az ismeretelméleti
problémákat. Ezért találkozunk annyiszor Kelet nagy gondolkodóinál
Platon eszmetanával. Az egyéni tényező utal minket arra is, hogy a
filozófia története nem nélkülözheti az érzelmek logikáját. A tudományos
logika borotvaélével értékelhetünk, de a bölcselőt így megérteni nem
fogjuk. A panteizmus és individualizmus, az idealizmus és materializmus
forrása nem annyira az agyból, mint a szívből buzog. Régi mondás:
«Amilyen az ember, olyan a munkája», tegyük hozzá, olyan az eszménye,
olyan a filozófiája.
_2. A három nagy tényezőnek megfelelően három irányt különböztetünk meg
a filozófia történetírásában._
Az egyetemes emberit domborítják ki elsősorban azok az írók, akik a
philosophia perennis, az örök filozófia alapját keresik a multban és a
ma is élő problémák kialakulását és megoldását kutatják. Így járnak el a
skolasztikusok, Hegel és Herbart követői és a legújabb nagy vállalat, a
müncheni Handbuch der Philosophie szerzői.[8]
A kultúrtörténeti tényezőt fejtik ki elsősorban a szociológusok és azok
az írók, akik a filozófiát valamely nép vagy kor kultúrája fontos
kiegészítő részének, koronájának és forrásának tekintik, mert az akkori
társadalmi életre nagy befolyást gyakorolt. Így járt el Kuno Fischer
terjedelmes monográfiáiban és Windelband nagyobb műveiben.
Végül a személyi tényezőt emelik ki azok, akik mintegy odaszegődnek a
nagy gondolkodók tanítványai mellé, igyekeznek belepillantani a nagy
lélek nagy törekvéseibe, benne iparkodnak megérteni a kort és a népet és
csak azután veszik elő az alanyi és tárgyi kritika fegyvertárát.
_Alanyi, immanens kritikán_ értjük valamely rendszer logikai
felépítésének, művészi elrendezésének megítélését. Keressük a
forrásokat, melyekből az író merített és az átalakítást, mely saját
lelkéből származott.
_A tárgyi kritika_ viszont a rendszer hatását, eredményét és
igazságértékét világítja meg. Minden filozófia és minden tudomány azon
az ős feltevésen alapszik, hogy van igazság és ez az igazság
megismerhető. Mihelyt ezt kétségbevonja valaki, szárnyát szegi minden
kutatásnak, minden gondolatnak. Az objektív igazság néhány mozaikképe
feltalálható minden rendszerben, különben nem tudott volna az egyetemes
emberi lélek előtt érvényesülni és emléke sem maradt volna reánk.
A szerző a nagy egyéniséget tartja a történelem legfontosabb
tényezőjének. Ezért foglalkozik elsősorban a nagy gondolkodókkal és a
kisebb rendszereket csak mellékesen érinti, amennyiben a kor
gondolatainak és a nép lelkének megértését kiegészítik. Ezen az úton
kívánja vezetni olvasóit is.