Hollunderné. Neki is jobb szegénynek, magának is jobb. Mert ez rossz
ember volt.
Mari. Bizony nem volt jó ember, úgy-e Hugó?
Hugó. Nem, asszonyság, itt mondom; hogy nem volt jó ember. Egy asszonyt
nem ütnek.
Mari. Igazam van? Te mondd, Julikám, hogy igazam van.
Juli. Igazad van, Marikám.
A fiú. Az magának egy szerencse. Nem?
Hollunderné. Neki is jobb, neki is jobb.
Hugó. Visszakapta, kérem, a szabadságát. Hány éves?
Juli. Tizennyolc.
Hugó. Mi az? Gyerekkor. Igazam van?
Juli. Igaza van, Hugó. Maga nagyon jó.
A fiú. Ez egy szerencse. Nem?
Juli. Igen.
A fiú. Egy szerencsétlenség volt, ahogy eddig volt. Hiszen enni se lett
volna nekik, ha a mamám nem engedi őket itt lakni a váróteremben. Ha
most jön az ősz, meg a tél, ebben a faházban úgy se lakhattak volna.
Nem?
Mari. Persze. Megfagytak volna, mint a madarak. Úgy-e, Julikám?
Juli. Igen, Marikám.
Mari. Esztendőre nem is fogsz rá emlékezni. Úgy-e?
Juli. Igazad van, Marikám.
Hugó. És ha valami kell, hát itt vagyunk. Most elmegyünk, de holnap
reggel megint eljövünk. Gyere, Mari. Isten áldja meg. _Kezet fog
Julival._
Juli. Isten áldja meg.
Mari _megöleli Julit, sírva_. Nagy szerencse ez neked, Juli, én mondom,
nagy szerencse.