Juli. Én vagyok.
I. rendőr. A gyári orvos úr bekötözte és azt parancsolta, hogy ne vigyük
a Rókusig, mert azt már nem bírja ki. Most nyugalom kell neki és várják
meg a rendőrorvost, amíg jön. _A csoportra néz._ Békibe köll hagyni.
_Elmegy, a csoport utat enged neki. Szünet._
Hugó _szelíden kifelé tolja a többieket_. Kérem, az illendőség miatt
most menjünk innen ki. Ne zavarjuk.
Mari _Julihoz_. Julikám, mit mondsz hozzá?
Juli _ránéz és nem felel_.
Mari. Julikám, nem köll semmi tőlem?
Juli _nem felel_.
Mari. Itt kint leülünk a padra, Julikám. _Hollunderné és a fia, már Hugó
felszólítására kimentek. Most Mari és Hugó kimegy. Juli leül a tragacs
szélére és nézi Liliomot, Liliom a kezét nyujtja feléje. Juli megfogja a
kezét. Még nincs egészen sötét. Jól látni őket._
Liliom _kissé feltámaszkodik és csöndesen, tréfásan, de végül nagyon
elfogódottan, dacosan beszél_. Mostan én, fiam… már csak hogy épen meg
akarom mondani… mint ahogy a vendéglőbe, mikor vége van a vacsorának,
aztán ahogy mondja az ember… fizetni. Cáln. Hogy mi vót. Be lesz mondva
az egész. Hogy hát rád ütöttem… hát hogy nem azért, mer dühös voltam…
hanem, mer, hogy én nem tudom nézni, hogy sírnak… hogy bőgsz… aztán, mer
én miattam bőgsz… meg hogy én csak azt tudom, ami a mesterségem… és én
nem vagyok házmester… és én nem megyek vissza, fogdosni a lányokat… én
köpök rájuk… tudod?
Juli. Igen.
Liliom. Meg hogy a Hózlinger… hát ő is tudja, hát gyöjjön ki a hintásné
a Hózlingerral… ugyanazt a vicceket mondja, amiket én találtam ki… és
tőle is fölveszik, hát úgy is jó… és hogy én nem tudtam rád keresni… se
lakás, se ebéd… és én tudom, hogy te ezt nem érted… mert én tényleg egy
disznó vagyok… de nem vagyok házmester… és gondoltam, lehetne Amerikába…
tudod?
Juli. Igen.
Liliom. Hát, hogy én… nem akarok én bocsánatot kérni… eszem ágában
sincs… ha akarod, csak mondd a gyereknek…
Juli. Igen.
Liliom… a gyereknek mondd, hogy gazember voltam, csak mondd… ha van
hozzá pofátok… csak mondjátok… én megpróbáltam, gondoltam, lehetne
Amerikában… és ehhöz is semmi közöd, nem akarok én bocsánatot kérni…
most már gyöhet tőlem a rendőrség… és ha a gyerek fiú lesz… akkor… vagy
ha lány lesz, akkor… talán én még máma este látom az istent… hát én majd
szólok, Julikám. Csak oda eresszenek hozzá… hogy ne úgy, mint itt
Pesten… hogy már lent a portásnál megakad az ember… és ha gyön az
esztergályos, hát csak… menj férjhez hozzá… ha van pofád, csak menj
hozzá… mondd csak a gyereknek, hogy ő az apja… elhiszi, ha elhiszi…
tudod?
Juli. Igen.
Liliom. Na és még hogy… megvertelek… hát te tudod, hogy igazam volt… és
te neked nem kell arra emlékezni azért… nem muszáj, hogy neked is igazad
legyen… hadd, hát mondd: legyen a Liliomnak igaza… mert én úgy se bánom,
hogy kinek van igaza… az olyan mindegy… úgyis senkinek sincs igaza… de
azér mindenki henceg… mer nem tudja…
Juli. Igen.
Liliom. Hát aztán most fogd meg a kezemet.
Juli. Hiszen mindig fogom.
Liliom. Hát szorítsd meg jobban. Úgy. Hát most mondja neked a Liliom…
szerbusz. _Szünet_. Mondd te is szépen.
Juli. _Szerbusz. Megemeli a kezét, Liliom csöndesen hátra hanyatlik,
meghal. Szünet. Juli elereszti a kezét. Orvos az első rendőrrel belép,
hátul._
Orvos. Jó estét. A felesége?
Juli. Igen, kérem.
_Az orvos és a rendőr mögött lassan bejön Mari, Hugó, Hollunderné, a
fiú, Muskátné, de tiszteletteljesen az ajtó körül maradnak._
Orvos _Liliom fölé hajol és megnézi_. Gyertyát kérek.
Juli _a bódéból égő gyertyát hoz_.
Orvos _a gyertyavilágnál megvizsgálja Liliomot, aztán hirtelen
otthagyja_. Van itt tinta és toll?
Hugó _szolgálatkészen öntöltőtollat ad neki_. Öntöltő.
Orvos _nyomtatványt vesz elő a zsebéből és miközben egy ott levő kis
asztalon, a gyertya mellett ír, mondja_. Hát, szegény asszony, a maga
ura meghalt… vegye kérem tudomásul… a jó isten majd megsegíti… itt
hagyom ezt az írást, ezt át kell adni azoknak, akik jönnek a királyi
törvényszéki orvostani intézetből… most mindjárt intézkedem, hogy
elszállítsák… _Fölkel_. Szappant kérek és törülközőt.