Teleki László szellemi és lelki életének gazdagságából hiányzott az
alkatrészek vegyületének kellő aránya. Költő volt, de phantasiájában
több az izgatottság, mint a nyugodt alkotó erő. Phantasiája
nyugtalanította belső világát akkor is, midőn lemondva a költészetről, a
cselekvés terére lépett. Becsületes lélekkel ragaszkodott elveihez, de
mégis inkább az impressiók embere. «Erélyes néha – mondja róla találóan
Szemere Bertalan – a szenvedélylyel határos, de akaratereje gyönge.
Mindig az elsők közt lesz, első soha, ő soha sem fog initiálni, kivált
ha ellenzést több oldalról vesz észre. Legföllebb cabinet, nem a tett
embere… Telekiben sok szellem van, de kevés határozottság, önállósággal
nem bir, mindig kétkedik.»[268]
Benyomásokat könnyen magába fogadó természete gyakran különös
helyzetekbe sodorja Telekit. Nagyon jellemző, a mit e tekintetben
Pulszky Ferencz beszél róla: «Teleki herczeg Czartoryskinak, az 1830-iki
lengyel nemzeti kormány fejének, nézeteit a nemzetiségek tekintetében
tökéletesen eltanulta. Politikájának alapelve azóta az volt, hogy minden
nemzetiségnek van joga önálló nemzeti életre, sőt territoriumra is, s
ezt annyira vitte, hogy egyszer ha jól emlékszem, 1851-ben nagyobb
társaságban a Golescóknak és Bratianoknak világosan megmondotta, hogy
még azon kérdés fölött is, vajon független legyen-e Erdélyország,
tartozzék-e Magyarországhoz, vagy Rumániához akar-e csatlakozni,
Erdélynek általános szavazati joga fog dönteni. Erre valamelyik a
jelenlévő magyarok közül megkérte, ne beszéljen ilyeneket, mert ha ezt
otthon megtudják, hazaárulónak fogják mondani. Teleki lemérte,
megfordult, felkereste a szalonban gróf Andrássy Gyulát, s megkérte,
hívja ki nevében azt, ki őt most oly mélyen megsértette. Andrássy
megigérte a segédkezést, de megkérdezte a sértés körülményeit s mikor
Teleki ezeket elmondta, megkérte, keressen magának franczia segédet,
mert ily esetben magyar nem teheti meg neki a baráti szolgálatot, hiszen
senki sincs köztünk, ki Erdélyt bármi körülmények közt odaadná a
románoknak».[269]
A ki ennyire fogékony mások nézetei iránt, ennyire érzékeny s oly
daczosan büszke, nem könnyen fér meg az emberekkel. Teleki csupa
gyöngédség s heves érzés, s mégis mint Pulszky irja, «nem tudtam embert,
kivel nehezebb lett volna megélni». Belső zaklatottság tör ki gyakori
párbajaiban és összekocczanásaiban. Csak akkor érzi magát türhetően, ha
egész lélekkel élhet oly feladatnak, mely dicsőségét növeli, s
lelkiismeretét kielégíti. Ilyenkor szenvedélyessége kifelé összpontosul,
makacsul következetes és önkínzó tépelődése csillapul. De ha kizökkentik
a körülmények az ily cselekvésből, visszasülyed háborgó énjébe, undor ül
ki arczára, halálvágy s öngyilkos sejtelmek marczangolják.
A szabadságharcz idején Francziaországban volt, mint a magyar nemzet
képviselője. Remélte, hogy a franczia kormányt tevékeny segítségre
birja. Ez az ügy nagyon elfoglalta lelkét. De minő akadályokba ütközött.
Bastide, a külügyminiszter, arról volt meggyőződve, hogy a magyarok mint
a lengyelek, erős katholikusok s a szlávok közt a legkifejlettebb
nemzet. Teleki L’herbette képviselőben bízott, mert azt hitte róla, hogy
a magyar ügyet a legjobban ismeri. Pedig L’herbette nem volt tudósabb a
keleti ügyekben Bastidenál, Erdélyt a szultán tartományának hitte. Végre
1849 júniusában úgy látta Teleki, hogy a francziák nem törődnek a magyar
ügygyel. Ekkor kétségbe volt esve, elkivánkozott Párisból. «Falba ütöm
fejemet – irja Pulszkynak – «ha még tovább itt kell maradnom… A ki
továbbá ittlétemet akarja, esküdt ellenségem, halálomat óhajtja».[270]
Tevékeny marad ezentúl is, de tört hittel, folyvást megújuló rossz
sejtelmekkel és a megsemmisülés vágyával. «Látod barátom – irja
Klapkának, 1850-ben – az én lelkemben is apadnak a remények, s
észreveszem, hogy ezt nem betegség szüli bennem, hanem hogy ez a jelen
körülmények helyes felfogásából ered. Oh! ez kétségbeejtő! Élni, csak
azért, hogy éljek – én ahhoz nem tudok. Az élet csak ráma előttem, nincs
becse, ha abban a festmény hiányzik… Mód nélkül szenvedek lelkileg, ez
hat testemre is; borús szinben látom magamra nézve a jövőt, azért
lankadok! Isten adja, hogy szabadulásunk idejét megérjem! Alig hiszem.
Az én gépem szétbomlik idő előtt. Nem látom többé Kánaán földjét… Adjon
az ég sikert nemes működéseidnek; szeretnélek követni én is, de én, úgy
látszik, szerencsétlen csillagzat alatt születtem…» «Mi keresnivalóm is
van e világon» – irja 1851-ben – «mikor nincs czélja életemnek?»
«Üreseknek, unalmasoknak nevezem leveleimet» – irja 1852-ben – «igen,
mert ezek csupán lelkem állapotát tükröztetik vissza és enmagamat is,
lelkestül, testestül üresnek és unalmasnak érzem és vallom. Pedig
kellemes napokat töltök…» «Félek, félek, ha mindennek vége lesz
Párisban, úgy aztán nem fogom napjaim súlyát sokáig elczepelhetni».
«Reám nézve csak két alternativa lehető» – irja 1854-ben «vagy nemsokára
haza, vagy nemsokára a sírba!» Midőn ugyanez évben Batthyány Kázmér
halálát jelenti Klapkának, így folytatja: «Nem birom leirni, mit érzek!
Nagyon fájdalmasan érintett a csapás! Szivesen cserélnék vele helyet és
feküdnék ott, hol ő».[271]
Lelkén ezt a melankólikus borút testi szenvedések is növelték. Alig
negyven éves korában irja Klapkának: «Egészségem helyreállításával
foglalkozom, de ez nem akar sikerülni. Mintha átok feküdnék rajtam, s
mindenen, a mihez fogok. Valamint egyébben sem, úgy egészségemre nézve
sem érek czélt». Többször megújulnak panaszai erős fejfájásról,
szédülésről, gyomorgörcsökről. Idegrendszere rossz állapotban volt.
Szemere 1857-ben nervozusnak, később idegbetegnek mondja. Szemeréhez
intézett 1851-iki levelében irja Teleki Szemere Bertalanné betegségére
czélozva, «én az efféle nervozus affektatiókat ismerem». Ideges
melancholiájával együtt jár rendkívüli szórakozottsága, önuralmának
pillanatnyi elvesztése, a mi csudálatosnak látszik oly férfiúban, a ki a
sértésnek csak látszatáért is szembeszállott a halállal.
Szóval, úgy látjuk, hogy Teleki László azok közé tartozott, kiket
természetes hajlam sodor az öngyilkosság felé. Kivételesen kedvező
körülmények talán megkimélték volna a katastrophától. De a
szabadságharcz és az emigratio viharában ki nem kerülhette az örvényt.