Egy kis oldalszoba, melynek széle hoszsza alig több öt lépésnél, egy
mindig lefüggönyözött ablak, a padlaton szőnyegek, melyek a lépések
hangját elenyésztik, egy kis iróasztal a szögletben; – tizennégy
hónapja, hogy Béla e csendes társaságban tölti napjait.
Azt mondhatná valaki, hogy ez börtön. Hiszen bezárva lenni mindegy, akár
itt, akár amott, csak a kilátás az ablakon különböző. – Az igazi rabnak
még jobb dolga van, mert napjában kétszer szabad légen járhat.
Hát nem börtön-e az, ha a világ be van zárva olyan ember előtt, a ki
abban élt? ki barátokat, mozgalmas mulatságokat ismert, ki az év minden
szakáról előre tudja: «most tánczvigalmak vannak; most ismerőseim víg
zene hangjainál lejtik illatos termekben a walczert és a polkát, ablakom
alatt a kintorna új divatú dallamokat nyikorgat! Hirhedett művészek,
zenészek, ballerinák, hegedülnek, tánczolnak, tombolnak végig a
szinpadon, kiket egy seculum hoz ide egyszer; szerecsen s másszínű
mimusok, olasz, franczia, angol nyelven deklamálnak; én oda mind nem
mehetek, az mind ki van lopva az életemből. Tavasz kezdődik; de én azt
csak a hónapos retekről tudom meg; itt vannak a császárfürdői dalidók,
itt a lóversenyek: azoknak én csak a programmjaikat látom. Utaznak,
fürödnek, mulatnak, szüretelnek az emberek, én pedig itt ülök a négy fal
között s szoktatom magamat a meghaláshoz!»
De ez mind nem igaz.
Az, a ki a fák északi oldalán mohot tenyész, hogy el ne fagyjanak,
gondoskodott arról is, hogy a börtönök lakói meg ne őrüljenek.
Az ott lakóknál minden szenvedély elalszik; a vágyak elcsillapulnak; a
fantázia megdermed. Játékok, mikkel ott kinn gyermekek mulatnak,
betöltik a fogoly lelkét; ez minden apróságnak megtalálja becsét,
érdeket támaszt benne a hozzá legközelebb eső tárgy, nem nyugtalanítják
a külélet gondjai; utoljára úgy megszokja azt az ismerős négy falat,
hogy fél tőle megválni s azt képzeli, hogy az az egész világ.
S ha még e világnak oly őrangyala is van, mint Bélának volt Judit s a
börtönben egy oly világító új fény, minő egy csecsemő mosolygása? A
fogoly egy egész új élettervet tud készíteni e mosolygásból; egy egész
mesevilágot. Béla nem gondolt soha az évszakok mulatságaira; boldog volt
azzal, mivel a hazajáró lelkek boldogok: hogy kedveseiket láthatják,
némán körül lenghetik, s idegen szem előtt láthatatlanok; csak az az egy
lássa őket, a ki általuk ihletve van.
Senki sem fog rajta csodálkozhatni, hogy Judit nem tudatta Bélával a
védlevél történetét, melyért egy időben annyit fáradt, szenvedett,
melyért a koporsóban feküdt.
Akkor jó volt ez. Egy üldözött férj számára elég vigasztaló tudat volt
oly iratot szerezhetni, mely őt a legnagyobb veszélytől megóvja; de
midőn kedvese már tulajdonává lett, midőn birta őt, midőn rajta állt,
hogy el ne veszítse kezéből, tehette-e azt, hogy őt ismét kibocsássa egy
oly lenge életvesztőn, egy olyan háborgó tengerre, melynek partját még
senki sem látta s mely még tört hajók forgácsaival volt tele?
Nem tudjuk-e, hogy vannak, a kik kincseiket elássák, minthogy nem merték
kikölcsönözni egy irott papir biztosítása mellett; s egy férj nagyobb
kincs-e minden aranynál?
Nem ismerik-e közülünk sokan azt az asszonyt, a ki férjét amaz időkben
szinte rejtve tartá saját házacskájában Budapest területén? s akár
hányszor keresék, soha sem akadhattak rá, pedig a férj mindig ott volt;
– hol? egy széles kő alatt a tűzhely közepén. Mikor kutatni jöttek, a
követ fölemelte a nő a rajta égő hasábokkal együtt, a férj rejtekébe
menekült, a kő visszatolatott helyére s a nő ott főzött derült arczczal
a férj feje fölött, míg azt padláson, pinczében keresték.
Oh a nők nagyon erősek a félteni tudásban!
Azonfelül is voltak még riasztó körülmények, miket amaz irat nem
háríthatott el. Ha az iránt megnyugtatást talált is a védlevélben Judit,
hogy férje életét megvédheti vele: hátra volt az a félelem, hogy hátha
besorozzák? A legkedvezőbb esetben készen kellett rá lennie, hogy
születése helyére fogják belebbezni.
Az utóbbi esetben vagy férjétől, vagy a szinpadtól kellett volna
megválnia.
És végül mondjuk ki őszintén, mert annyi csábító szépet talált abban a
gondolatban, hogy ime az, a kit oly hévvel, oly régen, oly igazán
szeretett, most egyedül az övé, senkié másé, az egész világon senkinek
még csak egy gondolatját sem lehet elrabolnia tőle; hogy az az ember, a
kivel tele van lelkének minden indulatja, épen úgy lesi az ő lépteinek
hangját, szavának csengését, mint képzelte ő annyi álmatlan éjszakán
keresztül férje szavát, lépteit hallani; hogy a bálványozott férj most
az övé, egészen, – egyedül, oly tökéletesen, mint az anyáé a gyermek,
mielőtt született volna! Oh e gondolatban van valami, a mit a férfiak
nem értenek meg soha. – Judit asszony volt, s ha találkozik férfi, ki őt
e kegyetlenségeért elitélheti, – bizonyára minden asszony fel fogja őt
menteni.
Egyedül Melchior, a fiatal orvos volt e titokba beavatva. Ő tudott
titkokat rejtve tartani.
Egy reggel Judit alvó gyermeke ágyánál kötögetett parányi zubbonykát,
midőn az ebédlőben hangzó csöngetés felverte boldog merengéséből.
Kötését letéve, Bélát felkelté iróasztala mellől, hogy üljön addig az
alvó gyermek mellé, míg ő megnézi, ki jő?
A kis rejtek szobán kívül még egy hálószoba volt s annak is zárva
szokott lenni az ajtaja, nehogy valaki hallgatózhassék.
– Valahányszor csengetést hallok, mindig úgy összerezzenek, szólt Judit;
anyádat várom.
– Jó volt őt Melchior által mindenről értesítenünk.
– Sajnálom, hogy oly soká kínoztam és hagytam miattad gyászolni. Ezért
még valami vár rám, valami rossz: mert mindenért meg kell fizetni.
Hja bizony az a viszály történt, hogy Melchior barátunk épen az nap
utazott el K...ba, Lávaynét fölvilágosítani a családi rejtélyről, a mely
nap Lávayné K...ból elindult Judittól számot kérni. A két gőzös
találkozott is Esztergom alatt, s a mint ilyenkor egyik gőzösről a
másikra át szokás tekintgetni, Melchior felismeré a fedélzeten az öreg
asszonyságot s a vele bizalmasan beszélgető Fertőyt s mindjárt egy
gondolatra kitalálta, hogy Fertőy mi jóban töri a fejét? Sietett is
azonnal Almásnál kiszállni a gőzösről s gyors fogatokon vágtatni vissza
Pestre, a hova azonban épen csak reggelre érkezett meg.
Ha akkor az a veszedelmes rögeszméje nem támad, hogy egy fővárosi
orvosnak azon porosan, a hogy a gyors paraszttól elszabadult, nem illik
látogatóba menni, még szállásán kaphatta volna az öreg asszonyságot, míg
azonban megmosdott és átöltözködött, azalatt Fertőy megelőzte és vitte
magával Lávaynét Judit szállására.
Judit tehát, midőn a csengetésre kinyitá hálószobája ajtaját s
cselédjétől azt hallotta, hogy egy öreg asszonyság van itt, ki magát
Lávaynénak nevezi, egy úr kiséretében, nem reszketett nagyon a
találkozástól; meglevén győződve a felől, hogy a kisérő úr senki más,
mint Melchior! Hogy térhettek vissza ily gyorsan? azt hirtelen nem
foghatta fel.
– Bocsásd be őket.
Az ajtó rányilt s Judit halálsápadt lett egyszerre, midőn anyósa mellett
Fertőyt pillantotta meg.
Átlátta, hogy ez iszonyatos kelepcze.
Most nem fedezhetett fel napa előtt semmit; most készen kellett lennie a
legrosszabbra. Ez volt a büntetés. Az Isten büntetése egy szenvedő anya
előtt eltitkolt örömhírért; ezt a poharat fenékig kellett üríteni.
Judit megadta magát. Alig birt megállni roskadozó lábain: minden íze
remegett.
Az öreg asszony nagyon megszánta őt, midőn így látta maga előtt s még ő
kezdte biztatni.
– Asszonyom, ne remegjen én előttem, nem jöttem semmi rossz szándékkal
önhöz. Én nagyon jól tudom, hogy «ilyen állapotban» levő nőket indulatba
hozni nem szabad. Üljön le ön, kérem, nem jöttem haragot csinálni.
Judit egy szót sem birt kiejteni; csak állt lecsüggesztett fővel anyósa
előtt. Reszketett attól a gondolattól, hogy Béla a szomszéd szobában
meghallva anyja hangját, kitalál jönni. Erőt vett magán; oly fenhangon,
a mint birt, kérdezé, megtörve a varázst, mely némává tette.
– És Fertőy urat mért hozta kegyed magával?
Ezt Bélának meg kellett hallania, hogy nemcsak anyja, de Fertőy is itt
van.
Az öreg asszonyság intett Fertőynek, hogy csak hallgasson; engedje őt
beszélni.
– Fertőy uramöcsémet (ezt a szót jól megnyomta) azért hoztam magammal,
mert ide jövetelemnek egy kis törvényes alapja is van; szükségünk lesz
egyetmást megirni s ahoz férfi kell, a ki érti. Ne döbbenjen meg kegyed
attól, a mit mondtam; semmi gorombaságot sem készülök elkövetni:
hazulról ugyan azzal a szándékkal jöttem el, hanem aztán az úton jobban
meggondoltam; ahoz semmi jogom nincsen, kegyed ura saját tetteinek s
nekem semmi visszakövetelni valóm sincs kegyedtől, mint becsületes
nevem.
– Azt le fogom tenni asszonyom.
– Átlátja, hogy ezt nem viselheti többé?
– Átlátom és megválok tőle.
– És akkor mi nevet fog ön viselni? Mert azt ne feledje ki, hogy kegyed
szinésznő, a kinek nevét olvassák. Nem hiszi-e, hogy az még nagyobb
botrány lesz, ha egyszerre elhagyva régi asszony-nevét, újra más fővel
jelenik meg a világ előtt?
– Elfogom hagyni a szinpadot, rebegé Judit elszántan.
– És akkor miből fog ön élni?
– Dolgozni fogok.
– Az gyönge beszéd. Könnyű azt mondani «dolgozni fogok», a ki ahoz
szokva nincs. Én egész nap dolgozom, mint egy napszámos, de ha az után
kellene megélnem, nem keresném meg vele a kenyérhez való sót. Ideje,
hogy megmondjam kegyednek azt a végső gondolatot, a miért ide jöttem. Az
volt mindenesetre a szándékom, hogy kegyedet rábirjam arra, hogy a
nevet, mit fiam által kapott, letegye és aztán a szinpadot elhagyja.
Megvallom, arra voltam készen, hogy ez nagy rábeszélésbe fog kerülni.
Szeretem, hogy kegyed első szóra engedett és belátta, hogy fiam nevét
tovább nem viselheti; igaz-e?
Judit nem nézhetett az öreg asszony szemébe. Hiszen méltatlan volt a
vád; hiszen az, a mit nála bűnrovásra véstek, volt legnagyobb erénye; de
mégis lehetetlen az, hogy egy szemérmes nő felemelje arczát akkor, midőn
pirongatják. Ez természet elleni komédia volna és hideg arczátlanság.
Judit lesüté szemeit és azt rebegte: «igaz».
– Kegyed e miatt kénytelen lesz a szinpadot is elhagyni; hittem, hogy
kegyedet erre is rá fogom vehetni, de nem hittem, hogy ily könnyen. A
szinpad kegyednek tisztességes életmódot ád s azt egy bolond vén asszony
kedveért elhagyni, ki lármát csap a fia neveért, nem tréfa dolog. Én nem
akarom, hogy kegyed szükséget lásson. Béla fiamat atyja után illeti
hatezer forint örökség. Ezt én nem adtam neki át addig, a míg élt; –
férfi volt: hadd küzdjön ifju korában a megélhetésért, mint küzdött apja
és minden őse. Én azalatt kamatot kamathoz rakva, örökségét megnöveltem
tízezer forintra, most átadom kegyednek ez összeget; megholt, elmult,
elfeledett férjének nászajándéka ez: éljen belőle szegényül, de
tisztességesen.
E szavaknál az öreg asszonyság egy kötelezvényt vont elő hímzett
iszákjából, mely tizezer forintról szólt, egy úri birtokra első helyen
betáblázva.
Judit szíve elfacsarodott e látványra, a köny elborítá szemeit. Béla
anyja kiveszi a falatot szájából, hogy holt fia eltaszított nejének adja
át – büntetésül. Judit jól tudta, hogy ez Lávayné vagyonának legnagyobb
része.
– Asszonyom, szólt Judit elfulladt hangon, én nem tudok önnek felelni.
– Nem is kivánom; szólt Lávayné hidegen. Én elhiszem, hogy ön meg van
illetődve. Azt hitte, szitkozódni, kofálkodni fogok: és csalódott
bennem. Lássa, azért híttam el magammal Fertőy urat; ő lesz olyan jó,
hogy az ügyet közöttünk törvényes kerékvágásba fogja hozni: utasítani
fog, hogy mindketten mit tegyünk, hogy kölcsönösen ki legyünk elégítve.
Judit azt hitte, hogy most mindjárt a szíve fog megszakadni.
– Nem, – asszonyom, – én ez ajánlatot nem fogadhatom el.
– Miért nem? Én azért még elég gazdag maradok. Úgy sem használom azt a
pénzt semmire s nem tudnék vele mit csinálni.
Juditnak egy pillantása e perczben Fertőy arczára esett. E gúnyos
tekintet feléleszté benne az asszonyi ellenállás daemonát. Megaláztatni
nem engedheté magát ez ember előtt. Fogta az irást és visszaadta
Lávaynénak.
– Köszönöm, asszonyom, szíves jóságát; én elismerem, hogy vétkeztem,
vétkemért bűnhödni fogok; tudok száraz kenyeret enni, de ahoz, a mi nem
az enyim, hozzá nem nyulok.
– Kegyed most is büszke. Erről jó lesz elszokni. Mit akar tehát? Mint
mondom, a dolgozásról való tréfabeszéd nem okos emberek elé való.
Asszonymunka! Mit vet az a latba? Kegyed visszautasítja és büszkén
utasítja vissza szerény ajánlatomat. Talán – más kilátásai vannak?
– Nem értem önt asszonyom.
– Nem? különös. Nem szíveskednék ön nekem megmondani gyermeke atyjának
nevét?
– Miért kivánja ön azt?
– Bizony nem kiváncsiságból. Őszintén megmondom miért? Ha megtudom, ki
ez az ember, odamegyek hozzá s így szólok neki: uram, ön szerencsétlenné
tett egy asszonyt, ki nekem leányom volt; most én ez asszonytól elvettem
nevét; emlékezzék ön kötelességére s ha becsületes embernek akarja
hivatni magát, adjon e szerencsétlen teremtésnek nevet. Hogy híják tehát
ezt az embert asszonyom?
Judittal keringett a világ, kezével támaszt kellett keresnie. Ily
kérdésre lehetetlen volt mit felelni.
– Azt nem mondhatom meg.
– Kérem, szólt biztatólag az öreg asszony, ne értsen félre. Nem akarok
ebből zajt ütni: én nem teszek szemrehányásokat; ha szegény az az ember,
annál jobb, ha csak egy vándor komédiás is, vagy valami versiró poéta;
én azt önnek szemére nem vetem, azt fogom neki mondani: ime én önt
fogadom fiam örökébe, ha el tudta nyerni özvegyét, birja vagyonát is
vele együtt.
Julia térdre roskadt anyósa előtt és arczát eltakarta kezeibe.
– Ne öljön meg, oh ne öljön meg. Hiszen én nem felelhetek önnek.
– Keljen fel ön! kiálta szárazan Lávayné; nem jöttem én ide szindarabot
játszani; a csábító nevét akarom tudni, most már követelem.
S e szóknál durván felrántotta Juditot a földről.
Judit összeszorítá ajkait és hallgatott.
– Meg fogja-e ön mondani?
Judit némán inte tagadólag.
– Ah! Nem mondja meg, ugy-e? Nem mondja meg, mert az nem valami koldus,
nem szegény komédiás, hanem nagy úr a gazember! Titokban akarja tartani
és lemond mindenről, asszonyi becsületéről, nevéről, a szinpadról, hogy
titkos szeretője lehessen egy gazdag semmirekellőnek; szájával azt
mondja, hogy dolgozni fog és szívében azt gondolja, hogy majd eltartja a
gyalázat!…
– Asszonyom! sikolta fel eliszonyultan Judit.
E perczben férfi léptek hangzottak a rejtek szobában, Judit elrémülve
hallá, hogy Béla az ajtóhoz közelít; egy percz: és rögtön közéjük fog
lépni.
A kétségbeesés e perczében mindenről elfelejtkezve, csak a férjét
fenyegető veszélyt látva, az ajtó elé veté magát a halálra kínzott nő s
testével akarta visszatartani, hogy ki ne nyilhasson.
Az öreg asszony meghallá a férfi lépteket s e neszre egyszerre magán
kívül ragadta az elfojtott indulat.
– Ki van abban a szobában? ott van ugy-e elrejtve most is a becstelen
csábító?
E szóval az ajtó felé rohant.
– Mit akar ön? Kiálta Judit, megragadva az agg nő karját
kétségbeesetten.
– Mit akarok? Be akarok törni ebbe a szobába; szemtül szembe akarok
lenni ezzel az emberrel; – hiszen csak látja talán?
– Azt én nem engedem meg, szólt Judit útját állva.
– Félre menj az utamból, nyomorult becstelen asszony! kiálta Lávayné,
ökölre szorítva kezeit; vagy letépem fejedről azt a tisztességes
asszonyok viseletét, e tisztes főkötőt és lábaidhoz vágom.
E perczben felnyílt az ajtó.
És ott állt Lávay Béla. A vad szerencsésen föl volt verve!
– Anyám! szólt Béla, most már tudod, a mit tudni akartál; – hanem fiadat
elvesztetted.