Vannak az öreg embernek ismerősei, a kiket minden három esztendőben lát
egyszer; akkor nagyon örülnek egymásnak, hogy szerencséjök volt
találkozhatni, s mikor elválnak, a meglátogatott azon töri fejét, vajjon
mi oka lehet ennek a másiknak arra, hogy engem fölkeressen? hogy
jutottam épen ma eszébe? Mi történhetett vele, hogy bebotlott hozzám?
Ilyen ismerőse volt az öreg Lávaynénak a kis Perflexné.
Néha bizony egyik esős esztendőtől a másikig nem látták egymást, a mi
nagy időköz; akkor aztán elkérdezősködtek egymás állapotjáról, Blumné
Lávaynénak fiacskájáról, a ki már azóta prókátor is volt, és Lávayné
Blumnénak három kisasszonyáról, a kik már azóta voltak heten.
Negyvenkilenczben többször látták egymást, mert Blumné gyakran
ellátogatott Szerafinéhez, s a városi bódékban újra feléledt az
ismeretség, hogy azután idők fordultával ismét elaludjék.
Találkozásaik legfeljebb is arra szorítkoztak azontúl, hogy mikor az
öreg asszonyság a város szigetén levő gyümölcsös kertjéből este felé
haza jött, a Blumnéék kertje előtt kellett elhaladnia, s olyankor a
rácson keresztül jó estét kivántak egymásnak. Az öreg asszonyságnak nem
volt kedve bővebb szóba állni; odabenn piperés társaság volt rendesen,
mely közé ő nem illett volna szürke karton ruhájával, kötött
keztyűjével, – és más egyébben is különbözött tőlük. De fáradt is volt
olyankor rendesen, mert egész nap dolgozott, mint egy buzgó napszámos, a
kit a gazdája néz.
Egy szép nyári napon a kis Perflexné ellátogatott az öreg asszonyság
kertjébe. Egy idős hivatalnok kiséretében jött, ki nem tudott magyarul;
Lávayné pedig nem tudott németül.
– Nem állhattam meg, kedves asszonynéném, hogy be ne jőjjek, oly
kinálgatólag tekintgetnek ki az útra szép gyümölcsfái; én nem tudom,
nálam nem teremnek, pedig a kertészem mindent elkövet.
– Az én kertészem pedig azt teszi, hogy kijövök kora tavaszszal s késő
őszig nem kimélem a kezemtől a munkát.
– Már az igaz, hogy pompás reine Claude-ok; nem hiszem, hogy
Versaillesben szebbek legyenek. Nicht wahr, Herr Gruber?
– Ja wohl, mondá Herr Gruber, nem tudván különben, hogy miről foly a
beszéd?
Lávayné egy kosárkában érettebb szilvákkal kinálta meg látogatóit, ne
bántsák a fán azt, a mi éretlen.
– Hanem a dinnyéim szebbek, kedves asszonynéném, dicsekedék Blumné,
midőn a dinnyeágyak felé sétáltak; nálam már érett dinnyék is vannak, s
különösen a versaillesi, az olyan, mint a czukor. Nicht wahr, Herr
Gruber?
Herr Gruber a kis menyecske szájának czuppantásáról s két összefogott
ujja lejtéséről annyit megértett, hogy valami nagyon jó ennivalóról van
szó s ezuttal egész lelki határozottsággal mondta rá, hogy «ja wohl».
– No igen, szólt az öreg asszonyság, kegyeteknél meleg ágyban keltik ki
a dinnyét, üvegharang alá takarják, hát azért elébbre van, mint nálam, a
hol bizony csak a gyepszinbe szoktuk azt vetni; hanem itt annyival
nagyobbra megnő, s mikor ideje van, annál jobb izű.
– Oh a milyen az enyim, arról fogalma sincs asszonynénémnek. Van egy
ananász dinnyém, annak olyan illatja van, hogy még másnap is megérzik a
szobában; azután egy turkesztani faj, melynek tiszta fehér a husa, és
tenyérnyi széles és csupa lé az egész s édes, mint a méz. Nicht war,
Herr Gruber?
Ez a tárgy volt az öreg asszonyság gyenge oldala.
– Cserhajú?
– Nem az, olyan sima, mint a tök, tolvaj el nem vinné, ha ráakadna,
olyan igénytelen külsejü. Asszonynénémnek még ilyen nincs.
– Nincs ám, szólt Lávayné félig elszomorodva, félig szégyenkedve.
– No azt meg kell kóstoltatnom kedves asszonynénémmel; legyen szerencsém
holnap a kertemben.
– Igen megköszönöm, én pedig majd viszek egy kosár ringlótát.
Nem akart adós maradni valahogy.
Blumné asszonyság nem tartotta fölöslegesnek megjegyezni, hogy nem lesz
ám senki ottan, csak épen ő maga, meg Gruber úr; a felől pedig
beszélhetnek akármiről.
Annyit azonban megértett Gruber úr, hogy a kezébe adott szilvás kosarat
mindenestül el kell vinni búcsúvétel után.
Mikor az öreg asszonyság vendégeinek végre minden fát megmutogatott s
minden érett gyümölcséből mutatványt adott, s azután kikisérte őket az
útig, s ismét visszatért csendes hallgató fái alá, elővette a tépelődés:
«vajjon miért akar ez engem holnap dinnyével megvendégelni? vajjon miért
látogatott ez most meg engem? vajjon hogy jutottam ma eszébe? Nekem
nincs kiadó pénzem, a mivel uzsoráskodnám, nekem még csak fiam sincs, a
kiért valaki kedvemet keresse».
Ennél az utolsó gondolatnál aztán elmaradt. Ez volt mindig az utolsó.
Ezen azután eltépelődött; ha ez történt volna, ha amaz nem történt
volna, ha Bélát mérnöknek nevelte volna, a hogy először akarta és nem
ügyvédnek; ha ő keresett volna számára feleséget; ha nem jöttek volna
ebbe a városba lakni; ha falusi gazdák lettek volna; ha Béla nem ment
volna a háboruba, ha abban a várban lett volna helyőrségnél; ha anyjához
menekült volna; ha olyan felesége lett volna, a ki tudott volna a
kegyelem után járni; – akkor most ő sem állna ilyen egyedül, akkor most
más élet volna itten.
Az a szerencséje még, hogy senki társaságát sem keresi, senkitől sem
hallja, minő híre van fia özvegyének a világ előtt? az almák, körték
szépen pirulnak, de nem az ő szégyene miatt.
Másnap mégis ünnepi köntöst vett magára, a mi abban különbözött a
hétköznapitól, hogy ezen fekete bakok voltak szürke alapon, amazon pedig
szürke bakok fekete alapon, s meglátogatta a Perflexné kertjét.
A kis vidám asszonyság igen szivesen fogadta Lávaynét s csakugyan nem
volt rajta és társalkodónéján, meg Gruber úron kivül senki a kerti
nyaralóban. Blumné igen jól mulattatá vendégét, nemcsak friss dinnyével
és kávéval, hanem friss pletykákkal is elhalmozta a vendégséget, a mit
minden időkorú asszonyságok, ha nem keresnek is, de örömest hallgatnak.
Hogy X. kisasszonynak a vőlegénye hogy szökött meg a menyegző nap előtt,
megtudva, hogy apósa bukó félben van? – Hogy Y. úr hogy tébolyodott meg
s futott végig az utczán ruha nélkül be egy ismerőséhez? – Hogy egy új
pár esküvője alkalmával hogy fakadt sirva – nem a menyasszony, hanem a
vőlegény? – Hogy Q. úr hogy esküdtette meg a feleségét, hogy nem volt
hozzá soha hűtelen? Hogy ez, s ez nevezetes úri embert hogy páholta el
egy emberséges szekeresgazda, ki ott kapta a tilosban? Hogy az előkelő
kisasszonyok mostanában azt kapták fel, hogy a katonai uszodában úszni
tanulnak, s nagy próbatétet is fognak majd letenni. Hogy egy előkelő úr
elvette szakácsnéját s most senki sem akarja látogatásaikat elfogadni. –
Hogy egy gazdag agglegény hogy kért nőül egy özvegy asszonyságot, s hogy
az visszautasította; megkérte a leányát, az pedig hozzá ment! – és száz
ilyenfélét, a mi asszonyokat ártatlanul mulattat.
A jó öreg asszonyság végtére is azt kezdte hinni, hogy a tegnapi
látogatás s a mai ozsonna egyedül csak szomszédi és kertészi viszony
következtében támad s semmi egyéb czél nincs vele, mint hogy jó kedélyű
emberek egymást mulattassák.
A mint legjobban benne vannak az érdekesnél érdekesebb kalandok
közrebocsátásában, egy úri cséza áll meg a kertajtó előtt s leugrik
belőle egy férfi, ki a szőlőlugason keresztül mindaddig felismerhetlenül
közelít, míg annak kijáratánál a társaság elé nem toppan. Akkor aztán
mindenki ráismer!
– Ah, Fertőy úr!
– Hát ezt mi szél hozta most ide? suttogá Blumné boszúsan Lávaynéhoz, s
azután nagy örvendő hangon kiáltá az érkező elé: ah, Herr von Fertőy,
ezer esztendeje, hogy láttuk! hozta Isten; épen jókor érkezett. Nálunk
ma dinnyeszüret van.
– Alázatos szolgájuk, úrnőim, csókolom kezét, szép nagysád; ezen volt
utam, s régi barátaimat nem szoktam ilyenkor elkerülni. Nagyon örülök,
hogy kedves asszonynénémet is láthatom.
Fertőy látszott észrevenni az öreg asszonyság arczán, hogy annak kissé
szokatlanul hangzik az ő szájából az «asszonynéném» czimzés.
– Hiszen tetszik tudni, mi rokonok volnánk, magyarázá azután, helyet
foglalva az asztalnál az öreg asszonysággal szemközt.
– Oh igen, emlékszem rá, öcsémuram. A szomszédasszonynak igazán pompás
dinnyéi termettek; azt meg kell adni.
Fertőy elfogadta a kinált dinnyét, de azért nem ejtette el a fölvett
tárgyat.
– Ámbár ez a mi szerencsétlen rokonságunk erősen bomladozni kezd már.
– Nem gondolnám, felelt Lávayné hidegen; azért, hogy fiam meghalt, Judit
menyem maradt és nevét viseli. Kegyed czukrot eszik a dinnyéhez?
kóstolja inkább sóval, úgy jobb.
– Köszönöm a sót. Bizony nem tudom, hogy meddig viselheti.
– A meddig neki tetszik, a míg férjhez nem megy.
– Kedves asszonynéném, úgy látszik, hogy régen hallott valamit Judit
hugom felől.
– De az ujságokat olvasom, s azok dicsérik.
– Remélem, hogy nem a magánéletét.
Az öreg asszonyság ismerte a viszonyt Judit és Fertőy között, mely őket
az apai örökség miatt ellentétbe állítá s nem lepte meg, hogy ez most
rosszat akar beszélni menyéről. Föltette magában, hogy védelmezni fogja
Juditot.
– Tudja, édes uramöcsém, szinésznőkről sokat beszélnek, a mi nem igaz.
Sokszor egészen másképen látszik, mint a hogy van. Más asszony
ki-kitérhet jobbra-balra, azt senki észre sem veszi, egy szinésznő
pedig, mihelyt hozzá szól is valakihez, azt az egész világ űzifűzi.
Kedves uramöcsémnek ha olyan nagy kedve volna söpörgetni, tudom találna
söpörni valót a maga háza előtt is eleget. Nicht wahr, Herr Gruber?
A kis Perflexné majd eldőlt nevettében, s Herr Gruberre fogta az okot, a
miért az elég gyorsan nem mondhatván «Ja wohlt» a nem értett themára, a
szájába dugott cantalouptól, abban a kínban majd megfulladt.
Fertőy úgy volt, mint mikor a pápaszemes kigyót ingerlik, annál kékebb
lett a taréja.
– Igaz, asszonynéném, hogy sokat ráfognak a szegény szinésznőkre, a kik
rendesen ártatlanok mind abban, a mit róluk pletykáznak, hanem már én
mégis bajosan hinném el, hogy Judit hugom kedveért Juno olympusi meséje
Mars fiával ismétlődhetett volna.
– Tudja, uram öcsém, hogy én nem tanultam a diák meséket, nem tudom,
hogyan járt Juno?
– Hát úgy járt, hogy egy virágot megszagolt, s attól született a fia,
Mars.
Az öreg asszony letette kezéből a kis üveg kést, melyet az uzsonnához
használt.
– Mit beszél az úr?
– Tehát nem tudná még asszonynéném, hogy Juditnak a napokban fia
született?
– Nem! nem! nem lehet! kiálta az asztalt ütve indulatosan tenyerével
Lávayné. Az nem lehet!
– Bizony pedig úgy van. És még csak annyira sem törekedik titkolni a
dolgot, hogy a házon kívül tartaná a gyermekét; ott van nála,
megláthatja a kinek tetszik.
– De hisz az rettenetes, ha ez igaz! rebegé elsápadtan az öreg asszony.
Béla fiam tizennégy hónapja hogy meghalt.
– Bizony annak tizennégy hónapja. S a törvény csak tizenegy hónapig
hitelez.
– Ha az való? (Még mindig nem akarta hinni.)
– Arról legjobban meg fogunk győződhetni, ha odamegyünk.
– Igen, igen, oda fogok menni. Ma rögtön útlevélért megyek. De az úr is
el fog velem jönni oda.
– Minden bizonynyal. És ha igaz lesz, a mit mondtam?
– Akkor nem tudom még, hogy mit teszek? Talán megbolondulok bele, s
talán letépem öléből kölykét és megfojtom a szeme előtt; talán megölöm
őtet magát és magamat is.
– Ah ilyen bolondságot nem fog asszonynéném tenni, hanem arra fogja
kényszeríteni, hogy letegye azt a nevet, melyet meggyalázott.
– Igaza van. Nekem csak a névhez van már közöm, a személyhez semmi.
Hideg vérrel fogok vele beszélni; irásban veszem tőle, hogy Béla nevét
nem fogja viselni többé, s azzal le fogom nézni s ott hagyom. De nem,
nem! Embereket fogadok pénzért, s mikor a szinpadra lép, hagymakoszorút
hajíttatok neki és kifütyültetem.
– No csak maradjunk annál, asszonynéném, hogy kegyed a saját nevét, én
pedig a Hargitai családét veszem el tőle, s együtt fogjuk őt elő. Kezet
rá.
Lávayné megszorította azt a kezet, a mely legnagyobb ellenségeé volt, s
igéretet adott neki, hogy segítségére lesz abban az ádáz munkában, mely
azok ellen készül, a kiket legjobban szeretett. A harag, a szégyen urrá
lett egész lelkén.
Nem maradhatott tovább ebben a társaságban. Készülődött.
Blumné asszony még marasztalta, hogy most jön a fagylalt.
– Eléggé át vagyok én már lelkemig fagylalva.
A házi nő szemrehányásokat tett Fertőynek.
– Lássa, kár volt ez most itt előhozni. Nekünk az egész mulatságunkat
elrontotta vele. Olyan jól voltunk, míg ön ide nem jött, ön rossz ember.
– Sőt ez az egy igaz emberem van; ez az egy igaz barátom, szólt kezét
Fertőy vállára téve Lávayné. A többi mind hazudott, mind titkolódzott
előttem, míg egyszer a fejem tetejéig nőtt a sár; ez az egy becsületes
ember volt, a ki kihúzott belőle. Köszönöm uram, nagyon köszönöm. Soha
sem szerettem önt, mindig kerültem, de mátul fogva tisztelni fogom, mint
egyedüli jóakarómat.
Azzal nyakába keríté nagy kendőjét és menni készült.
Blumné úgy marasztalta még, úgy sajnálta, hogy ez így történt, nem adná
ezért a szigetért, ha asszonynénjét ma ide nem hívta volna, de minek is
vetődött ő be tegnap a kertjébe? oh, milyen szerencsétlenség!
– Én pedig nagyon köszönöm, hogy elhítt. Nagyon örülök rajta. Soha sem
fogom elfelejteni és mindig nagy szivességnek számítom. Azt mondom, hogy
az Isten áldja meg érte. A dinnye igen jó volt, hanem a magjából nem
fogok kérni.
Azzal ment egyenesen be a városba.
Forrt lelkében minden keserű gondolat, azt sem vette észre, ha valaki
köszönté az utczán, kis gyermekek, keresztfiacskái kezet csókoltak neki
mentében, azokhoz sem szólt, csak ment és évődött, míg a piaczra ért.
Itt aztán körültekintett, hogy merre van az a hivatal, a hol ő neki
útleveleket kellene kapni.
Nem akart kérdezősködni senkitől. Magától pedig nem talált rá. Más idők,
más emberek voltak a város felett, nem azok, a kiket ő megszokott, még
csak beszélni sem tudott velök.
A mint így határozatlanul tépelődnék, meglátja öreg ismerősét, a vén
csontot, Kolbayt, szemközt jőni az angolkert felől.
Eléje sietett.
– Ugyan örülök, hogy jó uramat előtalálom. Mintha csak kivánságra
érkezett volna.
– Igazán? kérdezé az öreg úr, nagyon felvidulva azon a gondolaton, hogy
lehet a világon élő teremtés, a ki örül annak, ha őt szemközt jönni
látja s még eléje siet. – Ugyan miben lehetnék, jó asszonyom,
szolgálatjára?
– Majd elmondom, de nem akarom itt az utczán mondani. Nagy szivességre
akarnám kérni, jőjjön be a házamhoz, majd ottan elbeszélem.
– Ezer örömmel jó asszonyom. Soha sem hittem volna, hogy valakinek
szivességet tehessek még ebben az életben. Siessünk, a hogy lehet ezen
átkozott rossz kövezeten. Az én házam különben még közelebb van, itt a
kert felől bemehetnénk s ott is elmondhatná, a mit parancsol.
– Jó lesz.
Az angol kert felől közelebb lehete érni Kolbay házát, melynek kerti
oldala az útra feküdt; az öreg kinyitá a rozzant deszkakerítés ajtaját s
maga előtt ereszté Lávaynét.
Szomorú kert volt biz ez, épen olyan vén fák, mint a gazdájuk, épen úgy
összevissza szabdalva, fürészelve, egyik sem terem már, koronáját nem
győzi újra alakítani, csak az oldalain teng minden tavaszszal kihajtó
víz-sarj, mely őszre lesárgul. A fű sem akar benne nőni, s a virágok nem
akarnak bimbóba indulni; csak egy óriási repkény fut köröskörül buja
zöld szőnyeggel falon, kerítésen és száraz körtefákon; ez is tán abból a
repkény-füzérből eredt, a mit egykor a vitéz bajnok homlokára fűztek, s
mely úgy nőtt, zöldült tovább évről-évre, mint a hogy a bajnok
érdemeinek emléke az emberek előtt elporlott.
Ott volt egy félig elszáradt jerichói rózsalugas, abban egy korhadt pad
és asztal, oda leültette Lávaynét a hadastyán.
– Tudom, hogy szeret kertben lenni, asszonyom.
(Talán azért sem akarta bevezetni, mert szobái rendetlenek.)
– Köszönöm, óhajtok is leülni, pedig nem vagyok elfáradva, de lábaim oly
nehezek, mint az ólom.
– Tehát miben lehetek szolgálatjára?
– Nagy dolog az. Én holnap Pestre akarok indulni, útlevél kellene, de
átallok odamenni a hivatalba, hogy engem ott jobbra-balra taszigáljanak,
kikérdezzenek; németül se tudok. Nevessenek rajtam. Valaki még
gorombáskodnék velem, s én jól összeszidnám.
– Tehát az kellene, hogy útlevelet szereznék a számára, a nélkül, hogy
maga odamenne? Hisz az nagyon könnyű.
– Megteszi? édes jó uram, az Isten áldja meg érte.
– Hogyne tenném; jó ismerős vagyok azokkal az urakkal, csak egy szavamba
kerül az egész. Tehát Pestre akar utazni?
– Igenis, csak egy napra.
– Tehát mégis meg fogja látogatni egyszer azt a kedves derék, jó menyét.
– Kedves? Derék? jó? és az én menyem? Kiálta fel gúnyos keservvel
Lávayné; mért nem mondja kegyed még: «azt a derék becsületes asszonyt?»
– No? Mi az? Kérdé szörnyen elbámulva a hadastyán.
– Igenis, azt akarom meglátogatni, azt a némbert. De azt a látogatást
nem fogja felirni az ünnepnapjai közé.
– No no, asszonyom, ne tüzeskedjék…
– Nem tűz: – méreg van bennem idáig! Minden hajam szálának a hegyéig.
Igen is, ő hozzá készülök, de itéletet tartani, rettenetes itéletet!
– Jó asszonyom. Én nem tudom, mi haragja van kegyednek menye ellen? de
azt tudom, hogy igazságtalan haragja van. Kevés asszony van, a ki előtt
kalapot emelek, ha vele találkozom, de ez előtt leveszem, ha csak a neve
eszembe jut. Én nem tudom, mivel rágalmazhatták őt kegyed előtt, de azt
mondom, hogy ha azt, mint megfogható igazságot a kezembe tennék is, én
azt mondanám rá: az hazugság, én nem hiszem, bár látom is.
– Uram. Én semmiségeken meg nem indulok; én a mendemondák után nem
járok; de az oly eltakarhatatlan gyalázat, a mit e némber ősz fejemre,
fiam sirjára hozott, hogy Bélámmal nem találkozhatnám a másvilágon, ha
ezt meg nem büntetném.
– Nem kérdezem, nem is akarom hallani, mit mesélhetett önnek valaki; én
csak azt a képet látom magam előtt, a hogy őt utoljára láttam. Az a nő,
a ki képes volt arra a gondolatra jőni, a mit akkor keresztül is vitt,
az nem fogja férje sírját meggyalázni. Önt megcsalták asszonyom.
– Nem lehet. Nagyon bizonyos az.
– Emlékezik-e még rá, asszonyom, mikor egyszer kegyedtől egy kéve
zsuppot kértem ülésnek szekérderékba valót, kegyed akkor azt mondta
nekem: «nem adok; máskor sáfrányt, de most egy szál szalmát sem; mert
kegyed embervadászatra indul. Óvom, hogy ne menjen, mert az Isten nem ad
szerencsét annak, a ki embertársát megy üldözni»; és csakugyan nem adott
kegyed szalmát. És csakugyan úgy történt, a hogy kegyed mondá. Az Isten
megvert azért a gondolatért, hogy egy embert üldözni akartam. Én magam
estem a kelepczébe; leszidtak, lepiszkoltak, kigúnyoltak, mint egy
gyereket, mint egy desertor katonát és nekem vén fejemmel meg kellett
érnem azt, hogy piruljak. Ha kezem lábam törött volna, nem zokulnám
annyira, mint ezt a pirulást. – Most, asszonyom, visszaadom a kölcsönt;
most én tanácsolom, ne menjen embervadászatra, mert más vadat talál
elejteni, mint a kit űzőbe vett; fogadja meg egy vén ember tanácsát, a
kinek már semmi oka sincs senkinek jó tanácsot adni; ne utazzék el
Pestre; maradjon itthon. Most én nem adok – szalmát, én nem szerzek
útlevelet.
– Jó, hát majd tudok szerezni magam! szólt haragosan felpattanva Lávayné
s félvállról «Isten megáldjá»-t dörmögve a hadastyánnak, indult a
kertből kifelé.
Kolbay még utána is kiáltott.
– Vigyázzon asszonyom! Emlékezzék az én embervadászatomra! «A ki az őzet
megkergeti, szemközt találja az oroszlánt» azt mondja az irás. Nagy bajt
fog a családjára hozni!
De az öreg asszonyság nem hallgatott rá, bevágta maga után az ajtót s
sietett legelébb is haza.
A mint kapuján belépett, cselédje egy levéllel várta, melyet az imént
hozott egy libériás inas.
Lávayné fölbontá a levelet. Egy szabályszerűen kiállított útlevél volt
abban számára, egész évre szóló.
Fertőy úr előzékenyebb volt a hadastyánnál, s míg az elutasítá az
útlevél után járást, ő régen el is küldeté azt a jó asszonyság házához.