ugyancsak iparkodni kell annak a lovasnak, ki háta mögé jön, hogy
koczogva beérje.
A lovas kurtára húzott kengyelben ül, huszárok módjára, öltözete
ezüstgombos mente, zsíros kalap, rongyos veres nadrág; s félvállra
vetett kopott farkasbőr-kaczagány; oldalán széles tüszőt visel, s abból
két pisztoly agya látszik elő, csizmaszárába ezüst-veretes kés van
dugva. Lova szerszámán is úgy csillog az ezüst, mint gazdája rongyos,
foltos ruháján.
A lovas rég közelít már ügetve a gyalog utazó felé, a ki még csak arra
sem méltatta eddig, hogy visszanézzen, ki jön a háta mögött.
Mikor aztán utólérte, odarúgtatott mellé.
– Servus, diák!
Loránd feltekintett rá, s hasonló kötekedő hangon fogadta a szót.
– Servus, czigány!
A lovas e szónál ellökte melléről a féloldalt fityegő kaczagányt, hogy a
pisztoly agyát láthassa a diák s gondolhassa felőle, hogy ha czigány is,
de valamivel több, mint muzsikus.
Loránd pedig annyi megszeppenést sem tanúsított, hogy görcsös botját
levetette volna a válláról, melyre csizmái voltak felakasztva. Mezítláb
utazott. Így még olcsóbb.
– Ej ha! De kevély vagy a piros csizmáidra; gúnyolódék a lovas, Loránd
mezitelen lábaira kacsintva.
– Könnyű neked onnan a deresről, – vágott vissza Loránd.
Jelent pedig a «deres» olyan négylábú állatot is, a mit ez a lovas nem
örömest hallott emlegetni.
– Magam nevelése! szólt büszkén s némileg mentegetőzve e vágásra.
– Tudom. Ismertem még kis kutyakölyök korában.
– Hát aztán hová baktatsz most, diák?
– Megyek Csegére, papolni, czigány.
– Aztán mit kapsz a legátióból, diák?
– Húsz ezüst forintot, czigány.
– Hát tudod mit? diák; mondok valamit, – ne menj te most Csegére; térj
ki ide a juhászhoz, a hol azt a cserényt látod, aztán várj reám ott
holnapig, akkor én visszajövök, ott aztán mondd el nekem a
prédikácziódat, én még soha sem hallottam olyat. Én adok neked érte
negyven forintot.
– Nem úgy lesz a, czigány; hanem térj te be ide a cserénybe, ne menj
most a pusztára, várj reám ott egy hétig; akkor én visszajövök, aztán
majd ott húzd el az én nótámat, adok érte tíz forintot.
– Nem vagyok én muzsikus! Felelt a lovas, mellét előre feszítve.
– Hát az a furulya minek az oldaladon?
A czigány röhögött az ötletnek. A ő puskáját furulyának nevezni! Hej
sokan megfizettek már azért, hogy annak a szavát ne hallják!
– Te diák, te fránya ficzkó vagy. Nesze húzz egyet a kulacsomból.
– Nem iszom belőle, czigány; hátha olyan van benne, a mi «utánam
kajabajál!»
A czigány még jobban nevetett a népmesei idézetnek.
– No hát jojczakát, diák!
Azzal sarkantyúba kapta lovát s vágtatva porzott végig a pusztai úton.
Ezután csendesen beesteledett. Loránd egy gyöpös domboldalhoz ért,
melyet boróka-bokrok árnyaztak be. Ezt a helyet választá éjszakai
tanyául. Sokkal jobb szeretett a bokor alatt keresni tanyát, mint az
útféli csárdák bűzös, ronda borivó szobáiban.
Ott felhúzta csizmáit, elővette tarisznyájából a kenyeret, szalonnát s
hozzáfogott a falatozáshoz Jól esett neki, éhes volt és fiatal.
Alig végezte el lakomáját, midőn ugyanazon az úton, melyen a lovas
előkerült, öt lóval vágtató hintó közeledett felé. A három elől fogott
lovon csengetyű volt; messziről lehetett közeledésüket hallani.
Loránd jónak látta rákiáltani a kocsisra.
– Héj. Álljon meg egy kicsit, földi.
A kocsis megállítá a lovakat.
– No csak frissen – szólt Lorándhoz rekedt hangon – kapjon fel legatus
uram, ide mellém. A lovak nem tudnak várni.
– Nem azt akartam én mondani – szólt Loránd – hogy vegyenek fel, hanem
hogy vigyázzanak magukra, mert az elébb ment ezen egy lovas betyár, a
kivel jó lesz nem találkozni.
– Van legátus urammal sok pénz?
– Nincs.
– Velem sincs. Hát mit félünk a zsiványtól?
– Talán, a kik a hintóban ülnek?
– Ott a nagyságos asszony ül, s ilyenkor aluszik. Ha fölkeltem, és
megijesztem, aztán nem találunk zsiványt, összetöri hátamon az
ostornyelet. Nem gondolok én vele. Üljön fel no. Lankadombig is jó lesz
kocsin menni, az ebugattát.
– Kendtek Lankadombon laknak? – kérdé Loránd meglepetve.
– Ott hát. Én nagyságos Topándy urat szolgálom. Igen derék ember, az úgy
is nagyon szereti az olyan embereket, a kik prédikálnak.
– Tudom, híréből.
– No, ha híréből ismeri, hát ismerje meg személyéből is. Üljön fel hát,
no.
Loránd szerencsés véletlennek vette a találkozást. Topándynak ez gyönge
oldala volt, papos embereket elfogdosni, magánál tartani és boszantani.
Neki épen erre volt most szüksége. A találkozás ürügye meg volt már.
Felkapaszkodott hát a kocsis mellé, s a csillagos ég derűje mellett, az
öt paripa vígan csengve ragadta a hintót tovább a gyepes úton.
A kocsis elmondá, hogy Debreczenből jönnek; még reggelre be akarnak
jutni Lankadombra, útközben esik egy csárda, ott egy abrakot kapnak a
lovak, a nagyságos asszony krampampulit fog égetni, és sonkát falatozni,
úgy mennek azután tovább. A nagyságos asszony mindig éjszaka szeret
utazni, mert akkor nincs olyan meleg: aztán nem fél az semmitől.
Éjféltájon járhatott az idő, midőn az emlegetett csárda elé megérkezett
a hintó.
Loránd leugrott a bakról, s előre besietett a csárdába, nem akarva a
kocsi úrnőjével találkozni. Nagyot dobbant a szíve, midőn a csárda
udvarán megpillantotta azt az ezüstös szerszámú lovat, felnyergelve,
felszerszámozva. A paripa nem volt megkötve sehova, szabadon járt; a
hintó érkeztére valami sajátságos nyerítést hallatott, a mire egy sötét
ajtóból kilépett a lovag, kivel már Loránd a pusztán találkozott.
Egészen meg volt lepetve, hogy Lorándot meglátta.
– Hát te már itt vagy, diák?
– Látod szemeiddel, czigány.
– Hogy jöttél ilyen sebesen?
– Tudod, hogy sárkányon járok, garabonczás vagyok.
De már ekkor a hintó lakosai is érkeztek. A nagyságos asszony, és egy
piros pozsgás szolgáló. Az első sűrű gombos gyöngyösi mentébe volt
burkolva, feje selyemkendővel bekötve, a másik kurta piros rokolyát
viselt, derekán átkötött tarka kendővel, hosszú haja szalagokba volt
fonva. Mind a két keze tele volt pinczetokkal, hideg konyhával.
– Vagy úgy? – szólt ezeket látva a lovag; – hát kocsin hoztak! – Azzal
engedte a jövevényeket a vendégszobába nyugodtan bemenni, maga pedig
fogta lovát s odavezette a kúthoz, vizet húzott neki a váluba, hogy
megitassa.
Loránd azt kezdé hinni, hogy talán nem is olyan ember ez, mint a minek
tartá. Azzal ő is bement a vendégszobába.
A hosszú vendégszobán kívül volt még egy benyiló is a csárdában, de ez
annyira tele volt a csapláros apró gyerekeivel, a kik már vaczkaikban
henteregtek, hogy a hintóbeli uraság jobbnak találta a vendégszoba
hosszú, keresztlábú asztalánál helyet foglalni, melyen a parasztcseléd
nagyhamar kiteregette a hideg sültfélét, a czintányérokat és az ezüst
éteszközt, a mikkel a nagyságos asszony falatozni fog.
A nagyságos asszony hátravetette gyöngyösi mentéjét, letette fejéről a
selyemkendőt, s két gyertyát tétetett maga elé: mind a kettőt meg is
koppantotta, mint a ki «szereti aszépet».
Igaza is volt: arczát igen szépnek lehetett nevezni; eleven élettüzű
szemei, barna erőteljes arczszíne, piros, élveteg ajkai, sugár szemöldei
voltak; úgy illett, hogy a mi világosság van a házban, az mind ő előtte
égjen.
Hátul, a sötétben, az asztal túlsó végénél ült Loránd a hosszú lóczán, s
egy palaczk bort adatott magának, inkább azért, hogy ne üljön ott hiába,
mint hogy megigya a keserves alföldi szüredéket.
A söntés mellett, kiterített zsupszalmán aludt egy szentképáruló tót, s
egy vándor mesterlegény; a söntésben szolgált nagy álmosan a borzas fejű
csaplár, kinek tetszettek végtelenül az ilyen vendégek, a kik magukkal
hordják az enni-inni valót s csak parancsolgatni jőnek.
Lorándnak elég ideje volt nyugodtan elnézni ezt a nagyságos asszonyt, a
kinek a kocsiján idáig jött, s a kivel valószinűleg egy födél alatt fog
lakni ezután.
Víg kedvű, jó természetű teremtés lehet; minden falatját megosztja a
szolgálóval; a kocsisnak is küld ki általa a maradékból. Talán ha tudná,
hogy más névtelen utitársa is van, azt is odahíná a lakomázáshoz. Nincs
is egyébre gondja, mint az étvágyára; olyan szép fehér fogsorai vannak.
A falatozás alatt kitölti a finom gabonapálinkát a czintányérba; fügét,
mazsolát, czukrot hány bele s aztán meggyújtja. Ezt a forró italt híják
nálunk krampampulinak. Éjszakai útban egészséges gyomornak jó lehet.
A mint a falatozásnak épen vége van: nyilik az udvarra vezető ajtó: s
belép rajta a künnhagyott betyár; kalapja szemére lenyomva; kezében az
övéből kivont egyik pisztoly.
– Asztal alál ágy alá! a kinek az élete kedves! – kiált az ajtóban
megállva; mely haragos szóra a földön alvó képes-tót és vándorlegény
menten feliramodnak a kandalló kéményébe.; a csaplár eltünik a pinczébe,
s magára csapja az ajtót, a szolgáló pedig elrejti magát a pad alá: mire
a betyár odalép az asztalhoz, s kalapjával mind a két égő gyertyát
leüti, hogy nem marad egyéb világosság az asztalon, mint a czintányérban
égő borszesz.
Ez pedig valami kisérteti világítást ad. Mikor czukornemű ég a
borszeszben, sírfény dereng minden tárgyon; az élő arczok, mintha
halottak volnának; minden szín elmulik benne; az arcz pírja, az ajkak
ragyogása, a szemek fénye, mind zöldre válik; mintha sírból fölkelt
rémek néznének egymásra.
Loránd borzadva nézte e jelenetet.
Az imént oly vidám, oly mosolygó hölgy arcza olyan volt egyszerre, mint
a kit a koporsóból költenek fel; s ez a másik, a ki szemközt áll vele
felvont fegyverrel, mintha maga volna a halál, fekete szakállal, fekete
szemöldökkel.
Egy perczben pedig ugy tetszett Lorándnak, mintha mind a ketten
elnevetnék magukat: a halottarcz is, meg a halálarcz is: hanem ez csak
egy perczig tartott: az is meglehet, hogy talán csak káprázat volt.
Azután erős, hatalmaskodó hangon megszólalt a rabló:
– No csak ide gyorsan a pénzzel!
A nő elővette tárczáját s szó nélkül odadobta neki az asztalra.
A rabló felkapta mohón, s a szeszvilágnál vizsgálni kezdé a tárcza
tartalmát.
– Hát aztán mi ez? – kérdezé mérgesen.
– Pénz – felelt a hölgy röviden s elkezdett ezüstösnyelű antik késével a
csirkecsontból fogpiszkálót faragni.
– Pénz! Pénz! De mennyi pénz? – riadt rá a rabló.
– Négyszáz forint.
– Négyszáz forint! – ordított a rabló, a tárczát mindenestül az
asztalhoz vágva. Hát négyszáz forintért jöttem én ide? Négyszáz
forintért ácsorgok én itten egy hét óta? Hol van a többi?
– Többi? – szólt a hölgy: azt most csinálják Bécsben.
– No no; nem kell tréfálni; én tudom, hogy ebben a tárczában kétezer
forint volt.
– Hiszen, ha az mind benne volna, a mi benne volt valaha, kettőnknek is
elég lenne.
– Ördögadta teringette! – ordított a rabló, öklével az asztalt ütve,
hogy a borszesz-láng magasra lobogott a czintányérban. Én nem értem a
tréfát! Ebben a tárczában most volt kétezer forint, tegnapelőtt, a
debreczeni vásáron eladott gyapjúnak az ára. Hova lett a többi.
– Hát gyere ide, majd elszámlálom; – szólt a nő, az evőkés hegyével
mutogatva ujjain! kétszázat odaadtam a szűcsnek; négyszázat a
főkötőcsinálónak; – kétszázat a szíjgyártónak; – háromszázat a
boltosnak; – háromszázat a szabónak; kétszázat elköltöttem a vásárfiára;
számold ki, mennyi maradt hát.
– Nem kell nekem a számadás! – nekem a pénz kell! sok pénz! Hol van a
sok pénz?
– Mondtam már, hogy Körmöczön van, a pénzverdében.
– Aztán vége legyen már a tréfának! Fenyegetőzék a zsivány. Mert ha
kutatni kezdek, abban majd nem lesz köszönet.
– Hát kutasd ki az egész hintót: a mit találsz benne, az mind a tied
lehet.
– De majd nemcsak a hintót kutatom ki, hanem tégedet is a bőrödig!
– Mit? – kiálta fel e szóra dühösen a nő, s e perczben olyan lett az
arcza, összevont szemöldeivel, mint egy mythoszi furiáé. Azt próbáld
meg! – s e szónál úgy ütötte a kés hegyét az asztalba, hogy az egy
hüvelyknyire hatolt be.
A rabló egy hanggal alább kezdett beszélni.
– Hát mit adsz még?
– Mit adnék? – szólt a nő durczásan vetve magát hanyatt a székben. Az
ördögöt meg a fiát.
– Karperecz is van a kezeden.
– Nesze! – szólt a nő, lekapcsolva kezéről a smaragdos ékszert, s
odahajítva az asztalra.
A rabló elkezdte azt műértőleg nézegetni.
– Mennyit érhet ez?
– Én kaptam ajándékba; neked is adnak érte egy ital bort a legelső
korcsmában, a hova betérsz.
– Még egy szép gyűrű is ragyog az ujjadon.
– Csak hadd ragyogjon.
– Nem hiszem, hogy le ne jönne onnan.
– De nem megy le, mert nem adom.
Ebben a pillanatban a rabló hirtelen elkapta a nő kezét, melyben a kést
tartá, csuklóján keresztül kapva, s míg ez erősen küzködve vonaglott
aczélszorítása alatt, a másik kezében tartott pisztoly végét a sikoltó
szájába dugta bele.
Ez a rémjelenet mindeddig csak úgy tünt fel Loránd előtt, mintha egy
részeges férj czivódnék durczás feleségével, ki annak minden
követelésére tromffal tud válaszolni: az utasnő nem birt eleget
megijedni, s a rabló nem birt eléggé ijeszteni; valami természettelen
közöny látszott meghazudtolni azt a jelenetet, a miről ifjú képzelem
egészen más képeket alkot. Egy rabló találkozása egy védtelen hölgygyel,
éjszaka a pusztai csárdában! Lehetetlen, hogy azok így beszéljenek
egymással.
[Illustration: Most aztán Loránd vette őt czélba.]
Hanem a mint a zsivány megragadta a hölgy kezét, s az asztalon keresztül
hajolva, azt erőszakosan levonta maga elé, a pisztolylyal folyvást
fenyegetve a sikoltozót, akkor egyszerre felforrt az ifjúban a vér,
előugrott a sötétből, hol eddig a rablótól észre nem véve ült, egy
szökéssel ott termett mellette, félkezével megragadta annak jobbját,
melyben a pisztolyt tartotta, másikkal pedig kirántá a rabló öve mellől
a másik pisztolyt.
A rabló, mint a megriadt fenevad, fordult egyszerre megtámadója felé, s
kezét ki akarta azéból szakítani.
Érzé, hogy az övével egyenlő rangú vaskézzel van dolga.
– Te diák! – acsarkodék rá, farkasok módjára felhuzott ajakkal,
összecsikorgatott fehér fogait villogatva elő.
– Ne moczczanj! – szólt Lóránd, a rabló homlokának irányozva a
pisztolyt.
A rabló azonban jól látta, hogy a pisztoly sárkánya nincs felhúzva: nem
is lehetett volna azt felhúzni e rövid tusa alatt. Lórándnak ez az
izgalomban eszébe sem jutott.
A rabló tehát hirtelen lekapta a fejét s a koponyájával, mint a faltörő
kossal, olyat taszított Lórándon, hogy az hátra esett a padra, s míg
eközben baljával önkénytelen elbocsátá a zsivány kezét, fegyveres
jobbjával kénytelen volt a továbbesés meggátlására maga elé kapni.
Ekkor a zsivány fordítá a másik pisztoly csövét az ő homlokának.
– Most aztán én mondom, hogy ne moczczanj, diák!
Azon rövid pillanat alatt, a míg Lóránd a homlokának szegzett pisztoly
öblébe nézett, ez a gondolat villámlott át lelkén:
«Ime itt van az alkalom, melyben a sors átkát ki lehet játszani; a saját
kéz fenyegető fegyverétől megmenekülni. A ki elvész becsületes tusában,
üldözött gyöngék, utasok védelmében, az mint derék ember halt meg.
Lássuk meg ezt a halált.»
Hirtelen fölemelkedék a rászegzett pisztoly előtt.
– Ne mozdulj, mert meghalsz! – rivallt rá ismét a rabló.
Lóránd pedig folyvást a fejének szegzett pisztoly szája előtt egy
lábnyomnyira, rátette nyugodtan hűvelykujját a kezében tartott pisztoly
sárkányára, s felhúzta azt.
Erre a rabló hirtelen hátra ugrott, az ajtónak rohant, s annyira meg
volt rettenve, hogy a befelé nyíló ajtót egyelőre kifelé akarta tolni.
Most aztán Lóránd vette őt czélba.
Hanem a mint kinyujtotta felé karját, az úrhölgy onnan az asztal mellől
egyszerre felugrott, odaszökött eléje, elfogta Lóránd karját, s rémült
arczczal sikolta:
– Ne ölje meg! ne ölje meg! ne ölje meg!
Lóránd bámulva tekinte rá.
A szép asszonynak minden izma vonaglott a görcsös iszonyattól; szép
szemei kerekre felnyiltan, delejes zsibbadást terjesztettek el az ifjú
idegein. A mint erővel odaveté magát keblére, s leszorítá karjait, ez
ölelés egészen megbénítá azokat.
A zsivány, látva, hogy menekülhet, nagy kaparászás után meglelte az ajtó
kilincsét, s mikor azt aztán végre ki tudta nyitni, a halálos rémület
helyébe ismét visszatért nála a czigányos humor. Visszadugta bozontos
fejét a félig nyitott ajtón, s beszélt, azon a göröngyrázta hangon, a mi
az ijedt embereké.
– Hiszen, verjen meg a devla, czudar, ördögjárta diákja! te diák! te
tintásujjú diák! lett volna csak megtöltve ez a pisztolyom is, mint a
másik, a melyik a kezedben van; majd adtam volna én neked passust a
pokolba! De kerülj még egyszer a kezembe: tudom, hogy…
Azzal hirtelen visszarántotta a fejét, a mi nagyon tréfás
illusztrácziója volt a nagyhangon kezdett fenyegetésnek; s mint a kit
kergetnek, futott ki az udvarra, s néhány percz mulva paripa-robogás
hangzott: a rabló menekült. Mikor aztán kiért az utczára, ott elkezdett
istentelenül káromkodni, szidva, átkozva minden diákot, legátust és
kölyökpapot, a kik a helyett, hogy az Istent otthon dicsérnék, az
országúton ögyelegnek, s a szegénylegények mesterségit elrontják. Mikor
már messzire járt is, hangzott még nagyhangú káromkodása. Hetekig fog ez
a káromkodás hangzani a lanka-dombi ingoványban, a hol a feneved
megközelíthetlen tanyáját felütötte; egész csendes éjszakán át; a
farkasok fognak rá felelgetni, kiket a ménlő megrugdalt, mikor csikót
orozni jártak.
Lórándnak oly megfoghatatlan volt mindez.
A negédes, csaknem tréfás beszélgetés a rémes tűzfénynél egy
rablógyilkos és megtámadott áldozata között; – az érthetetlen talány,
hogy egy éjjeli orvtámadó üres pisztolylyal jöjjön be egy házba, midőn
övében egy másik pisztoly van golyóra töltve; s azután ez a nő; ez az
érthetetlen alak: a ki szemébe nevet a rablónak; a ki öklébe szorított
késsel szegűl ellene, s a ki ha kiszabadíthatja kezét amazéból,
bizonyosan úgy furja a kést annak oldalába, mint a hogy az asztalba
ütötte; s ugyan az, midőn megszabadítója a rablót le akarja lőni, az
ijedelem görcsös erejével rohan ennek karjai közé, félrerántja kezét, s
bántalmazóját saját testével védi.
Mi nyitja lehet e talánynak?
E közben az asszonyság újra megnyújtotta a gyertyákat: ismét nyájas fény
áradt szét a tárgyakon. Lóránd rá nézett a nőre. Az iménti zöldeskék
arcz helyett, mely a zilált őrültség vad tekintetével meredt reá, egy
mosolygó, jókedvű, deli képet látott maga előtt, ki tréfás hangon kérdi
tőle:
– Hát maga diák? Miféle diák? Honnan került ide?
– Nagysádtokkal együtt jöttem ide, a kocsis mellett űlve.
– Lankadombra akar jönni?
– Épen oda.
– Talán Sárvölgyiékhez. Az szereti az imádkozókat.
– Nem ahhoz. Topándy úrhoz.
– No, azt nem tanácslom; az igen goromba ember az ilyenfélékhez. Maga
prédikálni is szokott. Ne menjen oda.
– Pedig odamegyek; s ha nem tetszik megengedni, hogy a bakon üljek;
megyek gyalog, mint maig jöttem.
– Tudja mit? lelkem; a mit ott kapna, az nem sok lenne. Ezt a pénzt, a
mit az az ember itt hagyott, úgy is maga vette el tőle; tartsa meg
magának, én oda adom és menjen vissza a kollégiumba.
– Asszonyom, én nem szoktam ajándékok után élni! – szólt Lóránd,
visszautasítva büszkén a nyújtott tárczát.
A nő rábámult és gondolá: ez furcsa legátus, nem él ajándékkal.
A nagyságos asszonynak csak ennél a szónál tünt fel, hogy ennek a fiatal
embernek porlepte arczvonásaiban van valami, a mi különbséget tesz az
emberek között. Most kezdte még csak meglepni e nemes büszke tekintet.
Talán gondolkozott is rajta, hogy micsoda tünemény lehet az, a ki puszta
kézzel meg mer támadni egy fegyveres rablót, hogy megszabadítson kezéből
egy idegen nőt, kihez semmi köze, s aztán nem akarja elfogadni az
ajándékot, mit olyan jól megérdemelt.
Lóránd észrevette, hogy szükségtelen rést engedett szívén nyílni, a min
könnyen jelleme titkai közé láthatna valaki; sietett betakarni hibáját.
– Nem fogadhatom el ajándékát, nagyságos asszonyom, minthogy ennél
sokkal többet kivánok. Én nem vagyok prédikáczióval járó legátus; hanem
iskolából kitaszított tanuló. Helyet keresek, a hol két kezem munkája
után megéljek; midőn nagyságodat megvédelmeztem, az jutott eszembe, ez
asszonyságnak szüksége lehet valami gazdatisztre, férjének ajánlhat; én
híven fogok szolgálni: hűségemnek élő bizonyságát adtam, mert papirosra
írott bizonyságom nincsen.
– Hát maga ispán akarna lenni Topándynál? Hja, lelkem, tudja-e, hogy az
milyen istentelen ember?
– Hisz épen azért keresem fel; egyenesen hozzá indultam; magamat az
istenlenségeimért zártak ki az iskolából. Nem vethetünk egymásnak semmit
szemére.
– Tehát maga valami vétket tett: azért kerüli a világ szemét? Vallja
meg, mit vétett? Gyilkolt? Vallja meg. Én azért magától meg nem ijedek,
s el nem mondom senkinek. Megigérem, hogy oda lesz fogadva a házhoz,
akármi vétke van. Ezt már megmondtam. Hát gyilkolt?
– Azt nem tettem.
– Megverte az atyját, anyját?
– Nem, nagyságos asszony; – az a bűnöm, hogy lázítottam az ifjuságot a
felsőbbek ellen.
– Micsoda? a szolgabíró ellen.
– De bizony még annál is felsőbbek ellen.
– Tán épen a papok ellen? No, akkor aranyba foglaltatja magát Topándy.
Az nagy bolond ebben a dologban.
A nő nevetve mondá e szavakat; azután egyszerre sötét mélázásba ment át
arcza. Majd tétova tekintettel lépett az ifjuhoz, s kezét annak karjára
téve gyöngéden, azt kérdé tőle súgva:
– Tud maga imádkozni?
Lóránd megütközve nézett rá.
– Úgy, könyvből imádkozni? – Meg tudna maga valakit tanítani könyvből
imádkozni? – Sok idő kellene ahhoz? Mi?
Lóránd mindig jobban bámult a kérdezőre.
– Jól van, jól, no; nem mondtam semmit! Jöjjön velünk. A kocsis már
pattog az ostorral. Akar benn ülni velünk a hintóban? Vagy jobb szeret
kinn ülni a kocsis mellett, a szabad levegőn? Jobb is az! Én is inkább
ott szeretnék. No hát menjünk.
A szolgáló, ki előkuporodott a pad alól, összetakarította ez alatt az
éteszközöket, a nagyságos asszony kifizette a korcsmárost, s nemsokára
ismét fennültek a hintóban; és gondolkoztak egymásról az egész úton. Az
ifjú arról a nőről, ki a rablóval enyelegve daczol, gyűrűjéért küzd;
aztán a rablóról, ki üres pisztolylyal jön fosztogatni és ismét a nőről,
ki hatóság alatt nem ért mást, mint szolgabírót, s arról kérdezősködik,
hogy tud-e más ember könyvből imádkozni? és a mellett arany karpereczet
visel, ezüstről étkezik, selyembe öltözik, s az ifjúság tüzét hordja
szemében; – a hölgy pedig arról az ifjúról, ki tud küzdeni, mint egy
hős, kész dolgozni, mint egy napszámos; pénzt eldobni, mint egy nemes;
asszonyokat elbűvölni, mint egy angyal, s hatalmasokat káromolni, mint
egy ördög!
TARTALOM.
I. Dezső naplója 1
II. A csere-leány 39
III. Az én nagyságos urambátyám 80
IV. Az atheista és a kegyeskedő 97
V. A fenevad tanyája 142
VI. Korán gyümölcsök 155
VII. A tiltott iratok 165
VIII. A kezdetnek a vége 176
IX. A tizenhétéves agg 192
X. Én és a dæmon 199
XI. Az adott szó 230
XII. Egy pillantás a pisztoly szájába 248
KÉPJEGYZÉK.
1. Meghalt az atyánk! 10
2. Eszméletlenűl rogyott össze 38
3. Az asztalra rákönyökölve a két kezével hajába markolva ült az én barátom, Henrik 58
4. Megvasaltatnak? Hahaha! – kaczagott fel Topándy 99
5. A guzsalyából kirántott orsóval keresztűl tűzte 125
6. Egy lovas halad a holdvilágnál egyes-egyedűl 144
7. A szép Bálnokházyné épen papagályával játszék 176
8. Önt elfogják az éjjel 197
9. Bizonyos tudomásom volt róla, hogy ez a vád alaptalan 237
10. Most aztán Loránd vette őt czélba 259
[Transcriber's Note:
Javítások.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
7 |igaz, bogy |igaz, hogy
28 |ezt meg. |ezt meg.»
31 |osztozunk újra.» |osztozunk újra.»»
32 |ne tegye! |ne tegye!»
33 |kávéját. |kávéját.»
33 |toromra.» |toromra.»»
36 |hőst!» |hőst!»»
37 |örömem. |örömem.»
37 |nekem!» |nekem!»»
38 |temető-árok!… |temető-árok!…»
41 |«Isten áldjon |Isten áldjon
88 |meg férjének; |meg férjének:
116 |izzó parázs, |izzó parázs.
161 |Hab i ti |«Hab i ti
179 |kedves, bogy |kedves, hogy
191 |ezt a mondást; |ezt a mondást:
194 |(könnyű tíz év! |(könnyű tíz év!)
213 |kocsi velünk |kocsi velünk.
251 |pusztai úton |pusztai úton.
267 |csere-leány 38 |csere-leány 39
268 |az éjjel 166 |az éjjel 197]
End of Project Gutenberg's Mire megvénülünk (1. kötet), by Mór Jókai