mulatságom volt. Csakugyan elhitték, hogy részeg vagyok. Összevesztem
velük. Az volt a gaudé! Húztak, vontak, még jól a hátamra is húztak a
kardlappal; az valami dicső volt!
– Hát aztán, hogy szabadult meg? kérdezém én, ki nem találtam olyan
dicsőnek azt a kardlappal készült mulatságot.
– Hát a mint egy hintót látok közelíteni, egyszer csak kiugrom közülük,
a bakra felkapaszkodom; – azok se kergettek tovább; magukat is utólértem
nagy hamar: tudtam én azt.
A jó öreg egészen meg volt elégedve azzal a jó mulatsággal, a mit
magának szerzett.
– Hanem már most igazán búcsúzzunk ám el egymástól, Loránd úrfi. Aztán
maga ne menjen arra felé, a merre az a hintó ment: hanem vágjon neki itt
a hegyeknek a mély úton; a bimbóháznál reggelizhetik, akkorra odaér,
mire megvirrad, aztán csak mindig arra, a honnan a nap kél.
Mi összeölelkeztünk. El kelle válni. S ki tudja, mennyi időre?
Márton rángatott már. Menjünk, menjünk. Loránd is hadd siessen a maga
útjára.
Oh hiszen tíz év elég hosszú út még. Akkorra meg is vénülünk.
– Szeresd helyettem is anyánkat. Aztán adott szavadra emlékezzél. Loránd
e szót sugta még. Aztán megcsókolt és néhány percz múlva a mély hegyi
útban eltünt előlem.
Ki tudja, mikor látom őt újra?
Mélázásomból Márton legény kunczogása vert föl. Az öregnek valami fúrta
az oldalát, a min szörnyen nevethetnékje volt.
– Tudja, hogy – – kérdezé tőlem nevetésre hajló hangnyomattal; tudja
maga, hogy – hahaha! tudja maga azt, hogy miért mondtam Loránd úrfinak,
hogy ne menjen arra, a merre az a hintó ment?
– Nem én.
– Hát nem ismert rá a kocsisra? Az volt a Móczli.
– A Móczli?
– Hát azt tudja, hogy ki ült a hintóban? Találja ki. – Hát a madame.
– Bálnokházyné?
– A bizony. – Meg az a bizonyos aktor.
– A kinek az útlevelével Lorándnak kellett volna szökni?
– Hát ha az ember szökésben van, – mindegy: – útitársának csak kell
lenni. Ha egynek nem, hát másnak.
Mese volt ez előttem. De olyan rémes mese, hogy a hideg borzongatott
tőle végig.
– De hát hová mehetnének.
– Hová? – No az operencziáig talán nem, legfeljebb odáig, a meddig az a
táska üres lesz, a mit a Móczli a nagyságos asszony után emelt a
kocsiba. – Hai-dia-dő!
Most már a vén Márton igazán jó kedvéből kezdett el jodlirozni:
«hai-hai-dia-hia-dő!»
Még tánczolt is a poros úton – galoppot.
De hát lehetséges-e ez? Azzal a madonna-arczczal, a minél én szebbet,
bájolóbbat nem láttam soha, – sem azelőtt, sem azóta!
XI. Az adott szó.
Két nap múlva Loránd eltünése után úti hintó állt meg Frommék háza
előtt. Az ablakból ráismertem kocsira, lovakra és kocsisára: a mieink
voltak.
Valaki érkezett tőlünk!
Futottam le az utczára, hol már akkor, midőn én leérkeztem, Fromm papa
nagy igyekezettel iparkodott felcsatolni a hintónak körül lekapcsolt
bőrfüggönyeit.
Oh nem «valaki»: az egész család volt itt! a mennyi még otthon maradt,
mind. Anyám és nagyanyám és Frommék Fannyja.
Még anyám is eljött. Szegény anyám!
Úgy kellett leemelni a kocsiról; nagyon össze volt törődve. Tíz évvel
idősebbnek látszott, mint mikor utóljára láttam.
Mikor leszállt, Fannyra támaszkodott egyfelől, másfelől én rám.
– Csak be, be a házba, sürgetett bennünket nagyanyám, attól tartva, hogy
szegény anyám az utczán talál összeroskadni.
Nagyon csendesek voltak mind, a kik érkeztek, alig váltottak velem szót,
midőn üdvözlém őket. Anyámat felvezettük a terembe, a hol legelőször
fogadtak bennünket.
Fromm mama és nagymama ez alkalommal nem kötöttek harisnyát; úgy
tetszett, mintha erre a jelenésre vártak volna. Ők is igen csendesen,
ünnepélyesen fogadták szüleimet; mintha minden ember attól tartott
volna, hogy a legelső szó, melyet e roskadozó, kézen vezetett alakhoz
intéz valaki, azt rögtön hamuvá fogja omlasztani, mint az ó-sírboltokon
talált alakokról regélik.
És ő mégis eljött erre a hosszú útra! Nem várta, míg az idő átmelegszik.
A zord fagyos tavaszi szélnek szembeindul, arra a hírre, hogy Loránd
elveszett.
Oh ha volna mérték, mely az anyai szeretet mélységét ki tudná fejezni!
Szegény anyám pedig úgy iparkodott erőt mutatni! Úgy meglátszott rajta,
hogy törekszik visszatartani ideges rohamait, épen e perczben, mely
minden emléket fölidéz lelke előtt.
– No csak csendesen, leányom; – csendesen; szólt nagyanyám. Tudod, mit
fogadtál? hogy erős fogsz lenni. Tudod, hogy arra szükséged van. Ne
engedd át magadat az indulatnak. Ülj le.
Anyám le is ült, az asztal mellé, hova vezették és ott lefektette fejét
két karjára és mivel megigérte, hogy nem sír, – tehát nem sírt.
Oh mily keserves volt ez alakot látni, a ki ide jött ez idegen házhoz s
itt leborult némán, hogy ne sírjon, mert úgy igérte.
Mindenki távol állt tőle: a nagy fájdalom nagy tisztelet! csak egy alak
mert közelében maradni, a kire én eddig nem is ügyeltem, a kit észre se
vettem: Fanny.
Mikor úti gúnyáját leveté, egészen kék ruhában maradt. Valaha szegény
anyámnak volt ez kedvencz színe, apám is nagyon szerette azt.
Ő állt anyám mellett s valamit suttogott fülébe, mire anyám felemelte
fejét s mint ki a túlvilágról tér vissza, nagyot sóhajtott, magához
jönni látszott s nyugodt mosolygással megszólalt, a háziakhoz fordulva:
– Bocsánat! Nagyon el voltam fogulva.
Csakhogy beszél már! Ez a hallgatás kínoz engemet nagyon.
Azután Fannyhoz fordult, azt megölelte, megcsókolta kétszer is a fejét s
azt mondta Fromméknak:
– Ugy-e bár, megengedik, hogy Fanny tovább is nálam maradjon? Ő már
olyan, mintha az én gyermekem volna.
Én nem voltam többé Fannyra irigy. Láttam, hogy anyám mennyire boldog az
által, hogy őt ölelheti.
Fanny ismét sugott valamit anyám fülébe, mire ő fölkelt, egészen erőhöz
látszott jönni; Frommnéhoz közelített, szilárd, nem ingadozó léptekkel,
megszorítá mindkét kezét és azt mondá neki: «köszönöm». Még egyszer
ismétlé suttogva: «köszönöm».
Mindezt én némán néztem egy szegletből. Úgy féltem anyám tekintetétől.
Ekkor nagyanyám közbeszólt:
– Nekünk sietős útunk van, leányom. Ha képes vagy rögtön jönni, jer.
Anyám helyeslőleg inte fejével s folyvást Fannyra nézett.
– Fanny azalatt itt marad, monda nagyanyám; Dezső pedig velünk jő.
Anyám e szóra rám tekintett, mintha most jutott volna eszébe, hogy
hiszen én is itt vagyok még, hanem azért csak Fanny szőke hajfürtjeit
simogatá.
Fromm papa sietve küldé Henriket bérkocsiért. Senki sem kérdezte tőlünk,
hová megyünk? Mindenki gondolta azt, hová? miért? mi járatban? Hanem
azt, hogy mi lesz ennek a mai járatnak a vége? azt csak egyedül én
tudtam.
Nem tolakodtam vele. Vártam, míg rám kerül a sor. Tudtam, hogy nem
történhetik az nálam nélkül meg.
A bérkocsi előállt, Frommék levezették anyámat a lépcsőn. Őt ültették
fel legelébb s mikor mind benn ültünk, Fromm papa azt kiáltá a
bérkocsisnak:
– A Bálnokházy-házhoz!
Tudta jól, hogy oda kell most mennünk.
Egész odáig nem váltottunk egy szót sem; mit mondhattak volna ők ketten
én nekem?
Mikor Bálnokházy lakása előtt megálltunk, úgy tetszett nekem, mintha
anyám egész ifjúi erővel lett volna megáldva; elől ment, arcza égett,
léptei ruganyossággal birtak és fejét fenhordozta.
Nem tudom, szerencsénk volt-e, vagy előre tudatva volt szülőim jövetele?
az udvari tanácsos épen otthon volt, midőn kerestük.
Kiváncsi voltam rá, vajjon milyen arczczal fogad bennünket?
Sokat tudtam már felőle, a mit nem kellett volna soha megtudnom.
Midőn szobájába léptünk, elénk jött, több udvariasság, mint szívesség
látszott arczán, némi neheztelés is iparkodott azon kitünni, de az olyan
volt, mintha órahosszat tanulta volna tükörből: mesterkélt, ráfogott,
kiszámított neheztelés.
Anyám egyenesen odasietett hozzá s megfogva mind a két kezét, e szóval
köszönte be indulatosan:
– Hol van Loránd fiam?
Nagyságos urambátyám hátraszegte az állát magas nyakravalójába s nagyot
szíva fogain, kegyes elnézéssel válaszolt ez anyai kitörésre:
– Kedves asszonyhúgom, e kérdést nekem kellene legjobban erőltetnem;
mert nekem feladatom kegyed fiát üldöznöm. S ha azt felelem: nem tudom,
hol van? úgy hiszem, legtöbb atyafiságot tanúsítottam irányában.
– Miért üldözni fiamat? szólt anyám reszketve. Egy ifjúkori botlás miatt
lehet valakit örökre semmivé tenni?
– Engem nem egy, de több ifjúkori botlás jogosít föl erre; nem mint
hivatalnok csupán tartozom őt üldözni.
Bálnokházy e szónál élesen reám szegzé szemeit. Nem sütöttem le előtte
az enyéimet; tudtam, hogy jogom és hatalmam van kiállni tekintetét. Majd
rám is kerül a sor.
– Hogy? – kérdezé anyám. – Mi oka lehetne még üldözni?
Bálnokházy nagyon vonogatta a vállát, keserű mosolyra vonta félre
félszáját, félbajuszát.
– Alig tudom, valóban, hogyan adjam ezt kegyeteknek tudtokra, ha még nem
tudják. Én azt hittem, mindenről értesülve vannak. A ki tudatta
kegyetekkel az úrfi eltüntét, talán megírta annak okait is.
– Igen, szólt anyám; tudok mindent. A szerencsétlenség nagy; de gyalázat
nincs vele összekötve.
– Nincsen-e? szólt Bálnokházy, vállait gúnyosan felhúzva s fejét
féloldalt alákonyítva. Ah, azt nem tudtam, hogy ezt nem tartják a
provinczián gyalázatnak? Ezt igazán nem tudtam. Hogy egy fiatal ember,
egy jurista, alig több mint suhancz, egy rangbeli férfinak, ki őt, mint
rokona, házába fogadta, családja tagjává tette, atyai gondjait azzal
hálálja meg, hogy nejét elcsábítja, elszökteti, pénztárát feltörni,
ékszereit elrabolni segít s a becstelen nővel együtt az ország határán
túlszökik. Valóban nem tudtam, hogy ezt nem tartják üldözésre méltó
bűntettnek.
Szegény anyám, mintha ismételt villanyütés érte volna, úgy rázkódott
össze a kétszeres vádra s sápadtan kapott nagyanyám keze után, ki maga
is fehér lett e pillanatban, mint ősz haja. Ő fogta fel a szót anyám
helyett, ki nem volt arra többé képes.
– Mit mond ön? Loránd nőcsábító?
– Fájdalom, hogy az. Elszökteté nőmet.
– És tolvaj! – Keserű szó, de nem tudok neki más nevet adni.
– Az Istenért, csendesen, uram.
– Hiszen láthatják, hogy egész eddig igen csendesen viselém magamat; még
csak zajt sem ütöttem a kárból. Pedig a becstelenségen kivül károm is
van. E hűtlen tett engem és leányomat ötezer forintig megkárosított. Ha
csak magamról volna a szó, megvetéssel hallgatnék róla; de ez összeg kis
leánykám takarékpénztára volt.
– Uram, ez meg lesz önnek térítve; szólt nagyanyám, de kérem, ne szóljon
ez asszony előtt tovább e tárgyról. Láthatja, hogy megöli őt vele.
Bálnokházy e beszéd alatt egyre engemet nézett s nézésében sok kérdés
volt, a mire én mind igen jól tudtam volna felelni.
– Azon bámulok, szólt végre, hogy ezek a fölfedezések kegyetekre nézve
mind újak. Én azt hittem, hogy ugyanaz, ki kegyetekkel Loránd eltünését
tudatta, egyúttal azon kényes körülményeket is fölfedezte, a mik között
az eltünés végbement, miután én azt vele magam tudattam.
Most azután anyám és nagyanyám is reám fordíták tekintetüket.
[Illustration: Bizonyos tudomásom volt róla, hogy ez a vád alaptalan.]
– Te erről nekünk nem írtál semmit; szólt hozzám nagyanyám.
– Nem.
– És itt sem említél róla semmit, míg jöttünk!
– Pedig én megmondtam azt az öcsémnek magam.
– Miért hallgattad ezt el? – kérdé most nagyanyám indulatosan.
Anyám nem tudott szólni, csak a kezeit tördelte.
– Azért, mert bizonyos tudomásom volt róla, hogy ez a vád alaptalan.
– Ohó! fráter! szólt büszke, dölyfös hangon Bálnokházy.
– Elejétől végig alaptalan, ismételtem én nyugodtan; bár minden ízem
reszketett az izgalomtól.
Hanem azt kellett volna látni, mint fogtak egyszerre körül, hogy rohant
hozzám anyám és nagyanyám? hogy fogta meg egyik jobb, másik balfelől
kezemet, mint megfogják a vízbefúlók a mentő kezet; s hogy állt elém
villogó szemekkel a büszke haragos úr? Mind a hármat elhagyta minden
józansága, egyszerre kiáltottak hozzám minden hangján az indulatnak, a
dühnek, az őrültségnek, a reménynek, az örömnek: «beszélj! mit tudsz?
beszélj!»
– Hát beszélek. – A mint ő nagysága tudtomra adá e két rettenetes vádat
Loránd ellen, én rögtön elindultam, hogy bátyámat fölkeressem. Akadt két
becsületes szegény ember, a ki segítségemre jött, hogy őt
feltalálhassam; két szegény iparos, ki munkáját hagyta abba azért, hogy
egy elvesztett életet megmentsen. Ugyanezek lesznek tanúim arra, hogy a
mit mondok, mind igaz és úgy történt; az egyik Braun Márton, a
péklegény, a másik Fleck Mátyás.
– Az nőm bérkocsisa, szólt közbe Bálnokházy.
– Igen. Ő vitt el oda, a hol Loránd ideiglenesen el volt rejtve. Ő
tudatta velem, hogy a nagyságos asszony másutt van. Ő vitte keresztül a
határon a nagyságos asszonyt – testvérem nélkül. Bátyám pedig elindult
ugyanakkor gyalog, pénz nélkül, Magyarország belseje felé; én és Márton
kisértük el a hegyekig, az én zsebpénzem volt egyedüli útiköltsége, mit
tőlem elfogadott s Márton legény vándorbotja egyedüli útitársa, a ki őt
tovább kisérte.
Azon vettem észre, hogy anyám mellettem térdepel és megcsókol.
Ezt a csókot Lorándért kaptam.
– Ez nem igaz! ordítá Bálnokházy; nőmmel szökött. Nekem bizonyos
tudósításaim vannak róla, hogy e nő a határszélen egy fiatal sima arczú
férfival kelt át s azzal együtt Bécsbe is megérkezett. Az Loránd volt.
– Az nem volt Loránd, hanem más.
– Ki lett volna?
– S nem tudná azt nagyságod? Hát én megmondhatom. Az a sima arczú férfi
volt Bleinberg német szinész, ki ő nagyságát Bécsig elkisérte: – – s nem
ezúttal először.
Hah! A szívéig döftem neki; a mája közepéig, a hol a dölyf lakik. Olyan
nyilat törtem bele, a mit sohasem fog onnan kihúzhatni. Nem bánom, ha
agyonüt is már most.
Azt hiszem, ehhez lett volna is kedve: de próbálta volna most meg! Mikor
egyfelől anyám, másfelől nagyanyám álltak mellettem. Nem két asszony
volt az; – két nőoroszlán. Széttépték volna értem!
– Jerünk; szólt anyám, megragadva kezemet. Semmi dolgunk itt többé. –
Azzal anyám előre sietett, engem közrefogtak, nagyanyám hátrafordultában
egy kategorikus «alászolgájá»-t mondott Bálnokházynak s azzal otthagytuk
magára.
Melanie húgom most is játszotta a cavatinát, a mit akkor nem akartam
végighallgatni; mégis okos gondolat az a zongora: nem hallatszik ki tőle
az utczára, mikor pörpatvar van a háznál.
A mint ismét benn ültünk a kocsiban, anyám szenvedélyesen magához ölelt
és csókjaival elhalmozott.
Oh mint féltem én az ő csókjaitól! Most mindjárt Loránd felől fog
kérdezősködni, azért csókol így. És én nem fogok neki felelhetni rá.
– Szót fogadtál. Vigyáztál szegény bátyádra. Segítettél neki. Kedves
fiam. – Így suttogott folyvást hozzám.
Nem mertem elérzékenyülni.
– Mondd meg hát most, hogy hol van Loránd?
Tudtam, hogy azt fogja kérdezni. Szorongva húzódtam el tőle és
tekintgettem magam körül.
– Hol van Loránd?
Nagyanyám észrevette szorongásomat.
– Hadd ezt most; inté anyámat. Nem vagyunk még elég biztos helyen: a
bérkocsis meghallhatná. Várj vele, míg hazaérünk.
Tehát addig van csak időm, míg hazaérünk. Mi fog történni ottan? Hogyan
tagadjam meg a választ erre a kérdésükre?
Alig érkeztünk vissza Frommékhoz, alig vezetett Fanny azon szobába
bennünket, mely szülőim számára volt berendezve, midőn szegény anyám
újolag nyakamba borult és bánatos örömmel kérdezé tőlem:
– Te tehát tudod, hol van Loránd?
Milyen könnyű lett volna azt felelnem, hogy «nem tudom». De mit értem
volna el vele? Így sohasem mondhattam volna el neki, hogy Loránd mit ír
a távolból, hogy üdvözli, hogy csókolja őket ezerszer!
– Tudom, kedves anyám.
– Oh, mondd sietve, hol van?
– Jó helyen van, kedves anyám; vígasztalám én és siettem elmondani mind
azt, a mit tudatnom szabad volt. – Loránd benn van a hazában, biztos
helyen, hol nincs mitől tartania; rokonunknál, a ki őt szeretni és
oltalmazni fogja.
– De hát mikor fogod már megmondani, hogy hol?
– Majd egyszer megmondom, édes anyám.
– De mikor? Mikor? Miért nem mindjárt? Mikor?
– Majd – tíz év múlva. – Alig mertem e szót kimondani.
Mindketten elszörnyedtek e szavamra.
– Dezső! Tréfát akarsz-e velünk űzni?
– Oh, bár tréfa volna. Ez való; nagyon nehéz való. Én Lorándnak
megfogadtam, hogy tíz évig nem mondom meg sem anyámnak, sem
nagyanyámnak, hogy ő hol tartózkodik.
Nagyanyám érteni látszott a dolgot: szemével inte Fannynak, hagyjon
bennünket magunkra; azt hitte, ő előtte nem akarom e fölfedezést tenni.
– Ne menj ki, jó Fanny; szóltam én hozzá. Én távollétedben sem fogok
többet mondhatni, mint eddig mondtam.
– De hát esztelen vagy-e? förmedt rám nagyanyám, ki azt hitte, hogy
kemény szóval velem sokra lehet menni. Előttünk akarsz-e titkolózni? Azt
csak nem hiszed, hogy mi fogjuk őt elárulni?
– Dezső! szólt anyám, azon szelid, mindig édes hangon. Légy hát jó.
Hm. Mennyire csalatkoztak bennem. Én már nem voltam az a jó gyermek, a
kit erős szóval meg lehet ijeszteni és édes szóval megszelidíteni.
Kemény, érzést el nem áruló gonosz fiúvá lettem; – engem kivallatni nem
lehet.
– Azt nem mondhatom meg.
– Miért nem? Nekünk sem? kérdék kétfelől.
– Miért nem? Azt magam sem tudom. De tinektek sem. Loránd
becsületszavamat adatta velem, hogy hollétét épen anyánk és nagyanyánk
előtt el nem árulom. Azt mondta, nagy oka van kivánni, azt mondta, nagy
szerencsétlenség lenne belőle, ha ezt meg nem tartanám. Én szavamat
adtam neki rá s szavamat meg kell tartanom.
Szegény anyám odatérdelt le elém, átölelt, összecsókolt, úgy kért,
mondjam meg neki, hol van Loránd? Kedves «egyetlen» fiának nevezett;
ezen azután sírva fakadt és én elég kegyetlen tudtam lenni, hogy minden
szavára azt feleljem: «nem, – nem, – nem».
Képtelen vagyok e jelenetet végig leírni, képtelen vagyok végiggondolni
rajta. Utoljára anyám elájult, nagyanyám megátkozott s én kimentem az
ajtón és azután odatámaszkodtam a másik szobában az ajtófélhez.
E leírhatatlan jelenet alatt a háziak mind összefutottak anyám
ápolására, ki iszonyú kinokat szenvedett s onnan egyenkint jöttek ki
hozzám, ki folyvást az ajtófélen álltam s ott próbálgatták rajtam sorban
rábeszélő tehetségeiket. Először kijött Fromm mama, igen szépen
kérlelni, hogy mondjam ki azt az egy szót, a mi anyámat rögtön
meggyógyítja; azután jött Fromm nagymama, iszonyú fenyegetőzésekkel
veszekedni; majd megint Fromm papa, ki igen bölcs okoskodásokkal
iparkodott rám beszélni, hogy akkor volnék tulajdonképen a
legbecsületesebb ember, ha most a szavamat megszegném.
Beszélhettek nekem!
Hiszen úgy kérni csak nem tudott senki, mint előttem térdelő anyám kért!
úgy átkozódni nem tudott senki, mint rettenetes nagyanyám tevé, s oly
jól nem tudta azt senki, hogy milyen rossz ember vagyok én, mint saját
magam.
Hagyjanak nekem békét. Nem mondhatom meg.
Utoljára kijött hozzám Fanny; odahajolt vállamra s elkezdte fejemet
simogatni.
– Kedves Dezső.
Egyet rántottam a vállamon, hogy eltávolítsam magamtól.
– Dehogy vagyok én «kedves Dezső». – Nevezz inkább «infámis, rossz,
átkozott Dezsőnek». – Az vagyok.
– De hát miért vagy az?
– Mert nem lehetek más. Megigértem, mert meg _kellett_ ígérnem; s már
most megtartom, mert megigértem.
– Szegény anyád azt mondta, hogy meghal, ha nem tudatod vele, hol van
Loránd?
– Lóránt pedig azt mondta, hogy meghal, ha tudatom vele azt. Azt mondta,
hogy a mint anyámnak vagy nagyanyámnak fölfedezem hollétét, ő vagy
följelenti magát a legközelebbi hadparancsnoknál, vagy főbelövi, a mint
épen kedvében lesz. S a mi családunkban az ilyen igéretek nem szoktak a
levegőben eloszlani.
– De hát mi oka lehetett rá, hogy tőled ilyen igéretet csikarjon ki.
– Azt én nem tudom. Hanem azt tudom, hogy ok nélkül nem tette volna.
Kérlek, eredj innen.
– Megállj Dezső, szólt ekkor Fanny elém állva. Te azt mondod: Loránd
megfogadtatá veled, hogy sem anyádnak, sem nagyanyádnak meg nem mondod:
hova lett? Másnak nem tiltotta meg, hogy elmondd?
– Az természetes: feleltem rá ingerült dölyffel. Mert azt a nélkül is
jól tudta, hogy még az a más valaki nem született a világra, a ki azt
tüzes harapófogókkal is ki birja csikarni tőlem.
– De igenis született, szólt Fanny dévaj komolysággal. Még pedig ép
tizenkét év, nyolcz hónap és öt nap előtt született.
Ránéztem.
– «Te neked» mondanám meg? azt gondolod?
Bámultam ezen a vakmerőségen.
– Igenis, nekem. Minthogy adott szavad csak anyádnak és nagyanyádnak
tilt nyilatkoznod. Megmondhatod nekem; én megmondom ő nekik. Te nem
szóltál senkinek semmit; és ők mégis megtudtak mindent.
– De hát «senki» vagy-e te?
Fanny szemembe nézett, elkomolyodott s reszkető szóval ezt mondá:
– Ha te kivánod, – hát senki vagyok. Olyan senki, mint a ki rád nézve
nem született.
E pillanattól fogva kezdett rám nézve Fanny «valaki» lenni.
Ez az ő sophismája tetszett nekem. Megálljunk. Ezen az alapon talán csak
ki lehetne alkudni.
– Nehéz dolgot kivántál tőlem Fanny; de nem lehetetlent. Hanem hát várj
egy kissé, hadd gondolkozzam rajta. Addig is légy közbenjáró közöttünk.
Eredj be és mondd meg nagyanyámnak, hogy mit ajánlottál nekem, s hogy én
arra azt mondtam: «jól van.»
Ravasz voltam. Alattomoskodtam. Arra gondoltam e perczben, hogy ha Fanny
gyermekes örömmel fog berontani a szomszéd szobába s diadalmas hangon
mondja el, a mit tőlem engedélyül kicsikart, akkor majd ha visszajön,
mondok neki valami helynevet, a mi nem igazi, s ezzel lerázom a
nyakamról.
De nem azt tette.
Csendesen ment vissza és sokára tért meg, mikor szülői a tulsó ajtón
eltávoztak; akkor is sugva mondá:
– Sokáig késtem. Nem akartam anyám előtt beszélni. Most a tieid egyedül
vannak, szólj.
– Még valamit elébb. Eredj vissza Fanny, és mondd meg, hogy csak azon
feltétel alatt mondom meg neked a valót, ha anyám és nagyanyám
megigérik, hogy a míg én nekik Loránd írását nem mutatom, a melyben őket
magához hívja, őt sem maguk fölkeresni, sem mással fölkerestetni nem
fogják, s ha levelet akarnak hozzá intézni, azt elébb nekem adják, hogy
én küldjem el neki és senkinek még csak egy tekintettel sem fogják
mutatni, hogy tudnak Loránd hollétéről valamit.
Fanny helybenhagyólag inte fejével s visszament a mellékszobába.
Néhány percz mulva ismét kijött s feltárta előttem az ajtót.
– Gyere be.
Én beléptem, ő becsukta utánam az ajtót, s azután kézenfogva odavezetett
anyám ágyához.
Szegény jó anyám most már nyugodt volt, és olyan halovány. Szemeivel
szinte vonni látszott magához. Én odamentem hozzá és megcsókoltam a
kezét.
Fanny odahajolt hozzám és arczát közel tartotta ajkamhoz, hogy sugjam
fülébe azt, a mit tudok.
Mindent megmondtam neki röviden.
Ő viszont odahajolt anyám vánkosára s fülébe súgta, a mit tőlem hallott.
Anyám fölsóhajtott és meglátszott rajta nyugodni.
Azután nagyanyám hajolt oda édes anyámhoz, hogy megtudja tőle a
mondottat.
Mikor meghallotta azt, az ősz alak fölegyenesedett s két kezét feje fölé
kulcsolva, rebegé izgatott látnoki elragadtatással:
– Oh, én uram Istenem! ki gyermekekre bizod a te akaratodat; legyen meg,
a mit elvégeztél!
Azután odajött hozzám és megölelt.
– Te tanácsoltad Lorándnak, hogy odamenjen?
– Én.
– Nem tudtad, hogy mit cselekszel? Isten akarta így. Most már minden nap
imádkozzál testvéredért.
– Ti pedig hallgassatok érte. Mert a mint fölfedezitek őt: elvész
bátyám, és én nem élem őt túl.
A vihar elcsendesült, ismét kibékültek velem. Szegény anyám néhány percz
mulva elaludt, és szunnyadt édesdeden.
Nagyanyám inte Fannynak és nekem, hogy hagyjuk őt most magára.
Mi leeresztettük az ablak-függönyöket s kimentünk a szobából.
Mikor kiléptünk, azt mondtam Fannynak:
Most már becsületem a te kezedbe van letéve: úgy viseld gondját.
A leány égő lelkesüléssel nézett szemembe és azt mondá:
– Ott fogom azt őrizni, a hol a magamét.
Ezt már nem a gyermek mondta; – hanem a szűz.
XII. Egy pillantás a pisztoly szájába.
Mintha két elátkozott daemon harczolt volna a föld felett, egyik tűz-,
másik jégfegyverrel, oly gyorsan változott az időjárás. Május közepén
már olyan rekkenő meleg lett, hogy a mult héten még csonttá fagyott föld
most már repedezni kezdett.
A szemünk elől elveszett vándort megtaláljuk azon az alföldi rónán, a
hol még a hány kocsinyom, annyi országút.
A sík rónán este van már, a nap nemrég áldozott le, felhőtlen piros eget
hagyva maga után; a láthatáron két-három helység tornya látszik, mind
sokkal távolabb, mint hogy az a vándor, ki előttünk siet, éjszakára
gyalog beérhetne valamelyikbe.
A por nem lepte még annyira be, a nap nem sütötte el annyira arczát,
hogy e szép nemes vonásokban a pozsonyi ifjúság büszkeségét, Lorándot
fel ne ismerhetnők.