Anyám, kezedben régi levelek…
Tünődések borongó napja ez,
Mint Mariusnak Carthago, feléd
A multból csupa tört fal meredez.
Míg multak könyvét félőn forgatod,
Kezed bevégzett sorsokat simít,
Elhalt ujjongást, elsikoltott jajt
S a porladozók fagyott könnyeit.
Álmok kövéből márványpalota,
Hitből, vágyból elefántcsonttorony!
Mi volt még itt?… Leomlott, szertehullt…
Virágpor száll csak horpadt sírokon.
Ó egyszer minden lélek Marius
S egyszer minden mult Carthagói rom,
S csak rom marad; rá az emlékezet
Örökzöldjét hiába futtatom.
Anyám, a multak könyvét forgatod
S állnak előtted romok, feketén,
Most rám tekints! Előled elfedem
A költészet fény — fátyolával — én!
Anyám, a multak könyvét forgatod:
Hányan voltunk!… Most-nehányad-magunk:
Anyám, öleljük meg ma a Jelent
S szeressük egymást, míg együtt vagyunk!
VÁLASZ
EGY NAGYON MESSZIRŐL JÖTT LEVÉLRE.
DR. S. R.-NÉ, REMÉNYIK JOLÁNNAK
Tizennyolc esztendőnek távolából
Jött a leveled,
Mint gyerekkorom halk ezüstkacaja,
Úgy cseng a neved:
Jolán…
Az elillanó évek csolnakán
Lelkem mi mindent ringatott azóta,
Mennyi álom és mennyi nóta
Kelt és halt el a parttalan vizen,
Tizennyolc esztendő hiszen
Ugyebár a mi araszos,
Dalos, jajos és panaszos
Életünkben egy örökkévalóság?!
Mint bedőlt tárnából az ottfelejtett mécs,
Most úgy dereng fel
Szelid — halványan az emlékezés.
A neved,
Mintha idézett volna szellemet:
A rég-voltak körültem tábort járnak,
Gyülnek, kopognak, lengenek az árnyak,
A mélyből zeng sok régi-régi hang,
Megannyi elsülyedt harang,
S azt zengi mind,
Amire a Te leveled is int:
Hogy „mindnyájunkon betelik a Sors.“
Tizennyolc ismeretlen éven át
Szó világit-e, gondolat vezet?
Tizennyolc ismeretlen éven át
Foghatunk-e mi ketten kezet?
Tizennyolc ismeretlen éven át
Emberi fogalomból van-e híd?
Azt írod Jolán,
Tizennyolc év után
Meséljek Néked rólunk valamit.
Mesélek hát… Máskép volt hajdanán,
Csendes szóval mikor a mesét nékünk,
Novemberi vasárnap — délután,
Te mondtad: a mi „nagyobbik testvérünk“.
— Mesélem hát, hogy porbaomlott rég
A nagyapámék öreg háza,
De még a Hója-erdőben a szél
A nyögő fákat épúgy rázza,
Mesélem: áll még Dónát, a kőember
A hegytetőn épúgy, mint hajdanán,
De egy sziluett hiányzik alóla:
A bölcs öreg, szegény jó nagyapám.
Most újra zöld a vadszőlős veranda:
Forró nyarakon hűs enyhet-adó,
Az asztal is még régi tán, de rajt’
Gyümölcsöt már nem főz be nagyanyó.
Tőlünk ment el a mult, vagy mi a multtól,
Elváltozott, vagy régi még a Hója?
Én nem tudom. A tornyos villa áll,
De rég üres, de rég nincs már lakója.
Ki lakta hajdan: mind világgá ment,
Sok már csak sirhalom: virágot termő,
Rájok én most gyakorta gondolok
Borongva; már egész kis fejfa-erdő.
Most „át“ gyere. — Ez itt a hintahely,
Ez itt a hinta cölöpfája;
A régi még. De ritkán ül bele
Jókedv, amely az égig szállna.
Most nézz föl. Fényes egy kis-ablak,
Némán hajol a zongorára
Egy karcsu lány… Beethoven szenvedélye
Kizúg a holdezüstös tájra.
Ez — „Sárika, a bájos csöppség.“
Tovább meséljem? Meséljek még, megint?
Mondjam, hogy lassan megőszültenek
Munkában, gondban édes szüleink?
És arról, ki e bús sorokat rója, —
Mit tett — hogy élt — hogy számoljak be Néked?
Talán-talán jobb: ne beszéljünk róla.
Igy tűnnek — mennek lásd, tovább az évek,
Jolán —
Egy illanó nyár aranycsolnakán —
Meséltem Néked.
1918. julius.
Tartalomjegyzék: