A folyam fut az óceán felé,
S medre ijesztően kiszélesűl,
Intenek néki messze fároszok,
Habján hajó ring és sirály repűl,
Eltépett malmok ellebegnek rajta,
És úsznak bölcsők és úsznak koporsók
És úszik egy-egy fölboritott sajka,
És úszik szenny és virág vegyesen.
S ahogy közelg az óceán felé:
Vize, a hajdan kristályos nedü
Nem édes már, de sós és keserü.
És keserűn és ádázúl rohan,
S gúnynak érzi, ha valaki megáll,
S döbbenve szól: mi hatalmas folyam!
Akkor a delta a forrásra gondol,
Amely körül fekete fenyők állnak,
És csend van és csak a juhnyáj kolompol.
Nincs vad meder és nincs pocsolyás árok,
A fűben szivárog egy halk erecske
És azt hinnéd, hogy mindjárt elszivárog.
A forrás mellett ül egy kisfiú,
Tiszta kezét a tiszta vízbe tartja, —
És ezt a folyam a deltáig érzi,
S a boldogságtól megremeg a partja.