Áll formátlanúl, faragatlanúl:
Nyers, puszta kőtömb, szikla-hatalom,
A művésszel áll szemközt zordonúl,
Ki tépelődik már az Alakon.
A felszikrázó márványereken
Sivár, kietlen dac vonaglik át,
A kő, s a lélek perbeszállni kész:
Vajjon ki nyeri meg ezt a csatát?
A művész büszke homloka mögött
Bontakozik fénylőn egy istenarc,
A természet, az ős márvány tagad:
Ember, minek az egetvívó harc?
A véső cseng és döng a kalapács,
A márvány tűr és konokul kacag,
Egy elhibázott mozdulat csupán
S a formán újra úr az ősanyag.
A véső cseng és döng a kalapács,
Tán — évekig — míg elkészül vele,
Talán a márvány istenarcot ölt,
Talán a művész elpusztul bele.