Ványay

Visszateszem magamat egy szeptember elsejére, mikor beiratkoztam a

hatodikba. Ott jövök befelé a Vasut-utcán az állomástól vasárnapi kék

seviott-öltönyömben, uj fekete kalapban, amely még szoritja fejemet és

szürke cérnakeztyüben. Ezt a keztyüt kedvesanyám vette kedvesapám

ellenzése dacára. Kedvesapám azt mondta, hogy nem kell egy szegény

kántor fiának urizálni, meg hogy mind bolond, aki keztyübe jár, mikor

nem fázik a keze, meg hogy ő ilyen majomdologra nem ad egy huncut

krajcárt se, oszt punktum. Kedvesanyám a maga kis eldugott pénzéből

vette a keztyüt, ő maga szaladt el érte a Frank-féle üzletbe. Mikor

meghozta a keztyüt és felpróbáltatta velem, kedvesapám csak végigmérte

kedvesanyámat és bement a tornácról a kisszobába és bevágta maga után az

ajtót. Kedvesanyám meg elsimitotta a hajam a homlokomból és a homlokomat

nézte s azt mondta, nem bánja ha felfordul ez a ház, én vagyok az ő

egyetlen öröme a világon. És odavette a fejemet az arcához és megcsókolt

és azt mondta: drágaságom vigyázz magadra. S már sirt. De kedvesanyám

sirását és apám mérgét és az egész vakáció családi jeleneteit kifujta a

szél a fejemből, mikor a vonatban állottam és kikönyököltem az ablakon,

a tanyákat és a kondákat és a gulyákat és az erdőket és az őrházakat és

az idegen tornyokat nézni. Mikor kiszállottam, már nem voltam

kedvesanyámé és kedvesapámé, már a gimnáziumé s a fiuké voltam. A

ládámat otthagytam az állomáson. Először is a beiratkozáson akartam

átesni, ráértem azután a kvártélyomra menni. Siettem a kövezeten és

néztem kétfele a két hónapig nem látott házak közt, amelyek ugy ültek

egymás mellett, mint valami kövér fehér tyukok. Izgatott voltam és

emlékszem hiányzott, hogy nem suhogtathatom a jó kis nádpálcát a

jobbkezemben, mert két hónapig pálcával jártam otthon. A cipőm orra

folyton belebicsaklott a kövezetbe, majd felbuktam egypárszor, olyan

szórakozottan jöttem a piac felé, ugy teli voltam mindenféle

képzelettel. Hogy most visszanézek magamra, irigylem magamat, hogy

milyen boldog voltam én akkor. Pedig nem is biztos, hogy boldog voltam.

Ha nem is gondoltam haza, lelkem tudom nehéz volt ilyenkor az otthagyott

szülei ház fájdalmától, mint egy levél nehéz, amelyikbe ezüstpénzt

tettek bele. Azután meg a tanulás várt megint, amit nem szerettem és egy

uj tanév az osztályban ugy jött elő nekem ahányszor elkezdődött, mint

mikor erdőben megyünk és szük, sötét, vad helyeken lehuzott fejjel

kinlódunk előre s mindig grimászokat csinálunk a tövisektől, amelyek a

kezünket végigkarcolják és az apró kis ágaktól, amelyek a szemünket

akarják kiszurni. Ha csak az algebrára gondoltam, hogy az megint

szerepelni fog a tantárgyak közt, kedvem lett volna visszafordulni

ilyenkor a veszedelem elől és elszökni hajóinasnak a tengerre vagy

beállani irnoknak otthon a községházán. Az ötödikben némely algebra-órán

kinéztem az ablakon és ugy gyülöltem a várost, hogy meg se mozdul,

amikor itt a fiukat algebrával kinozzák, amit senki se szeret, az egy

Jakucsot kivéve, aki szinjeles és mint egy barom ugy bevágja az algebrát

is, mert neki muszáj abból is jelesnek lenni. Meg az egy Soóst kivéve,

akinek jó feje van mindenhez és azt állitja, hogy őtet az algebra

érdekli, dehát éppen egy ilyen okos fiutól, mint Soós, olyan rosszul

esik az embernek ezt hallani. Én magamban merengtem az órán valami

országos diákmozgalom, esetleg forradalom felől az algebra ellen, aminek

én lennék a vezére s ez a diákság győzelmével végződni, s én olyan hős

lennék az utánunk jövő diákság előtte mint például a Verne Gyula tizenöt

éves kapitánya. A hatodikban különben, azt mondták, akik előttünk jártak

tavaly, nem olyan nehéz az algebra, mint az ötödikben. A vakációban

sokszor gondoltam erre s még egypárszor fel is biztattam magam, hogy

jövőre csupa dühből ugy megtanulom az algebrát, hogy legalább kettesem

legyen belőle.

De most hogy jöttem a gimnázium felé, nem azon járt az eszem. Az uj

osztály, az uj könyvek, az uj fiuk, akik most jönnek hozzánk, a régi

fiuk, akiket az évzáró ünnepély óta nem láttam, az önképzőkör, a hangos

piac, a kedves sétákra s nagy verekedésekre való templomkert, az

intézeti lányok, akik közt több mint egy titkos ideálom volt már eddig:

ime, kiváncsi nagyvilág, ezeknek a hangulatával voltam zsufolva. Kiértem

a Kossuth-utcára s ott állott az iskola, meglepetésül friss sárgára

meszelve s a nap sütötte frontját és az emeleten szikrázva ragyogtak

ablakai. Mintha nem is a gimnázium lenne, hanem valami nemzeti palota,

egy bájos muzeum, amelyben a boldog Muzsákat mutogatják. A gimnázium

előtt csapatostul sétáltak és forgolódtak a fiuk. Szaladgáltak a kapun

kifelé, befelé. Az egész Kossuth-utca teli volt fiukkal. Szerettem volna

elnyeriteni magamat és a fejem levágva nyargalni, mint a csikó s

hátrarugdosni közbe szilajon. Olyan mohóság fogott el és olyan vad

szeretet. Ugy voltam, mint aki uszodába siet és hallja már a zsivajt a

vizben és alig várja, hogy lehányja magáról a ruhát és zsupsz be, a

többiek közé!

Weisz Velővel kezeltem először. Persze, hisz Te nem ismerted őtet: Neked

ő Weisz Vilmos legyen. Neked ő nem Velő. Csak az osztálynak Velő. Majd ő

felnő s fiskális lesz és barna táskával a hóna alatt ugrál majd a

törvényszék lépcsőházában, vagy doktor lesz és cvikkerrel a két szemén,

fehér köpönyegben áll majd a Rókusban az ágy mellett figyelemmel és

alázattal, mig a tanár némán tapogatja a betegnek a lágy hasát. Ő dr.

Weisz Vilmos lesz s a füle mellett megőszült már a haja, mire átdolgozta

magát az egyetemen és az életpálya reggelén elindulhatott. Próbáld

mondani neki majd akkor: Velő. Én se mondanám már neki, pedig együtt

szenvedtünk és hancuroztunk a gimnáziumban a harmadiktól kezdve. Weisz

Velő elébem szaladt, teli volt a hóna alatt könyvvel, egy perc alatt

elmesélte, hogy Bencsik tanár ur és Hosszu tanár ur eltávoztak az

intézetből és eddig egy uj tanár jött, Mészáros, Bencsik tanár ur

helyett ő fog németet tanitani s ő lesz a tornatanár, azt mondják,

nagyon szigoru, a pozsonyi reálból jött és az igazgató urnál lesz

koszton és kvártélyon. A hatodikba eddig két uj fiu iratkozott be, a

tavalyiak mind visszajönnek, csak Tóth Emil nem jön vissza, magántanuló

lesz, mert mellbeteg, az apja volt itt ma délelőtt beiratni. A Segélyző

Egyletben már délelőtt ki lehetett kapni a könyveket, siessek, ha mind a

könyvet meg akarom kapni. Weisz Velő hadart, azért tudott egy perc alatt

ennyit referálni. Egy szerencséje volt a felelésnél is, például

történelemből, ha kihivták, csak elkezdte, mint a rosta s Magyary tanár

ur rögtön lehajtotta a fejét és már más nevet nyomozott a noteszben és

oda se figyelt, mit hadar Wesz Velő, csak irta be neki az egyest és

intett neki, hogy leülhet. Az osztály ilyenkor elkezdett nevetni, mint

mikor a vizen egy szél szalad el és Magyary tanár ur igy csinált: pssz…

de ő sem állta meg, hogy bele ne mosolyogjon a noteszbe.

Felszaladtunk Weisz Velővel a könyvtárba s kikértem a

Segélyző-könyveket. Német olvasót már nem kaptam. Azután benyitottunk a

hatodikba, mert éppen a könyvtár mellett volt. Senki se volt az

osztályban, a zöld padok hallgattak, mintha a katedra valami titkosan

magyarázott volna s a napfénytől az egyik fal aranyos fehér volt és a

táblán egy rosszul letörölt gyökvonási jel látszott még tavalyról. Hol

fogok ülni vajjon? Ki lesz a szomszédom? Bár már legalább karácsony

volna! Weisz Velő a tintatartókat emelte ki, egy teli tintatartót

hátravitt a legutolsó padba, ő mint W biztosan odakerül valahova.

Kimentünk a folyosóra, hol a római képek a fekete rámákban éppen ugy

merengtek sorba mint tavaly és csend és rejtélyesség és valami nehéz

várakozás volt a folyosón. Jöttek-mentek a fiuk csuszkálva a sima kövön

és majdnem sugva mondta mindenik: szervusz, szervusz – mintha nagy beteg

feküdne itt valamelyik, ajtó mögött. A nyolcadikból kijött a folyosóra

Frenyó akinek szekundája volt latinból. Piros volt, mint a paradicsom és

örült és meg volt még ijedve. Most esett át a javitón. A nyolcadikban

tartották a javitóvizsgát. Frenyónak a kezében volt a bizonyitvány,

kinyitotta s megnéztük, hogy az alján a rovatba friss anthracennel oda

volt irva: felsőbb osztályba felléphet. Kezet fogtunk Frenyóval és

együtt mentem be vele a tanári szobába beiratkozni.

Mikor lejöttem, a kapuban megfogott Dávid és azt mondta, volna itt egy

fiu, aki most jött ebbe az intézetbe s az a hatodikba fog járni s a

konviktusban lesz koszton, de kinnlakó akar lenni s egy osztálytársával

szeretne együvé menni. Hogy lenne-e hely annak a fiunak a

könyvkötőéknél, ahol én lakom? Dávid mint iskolaszolga, év elején ugy a

koszt- és szállásadó familiáknak, mint a diákoknak és ugy mint saját

magának az érdekében is foglalkozott koszt- és szállásügyekkel. Mondtam,

hogy ha F. Kiss nem jött vissza, akkor lakhat az uj fiu a

könyvkötőéknél. F. Kiss, akivel tavaly együtt laktam, azzal vált el

tőlem év végén, hogy isten veled talán mindörökre, mert esetleg jövőre

Szarvasra megyek, itt nem merek a nyolcadiknak nekimenni. Dávid

kiszólott a kapun:

– Urfi!

Az uj fiu ott állott az iskola előtt egy fa mellett. Oda sétált hozzánk.

Megnéztük egymást. Az uj fiu köpcös barna fiu volt, kék ruhája volt,

mint nekem, csakhogy rövid nadrágja volt, a lábaszára a harisnyában

olyan volt, mint egy felnőtt biciklistának. Dupla gallérja volt, amilyet

akkor még az urak is csak itt-ott hordtak és piros selyem hosszu

nyakkendője volt, magánkötős és egy kis aranyozott ostor volt

beleszurva. Zöld vadászkalap volt a fejében. A bajusza helyén egy kis

bajusza volt már, olyanféle, mintha ötös Hardtmuth-tal huzgáltak volna

sürün egymás mellé rövid függőleges vonalakat. Dávid felém ejtette a

fejét.

– Evvel az urfival beszéljen.

Az uj fiu kezet nyujtott. Csak annyit mondott:

– Ványay.

Én is éppen olyan szigoru akartam lenni:

– Rácz.

Megbeszéltük, hogy elmegyünk együtt a könyvkötőékhez. Dávid otthagyott

bennünket, csak még azt mondta Ványainak:

– A jutalmat meg nem kell majd elfelejteni.

Elindultunk Ványayval. Érdekes volt ő, mert uj fiu volt. Szerettem volna

tudni róla mindent egy pillanat alatt. Kérdeztem:

– Honnan jött maga?

– Váradról – azt mondja. – A fehér papoknál jártam. Kicsaptak.

A lélegzet megállt a számon, olyan érdekes volt és ugy imponált. Nem

mertem semmit se kérdezni.

– Én konzilium abeundival jöttem el – mondta tovább Ványay. – De én ugy

veszem, hogy kicsaptak. Én nem törődöm vele. Egyszer ugyis boszut állok.

Szemtelen disznóság. Van itt cukrászda?

– Van.

– Hajlandó egy krémesre jönni?

Hajlandó voltam, csak előbb vegyünk egy német olvasót, mert szeretném

ócskán megvenni, félek, hogy a használt könyveket elkapkodják előlem.

Ványay erre:

– Nekem egy lány miatt kellett eltávozni – azt mondja. – Beadtak a

papoknak.

– Hogy-hogy egy leány miatt?

– Majd – mondta Ványay. A majdot ugy elhuzta. Azt mondta: maa-jd. Azt

akarta mondani: majd később. Csak várjon, majd elmondom, ne féljen. Majd

rákerülhet még erre is a sor. Aztán előre nézett keményen, mintha nem is

nekem beszélne:

– Oszt nem kell itt árulkodni senkinek.

Én büszkén feleltem:

– Én nem szoktam árulkodni.

Ványay gyengébben szólott:

– Csak mondom.

Bekecset láttam meg a másik oldalon, átkiáltottam neki:

– Szervusz Bekecs!

Ez sértés volt, mert ő Barcza Gábor volt, de én hencegtem, mert az

idegen fiuval voltam. Bekecs átnézett, uri közönnyel emelte meg a

kalapját és hogy helyrehozza a rönomméját, azonnal rágyujtott egy

cigarettára az uri kaszinó előtt, a gimnáziummal szemben, két oldalról

is kitéve magát annak, hogy meglátja egy tanár. Ott ment feltartott

fejjel, füstölve, két tüz között, igazán ez olyan trük volt, olyan

fölény, olyan győzelem, hogy még most is, innen a késő időből is, ha

kéznél volna itt egy lobogó, fölvenném és meghajtanám Bekecs előtt

lobogómat. Ványaynak elmondtam, hogy Bekecs onnan kapta a nevét, hogy az

első osztályban még bekecsben jött télen az iskolába, mert az apja

parasztgazda. A bekecset levették róla már a másodikban, de a név rajta

maradt. Jöttek egymásután mind a régi pofák a templom előtt, a városháza

előtt, az egész piactéren keresztbe-hosszába mindenütt jöttek-mentek a

fiuk lapozgatva könyvekben és füzetekben és léniákat hajlitva és

suhogtatva, mind ünneplő ruhában, mind tisztán és üdén, mint az uj dió s

mind mintha nagyobb lett volna, mint két hónapja s valami szokatlan volt

mindenkin, mintha lámpafényben jártunk volna nappal. Az egész város

olyan volt, mintha valamit ünnepelne, édes volt a levegő, talán a

szőlőszagtól és a házak és a fák és a lámpák és a boltok is mintha egy

osztálylyal feljebb léptek volna s mintha valami uj és valami szebb

kezdődne nekik is az életükben. Sok diák az édesapjával ment, a

környékről bejött apákkal, némelyik apa a kezében vitte a kalapját és a

homloka piros volt és a napsütés látszott rajta s némelyik apánál szürke

esernyő volt bot helyett és mind az apák oly magasak és olyan

tekintélyesek és olyan érdekesek voltak és mind oly vasárnapiak és oly

szórakozottak voltak, mint akik eltévedtek itt az ifjuság közé az ő más

életükkel. Erre-arra köszöngettem és integettem a fiuknak és Ványay is

mindig velem köszönt és mindig kérdte: ki ez a fiu? hát ez kicsoda? s

folyton kihuzta magát és egypárszor a cipőjét a másik lábán a

harisnyájához dörzsölte hátul, mert poros volt a cipője. Közben már

megmondta, hogy Bélának hivják és én is megmondtam, hogy én Lajos vagyok

és már nem is emlékszem, hogy ment ez, de mikor a Kaszanyitzki-féle

könyvkereskedésbe bementünk, már tegeződtünk. A Kaszanyitzki teli volt

fiukkal, olyan zajongás és tolakodás volt, mint a fogadóban vásár

napján. A léniáknak és a füzeteknek és az uj könyveknek olyan erős szaga

volt a boltban és olyan jól esett akkor, vagy most esik olyan jól talán,

olyan nemes és finom és tiszta szag ez most, mikor utána próbálok

szimatolni, amilyen szaga csak a téli gyümölcsöknek van meg az emléknek.

Elefánt odacsatlakozott hozzánk a Kaszanyitzkiben, egy fekete gyerek,

osztálytársam, aki a legjobb tornász volt köztünk és a legigazságosabb

fiu, aki tizünknek szokta megcsinálni az algebrából a házi feladatot és

negyediktől nyolcadikig minden fiuval verekedett már valamilyen ügyben,

mindig az igazságosság miatt. És amellett ő volt az első primhegedüs a

gimnáziumi zenekarban, mindamellet nem volt semmi tekintélye, sem a

tanárok előtt, sem a fiuk előtt, mert mindenen röhögött és mert

olyanforma feje volt, mint egy egérnek. Elefánt elcsalt bennünket a

Kaszanyitzkiból, azt mondta, hogy itt csak egy rossz noteszt adnak

annak, aki könyvet vesz, Steinernél noteszt adnak és egy csontszögmérőt

és hogy megnyilt egy uj könyvkereskedés is, Horváth testvérek, ott meg

tanári noteszt kap mindenki, meg huszonöt névjegyet csinálnak az

embernek potyára, Elmentünk az uj boltba német olvasót venni. Elefánt,

mint egy kengyelfutó szaladt az uton a fiukat beavatni a helyzetbe, hogy

Steinernél notesz és szögmérő néz ki, Horváth testvéreknél meg tanári

notesz és huszonöt névjegy. Horváth testvéreknél nem voltak annyian,

mint Kaszanyitzkinél, itt is teli volt hányva az uj sárga pult

könyvekkel, mintha a földrengés rázta volna le a polcokról a rengeteg

könyvet. Megvettem a német olvasót egy forint negyvenért ujonnan, a

névjegyek miatt. Még egy pár füzetet vettem. Csak egy noteszt adtak, azt

se tanárit, csak üreset. Egy kis plajbász volt beledugva. Elefánt a

fülembe sugta, hogy ez szemtelenség, a Steinerbe kellett volna menni.

Nem mertem követelőzni, mert csak egy darab könyvet vettem. Annyit még

megtettek, hogy a notesz plajbászát meghegyezték hegyezőgéppel. Ványay

kijelentette Horváth testvéreknek, hogy ő csak negyedikén vesz

könyveket, addig arra semmi szükség nincs. Az egyik Horváth testvérek a

halántékához kapta az ujját, mintha szalutálna s meghajolt Ványaynak:

– Csak legyen szerencsénk fiatal ur.

A piacon Elefánt megkönyökölt:

– Psz, fiuk, az uj tanár.

Ott állott az uj tanár a Huszti-féle fényképészet előtt, nézte a kitett

fényképeket az üveg alatt, azokat a sápadt kékes urinőket és

iparoslányokat és ferencjózsefes fiatalembereket és egymás felé fordult

jegyeseket, akiknek a fehér bukétja is éppen olyan kékes volt, mint az

alakok és épp olyan hervatag. Mészárosnak pepita ruhája volt és sárga

szidi volt a fején és sárga gombos félcipő volt a lábán. Cigaretta volt

a szájában és egy barna pálcának dült a hátuljával. Ványay azt mondta

rá:

– Hogy henceg.

Pedig nem is hencegett, csak ott állt. Oda volt fordulva a kirakathoz,

csak a fél arcát lehetett látni. Pakombartja volt és olyan bajusza, mint

Vilmos császárnak. Az akkor divat volt. Szécsi tanár ur is ilyen bajuszt

viselt. Bementünk a cukrászdába s megettünk két-két krémest. Az ablakon

át mind a diákok gusztálták Mészárost, aki sokáig ott állott a Huszti

kirakata előtt. Egy hetedikes hangosan kijelentette, hogy mindenki

hallja: hogy ha ez az alak szemtelenkedni mer, nem kell járni

tornaórára. Egyszerüen sztrájkolni kell.

Azután elvittem Ványayt a könyvkötőékhez. De F. Kiss már irt nekik, hogy

jön vissza, elsején este fog megérkezni. Hát mégis csak nekimegy itt a

nyolcadiknak.