Karacsné nagyasszony

A fehér tornácon ül Karacsné nagyasszony a nagy fekete szegeletes

karszékben, ugy mint valami fekete bálvány. A tornác könyöklőjén kurta

meszelt oszlopok tartják az ereszetet. Az ereszet alatt ezek a fehér

oszlopok összemennek ivekben, olyan szép tisztán állanak, mintha a béke

megállott gondolatjai lennének. Magos zsindelytető esik a tornác fölé,

fakó fekete, olyan az árnyékos fehér házon, mint a keszkenő a Karacsné

nagyasszony homlokán. Nyolcvan esztendős öreg asszony Karacsné

nagyasszony. Huszonöt esztendeje ül már a karszékben reggeltől estig,

mikor jó idő van. Október vége felé, mikor az ősz kihűl, odabe űl a nagy

házba az ablak mellett május haváig, mikor megint felmelegszik idekint a

levegő. Ha nézi valaki, hogy ül itt nyáron délután, azt gondolhatná hogy

nem is él a nagyasszony, mert nagy borult arca el nem fordul s a vállai

nem mozdulnak, csak az öléből jön fel hébe-hóba a kezefeje egy

meggyfabotot fogva s megint visszaül az ölibe a kezefeje. Az a bot, akit

a nagyasszony a kezébe fog, az is olyan fakószinü, mint a Karacsné

nagyasszony jobb keze, melylyel a bot fogóját markolja. Meg az a kéz,

annak is olyan hótt szine van mint a meggyfabotnak. Az ilyen meggyfabot

is hogy megöregszik a világon. Mikor fiatal, mikor még csak kezd járni,

viola piros fénye van, héja huzós és sima mint a selyem, a fogása jól

esik a tenyérnek, mintha eleven bőr volna s ugy tapad az ember

tenyeréhez, mintha a meggyfabot is fogná az ember kezét, ugy mint az

ember keze fogja a meggyfabotot. Azután kiveresedik oszt fakul a

meggyfabot és száraz lesz a fogása, mondhatnám elfásul a meggyfabot.

Ütődik, kopik, foszlik. Gyenge rongyait letépkedik róla. Semmi szine

nincsen, csak sötét. Az a jó meggyfabotillat, amit olyan passzióval tud

az ember szagolgatni rajta, az kimegyen belőle. Lesz belőle egy idős

meggyfabot, aki már nem is gondol a meggyfákra s nem is fáj neki már,

hogy ág volt ő gyümölcsfán, a zengő szél erőlködött véle, huzta,

hajlogatta, nyomta lefelé s a levelei repdestek és sugdolóztak rajta

végig és kanári madár ugrott rá kikurjantani: ni hol vagyok! és hogy

pufók aludt meggyeknek kellett vón csüngeni róla hajlott zöld

száracskákon és mélyedt mosolylyal melegedniök a nap szeretetében. De

mit áll ez a meggyfabot a Karacsné nagyasszony két dagadt térgye közt?

Minek ez néki? Iszen itt ül egész nap ebben a karszékben. Nem verekedik

ő, nem is járkál, fel se kél abból a székből még éccakára sem. Ott

alszik a karszékben, ülve alszik. Azt mondják, hogy azért nem fekszik az

ágyba, mert a haláltól fél. Nem igy van ez, hogy azt mondják, hanem ugy,

hogy: azt mondták. Mert már régen mondták és akiktől hallottam, azoknak

a szava most ugy jön a fülembe, hogy alig ismerek rá, kinek a hangja már

ez a gyenge fakult hang, akit az emlékezet olyan messziről ád elő. Anyám

hangját azt megismerem. Anyámtól is hallottam, hogy a vén Karacsné nem

akar az ágyba menni, mert azt hiszi várja az ágyban a halál, előre

befeküdt oda a nagy fekete tornyos ágyba. Iszpásztól is hallottam, hogy

a nagyasszony most már a karszékben akarja kihuzni, nem engedi többet

ágyba tenni magát, mert abban van, hogy ő többet abból az ágyból fel nem

kelne. Ez az Iszpász az udvarosa volt Karacsné nagyasszonynak. Ez volt

az egyetlenegy ember, akit az egész nagy napon látni lehetett Karacsné

portáján. Most kezdem csak furcsállani, tiz meg tiz év mulva, hogy

Iszpászt ugy hitták hogy Iszpász. Micsoda nevezet ez egy szoboszlai

embernek? Arcberendezésre s kiállásra olyan volt ez az Iszpász, mint sok

másik parasztember, akit Kisnek vagy Kovácsnak vagy Csekének vagy

Erdősnek vagy Bartának vagy Sóvágónak hittak. Én ugyan azt se tudnám

kimagyarázni, mit tesz az hogy Cseke vagy hogy Barta, de ez már ugy van

a nyelvemen hogy ez magyar szó s ugy van mikor kimondom, mintha tudnám

hogy mit mondok. De avval hogy Iszpász, avval már meg vagyok akadva.

Hogy jött ez az Iszpász ennek a lassu, mord udvarosnak a homlokára, vagy

hova, hol is az emberen a neve? Örmény vagy cigány vagy tatár vagy

miféle nemzet potyogtatta el ezeket az Iszpászokat a hajdu magyarság

közzé? Vagy a jászok, vagy a kunok kaptak fel ilyen neveket magoknak s ő

közzülök csuszott átal a hajdu világba Iszpász Sámuel? Igaz is, Karacsné

nagyasszony nevével se tudok elszámolni magamnak, hogy hát mit jelent.

Mi az hogy Karacs? Lehet hogy valamiféle mesterség nevezete volt

hajdanában, vagy valami formáját vagy jelességét mondta ki valakinek ez

a Karacs szó a régesrégi magyar nemzetben? Karacsné nagyasszonyt az

imént visszaültettem emlékemben abba a faragott fekete karszékbe s most

mintha odaállanék elébe, érzem azt az avas hideg szagot, ami jön a

ruhájából meg a kezéről oszt megnézem az ő árnyékszinü nagy erős arcát.

Mintha egy kiváló nagy kemény sült krumpli lenne a fekete keszkenő

alatt. De ez a sötét sült krumpli emberarc, egy öreg asszony arca.

Violakék ajkai be vannak huzódva, mintha más hitre tértek volna;

csóktól, szótól, biggyesztéstől, sóhajtástól, mosolygástól

hátrafordultak. Értelmetlen dagadt orra erővel áll elő az arca közepéből

és valami furcsa hogy ez az orr meg se mozdul és nem kiabál valamit, nem

mondja az embernek: há, te, te! Észreveszem a két szemét a

nagyasszonynak és nézek ebbe a két szembe. Megmondanám milyen szinök

van, nem tudom mondani. Feketének kéne mondani, dehát ez csak volt

fekete, most olyan halovány sötétség s igy ráfoghatom hogy kék, mert

kékes hályogos szine van a Karacsné nagyasszony szemének. A két szeme

közepében egyformán az a bányacsillag látszik, az a kuti fény, az ami

nem világit, mégis olyan ijesztő világos: az élet. Nem merek lenézni

belé. Két szemére leszalad a két szemtakaró bőr, gyenge, ráncos, szik

sötétes szemtakaró pillákkal, mint az abrosz széle s betakarja Karacsné

nagyasszonynak a két szemét és sebesen felmegy megint a két szemhéja s

ujra látom a két sikos szemét és megint betevődnek a szemhéjai és megint

nem látom a két szemét. Ezek a szemtakarók igy csuszkálnak a szemeken

egész nap, ki olvassa meg hányszor érnek össze s hányszor válnak el egy

nap? Az egész életen végig? A két szemén felül a két szemöldökét nézem

meg. Két borzolódva megfagyott hernyó jut eszembe rólok. Továbbad a

szalma is eszembe jut, mert ugy állanak összevissza a két szemöldök

szőrei mint a szalma fergeteg után. De nem szalma már ez, ha pernye.

Fekete is meg fehér is mint a pernye. A hideg őszi füvek is eszembe

jutnak, akik a mezőn rézsut állanak szárazon és egyenkint, elhagyatva.

Ha odanyulnék a szemöldökéhez, egy ilyen szőr megszurná az ujjamat. Ez a

két szemöldök összeakad az orra felett békételenül és eldugja magába azt

a két meredek hasitást, amelyikek a homloka közepéből oda le vannak

parancsolva mint a kegyetlenség. A homloka közepébe meg e két hasitás

felett egy bibircsók van odateremtve. Egy violaféle szin puffadat, fénye

van, egy erőszakos kis gömb, de olyan hogy majd kiszakad! Ugy van a

nagyasszony homlokán mint a kolompéron is szokott lenni több vagy egy

görcs, göb vagy szemölcs vagy mi, egy külön kis kolompér a nagy

kolompéron. Minek az ilyesmi? Az almán is szokott lenni szemölcs, meg

fekete pontok is szoktak lenni rajta. Minek? Micsoda tervtelenség ez,

vagy micsoda tervezet? Micsoda törvénye vagy szerkezete van a

teremtésben ezeknek a kis göringyeknek és foltoknak az emberbőrön,

gyümölcsökön meg a föld testén? Miért van ott valami valahol? Csak? Mit

gondoljon az ember mindenről? Talán ebben a violás puffadatban van

Karacsné nagyasszonynak a mérge. Kegyetlen, mérges asszony volt az ő

neve. Emlékszem, az egész község azt mondta róla: rossz öreg asszony,

héj, az nem adna a koldusnak egy falás kenyért, ha ott adná ki éhen a

lelkét előtte. Persze nem mondta az egész község egyszerre, ugy hogy a

piacon meg az utcákon a népek mind átszólnának hangosan egymásnak

egyszerre s a kapuba is kiállanának mondani s az ablakok is kinyilnának

egyszerre s mind az emberek meg az asszonyok egy nagy vásárt csapnának

véle, hogy milyen egy rossz vén kutya a nagyasszony. Csak ugy van az

emberben az ilyen dolog, mikor emlékszik. A nagyasszony ölében egész nap

ott volt egy fekete könyv, a nagyasszony zsótárja. A nagyasszony

egyszer-másszor felvette az öléből, odatartotta kinyitva a zsótárt az

orra elé s nézte. Ilyenkor a nagyasszonynak az arca nem is látszott.

Ilyenkor osztán csupa fekete volt a fekete karszékben a nagyasszony,

mert a fekete keszkenő alatt a nyakáig a zsótár fekete háta volt, az

alatt meg már a fekete nagykendő volt a nyakába keresztbe borulva. Csak

a keze volt külön a feketeségben, az a keze, amelyik a zsótárt fogta, de

a keze se volt világos, hanem olybá tünt mint egy nagy kiaszott és

megkékült gesztenyefalevél. Akadnak ilyen megkékült levelek őszszel a

földön.

*

Estefelé nyáron, mikor az égen a legszebb felhők ültek, idelenn a földön

meg olyan por göndörödött mint a köd, kinyitotta a nagy kaput Iszpász és

a nagy kapun egymásután sétált hét tehén a Karacsné nagyasszony udvarára

befele. A Hajnal szokott első lenni. Ez a tehén a nyakán meg a farán

bociszinü volt, a két szarva ugy fordult előre, mint a H. Fekete Mihály

gazda kövér és elpedert sima bajussza, ki, már mint H. Fekete Mihály

gazda, pénztárnok volt a népbankban és fekete ruhában és uri vágásu

csizmában ment be minden reggel hét órakor a bankba, édeses friss

bajuszpedrőszagot engedve maga mögött a kövezett járdán. Utána, már mint

a Hajnal után, aki a kapun belépkedve, kitartotta a nyakát és azt

mondta: muuuhh, – jött a Julcsa befelé. Julcsa nagy magyar tehén volt,

olyan fehér volt, mint a kimeszelt ház. A két szarva kiment a homlokából

kétoldalt és lassu hajlással egyformán emelkedett fel és ugy állott a

Julcsa fehér homloka felett, mint a bámulat két ága. Gombos is ilyen

tiszta magyar tehén volt, ennek a Gombosnak a sárga szaruszin szarva

kinyult kétfele vizszintesen, mintha valami Kinizsi lenyomta volna a

szarvait s kihuzta volna egyenesre s ugy maradt volna. A Gombos evvel a

két szarvával alacsonyabbnak látszott mint a Julcsa, pedig egyforma

nagyok voltak. A Gombos után jött a Bimbó, a Gombos után olyan volt,

mintha leesett volna a háta. Ez egy kis riska volt, csak a fél szarva

volt a fejében, a másikról tudna mesélni, hol és mikor törték le a

fejéről, ha egyszer életét kibeszélné. A fél szarva is olyan behajló

sete szarv volt, hogy avval legfeljebb a maga homlokába tudna belédöfni,

ha tulon-tul megszomorodna egyszer. A homloka kormos volt a Bimbónak,

mint a bikának, ez a kormosság nem adott a Bimbó fejének gyászt vagy

urasságot, nem, inkább melancholiát és alacsonyabbrendüséget csinált ott

a Bimbó egész lényének és a Bimbó sikos őszinte szemei, melyek ugy

ragyogtak mint két nagyon nagy téntacseppentés, azt akarták talán a

világnak mondani: nekem igy is jó, fél szarvval, igy piszkos homlokkal,

akárhogy jó nékem már e földön, itt hozom hátul a lábam közt ezt a nehéz

tőgyemet, azért jövök én most ilyen lassan. A Lámpás, aki a Bimbó után

az udvarba betért, az megint olyan tiszta fehér volt és olyan nagy volt,

mint a három első tehén, igazán mindegy volna, ha akármelyiket azok

közzül a három közzül hinák Lámpásnak, őtet meg Hajnalnak vagy

Julcsának. Ha neve nem volna, akkor is csak ilyen szép csendesen vinné ő

is azt a nagy dagadt tőgyit a kapun befelé. Csak azért Lámpás ő, hogy

szerepelni tudjon ha róla van szó, mint ahogy az egyforma embereknek is

megvan a külön-külön nevök. Azután jött a Szárcsa. A Szárcsa tiszta

fekete tehén volt, olyan fekete volt mint amilyen a szárcsa. Csak a két

szarva volt rajta világos a közepéig, a hegyök már azoknak is

elsötétedett. Meg a tőgye volt rózsaszin, olyan rózsaszin mint az

ártatlan meleg élet. A Szárcsa is csak olyan tehén volt, mint a többi,

mégis a fekete szine miatt jobban imponál nekem, én nem tudom, komolyság

borong őróla s ugy van mintha a teremtésnek vagy az élő nagy állatok

mulandóságának a gyásza hatolna belső részembe. El vagyok fogódva, a

tisztelet ösztönöz és olyanforma hangulat jön rám, mint az alkonyat,

amikor az ember mindenen némultan elmerül.

A népeknek a legjobban tetszett a Svájcer, a hetedik tehén, aki mindig

utolsónak jött az utcán a nagyasszony hat tehene után. A Svájcer nem

tartotta be a tehenek távközét, jó hátul jött a mély füstölgő porban,

mintha viz ellen gázolna vagy mintha valami édesded lusta álmokat hozna

magában. Ez svájcer tehén volt, békeszerető szarva volt mint két kifli s

az oldala olybá tünt mint egy fehér tenger teli sárga Afrikákkal. Olyan

nagy hasa volt mintha mindig kis bornyu volna benne s olyan tőgyet

hozott, hogy csuda volt hogy le nem szakad a tőgye. Olyan gyönyörü

tőgyet hozott. Olyan feszesen állott ott a két hátulsó lába közt az a

terhes sima tőgye s mégis hogy elrugta magát jobbra meg balra, ahogy a

Svájcer lépkedett és hogy odaszorult a két lába közzé hátul ugy hogy a

Svájcer erőlködött hogy széjjelébb legyen a két hátulsó lába a menésnél

és ahogy a járó comb megnyomta a tőgyöt, kispriccelt az egyik meg a

másik csecsén a tej mint egy kurta fehér villámlás a porba. A Svájcernek

fájhatott a tőgye, mert meg is állott egy párszor az utban oszt

felemelte fejét oszt az égre tartotta az orrát, a szája is kettévált,

mintha fel akarna bőgni az áldás ellen, de nem bőgött, betette a száját,

a fejét lejebb engedte s ment tovább olyan nehezen és olyan áldottan,

ahogy muszáj volt idelent menni néki. A botos emberek megállva nézték a

Svájcert. Az egyik botos ember utána nyujtotta a botot a Svájcernek, ugy

dicsérte a Svájcert. Azt mondta: nézze mán sógor ezt a tehenet. Svájcer

e. A Karacsné nagyasszony tehene e. Milyen tőgyet viszen e haza,

affeneegyele.

Mikor már a Svájcer is belül volt a kapun, betette a kaput Iszpász. Az

utcán elment a rongyos zsidó, kiabált a Karacsné nagyasszony kapuja

előtt is, mert az is kapu volt, elkántálta mint egy zsidó imádságot

hogy: csontot, ron-gyot, nyúúl-bűrt, óócskavasat… mi van eladóóó…

asszonyook… A tehenek beállottak a szinbe, kiki maga helyére a jászol

elibe. Ott állottak a hidláson, a fejökkel a vén deszkaoldalnak, a

farukkal az udvarnak, oszt a csimbókos farkukat jártatták komótosan mint

az ingáját az ingaóra, elől a fejökkel meg belehajoltak a jászolba,

kotortak, zörögtek a jászolba hányt csalamádé közt, felvették a

szájukkal oszt ráncigálták, tördelték a szép nagy hajlós csalamádét,

olyan szivesen és kellemetesen ropognak azok, ha törik őket és olyan

kezesen hagyják lefele hasogatni hosszu simuló levelöket és a csutkájok

is meg a levelök is olyan igazi zöld, olyan friss mint eső után a jó

egészség, olyan jóféle zöld a szaga is a csalamádénak, olyan jól esik

azt a szagot az ember orrának szippangatni nyáron estefelé. A

nagyasszonyt Iszpász lekocsikáztatta a gangról a szinbe. Igaz, azt

elfelejtettem az elején, hogy a Karacsné nagyasszony karosszéke kocsi is

volt, mert négy kicsi fakereke volt a négy lába végén. A tornácnak három

pádimentom lépcsője volt, Iszpász egy deszkát felfektetett a három

lépcsőre s ezen a deszkán tolta lefelé a gangról a nagyasszonyt az

udvarra. Vagyis inkább huzta mint tolta, mert a nagyasszonynyal a

karszék a pici kis kerekeken ugy megszaladt vón a deszkán, ha engedték

volna, hogy Iszpász Sámuel szaladhatott volna vele beléragadva a karszék

nyakába, hogy hóha hóha te, kiboritod a nagyasszonyt, oszt hogy ültetjük

megin beléd! Szóval a nagyasszonyt Iszpász legörgette a szin alá, oda a

Bimbó farával szembe, onnan mind a hét tehenet a legjobban vizitálhatta.

Akkorra már mind ott voltak azok a cselédek, akik tejért jöttek. Ott

ültek a padkán a szin végében a kapu felől. A padka az ól falában volt.

Az ól vályogból volt és télire való lakása volt a hét tehénnek. Nyárára

árendába volt az egereknek adva meg a csendnek, meg az éccakának, hogy

nappal is meg tudjon legalább ebben az ólban húzódni.

A padkán ott ültek szép sorjába csendesen, mintha mesélést hallgatnának,

a Tokajiék cselédje, meg a Schwarz doktorék cselédje meg a Kiss tanitóék

cselédje meg a Nyiri Tóthék cselédje meg a végrehajtóék cselédje azután

meg a Kerekesék inasa, ki a cselédek végében ült a padka legszélén, oszt

folytonosan döfölte a könyökével a végrehajtóék cselédjét, mert az egész

cselédség azon volt itt, hogy letoszitsák a padkáról a Kerekesék inasát.

A Kerekesék inasa olyanokat döfött a könyökével a végrehajtóék

cselédjének a karja alá, mintha végig akarta volna mind az egész

társaságot egyszerre döfni. A végrehajtóék cselédje odanyomódott

ilyenkor a többihez, de csak vihogott, mintha meg sem érezte volna amit

kapott, a többi cseléd meg nyomta visszafele kuncogva a végrehajtóék

cselédjét a Kerekesék inasára. Egyszer-másszor sikerült nekik a padka

széliről lecsusztatni a Kerekesék inasát. Nem mondom, hogy a Kerekesék

inasa leesett volna s elterült volna olyankor a földön, meg kell hagyni

hogy el volt készülve minden pillanatban a bajra s az egész ittülése

folytonos erőlködés volt, feszitette lefele a padkán a két combját, a

hátát meg nyomta az ól hátának, ugy ült mondom, ahogy a vágtázó lovon ül

a lovas legény. Mikor osztán a cselédek erőszakából mégis kifogyott

alóla a padka, éppen csakhogy leejtette a fenekét a padka mellé s rögtön

visszakapta magát a padka szélére s kinozta arrább a végrehajtóék

cselédjét. De ilyenkor megrugta a kantát, akit a tejnek hozott, oszt a

bádog azt mondta: baang, ami a bádognépnél azt teszi: bádognak lenni se

valami nagy boldogság ezen a világon. Karacsné arra vetette az arcát

oszt a meggyfaboton megrezgette az öklét. A cselédek lekapták a fejöket,

hogy ne hallja Karacsné nagyasszony hogy kinlódik az orrukban a nevetés,

amit a szájon nem engednek kiugrálni. Köhögött is erővel, aki már nem

birta volna begombolt szájjal a nevetését tartani. Oszt csend lett, csak

a Kerekesék inasa meg a végrehajtóék cselédje nyomták egymás lábaszárát,

hogy a harci mozdulatok félbehagyásából egyik a másik gyengeségére vagy

békevágyára ne következtethessen. Különben olyan csendbe kellett a

padkán a cselédeknek a lábok előtt a kantákkal meg a szilkékkel ülni,

mintha halottasháznál a pitarban ülnének a lócán és néznének befele a

nagy házba hol a test ki van teritve. Csak az hallatszott: tala tee!

tala nee! Mert a tehenek szarva összeakadt és csatázott a jászolban, meg

rugott egy tehén mikor Iszpász tulerősen huzta meg a csecsét. Meg

beléakadt a patája valamelyiknek a hidlásba s Iszpász rugta a tehén

lábát a csizma orrával, de azért nem hagyta el a fejést, egymásután

villantatta lefele a két mozgolódó marka alól a finom fehér tejet a bő

pléh sajtárba. Mikor csend volt, csak a csalamádé gyenge hasitása meg a

csámcsogás hallatszott, akkor a tejspriccelés is hallott a sajtár pléh

falában. Sitty, sitty, si-itty, ilyenformán hallatszott, csak nem olyan

gorombán, mint a szó, hanem fáinul, mint a fütty. Selyem hang az, én nem

tudom betüvel imitálni. Karacsné nagyasszony egyszer-másszor emelte a

meggyfabotot oszt odaszóllott annak a tehénnek az oldalához, akit

Iszpász fejt a kisszéken kucorogva. Azt mondta: meg kék a Bimbó farkát

ettül a pocsékságtul tisztálni! Vagy azt mondta: nem megin teli van a

Hajnal szőre töviskkel ni! A tüz égesse meg aki teliszórja töviskkel a

tehenet. Hogy hun ragad a szőribe ez a sok tövisk. Meghengergőzik biztos

a legelőbe, égjen meg a föld is a lába alatt annak a csordásnak, hogy

nem tud a tehénre vigyázni. Iszpász csak emelte a fejét mikor szólott a

nagyaszony oszt megint letette a fejét, nem mondott semmire semmit, csak

elrántotta a bajusszát oszt felszippantotta az orrát egyszer-kétszer,

ahogy szokták az emberek mikor nincs is eszökbe az orruk, nincs is

eszökbe semmi se. Mire már a hét tehén meg volt fejve, két egyforma nagy

sajtár teli lett a szép fehér tejjel. A nagyasszony odaforditotta az ól

felé az orrát oszt intett a cselédeknek: na! A cselédek egymásután

felkeltek a padkáról, odajöttek a nagyasszony elé a kantával, szilkével,

letették. Iszpász leguggolt, egy itcével kimérte mindenkinek a tejet a

nagyasszony szeme előtt. Kinek öt litert, kinek hat litert, a Kiss

tanitóék kilenc litert vitettek, mert őnálok sok a gyerek, a Kerekesék

inasa tizenkét litert vitt minden este, mert Kerekesék füszeresek

voltak, kellett a tej vajat is köpülni, amit Kerekesék a boltban

elárultak. A sajtárban habzott és gőzölgött a meleg tej, nagy hólyagok

lettek a szinén, az egyik hólyag elmult, már ott volt a másik hólyag a

helyén, az itce meg csupa fehér volt a jó tejtől, az Iszpász kezefeje is

csupa tej volt. A kanták meg a szilkék rögtön megmelegedtek, mikor a

tejet beléjök mérték. A hét tehén ott állott kifejve, csak eszegették

tovább a csalamádét, a tőgyök le volt lappadva, csecseik meghuzva

csüngtek puhán, srégen tán még a szellő is meg tudta vón lógázni. A

Svájcer tőgyiből egy csecsen még cseppent lefefé a hidlás szalmájába a

jóféle kövér tej. Karacsné nagyasszony megvárta, mig mindenkinek kimérik

a porciót, közbe-közbe megcsavarta nyakában nehéz fejét, mintha valami

keserüsége lenne a lelkinek és a bot végit koppingatta a hidláson és azt

mondta: ez a gyönyörö téj. Ez a fájin téj. Meg azt mondta: hun vennétek

te ilyen tejet te ezen a környéken. Azt megmondom, hogy hat krajcáron

nem adom karácsonytul literjit. Megmondjátok otthun, hogy a Karacsné

teje hét krajcár karácsonytul! Megmondjátok te, hogy hét krajcár. A

cselédek jóccakát kivántak a nagyasszonynak, a Kerekesék inasával együtt

elmentek a tejjel. Ahogy a kaput behuzták magok után, rögtön nagy

püfölés sikótozás támadt odakinn az utcán, akkor bucsuzott el a

Kerekesék inasa másnap estig a cselédségtől. Karacsné nagyasszony

felemelte a fejét, kifelé nézett oszt olyanformát beszélt, hogy az

uristen haragja sujtaná le már ezt a disztó népséget. Azután osztán

csend lett az utcán is meg az udvarban is, Iszpász Sámuel megforditotta

a karszéket oszt toszitotta visszafele az udvaron. Felnyomta a deszkán a

nagyasszonyt a tornácra, azután a deszkát elvette, visszatámasztotta a

grádics mellé, avval ballagott visszafele a tehenekhez. A Hajnal már

eltérgyepelt és pihentette magát csendesen, a szája járt félrecsuszkálva

s a jászolra csinált láncot bámulta nagy gondolkozással. Egymásután

leborultak és nyugodalmat kezdtek a többi tehenek is mind a hatan.

Karacsné vacsorált a tornácon, oda volt téve a könyöklőre a kenyér, meg

egy tányéron felvágott cékla meg egy kisebb tányéron porcukor. Azt

vacsorált, céklát porcukorral meg hozzá kenyeret. Odafenn magosan, de

nagyon magosan a világ felett az ég meggyengült, gyenge kéksége lett,

egy tiszta ezüst csillag született az égen, a hold is hirtelen ott lett

a csillagtól nem messzi, mint a gyémánttal kivágott tükördarab, idele az

udvaron meg szép tiszta árnyéka lett mindennek, a ház kéményének meg a

magtár kéményének meg a lajtorjának amelyik oda volt a magtár pallásához

dülve, meg annak a nagy vesszőseprünek, aki az ólhoz volt állitva, meg a

górénak, meg a tornác oszlopainak. Meg az öreg eperfának az árnyéka is

lefeküdt az udvarra a berena előtt, ott mindjárt a ház vége mellett.

Karacsné nagyasszony a karszékben háttal ült az utcának, tán hogy az

eleven életnek mutasson hátat, hát éppen az öreg eperfa volt a szeme

előtt. Az udvar földjén olyan világosság volt, hogy még este is látni

lehetett milyen szép seprést csinált az udvaron Iszpász Sámuel. Mert

félkörbe volt a por simitva a földön, félkörbe, mint ahogy az Iszpász

Sámuel karja hajlott el a seprüvel egymásután egyik félkörből tovább a

másik félkörbe. A parádés lovak farán szokott ilyen szépen látszani a

szőr, mert a parádés lovakat kefélik ilyenformán a kényes kocsisok. Az

üreg eperfa hallgatott, mintha volna szava neki s tudna szólani valami

buskomolyat, csak azért hallgat, mert este van. A dereka meg volt

hajolva, mintha hátbaütötte vón a vénség. Az eperfalevelek megsötétedtek

ágain és ugy voltak moccanat nélkül, pszt, hogy elalhasson az öreg

eperfa. A teméntelen eper meg még a feketénél is feketébb volt a levelek

közt, Egy vigyázatlan eper lepottyant a porba az eperfa alá. Még egy

eper utána ugrott ijedtében. Egy kis darabot gurultak a porban,

begöngyölték magokat porral oszt ott maradtak. Olyan nagy csend volt,

hogy hallani lehetett, amikor igy a két szem eper leugrott a földre.

Csak azt lehetett még az udvaron hallani, hogy mozog a szalma, ha

megmozdul egy tehén rajta s hogy Iszpász kotor a jászolban, vagy hogy

egy láncot felszed, oszt elereszti. Meg hogy valami hangot mond a nyugvó

tehénnek, nem tudni melyiknek, azt mondja lassan: hóó. Nee. A

nagyasszony visszatette a tányért a könyöklőre. Köhintett vagy kettőt:

keh keh, ugy mintha valami izgágaságot vagy valami panaszkodást mondana

a magánosságnak az elsötétedett tornácon a nagy fekete karszékben.

Iszpász Sámuel felsétált a szinből a tornácra, hosszu lábu árnyékát a

háta mögül eleresztvén a grádicson és Iszpász a tornácon megkerülte a

nagyasszonyt, a két kezével megfogta a karszék hátát, oszt a karszéket

begörgette vigyázattal a fekete pitarba.

*

Most meg a nagy eperfáról beszélek, akit az imént mondtam, hogy ott

elaludt a berenánál az udvar szegoletében. A berena háta megett egy vad

üres udvar volt. A B. Kati Imre gazda udvara volt az. Ennek a gazdának a

háza megégett, a háznép meg kiköltözött a tanyára. A megégett ház ugy

maradt, csak a tetőt szedte le róla B. Kati Imre gazda, mert azért sok

zsindely megmaradt a tüz után a tetőn, meg a gerenda is majdnem mind

megmaradt, csak megfeketedett. Elhordták volna a tolvajok a sötéttel,

odaki a tanyán meg jól jött az anyag veremhez, ólreperáláshoz,

mindenhez. Még a kutágast meg a disznóknak való nehéz vályut is

kiköltöztette B. Kati Imre gazda a tanyára. Annak az udvarnak a földjén

osztán, mert nem taposták, felnőtt a fü, letelepedett a nagy lapu, meg

mindenféle alacsony paréj, ezek meg odaédesgettek magok közzé egynéhány

forma virágot, olyat mint amilyen a mezőn szokott tanyázni. Emlékszem én

ezekre a virágokra, akik a megégett ház udvarára jöttek lakni, volt

kékes meg fehér meg lila virág, csak a nevöket nem tudom már előadni,

elfonnyadt az ilyen neveletlen paraszt virágocskák neve a fejemben

azóta. De egy szomoru violaszinüre emlékszem, hogy az kigyóhagyma volt.

Én nem tudom kimagyarázni, mért mondom rá hogy szomoru. Sötét violaszine

van és ugy emlékszem hogy szomorunak gondoltam a kigyóhagyma virágot kis

koromban, vagyis mikor megláttam, ugy volt mintha szememmel azt a szót

néztem volna: szomoru. Azt is tudom még, hogy egy sárga fajta virág ott

abban az udvarban a vadrepce-virág volt, a könnyü margarétára persze

hogy emlékszem, hanem egy fehér délignyitó-forma virágnak a nyelvemen

van a neve s nem tudom kimondani. Ez az édes szagu virág a földön ült

egy hosszu vékony száron, ami nem is igen látszott a füben, ez az izé,

ejnye, c, szóval ez a virág a mezőn is sokszor becsapott mikor kinn

csavarogtunk, azt hittem pillangó, lábujjhegyen szöktem oda mellé,

rácsaptam a kalapom, oszt mikor nagy vigyázva felvettem a kalapom róla,

akkor láttam hogy nem fogtam pillangót, hanem egy virágot vertem agyon.

Voltak azon az udvaron még ezenkivül olyan nyurga mezei növények is,

akikről nem is tudom virágok-e vagy egyszerü dudvák, mert szinök nem

volt, de a hegyökben olyan finom vékony és olyan érdekes ágazatjok volt

mint a jégvirágoknak az ablakon télen, mikor odaki nagyon fel van

fagyva.

Igen, az eperfáról van szó. Mert a hires Három Pista fel szokott mászni

innen a vad udvarból a berenán a Karacsné nagyasszony eperfájára. Ez a

Három gyerek csak egy gyerek volt csakugy mint az apja Három István csak

egy ember volt. Ugy hitták a gyereket mint az apját, mert az apja is

István volt, ami annyi mint Pista. Három István pandur volt, vagyis

községi hajdu volt, fehérzsinóros kék gunyában járt, a fején meg olyan

katonasipka volt, mint a fináncoknak. Követválasztáskor még kardot is

viselt Három István meg a többi pandur, mikor meg sok volt a veszett

kutya, puskával járkáltak a pandurok az utcán. Érdekes hogy a Három

gyereknek volt a legzsiványabb hire, éppen őnéki, kinek az apja pandur

volt s ott vigyázott a piacon a nyelves kofákra, meg a cigányokra, meg a

gyujtogatókra mikor este lett, meg a részegesekre, meg a libalopókra,

meg az egész rossz világra. Három Pista meg elszakadt az iskolától,

pedig sokszor kisérte pandur az iskolába: a saját édesapja, Három

István. Nem birta odakapatni, hiába pandur. Kicsapták otthonról, meg

visszahurcolták mikor sokáig tekergett már és az apja valami nagy tüznél

vagy a vásáron megfogta. De ilyenkor osztán magától eliszkolt a háztól

és hásziákon, górékban, szalmakazlakban hált, meg odaki volt éccakára a

homokos részen a kubikosoknál vagy a téglaégetőben bujt el a kiserdő

szélén. Talán azt is megmerte tenni, hogy a vad udvaron hált a dudva

közt magányosan. Ez a Három gyerek maga mellé vett cimborának egy másik

ilyen tekergő gyereket, a Császi gyereket, de az szegény árva gyerek

volt, mert annak az apját Kállóba vitték a bolondházba, az anyja meg

összement egy vándorló patkánymérgezővel oszt itthagyta a gyerekét az

eklézsiának. A Császi gyerek, akire nem igen voltak vigyázattal akikhez

tartásba ki volt adva, az meg hűségesen kitartott a szabad életben Három

Pista mellett. Együtt szaladtak végig sokszor a piacon, egyik elől, a

másik hátul, füttyel jelezve egymásnak hogy jössz? jövök! – oszt

eltüntek valamelyik kis közben. Vagy a templom-kertben lehetett

észrevenni kettejöket együtt, ahogy ott lehajolva bujkáltak a sürü tuja-

meg jázminbokrokban és mintha valami nagy ártalmat tettek volna, usgyi

szaladtak, szaladtak kifele ketten a templomkertből mint a kengyelfutók,

a Pusztafalu felé. A mocskos, rongyos kis gatyájok fel volt hurkolva

combjukon akár a vályogvető meg a káposztataposó embereknek, a kilyukadt

kalapjok mellett meg gácsér tolluja meg kék meg barna galambtollu volt

mindakettőjöknek, meg a hajok is ki volt ugorva a kalapjok hijából, az

is mintha valami vadállatról szakasztott szőr lett volna a kalapjokon.

Nádpálca volt a kezökben amikor csak feltüntek valahol, biztos lopták a

bolt ajtaja elől, ahol a nádpálcák kévézve szoktak kitéve lenni. A

nádpálcájoknak meg sróftartó feje volt, olyan kis vassróftartó, amilyet

sokat elhagynak az ócska szekerek a szekéruton. A Három gyerek össze

volt barátkozva a B. Kati Imre gazda elhagyott udvarával. Bejárt

kereskedni a vaksi néma ház körül, meg a rengeteg dudva közt. Mit

keresett, azt csak ő tudhatja. Ott ő töviskes disznót tudott keriteni

vagy talált patkót, ostort, kötelet mi egymást dugott el, vagy a piacról

elcsóreszolt dinnyét jött oda kienni, mert a piac nem messzi volt onnan,

vagy csak elbujni járt a vad udvarba, pihenni, elgazdálkodni magába,

csak külön lenni egy kicsit a világtól. Három Pista meg a Császi gyerek

nagy eprészek voltak, ahol veszedelem nélkül eprészhettek. Egy reggel

felmászott a berena tetejébe Három Pista, körülnézett mint a madár mikor

odaszáll a berenára, avval megkapott egy ágat oszt felhuzta magát a

félkarján az ágra. Ráhasalt, leült az ágra, megfogta az eperfát oszt

lenézett hátrafelé s füttyentett a foga közt a Császi gyereknek, aki

odale lesett fel őhozzá. A Három gyereket észrevette Karacsné

nagyasszony, hogy odafenn van az eperfán. Olyan borulatba jött belül,

mint az égbolt mikor ilyen nyári nap egyszer csak teli lesz összerohant

pernyefellegekkel. Lehet a lélek is ilyen égboltozatforma az emberben. A

meggyfabot felnyilallott a levegőbe s ott rázkódott. Karacsné

nagyasszony keskeny szája meg kitátotta magát, oszt a feketeségből

sikótozni kezdtek a szavai:

– Tee, nem méssz onnan lefele tee. Teee… Teee… Samu te, hun vagy Samu.

Gyerelő, kergesd el azt a fattyut. Nézzed mán az eperfára mászott!

Három Pista csak éppen hogy odapislantott a tornácra s azt mondta

magamagának csak ugy néma nyelven: hee milyen vastag fekete öreg asszony

oszt milyen vékony hangja van. Avval még feljebb ment az eperfán, oszt

kapkodta a körmivel a dagadt sötét epret a levelek alól. Amelyik eper az

orrát érte, azt csak ugy gyalog majszolta befele, meg amelyik a fülét

bizsergette. Teli volt eperrel az eperfán mind az ág, ugy voltak az

eprek sorba mindenütt, mint ahogy nyolc-kilenc kis fekete malac szorul

az etetővályunál. Iszpász Sámuel előkocogott az ól elől, ott ült a napon

a kisszéken, oszt nyélnek valót faragott a fejszével, mintha valami nagy

szükség lenne rá. Iszpász felnézett az eperfára oszt felkiabált a Három

gyerekre:

– Huzódj onnan lefele, fene a bokádat.

Karacsné nagyasszony alig birt a mérgivel. Iszpászra is ugy sivalkodott,

mintha átkozná:

– Mér nem hozod elő azt a vasvillát. Mér nem hajitod fel arra a fattyura

a vasvillát! Huzd le onnan azt a fattyut! Ide hozd elibem, a nehézség

törje ki, hadd taposom ki a belet belőle.

Iszpász Sámuel az eperfa alá ment, alánézett a terebélynek, oszt megint

megszólitotta a Három gyereket:

– Ki fia vagy te zsivány, hee! Nem takarodol arról a fáról lefele, hee!

Leverlek onnan, te haramia!

A nagyasszony is tovább átkozódott, Iszpász is szavalt a fa alatt, a

Három gyerek egy szép kövér eperrel főbe célozta Iszpász Sámuelt. A

kalapját érte az eper, foltot csinált az ezüstös kalapzsiron, oszt

ellapulva csuszott le a kalap karimájába. Azután a sarkával jól megütött

egy ágat, arról az ágról vagy száz szem eper potyogott lefele Iszpász

két csizmája elé. A Császi gyerek is a berena tetején volt már, mászott

felfelé a fára Három Pista után. Iszpász Sámuel felkapott egy nagy

göringyet, amelyik nagy szerencsére ott hevert a berena mellett, mert

ott porlani szokott a föld, oszt felvágta a Császi gyerekre. A Császi

gyereket lábszáron érte a göringy, fájni nem fájt neki, mert ahogy érte

szétment a göringy a lábán, de a Császi gyerek megijedt, oszt még egy

szemet se evett az eperből, lefele nyulkált a lábával, visszalépett a

berena tetejére, onnan meg hátraugrott a vad udvarba. Onnan a berena

mögül kezdett követ, göringyet átszórni, hogy Iszpászt megtalálja.

Iszpász azt mondta: hűű az idesanyátok! oszt megtapogatta a két

tenyerével a fejét a kalapon keresztül, avval kapkodta szaporán a két

csizmáját a szin alá. Oda volt egy ágas mellé támasztva a vasvilla.

Elkapta a vasvillát az ágas mellől, avval iparkodott visszafele, majd

felbukott a két lábába s mig oda nem ért az eperfa alá, nem hagyta el a

szája a jó isten nevét. Karacsné nagyasszony a tornácról biztatta, hogy

ugy ugy izibe, szurja belé már abba a fattyuba azt a vasvillát, ott

dögöljön meg azon a fán odafel. A meggyfabottal meg tanitotta közbe

Iszpász Sámuelt, hogy hogy szurkáljon a villával fölfelé. A Három gyerek

akkorra már fenn volt az eperfa hegyében, csak annyinak látszott, mintha

egy jérce ülne odafenn. A göringyek szállingóztak a berena tetején

keresztül. Iszpász Sámuel az isten nevével felhajitotta a vasvillát a

lombok közzé. Egy csomó eper meg egy pár levél lejött utána a földre, a

vasvilla is visszaesett a fa alá, nem lett semmi baja se. A Három gyerek

a fa tetejében fütyörészett. Az eper meg furt hullott a fáról, mintha

valami nagy erős fekete eső esne, mert a Három gyerek még olyan magosan

se volt megelégedve magával, a fának a legeslegtetejébe mászkált már, az

ágak ugy hajoltak alatta mintha csak a nagy csodálkozásba hintálnának,

hogy ni már ez a Három Pista, milyen kurázsija van ennek, hogy ez ide is

fel mer jönni. Iszpász meg alkonyodás előtt a nagy vesszőseprüvel ott

seperte a porba esett epret elfele. A ballábát előrébb-előrébb rakta, a

jobblábát meg huzogatta, ahol utána sort lel. Ilyen tájban különben

mindig seperni kellett Iszpász Sámuelnek. Még a szellők is leveregetik

az epret az ágról, meg a gyenge leveleket is leszakasztják, meg magától

is bukfencezik az eper, aki már az édes nehéz életet nem állja tovább az

élőfán. Fekete volt a föld már az eperfa alatt alkonyatra. A nagyasszony

ezt a szemetelést nem állotta. Ennek az udvar földjének olyan tisztának

kellett lenni mint a pádimentomnak.

*

Ó nagy isten, az a drága hét szép tehén. Ki mert vón olyant gondolni, ki

mert vón jövendölni, ki mert vón a száján ilyen disztelen gondolatot

kiereszteni, hogy ez a hét tehén ezen a nyáron le fog esni. Ki mert vón

ilyent még csak álmában is előre látni. Micsoda vármegyéből, micsoda

nagyvásárból jön az átal, micsoda idegen szekerek hozzák, miféle nem

idevaló kupecek hordják el a fekete bőrszeredásban, akit a derekukon

viselnek? egy ilyen nagy szerencsétlenséget, hogy a Karacsné-féle

tehenek két hét alatt Egyenes Éliás kezére kerülnek, aki nagyba szedi a

tehénbőrt. Ki mert vón ilyent álmodni, oszt másnap reggel becsengetni

Wekerli zsidóhoz, hogy pénteken ha megint bemegyen Debrecenbe ehen van

ni tegye meg a lutrin ezt a negyven krajcárt ambóra 7, 2, 80. Mert hét a

tehén, két hét alatt telik be a csapás, Karacsné nagyasszony meg

nyolcvan esztendős. De hogy is jön ilyen egyszerre az égiptomi kórság a

szegény jószágra? Honnan jön a mezőbe, honnan jön ebbe az ártatlan

világos levegőbe, hogy azt nem látni, nem hallani, nem is venni észre,

hogy valami próbát mért ránk az Uristen ereje, csak akkor, mikor már

lefektetett egy tucat marhát. A vastag Csanádi, a pandurok tizedese egy

reggel kidobolja hetivásárkor a piacon a száj- és körömfájást. Nem

szabad a mezőre kiengedni a jószágot. Ujabb kihirdetésig. Közhirré

tétetik. Szigoruan tiltatik. Azután egy eladó házat dobol ki, a hetedik

tizedben ennyi meg ennyi számu ház, ennek meg ennek a gazdának a

tulajdona, szabad kézből örök áron eladó. Azután meg kidobolja az uj

községi csődör vásárlását, meg a hágatási napokat is, meg a dijakat.

Azután mert nincs több irás a kék árkus papiroson, behajtja a papirost a

vastag Csanádi, bedugja a dolmányba, kettőt ver a dobon a verővel, mert

igy szokta meg, megsodorintja kövér fekete bajszát, jó szándékkal rájok

néz hű magyar szemeivel a menyecskére, kik eldévánkozva hallgattak

előtte mindent, akar tartozott rájok akár nem. Avval lelép a vastag

Csanádi a téglaállásról, akit őneki csináltatott oda a község a piac

közepére, bedugja a két verőt a két kis bőrtokba a mellén, ami rá van

fényes fekete szijjra varrva s indul visszafele a községházára. Másnap

hajnalba már nem dudál a templom előtt a csordás! A marha meg meg van

huzódva otthon az udvarokon. Ki tudhassa, kinek a portájára megyen be a

kapu hasadásain a nyavalya, kiére nem? Némelyik kék nénémasszonyt a

karján a kaskával meg némelyik fehér parasztembert a kormos pipával az

orra alatt olyan lehervadt képpel látni végigmenni a pallón, mintha a

Bónis üzletébe mennének saját magoknak a koporsóra megalkudni. A

kusmitot azon az ócska féderes kocsin reggeltől estig látni vagy erre

vagy amarra befordulni. Porköpenyeg van rajta mint mindig ha fölül a

kocsijára nyárban, tartja a kezével a kis pipaforma tajtékszipkát az

ötös szivarral, ugy köszönget a kocsiról lefelé, nem nyul a kalaphoz,

hanem a szivart mindig kiveszi a szájából, ha köszönnek neki, avval

köszön vissza. Két hétre a száj- és körömfájás kidobolása után vége volt

a Karacsné nagyasszony tehenének mind a hétnek. Elsőnek a Hajnal élete

ment el, ahogy első szokott lenni Hajnal mikor jöttek hazafele a

mezőről. Utolsónak a Svájcer támasztotta rá az egyik szarvára a fejét,

néki is be volt esve az a boldog nagy hasa, a patái el voltak

gennyesedve néki is, be volt a két szeme ragadva s elcsunyult szája fel

volt huzódva s nagy lapát fogaival mintha nevetett volna nagyon valamin.

Érdekes az, hogy másforma állat is igy nevet mikor tul van az utolján. A

lovak is nevetnek mikor a párájokat kiadták. Lát az ember döglött kutyát

az árokban, meg döglött macskát, meg patkányt, meg hörcsögöt lát az

ember a földeken felfordulva, az is mind kineveti az eget meg mindent.

Vagy nem olyan ez mint a nevetés? Hát milyen a nevetés? És mi a nevetés?

És mit mond a nevetés, életet vagy halált?

*

A Császi gyerek magába ment a vad kertbe. Három Pistának voltak útjai,

melyekre még a Császi gyereket se hítta. Példának hogy a derecskei

hagymások szekerére ragózott mikor a hagymások a hetipiacról indúltak

hazafelé a Három gyerek a saroglyába bújt oszt úgy magára húzta a szénát

ami a saroglyába volt, hogy a derecskei ember meg a derecskei asszony

nem vették észre még ha hátra is néztek hébe-hóba az ülésről. Igy elment

a hagymásokkal Derecskére. Mit akart ott, mit csinált ott, azt nem

tudni. Tán ki akart vándorolni? Tán a többi világ bizgatta a Három

gyerek fejét, azért szökött el Derecskére, bár Derecske se különb egy

cseppel se, de mégis más, idegen és tilalmas az ilyen tekergő gyereknek,

akinek ott semmi keresete nincsen. Harmadnapra mindig megjött egy másik

hagymás szekéren a Három gyerek, akkor is a saroglyába jött a széna

közt, vagy a sok vereshagyma közt dugta el magát oszt a piac fele

kiugrott a szekérből mind a két kezében annyi csomó hagymával, amennyit

össze tudott markolni. De voltak egyéb nagy utazásai, melyekre magával

vitte a Császi gyereket. Például járgányozni mindig ketteseb mentek.

Felültek a járgányra mikor a pályaőr nem vigyázott, elmentek Ebesig oszt

szépen visszajöttek az állomásra. Az olyan kis utakról nem is beszélek

mint a cséplőgépen való kimenetelek a tanyára, mikor nyáron a

cséplőgépet végighúzta tizenhat ló az utcán. Meg hogy a szárazmalomba

beszöktek, felállottak a kerékre oszt hagyták forgatni magokat a

homályban a körbe menő lóval a keréken míg el nem szédültek vagy míg ki

nem verték onnan őket. Meg ha komédia volt a Pusztafalun, a kis kocsin,

akibe egy kis testes sárga ló volt fogva, mindig odafenn ültek

mindaketten, egyik a pojáca meg a Herkules közt, a másik a Herkules meg

a kékbársonypruszlikos veresharisnyás kisasszony közt, aki a kis sárga

lovat hajtotta. Egyszer egy nagy cintányért vert a Három gyerek, a

Császi gyerek meg egy nagy pappendeklit tartott ki, amelyikre rá volt

nyomtatva kék plajbásszal, hogy: ma este nagy High-Life, kezdete pont 8

órakor, záradékul nagy némajáték. Szóval egyedül ment a vad kertbe a

Császi gyerek oszt átlesett a berenán a Karacsné nagyasszony udvarába.

Avval feldörzsölte magát a berena tetejére, a berenáról meg fellépkedett

az eperfára. Iszpász Sámuel ott ült az ól előtt a kisszéken, a pipát a

kezében tartotta a térgye közt, nézett lefele a két csizmája elibe.

Karacsné nagyasszonynak a kezében volt a zsótár, de a keze lenn volt az

ölében, a zsótár meg be volt téve. A tábláját nézte Karacsné nagyasszony

a zsótárnak, a tábláján meg nincsen írás, mert egy lenyomtatott fekete

kehely van a zsótár tábláján. A Császi gyerek addig zörgött az eperfán,

amíg Karacsné nagyasszony megneszelte s oda nézett.

– Teee – azt mondta, de olyan gyengén talált előjönni a hang a torkán,

hogy a Császi gyerek azt meg se hallotta.

Azután azt várta tán Karacsné nagyasszony, hogy a tekintetétől is lemegy

onnan a Császi gyerek, mert nem szólt, csak leste hogy mászkál az a

gyerek a sötét eperrel megrakott zöld ágak közt. Vagy lehet hogy míg azt

a gyereket nézte, egyszer csak nem is tudta hogy azt nézi, mert van úgy

az ember, hogy nézni kezd valamit mikor másra gondol és kezd nem látni

semmit abból amit néz, vagyis inkább csak azt látja maga előtt amiről

gondolkozik magában. Meglehet hogy a hét tehenet nézte tovább Karacsné

nagyasszony a szemeivel a levegőben, azt a híres hét tehenet, akik már

sehol sincsenek. Lehet, hogy azt nézte mikor hajnalba kisétálnak szép

tisztán a kifordult kapun, kitartott orral, álmos mmúgással, vagy azt

nézte mikor megfeji őket Iszpász Sámuel mielőtt az utcára kieresztenék

őket az összegyülekezett csorda közé sorakozni. Vagy azt nézhette mikor

megjönnek estefele a Hajnal, a Bimbó, meg a Szárcsa, mind egyenkint, úgy

nézte Karacsné nagyasszony és a fejét a vállai felett jobbra meg balra

hintálta mint mikor így nézte testi életökben a teheneket és motyogta

nékik: Julcsa egyem a lelkedet. Szárcsa, szép fekete Szárcsám, Gombos,

óh te nagy erős Gombos, de sok pézér oda nem adnálak. Bimbó, csakhogy

megjöttél, jó kis bolondos Bimbóm, hány litert hoztál, kiadod máma este

is a tizenkét litert? Nézhette magában azt is a nagyasszony mikor a

meleg ólban kis bornyú van a Bimbó alatt, gyengén bőg mint a bárányka s

a Bimbó elhajlott fejjel nyalja a kis bornyú nyakát és lágy és véres

nagy szemével odabámul az ólajtóba.

Egyszer csak azt rebegte valami hang a Karacsné nagyasszony füle mellett

vagy hol: hadd egye az a szegény gyerek az epret. Ez olyanformán jött

mint mikor az ember a töltésen megyen oszt odafenn a telegráfdrót közt a

hosszú zengésben mintha egy emberhang rebegne. Az ember mire meghallotta

már nem hallja s megáll az ember és nem tudja ki szólott hozzá de úgy

emlékszik mintha egy ismerős szólt volna most, akit sohase látott az

ember és olyanformán is sejdíti, hogy ő saját maga magának mondott

messziről valamit, mit is, édes jó istenem? Karacsné nagyasszony magában

meglepődött, oszt megmozdította a fejét, mintha azt akarná megnézni, nem

áll-e mellette valaki? Azután megint meglátta a fán a gyereket, aki mint

valami komédiábúl való majom, úgy csüngött éppen egyik karján, oszt a

féllábát nyujtogatta, hogy egy ágra le tudjon hágni. Karacsné

nagyasszony fel akart neki kiabálni, hogy mit keresel ott te disznó

fattyú te! – de észbekapott hogy ha most arra a gyerekre rákiabálnak,

leesik oszt kitörik a lába. Azután meglátta hogy a gyerek lejött arra az

ágra s a gallyak közt idekukucskál a tornácra. Akkor felemelte a kezében

a meggyfabotot de, éppen csak hogy megemelte s azt mondta: Te. Te. Nee.

A Császi gyerek ezt láthatta is, hallhatta is meg nem is. Karacsné

nagyasszony meg csak nézte tovább a gyereket.

A Császi gyerek meg nyúlkált tovább az eprek után. Már csupa fekete volt

a szája körül a képe, de a nagyasszony ezt nem látta, mert ehhez már az

ő szeme gyenge volt. Hanem azt látta hogy az eperfa alja most is teli

van eperrel. Akkor Iszpászra kezdett gondolni. Azt gondolta hogy ni ez a

Samu meg máma még nem is seperte el az epret a fa alól, pedig reggel is

szokás szerint el kellett vón azt seperni. Akkor jutott eszébe a

nagyasszonynak, hogy ez a Samu nem seperget mán avval a régi tempóval,

mióta nincsen tehén. Mintha a sepréshez se volna kedve már. Ott ül oszt

pipál az ól mellett oszt hallgat egész nap mint a néma. Tán kiment a

dolog a karjából eccerre? Oszt ha elő is ballag a seprűvel, úgy sétál

vele, a fejét eleresztve, mintha megütötték volt az orrát. Oszt

otthagyja a felét a szemétnek az eperfa alatt. Egy sóhajtásba fogott a

nagyasszony, de a közepét elköhentette: keh, keh, mert a gégéje nem volt

a sóhajtáshoz hozzászoktatva. A Császi gyerek lefele kezdett zónázni az

eperfán. Ráugrott a berena tetejére, onnan meg lecsúszott a vad udvarba.

Karacsné nagyasszony nézett utána az eperfára, hogy hogy hajbókol még

egy hajló ág, akire a Császi gyerek a lábát letette.

*

Másik nap délután mikor az égen a legtüzesebben tündökölt az Úristen

aranyórája, újra felkapaszkodott a Császi gyerek a vad udvarból az

eperfára. Karacsné nagyasszonynak a vékony kék ajkai eszegettek a

zsótárból, mintha valami csendből és semmiből csinált eledelt eszegettek

volna: „és a cserebogárnak adá az ő földök gyümölcsét, és az ő

munkájokat a sáskának. És az ő szöllőjöket kőesővel elveré és az ő

figefáikat villámlásokkal. És adta az ő barmokat kőesőnek, és az ő

oktalan állataikat tüzes köveknek“.

Van ez így, hogy az isteni beszédekhez folyamodik az ember felejtésért

meg vigasztalásért. Oszt tessék, a zsótárból is egy tű jön fel és

belészúr az alvó sebbe az ember szívén. „És az ő oktalan állataikat

tüzes köveknek.“ A nagyasszony ajkai megállottak. A zsótár betevődött és

lement a nagyasszony ölébe. A nagyasszony szinte megörült hogy megint

ott az a gyerek a fán. Nézte. Legalább van mit nézni. Csak nézte. Azért

irigykedni kezdett rá, hogy az a gyerek ott pusztítja potyára az epret.

Irigykedett a nagyasszony mindenre ami mozog ezen a földön. A napra aki

végig sétál az égen, a gólyára ki kóvályog az udvar felett magosan, a

gilisztára ki lenn a porban húzgálja testét, a tótra ki zörögve megyen

odakint a kapu előtt a pallón, oszt hurcolja a száján azt a vén tót

hangot hogy aablakot csinányi ablakoooot. Az irigység jólesik a Karacsné

nagyasszony lelkének, olyan jóízű az neki mint a jóféle sáfrány a

levesen, hát kérdem mért ne irigykedjen akkor? Ami jó valakinek, hogy

lehet aztat becsmélni? Én nem is akarom. Igen ám de a gyereket nézni az

is kezdett jól esni a szemének. Mondom, nézte. Osztán hirtelen azt a

gondolatot gondolta hogy ni, ez a gyerek innét a fal alól szedhetné

inkább az epret, legalább nem kéne mindig seperni. Ez a Samu is úgy

nekiöregedett ezen a nyáron, hogy kezd már annak nehéz lenni húszkálni

maga mellett azt a nagy erős seprűt. Egye azt a poros epret az a fattyú,

ha már eper kell a bendőjének. A nagyasszony az eperfát nézte s el

próbálta kiáltani magát:

– Samu te!

Iszpász Sámuel odabe hevert az ólban. A nagy melegség elől húzódott be,

ott feküdt a szalmán félig alva. De meg volt a füle szokva meghallani a

nagyasszonyt. Előjött, a szalmát piszkálta lefele az ujjával a lajbiról.

– Gyer elő Samu. Nézzed már azt a fattyút az eperfán te.

Iszpász megállott az udvarban, lehúzta a szemére a két szemöldökét, úgy

nézett fel a fára s a száraz bajusza megmozdult mert a káromkodás

gerjedt már a belső részében Iszpász Sámuelnek. A nagyasszony azt mondta

neki:

– Ne bánd Samu, ha szólítsd lefele azt a fattyút, jöjjík le ide az

udvarba, oszt egye azt a szemetet a fa alól.

Iszpász Sámuel eloltotta a káromkodást a gégéjében oszt a hájas kalap

alatt gondolkozott egy kis darabig. Közelebb lépkedett az eperfához.

Mustrálta félretolt fejjel a Császi gyereket az ágak közt. Oszt

felbeszélt neki:

– Ide gyere le te akasztanivaló, itt egyed ezt az epret ni aki idele van

a fődön.

A Császi gyerek a motoszkálásban veszteg maradt, hallgatott, azután egy

hosszú é-hangot adott:

– Éé?

– Hát. Nem is a siket harangozó. Azt hiszed annak szólottam? Gyere le ha

mondom. Szilajon!

A Császi gyerek gyáválkodott még odafenn. Ugy kérdte, mint a macska

mikor nyávog a fa tetejében:

– Neeem veeernek meeeg?

– Ver a Kozarek, a ver meg. Egy-kettő gyere le, meg van engedve hogy

idele epréssz a fa alatt.

A nagyasszony is felbiztatta a tornácról:

– Gyere le mán, nem esznek meg.

A Császi gyerek megnyálazta a markát oszt lemászott a fáról. Leugrott az

udvar földjére.

Egy hét múlva a Császi gyereknek meg volt hagyva, hogy híjja elő a

cimborájait, aki eprészni akar, eprészhet. Jaj hát ki nem akart

eprészni? Az iskolások, a jóravaló tisztességes gyerekek, akik otthon

tanyáznak a szülei háznál, akik tanulják a leckét, írnak az irkába

mindent amit fel kell vinni készen az iskolába, kik imádkoznak

lefekvéskor és elmondják az asztali áldást és tisztálkodnak, ahogy

parancsolva van és köszönnek az utcán a tanító úrnak meg a tisztelendő

úrnak meg a polgármester úrnak meg a jegyző úrnak meg az irnok úrnak,

meg az árendásnak és a templomba mennek minden vasárnap vagy minden

szombaton, már azok a gyerekek akik a jó isten akaratából olyan hitre

jutottak hogy szombatra esik a vasárnapjok. Ezek is mind éppen úgy

szeretnek eprészni mint a Császi gyerek, meg a Három fiú. Egy csapat

gyerek leereszkedett a Császi gyerekhez, még amellett mint egy vezértől

engedték vezetni magokat a Karacsné nagyasszony udvarába hol senkinek

eddig a nyáron nem volt szabad eprészni. Ő volt a vezér, mért, mert a

Három gyerek egy ilyen kompániával nem adta magát össze. Három Pistának

nem kellettek a bárányok, mikor ő farkasnak született! Neki nem lett

volna az az eper édes, mert már nem fenyegetik vasvillával érte. De édes

volt a többieknek, akik még nem tudták mi fán terem az ezerédes

szabadság. Legalább egy tucat gyerek zsinatolt minden délután a Karacsné

nagyasszony udvarában az eperfa alatt, meg odafenn a fa tetejében. Mert

hiába szólt az engedelem csak a fa alatt való eperre, szeme van a

gyereknek, az felragyog a fai eperre, meg karja van, aki birkózni

kivánkozik a fa derekával, meg lába van, aki szereti a mászást, a

csúszást, a magosságok fáradságát és ijedelmeit. Meg tiszta fehér foga

van meg tiszta piros nyelve van, aki összekívánkozik a portól nem ért

szűz eperrel, ami az ágon duzzog, hogy harapják már széjjel! Kapjatok

be! – azt kiabálja az eper a sötét zamat szavával. Rázzatok,

szaggassatok, hadd rájódjak, hadd szakadok le! – azt kiabálja a zöld ág

az eperfán. Itten magamban, mert az eperrel van most dolgom, az édes

eper édességéről a boldogság szava iródik ki a homlokommal szembe a

falon, vagyis csak olyanformán van mintha kiíródna előttem, hogy:

boldogság, mint ahogy az Oktogonon egy nagy ház tetején villanyos

reklámtáblára kiíródik egyszerre villanyszínnel valami szó, egy pezsgő

vagy egy cipőkrém neve vagy egy szindarabnak a címe. Evvel a szóval, már

mint a boldogság szóval nem szabad igy elkezdeni. Nem szabad a

szappanbuborékot megfogni, nem szabad a hópelyhet megcsókolni, nem

szabad az égi kékséget bicskával kihasítani hogy megnézzük milyen

belülről. A Himalája tetejébe kell majd egyszer leülni gondolkozni s

mindent ami mindenütt volt és van és lesz, összeadni vagy a világ

legvégén a szép tiszta hóra leülni abba a nagy csendbe amiben még a hó

gyémántozása is úgy zavar mint valami diskurálás, mondom ilyen messzire

s ilyen tisztaságban és ilyen csendességben kell egyedül az életet az

embernek elővenni s végzetre megmondani mindenkinek, mi a boldogság,

vagy meg se mondani senkinek inkább? Hanem most, mondom, a lábatlankodó

valóság mellett, a közel élet elfogultságában csak úgy, felelősség és

igaz igazság nélkül könnyen mint egy sóhajt kibocsátom azt a szót. Az

eper úgy csalogat sűrű édes ízével hogy hasonlitsam ahoz, ami után járt

az ember az életben. Az eper édes és édes. Megfogja az ember,

széjjelnyomhatja, nincs abban egyéb, mint édesség meg édesség.

Összeállott édesség, édességből tömődött jó édesség. A magjai se

vevődnek észre benne, csak édes nehéz sötét semmi az mind. Meg

ilyenformán kél most elő sok minden a gyermek időből. Annak a múló

rosszullétnek amit életünknek érzünk, annak a kezdő kora mint az édes

eper olybá ízlik innen egyszerre. Annak a kornak az elfoglaltsága,

gondolkozása, gondjai s érdekei, passziói s sérelmei, vétkei s virtusai,

minden. Unalmatlansága. Minden úgy látszik, hogy milyen érdekes volt.

Minden szórakozás szórakoztató volt s minden pityke s csigabiga kéjes és

becses volt. A szegény emberek legmostohábbik gyerekének is mintha csak

élvezet volna a világ. Bogarat gyüjthet. Csibort foghat a Kösélyben

tavasszal. Még bámészkodhat a vízbe beléállva a békaporontyok közzé, kik

mint a szürke villámocskák illanak ezerfelé, tán szebb is az hogy

megfoghatatlanok mint amilyen csudálatos hogy nem lehet őket megfogni.

Tisztapapirt gyüjthet, vigyázhat rá, mindig rakosgathatja s tervelhet

véle. Szeget, patkót, katonagombot talál, őrzi, spekulál rajtok, seftel

velök. Ezüstpapirt kunyerálhat a boltosnál, meg levonós képet kap ha

palavesszőt veszen, a levonós képet a könyvbe ledörzsölheti hogy a

semmiből egy büszke piros város virúljon. Nádpálcát keríthet,

suhogtathatja, kutyát fenyegethet véle s mérgesítheti hogy morogjon,

amit osztán ki lehet nevetni. A nádpálcának az egyik végit benyálazhatja

s a másik végin fúhatja mindaddig, míg azon a benyálazott végin el nem

kezd habzani. Bigézhet. Csak egy kis pálca meg egy egész pici pálca kell

hozzá meg egy kicsi lyuk amit ásnak a földbe. Az érzékeny fűzfavesszőnek

a zöld háncsát kis bicskával egész délután hasgathatja hogy olyan cifra

pálca legyen mint akit pénzért árulnak a debreceni bazárban.

Bodzafapuskát fúrhat, golyót gyúrhat belé rongyból. Rongyból meg ócska

harisnyából meg madzagból laptát köthet. Métázhat, kifutózhat, minden.

Furulyát is csinálhat akármilyen fának az ágából. De ha nem tud furulyát

csinálni, zenélhet a sárga ákác tokjával is ha a nyelve alá teszi, meg

az ákáclevéllel is muzsikálhat, csak a szájára kell neki tapasztani.

Nyilat csinálhat. Puskát is csinálhat lécből meg kardot is és olyan

kényesen lépkedhet velök mint az igazi nagy katonák. Egy darab krétája

van, az egész utcát végigrajzolhatja vele, minden berenát, minden

házfalat sorba. Egy kis cserép tükörrel a napon szaladgáló árnyékot

híhat a tüzelő fehér falakra, meg reszketős fehérséget a fekete

zsindelyes háztetőkre, meg suttyomban az emberek szemébe veretheti vele

a napsugarat, mikor az árnyékos oldalon elballagnak. Mennyi énekes

játékot járnak az iskolaudvarban tíz órakor, azt mind eltanulhatja,

énekelheti, járhatja. Felkérezkedhet szekérre, szekerezhet. Ha engedik

lovat hajtani, lovat hajthat. Ha nem engedik, lovazhat madzaggyeplővel,

csettingetve mint kocsis vagy nyerítve mint a ló nyurgákat. Hintálhat

akármilyen rossz kötélen. Libikókázhat akármilyen rossz deszkán. Egy

rossz teknőben csónakázhat a Kösélyen. Az árokba lubickolhat mezítláb

eső után. Tojás- meg lepényforma síma, tiszta kis köveket kereshet,

összegyüjtheti őket. Beszökhet a szöllőbe éretlen szöllőt, jó savanyú

kocsányt enni. Mindenféle gyökeret, magokat kóstolhat. Töviskeket

szedhet, egy nagy göringyet ragaszthat össze töviskekből, szakaszthatja

le egyenkint a töviskeket hajigálni vele a gyerekeket mikor csata van.

Télidőben egy darab fába drótot húz, kifúrja a fa oldalát, madzagot fűz

bele, a csizmája alá köti, korcsolyázhat a Kösély jegén. Szalmakazalt

ostromolhat vagy védhet mint Zrínyi Miklós. A komédiánál segíthet mikor

a sátrat csinálják. Beleshet a komédiába a lyukon amit bicskával szúrt a

sátron. Választási tollat tehet a kalapja mellé, zöld tollat piros

papirlevéllel, akire arannyal van rányomtatva hogy Éljen Polónyi Géza!

Makkot szedhet az erdőben, meg csigát is hozhat haza, akit ki lehet

csalogatni lassú versmondással a házából. Fia verebeket kereshet a

toronyban. Ürgét önthet a legelőn meg vakondokokat foghat. Selyemhernyót

tarthat, akinek a gubóit megveszik majd a Bogdány-fiúk, akik nagyba

viszik a selyemhernyótenyésztést. Ezek úri fiúk, mert az apjok az

adóhivatalba van, ezek a selyemhernyóhoz jobban értenek. Ezek bélyeget

is gyűjtenek. Meg mértani testeket gyártanak otthon nagyba, mert a

polgáriba járnak oszt eladják a gazdagabb polgáristáknak. Ezek

sárkányokat is csinálnak pénzért a gazdagabb gyerekeknek, ők csinálják a

leghíresebb sárkányokat. Csak madzagot meg tojást kellhozni, a nádat meg

az ujságpapirt ők adják hozzá. Ezek mindenfélit vesznek meg árulnak.

Egyszer egy mulya gyerek egy szép ezüst halat vittnekik eladni. A

Kösély-parton találta. De a Bogdánygyerekek mérgökben megnyakalták azt a

gyereket, hogy mert nekik ilyen büdös döglött halat hozni.

*

Annak az édes lármás nyárnak vége lett őszire a Karacsné nagyasszony

udvarán. A nagyasszony annyira volt már a gyerekekkel, hogy majdnem

mindnek tudta a nevét, hogy ez Gabri, ez meg Jóska, ez meg Demeter, ez

meg Palcsi, ez meg Miska, ez meg Sándri, ez meg Laji, ez meg Jaki, mert

ez zsidó gyerek. Ha valami baj volt köztük, ugy tudott már kiabálni

rájuk a tornácról: Te Sándri te vagy mék az ott! Mit helytelenkedtek

megint. Gabri ne hintáljál azon a hitvány ágon, újra le fogol esni! Mit

bántod a másikat Miska, te! Majd hátul kötöm a sarkodat! Gyere elő

Gabri, mutasd az órod, meggyógyult-i mán.

Gabri leugrott az eperfáról, felszaladt a tornácra a nagyasszony elé. A

nagyasszony megtapogatta az orrát, akin még a var rajta volt. Avval

adott neki egy kis barackot a durcás haja közzé s a nagyasszony két

szemén akkor átal lebbent egy gyenge fényesség ugy mint mikor a nap

kisüt oszt a hordókban az állott esővíz sötét színén elszalad a

mosolygás. Iszpász Sámuelnek meg fel kellett a tornácra jönni, be

kellett neki a házba menni, ki kellett neki hozni a komót fiókjából egy

kis záros barna fakatulyát akibe pénz volt, azt a nagyasszony

kikulcsolta s egy penészes krajcárt adott Gabrinak. Azután osztán minden

gyerek kapott egy krajcárt a nagyasszonytól minden estefelé, mikor haza

akartak menni az eprészésből fekete kézzel és fekete szájjal, mintha

tintalevest kanalaztak volna a kezökkel. Annak az édes nyárnak mondom

vége lett őszire s ősszel olyan csend lett a Karacsné nagyasszony

udvarán, hogy egyéb hang se hallatszott ott mint a szélnek az

izgágálkodása az eperfa rezgő kis gallyaival meg a száradt leveleivel

meg a náddal amivel a nagy fehér ház teteje be volt fedve, mert a szél

azt is mintha életnek nézte volna, amit el kell neki takarítani innen,

hát piszkálta, húszkálta, emelgette felfele egyenkint a szélről való

nádakat oszt némelyeket sikerült is néki felszakasztani s a földre

szemetelni véle.

Az ezután való tavaszon osztán hogy hogy és miért, azt csak a

mindenttudó tudhatja, csakhogy az öreg eperfa levele nem akart

kihajtani. Nyárára csak az alja ágakon támadt valami kevés levél, de az

is mind olyan sápadt volt, mint a heptikás eladóknak az orcája. Nem

zöldellettek azok a levelek, nem is volt semmi színök sem a napvilágban,

csak néztek onnan lefele sovány panaszkodással. Eper meg csak

imitt-amott bútt kifele a levelek tövében, alig lehetett azt észrevenni,

olyan kicsi maradt mint valami kis fehér pondró s nem akart

megveresedni. Az egész világban köröskörül nyár volt, mint egy zöld és

piros és arany óperencia, csak egyedül ennek az öreg eperfának volt az

ősz a fejében. Kiszáradt ebben az esztendőben az eperfa a Karácsné

nagyasszony udvarán. A gyerekeknek hírök-hamvok se volt.

A nagyasszony ott űlt a szegletes fekete karszékben, oszt az eperfát

nézte. Keh, keh, így tett mindig. Iszpász Sámuel alvásra adta a fejét,

nap mint nap ott aludt az ólban mint a tél. Őszkor meg egy estefele

ahogy billeg felfele a tornácra, hogy begörgeti a házba a nagyasszonyt

hát a nagyasszony meghalt. Meghalt, ezt is könnyü így kimondani. Pedig

nem tudni mit mond az ember. Nem tudni hogy van az, nem tudni mi az,

hogy meghalt. Az, hogy Karacsné nagyasszony meghalt, az csak olybá

tünik, mintha Iszpász Sámuel helyébe valaki más lépkedne oda a karszék

háta megé, valami más öreg udvaros, oszt Karacsné nagyasszonyt a

karszékben átalgörgetné halkal a másvilágra.