A hódítás és megtelepedés küzdelmei, az őserdők irtása, szűz területek
megművelése, városok alapítása századokon át egészen lekötötték Amerika
angol népének erejét, úgy hogy nem sok idejök maradt az irodalom
művelésére és ápolására; az anyaország költőin lelkesültek s annak
szépirodalmát olvasták. Külön irodalmuk csak önállóságuk megalapítása,
1776 óta van. Azelőttről (1755) csak Schackburg nemzeti dala, a _Yankee
Doodle_, tett szert világhírre. Újabb irodalmuk önállósága ma sem
tükröződik a nyelvben, mert írásban az teljesen megegyezik az európai
angollal, a kiejtésben pedig tisztább, hanem két bensőbb jellemvonásban.
Az egyik költészetök ideális irányzata eszmék dolgában. A költőket
prófétáknak nézik s úgy csüggnek eszméiken, mint csak fiatal népnél
szokás. A másik erőteljes realismusuk a megírás módjában s az
egyéniségnek a különcségig és bizarrságig menő korlátlansága.
Korszakokra nem oszthatni az egyszázados irodalmat; költőik java része
úgyszólván végig is élte a századot. Az angol hatás alól még nem
szabadultak fel tökéletesen, amit az is gátolt, hogy angol könyveken
nőttek s szinte mindnyájan meg is fordultak Angliában. A század elején
Amerikában is kiüti magát a tavi-iskola hatása. Henry Richard Dana
(1787–1879) legnagyobb költeménye, _The Buccaneer_, Coleridge _Vén
matróz_ának fakóbb másolata. Ez iskola tikkasztó lehellete érzik William
Cullen Bryant (1794–1878) bágyadt bölcselkedésén is.
Természetfestéseiben nagyobb tehetségnek bizonyúl Wordsworthnál, maguk a
tájak is színesebbek, a növényzet bujább az ő ember ki nem zsarolta
vidékein; a természetnek életébe is mélyebben lát bele, de bölcselkedése
lassú és unalmas. Volt ujságíró és politikus s két emberöltőn át Amerika
legnagyobb költőjének tisztelték; ő írta az ünnepi költeményt hazája
önállóságának százados évfordulójára is. Élete vége felé azonban a
népszerűséget tőle magához hódította Henry Wadsworth Longfellow
(1807–82). Otthon és Európában egyaránt ő a legolvasottabb amerikai
költő; ezt a sikert gondolatgazdagsága és csiszolt formája szerezték meg
neki s európai részről talán az is, hogy európai, főként német költők
hatása rezzen át munkáin; nem hiába járt többször Európában s lakott egy
évig a Rajna mentén. Inkább szelidségében megnyerő és nyájas, mint erős
és hatalmas egyéniség. Apró, költői gondolatokat szabatosan öltöztet
költői ruhába. Íme egy példa:
Kilőttem a légbe egy nyilamat,
A földre hullt, – ki tudja mi tájon?
Mert gyorsan ment, mint villanat,
Hogy a szem nyomába ne járjon.
Kizengtem a légbe szivem dalát;
A földre hullt – ki tudja, mi messze?
Mert hol van a szem, mely annyira lát,
Hogy a dal menetét kövesse?
Nyilamat nagy sokára meglelém;
Ott állt egy tölgybe furódva, épen.
S egy hű barátom akadt elém, –
S ott leltem a dalt kebelében.
(Ford. Radó Antal.)
Meglepetést nem szerez soha, de minden verse jótékony, nyugodt
hangulatot kelt. Idealismusából, meghatottságából és lelkesedéséből
valami mindig átömlik belénk. Ezért marad meg az emlékezetben sok
költeménye, mint _A lábas óra, Szent Ferenc prédikációja, Angyalok
lábnyomai, Sziciliai Róbert király_. Szerette a mondákat, melyekből
inkább érzést csiszolt, mint tanulságot. Mint Arany _Buda halálá_ban a
mi eposzainkat, ő az indiánokét szintén öntudatos művészettel
kristályosította ki nemcsak magának, hanem Amerikának is legnagyobb
elbeszélő költeményében, _Hiawathá_ban, az ős-isten mondájában, kinek
alakján egy-egy vonás Krisztusra emlékeztet. Az egyszerű rege a rímtelen
négyes trochæus csöndes hullámzásában, gyöngéd naivságával s ragyogó
környezet-színezetével roppant hódított; egy év alatt 30 kiadást ért.
Kisebb költői elbeszéléseiben is Amerika életét festi, kivált a
gyarmatosokét _(Evangeline, Miles Standish)_. Az érzelmes mondákhoz
vonzódik drámai költeményeiben is. Az _Arany legenda_ az _Armer
Heinrich_ történetének a középkor zárda- és lovagi életével kiszínezett
átdolgozása, mely a _Faust_ aranyával van könnyedén átfuttatva. Ez
legköltőibb drámai munkája; az ezzel kapcsolatos _Isteni tragédia_,
továbbá _Makkabeus Judás_ és _Pandora_ megemlítésnél többet nem
érdemelnek, csak úgy, mint regényei: _Hyperion_ és _Kanavagh_.
John Greenleaf Whittier (1807) a «quakerpoéta» költeményein is megérzik
az európai hatás, legkivált Byroné. Rajongója a szabadságnak. Rövid
költői elbeszélései az első hódítás korába visznek, mint _Mogg Megone_
vagy a polgárháború idejébe, mint _Barbara Fritchie_. Alig van az
amerikai szabadságnak hőse, ha csak egy bátor parasztasszony is, akit
meg nem énekelt. Festőiség és széphangzás dolgában meg sem közelíti
Bryant-ot és Longfellowt, de érzésének erejére, gondolatainak
hatalmasságára nézve felül is múlja.
A legeredetibb és legérdekesebb amerikai költő Edgar Allan Poe
(1809–49). Élete épp oly rendkívüli, mint tehetsége. Egy bostoni
színészpárnak két éves korára egészen árván maradt gyermeke volt.
Anyjának egy barátja, Allan, fogta pártul. Londonba adta iskolába, de
Poe inkább Byron munkáit bujta és különcségeit tanulta el; példájára
átúszta a csatornát, richmondi akadémista (gimnazista) korában
beleszeretett egy pajtásának anyjába, aki nem sokkal azután meghalt s
kihez Lenora-verseit írta. Az egyetemről kártyaszenvedélye űzi el, a
katonaiskolából nyakassága; közben útra kél Görögországba harcolni, de
Szentpétervárott mindenét eljátssza s a konzul hazatoloncoltatja. Gyámja
végre leveszi róla a kezét; azt is beszélték, hogy annak a feleségét
elcsábította. Nyomorban él, de egy irodalmi pályázaton feltűnik,
hírlapíró, azután szerkesztő lesz; megházasodik, nemsokára eltemeti
feleségét s maga is meghal, fiatalon, kórházban, iszákosságának
áldozataként. Halála után kósza, túlzott mende-mondákkal fátyolozták el
emlékét, melyeket életírója, John Ingram, csak harmadfél évtized multán
kísérelt meg szétoszlatni s műveit is összegyüjtvén, négy kötetben
megismertetni a világgal lángeszét. _The philosophy of composition_ c.
értekezésében azt írja: első igyekezete, hogy valami újat vegyen tárgyul
s hogy élénk hatást keltsen. Mindakettőben szemkápráztató. Egy amerikai
költőben sem lakik több lelemény, eredetiség és merész képzelet. Új,
szokatlan, meglepő tárgyakat választ, melyek nem emlékeztetnek más
költőkre, azért ő maga is páratlan, rokonok nélküli egyéniségnek
tetszik. Egészen sajátos, addig ismeretlen hangulatokat is ébreszt.
Tessék csak _A holló, Lenora, Ulalume_ költeményeire gondolni s mindjárt
világos lesz e kettős állítás. Rendkívül bonyolult, nem normális lélek,
érzékeny és képzelgő s ilyenek versei is: rejtelmesek, homályosak. Zörgő
avaron járunk, homályban, a szél süvöltözése közben, sírok közt s a
hollók megszólalnak az éjszakában. A határozatlan vágyat, a magába fúló
kétségbeesést, az elmosódó képzelgést és a borzalmakat vette ki magának
az emberi lélekből. Rejtélyes thémái és sejtelmes hangulatai biztos
szerkezetű költeményekben, szabatos strófák közt bolyonganak, mint
kísértetek a sziklák közt. Mindkét angol irodalomnak legnagyobb
nyelvművészei közé tartozik. Egyformán sikerül neki a világos, tiszta
költemény, mint az Annabel Lee-t sirató, s az olyan, szinte az
értelmetlenségig menő hangfestő mesterkedés, mint a _The Bells_
harangjátéka.
Prózai elbeszélései is phantastikusak, de beállításuk oly izgató,
előadásuk oly idegrázó, hogy nem szabadulhatunk tőle. Senki sem tudott
nála jobban számolni az olvasóra tehető hatással. _Arthur Gordon Pym, Az
üvegbe zárt kézirat_ kalandos történetein Jules Verne is tanult.
Érdekfeszítők detektív-történetei; lélektanilag legérdekesebb közülök az
_Elcsent levél_, melyet a házkutatók csupa rejtekhelyeken keresnek s nem
találnak, mert a levél egyáltalán nincs eldugva.
Efféle munkái valósággal példái az izgalmas amerikai novelláknak. Poe
nagyon érdekes költő a maga különösségében, akit nem lágyítnak el az
ó-világ megszokott érzelmei, kicsiszolt formái s elnyűtt témái. E
tekintetben az újabb amerikai költők mind ilyenek. Eredeti és hatalmas
gondolatok forrnak bennök, amelyeket nem törnek szabályos formába. Walt
Whitman (1819–1892) minden ízében amerikai ember; mint betűszedő,
tanító, lapszerkesztő nagy vagyont szerzett, melyet aztán a polgárháború
idején odaadott kórházakra s azóta tisztelői segedelméből élt. Semmiféle
formát nem ró magára, negyven szótagos sorai öttagúakkal váltakoznak,
megállapodott kifejezéseket egészen új értelemben használ s ebben a
különös ritmikus prózában mégis férfias erővel bírja kifejezni
pantheista eszméit.
Erőteljes s szófukarságában néha szinte homályos a német származású
Joaquin Miller (sz. 1841) is, családi néven Cincinnatus Heine Miller,
aki 1871-ben tűnt fel _Songs of the Sierras_ kötetével, melyben a
kaliforniai élet költői festőjének ígérkezett. Későbbi versei s főként
novellái azonban elmaradtak e gyüjtemény értéke mögött.
A legtöbb amerikai költő nehézkes forma dolgában, mintha nagyon is a
szívükre vették volna egyik társuk, John Dorgan (1835–67) intését:
Ki vas-korunkra hatni vágy,
Láng s szenvedély legyen dalán,
Ne is legyen csapása lágy,
De vas hárfán vas karddal ám.
(Szász K.)
Pedig a forma elhanyagolása csak akaratukon múlik, mert műfordítóik
tökéletesen hozzá tudnak símulni az eredetihez. Bayard Taylor (1825–78)
berlini követ Faust-fordítása a leghűbb s legszebb angol nyelven,
értékre messze felülmúlja eredeti költeményeit, drámáit és regéjét; nem
kevésbbé sikerült Charles Seland (sz. 1824) Scheffel-fordítása, a
_Gaudeamusé_.
A versköltészetnél jellegzetesebb a prózairodalom. Eszmék és érzelmek
mindig általánosak. Az új világ életének problémái és tarka színezete,
óriási városainak, erdeinek, folyóinak izgatott és dolgos élete,
osztályellentétei, a mindenféle bevándorlók tarka világa, a
telepítvényesek és aranyásók életmódja a regények és novellák
realisztikus részletrajzaiban tükröződnek. Itt találja meg az amerikai a
maga világát és felfogását, az európai pedig az új világ egész életét.
A regényirodalom egyidős a versköltészettel. Ennek tárgya mindig hazai
volt, de azért első hajtásain szintén európai hatás érzik. James
Fenimore Coopert (1789–1851) egyenest amerikai Walter Scottnak nevezték,
midőn a függetlenségi harc korában játszó első regénye, _A kém_,
megjelent (1821). Később nem írt komoly történelmi regényt, de munkáinak
a magva mindig az maradt: az európai műveltség benyomulása az indiánok
közé. Képzeletével mindent idealizál, a valónál is költőibbé színezi az
őserdők életét s nemesszívű, halálmegvető hősökké teszi indiánjait; de
az első hódítás harcait és hangulatát könnyen képzeljük ilyennek s azért
megkap a pusztuló nép hősi küzdelme és naiv élete s megindít kiveszése.
Költészet tagadhatatlanul van ez indián-történetekben, hacsak nem
tévedés annak venni a képzelet szemkápráztató munkáját, mely ragyogó
színekkel festi át a buja őserdők képét s cselekményével az utolsó lapig
egész izgatottságban köt oda meséjéhez. Igaz, hogy egyetlen jellemnek
sem hagyta ránk művészi rajzát, de ha a maga kora nem akadt fenn ezen,
ma sem veszti el e miatt népszerűségét az ifjúság körében, akik ma
egyedüli élvezői a prairiek költészetének s a velök rokon
tengerészregényeknek. Az ő eleven képzeletével nem állhatta ki a
versenyt magvasabb kortársa, Nathaniel Hawthorne (1807–64), aki lélekben
távoli rokona Poenak és Scottnak s szintén érdekes korba ment vissza: a
XVII. század puritán boszorkányégetéseit s a quakerek üldözését
festette, találó kortörténeti és lélektani vonásokkal. Az indián
regényből faragott irányregényt Harriet Beecher-Stowe (1812–96), midőn
egy derék néger rabszolga szenvedéseinek rajzával izgatott a
rabszolgaság eltörlése mellett, a _Tamás bátya kunyhójá_ban. A könyvnek
nem volt más érdeme humánus irányzatánál, ez azonban oly népszerűvé
tette, hogy megjelenése évében 200,000 példány fogyott el belőle, újabb
két év alatt pedig egy millió. De az külső siker volt s a regénynek ma a
történelmin kívül más becse nem maradt.
A szentimentális indián-történetek kivételével jóformán az egész
amerikai szépirodalom humorisztikus. Gondolkodásuk találmányok,
kereskedés, haszon körül forog, egész életök munkában telik: az írótól
pihentetést és vidítást várnak. Humoruk nem fakaszt könnyet, «száraz
humor» az, mely a torzításban találja kedvét; íróik világfelfogás,
hangulat és előadás dolgában különcségre és bizarrságra törekszenek.
Másrészt a naivság iránt fogékonyak s kedvelik a gyermekekről szóló
történeteket. John Habberton pompás könyve, _Helen’s Babies_, Európát is
meghódította. Az effajta irodalom egyidős az amerikai irodalommal. A
humoros és érzelmes irányt rokonszenves egyéniségben, nagy formacsínnal
olvasztotta össze Washington Irving (1783–1859). Jogtudósnak készült,
komoly értekezésekkel lépett fel, többször megfordult Európában, követ
is volt a spanyol udvarnál; megírta Mahomed, Columbus, Washington és
Goldsmith életrajzát. Az _Alhambra_ poétikus leírásán benső
romanticismus ömlik el, _Rip van Winkle_ népszerű történetén is; az
angolul tanulók kedves könyvében – _Sketchbook of Geoffrey Crayon_ – s
egyéb útirajzaiban humor és irónia olvadnak össze az író szeretetreméltó
egyéniségében, mely csak fiatalkori munkájában, New-York szarkasztikus
történetében mulatott túlzásokon.
Effajta útleírásokat, mint az Irvingéi, majd minden írónál találunk,
mert író és olvasó egyaránt szeretik, ha a tárgy és forma
objectivségétől palástolatlanul toppan elő egész különcségében az író
egyénisége. Azért legszívesebben első személyben írnak. Ha azt nem
teszik is, a maguk életéből és környezetéből veszik tárgyaikat, mert
olvasóközönségük is alaposan ismeri az életet s csak teljesen reális
rajzában nyugszik meg. Oliver Wendell Holmes (1809–94), maga is orvos,
egyik verses humoreszkjében egy fiatal orvost figuráz ki, aki új
műszerével mindenkit tüdőbajosnak talál, míg kiderül, hogy a zörejt a
hallgató-műszerbe zárt légy vergődése okozza. Prózáiban is orvosi
thémákkal foglalkozik, így a spiritizmussal. Thomas Bailey Aldrich
(1836–1907) népszerűségén csak az üt csorbát, hogy nincs határozott
tárgyköre, mint pl. Lelandnak (1824), aki rendesen a bevándorlók tört
angol beszédét parodizálja. Két legnagyobb élő írójuk állandó
tárgykörben mozog, melyet a maguk életének érdekes s irodalmilag el nem
koptatott körülményeiből választottak ki. Bret Harte (1837–1902, London)
maga is aranyásó volt az 50-es években Kaliforniában s nyomdász,
szerkesztő, sanfranciscói tanár, németországi meg angliai konzul korában
is megmaradt, verseiben és elbeszéléseiben egyaránt, ez emberek
rajzánál, legfeljebb még a Kaliforniában élő khínaiak életéből vázolt
érdekes és eleven skizzeket. E mindenfelől összeverődött csavargó bandák
életét megható optimismussal írja le; néha szinte úgy rémlik, mintha meg
akarná mutatni, hogy ennyi szenny és nyomor alján néha mennyi jóság,
elvétve mennyi hősiség s egy-egy pillanatra milyen tiszta önzetlenség
ragyog fel, mint a vérszín rubintból a fény. _The luck of Roaring Camp_
elbeszélésében, a legszebbek egyikében, azt írja le, hogy valami
elvetemült asszony a maga élete árán gyermeket hoz világra egy ilyen
aranyásó tanyán, «hol a halál sokkal megszokottabb, mint a születés» s a
védtelen kis poronty iránt érzett felelősség mindenkiben felkölti a nagy
és jó érzést. Ilyen újdonat új a tárgya, a formája és a hangja mindig,
mert ehhez a szegény kalandorhoz nem jutottak el az aesthetika és a
lélektan tanításai; emberismeretét, gondolatait, világfelfogását az
életből szűrte le, azért olyan változatos, mint maga az élet s formája
és előadása azért olyan közvetetlen és sokféle, mert nem eltanult, hanem
mind eredeti és alkalomszerű. Kis vázlatai a maguk életbőségében e
kalandvilág eltűntével maholnap forrásművei lesznek a történelemnek és
művelődéstörténetnek. Ezek a kitünő vázlatok sikerülnek neki legjobban,
nagy regénye, _Gabriel Conroy_ is csak ilyenek sorozata s mint egész épp
oly kevéssé sikerült, akár csak formátlan drámája, _Two Men of Shandy
Bar_.
Az életből, kizárólag abból, amit maga átélt, merítette minden kincsét
Amerikának ma Európában is legnépszerűbb írója: Samuel Langhorne
Clemens, akit matróztársai a Mississippin Mark Twainnek neveztek el
(1835–1910). E korbeli életéről írta egyik legszínesebb könyvét: _On the
Mississippi_ (1883). Humorista, akinek fővonása az abszurd iránt való
eleven érzék; s ez a vonása még kacagtatóbbá válik a természetes és
őszinte naivság révén, mellyel torz mókáit előadja. Humorának főbányája
elfogulatlansága: nincs balítélet és szokás, amelynek nevetséges szagát
meg ne orrontaná s minthogy a világ ezzel a kettővel van tele, Mark
Twain nem fogy ki a nevetségből. Semmit sem vesz komolyan, önmagát és
íróságát sem. Ha egy pár percig komolyan beszélt, menten kineveti
maga-magát. Eszejárásának két útja van: a műveletlenséget a civilizált
világ fiának szemével nézi s az így válik nevetségessé, mint pl. az
eszkimók huszonkét vashorogból álló gazdagsága; a túlműveltség
hóbortjait meg a természetes eszű ember józanságával kacagja ki. Így
írta le első nagyobb művében, _The Innocents Abroad_, amerikai
útitársait, akikkel Európát és a szentföldet járta be. Második útja
során az európai, kivált a német civilisatiót, a _Roughing it_ben
Amerikát s legutóbbi útirajzaiban Ausztráliát is, így apránkint az egész
világot. Munkájának komolyabb tartalma is érdekes azon a réven: hogy’
hat a mi civilisatiónk egy amerikaira? A mellett az előadásnak ritka
változatos művésze. Könyve laza, bárhol kinyithatni; az anekdoták és
tréfák mellett komoly megfigyelésekre és megszívlelni való ítéletekre
akadunk; közben kerek, elmés elbeszélések pihentetnek ki az örökös
változatosságban.
A másnemű irodalomtól sem pártolt el végkép. Gyermektörténetei:
_Huckleberry Finn_ és _Tamás úrfi kalandjai_, a vásott _Tom Sawyer_
esetei a gyermeki léleknek szinte páratlan ismeretéről tesznek
tanuságot. Egészen újat próbált történelmi regényében, a _Koldus és
királyfi_ban, mely csak a kor hangulatát akarja tükrözni s megnevettetni
a királyfi ruhájába bujtatott utcagyerkőc esetlenségeivel; fejetetejére
állítja a valót s ezt azzal símítja el: «Talán így esett, talán nem, de
történhetett volna így is».
A túlhajtásra s nevetségessé tételre való hajlam megvan a komolyabb célú
írókban is, így Edward _Bellamy_ ad absurdum deductióval fordít
bennünket szembe a mindent államosítással, irányregényében, melyben a
2000-ik évet varázsolja elénk _(Looking backward)_.
Elterjedtek az Olaszországban, Luccában született Marion Crawford
(1854–1909, Sorrento) Amerikában és Németországban kalandozó történetei.
A szépirodalommal együtt fejlődött a _tudományos_ is, ámbár az új világ
tudományossága inkább gyakorlati téren tűnik ki. Irving történelmi
életrajzairól már volt szó. William Henry Prescott (1796–1859) Mexico
történetében buvárkodott, George Bancroft (1800–1891) megírta az
Egyesült-Államok történetét, Webster és Worcester szerkesztették a
legjobb újabb angol szótárt. A norvég származású Hjalmar Hjorth Boyesen
(1848–1895) északi komolyságú regényei mellett Faust-tanulmányokat írt.
Van Amerikának egy elsőrangú essay-írója is: Ralph Waldo Emerson
(1803–82), aki hitszónoki kathedrájából vonult a magányba,
íróasztalához. Körülbelül az a maga hazájában, ami Carlyle volt
Angliának, Goethének is épp oly terjesztője. A nagy embereket ő is az
emberi szellem képviselőinek tartja – egyik könyvének ez is a címe:
_Representative Men_ – de nem abban az értelemben, mint Carlyle, hogy a
nagy emberek tettei formálnák az emberiség egész történetét, hanem hogy
ők világos és hangos szószólói a kor gondolkodásának és vágyainak.
Állandó alapgondolatai: a platói hagyomány, hogy «a világ eszmék
színjátéka» s hogy a természet egy nagy egység, «a fák tökéletlen
emberek» s a mindenség egy nagy fejlődés, ami az ásványban jegecül, jár
az állatban és gondolkodik az emberben; minden hírt ad magáról s az
elemben az a vágy él, hogy szóhoz jusson egy kémikusban. Mint Péterfy
nevezte, «költői ihletű gondolkozó», akinek gondolatröpte nem a
csip-csup igazságok körül szállong, melyek félszázad alatt teljesülnek
és lejárják magukat. Essayi félig-meddig költemények s költeményei
bölcselkedéssel vannak tele. Költő, metaphysikus, mystikus és prédikátor
egyszerre. Könyvei azt a ritka látványt mutatják: mint tükröződik a
világ egy minden ízében eredeti egyéniségben, ki a maga útján jár, de a
tudomány és művelődés legbővebb forrásaiból merített. Stílje
hasonlatokba burkolt s oly sajátságos, hogy a különcséghez szokott
amerikai közönség is nehezen tudott vele megbarátkozni, mondatfűzése
hézagos s állításai lazán illeszkednek egymáshoz, mint a kaleidoszkop
tarka üvegszilánkjai, de az egész kép szabályos és tiszta.
Gondolkodásának végcélja az volt, hogy az embert a gondolat és érzés
szépségéhez és nemességéhez kapcsolja. Azt tanította: «Az emberek
eszökkel és szeretetökkel segítnek egymásnak.» A legkomolyabb szó, amely
a tengeren túlról hozzánk hallatszik, az övé s ez azt hirdeti, hogy az
emberiség sorsa és eszményei közösek, a gondolkodás mindenütt ugyanazon
célok felé tör s hírvivője, az irodalom, minden nyelven egy közös kincse
az emberiségnek.
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: Shakespeare munkáinak magyar fordítására először
Vörösmarty, Petőfi, Arany gondoltak, ez a kiadás azonban nem jött létre.
Az első kiadást az ő fordításaik felhasználásával Tomory Anasztáz
költségén a Kisfaludy-Társaság adta ki Pesten, 1867–79. 18 kötetben,
Arany János, Arany László, Ács Zsigmond, Fejes István, Greguss Ágost,
Győry Vilmos, Lévay József, Lőrinczi (Lehr) Zsigmond, Petőfi Sándor,
Rákosi Jenő, Szász Károly, Szigligeti Ede, Vörösmarty Mihály
fordításában. Ugyanezen fordítások megjelentek a Wenthwort-féle
illusztrációkkal és Csiky Gergely jegyzeteivel az egyes darabokhoz, Ráth
Mórnál, drágább és olcsóbb kiadásban, később átnézve, javítva, újra
rendezve, életrajzzal és bevezető tanulmányokkal dr. Voinovich Gézától a
Franklin-Társulat kiadásában, 1902-ben Shakespeare összes színművei
(Titus Andronicussal), 1903-ban pedig összes munkái.]
[Footnote 2: Robinson elterjedtségét a sok magyar fordítás is mutatja.
Az eredeti munkán alapszik Pákh kivonata a Vasárnapi Könyvtárban, 1858,
s Malmosi Károly fordítása, 1874. Campe átdolgozását fordította le Gelei
József 1787; Gyarmathy Sámuel 1794; Vajda Péter 1836; ahhoz fűződik
Győry Vilmos _Legújabb Robinson_ja, 1873. Volt eredeti magyar Robinson
is: Szekér Alajos szerzetes kétkötetes _Magyar Robinson_ja, 1808–9-ből.]