A tudományos irodalom Angliában nem válik élesen külön a
szépirodalomtól, mert művelői a nagyközönségnek írván, kiváló gondot
fordítanak az előadás élvezetességére. Amellett alaposság, józanság és
világosság tünteti ki az angol munkákat.
Grote (1794–1871) a görögök 12 kötetes nagy történetében _(History of
Greece)_ egészen beleélte magát Athén politikai életébe, amihez hasznos
iskolául szolgált politikai pályája, mely megérttette vele a
pártszenvedélyek küzdelmeit. James Anthony Froude (1818) Anglia
történetét Wolsey bukásától Erzsébet haláláig drámai, életeleven
rajzokban adja elő, melyek úgy olvastatják könyvét, mint valami
történelmi regényt. Épp ily vonzón tisztázta Anglia őstörténelmét Edward
Freemann, a középkor történetét Henry Hallam (1778–1859). Az angol _nép_
egész történetét John Richard Green. Justin Mac Carthy a legújabb kor
eseményeit kimerítő alapossággal s objektiv ítélettel fűzte hozzá a
történelemhez. Több érdekes regénynek is a szerzője, többek közt egy
_Donna Quixote_nak.
Mind e mély tudományos munkák valóságos példái a művészi előadásnak. Max
Müller (1823–1900) a német származású oxfordi tanár, aki a beszéd s a
szótövek vizsgálata útján nyomult be az emberiség őskorába, mestere az
angol stílnek. John Addington Symonds alaposságuk mellett az olasz
renaissance történetét olyan három kötetben írta meg, melyek stíljük
szépségével, hasonlat- és képgazdaságukkal, az egészen átlengő költői
szellem révén a legszebb olvasmányok közé tartoznak. William Lecky
(1838–1903), kinek költeményei nálunk Szász Károly műfordításai révén
ismeretesek, az európai rationalismus történetének buvára, Henry Lewes
(1817–78) Goethe jeles életrajzának írója, aki ritka népszerűségű
munkájában Thalestől Comteig rajzolta meg a bölcselet történetét,
egyúttal mestere volt az irodalmi és színi kritikának s a lélek nagy
kérdéseit értekezései mellett a regény gyakorlati formájában is
tanulmánya tárgyává tette.
Egészen külön hely illeti Henry Thomas Bucklet (1822–62), az európai
civilisatió történetíróját. Halála, negyven éves korában, végét
szakította a munkának, a bevezetés második köteténél. Buckle azt akarta
megmutatni, hogy az emberi műveltség kifejlődése és elterjedése
nagyrészt azon physikai törvényektől függ, amelyeknek az ember alá van
vetve, amilyenek: az égalj, a talaj, a népsűrűség. A fejlődés a
törvények felismerésétől függ s ebben segítője az emberi szellemnek a
kételkedés, lohasztója az egyházak s egyéb szervezetek gyámkodása. Eféle
gondolatok, határozatlan formában, szállongtak már a levegőben, de
Buckle történelmi példák és gyakorlati érvek segélyével látott
bizonyításukhoz.
Mind e nevek közül az irodalmi érték és népszerűség hasonlíthatlan
fényében ragyog ki Macaulay és Carlyle neve. Lángész és hatás dolgában
vetekszenek, de munkásságuk és életük merőben elütő. Thomas Babington
Macaulay 1800 okt. 25-én született, Rothley Temple-ban. Miközben az
egyetemen ügyvédnek készült, rendre elnyerte a költői és történelmi
pályatételek díjait. Szelleme és műveltsége egyaránt sokoldalú volt. Az
ügyvédséget odahagyta a parlamentért, ezt meg azért, hogy Indiába menjen
a törvényeket reformálni; később a pairek házának tagja lett. Mint
parlamenti tag ünnepelt szónok volt, mikor onnan kimaradt, megírta
hazájának legmesteribb és legnépszerűbb történelmét; kisebb értekezései
példaképei az essay-irodalomnak s közben volt érkezése, hogy
költeményeket is írjon Anglia történeti eseményeiről, így a nasebyi
csatáról, s Róma mondáiból, Personna és Virginia történetéről. Essayi,
melyek sorát a _Milton_ról szóló nyitotta meg az _Edinburgh Review_
1830. évi folyamában, az angol irodalom, gondolkodás és történelem
legérdekesebb alakjaival foglalkoznak, Byron, Bunyan, Bacon, Walpole,
Chatham, Gladstone egyéniségeivel. A külföldről is vizsgálata körébe
vonta a messze kiható intézményeket és alakokat: foglalkozott a pápaság
szerepével, megrajzolta Nagy Frigyes és Mirabeau arcképét s elhárította
Macchiavelliről az emberiség kárhoztatását, megmagyarázva felfogásának
természetszerű kifejlődését. Hallamról írott essayjében azt vallotta,
hogy az igazi történetírás a költészet és bölcselet vegyüléke. Egy
halomba hord mindenféle adatot, gazdasági, társadalmi és műveltségi
vonásokat, politikai és hadi eseményeket, mindebből egy nagy, mozgalmas,
eleven képet festve, mely történeti olvasmánynak vonzó, complexitásában
az élet ereje lüktet s teljességével hű képe a kor életének,
világfelfogásának, egész szellemének. Essayi rendesen a korszakok vagy
irányok egész képeivé szélesednek. Fejtegetései _Clive_ről és _Warren
Hastings_ről magukban foglalják India meghódításának egész történetét,
_Walpole_ és _Chatham_ a hannoverai ház trónfoglalásának korszakát.
Baconról szóló értekezése a gyakorlati és a tisztán speculativ
philosophia fejtegetésévé bővül. Ez különösen tanulságossá és méllyé
teszi minden munkáját; eleven kor- és helyfestései pedig ékesszólásával,
érvelésének hevével párosulva vonzóvá és érdekessé. Nagy munkája, Anglia
története II. Jakab trónraléptétől II. Vilmos haláláig, ezen érdemei
révén a legnépszerűbb történelmi mű. Tele színes leírásokkal, érdekes
fejtegetésekkel, meglepő ellentétekkel, események és jellemek eleven
rajzával, gyakorlati és bölcsészeti axiomákkal; az egész oly csillogó,
hogy egy időben szokás volt felületesnek tartani. Oly alapos és gazdag e
könyv, hogy szinte feleslegessé teszi más angol történelem olvasását.
Világos, sehol sem marad adósunk okkal vagy magyarázattal; néha inkább a
természetest is megmagyarázza s megvilágítja azt is, ami világos.
Pontosan mérlegbe veti minden embernek hibáit és erényeit s valóságos
esküdtszékbe hívja meg az olvasót, melyben vádló és védő az író.
Itélkezésében van nemesítő ereje: erkölcsi tisztasága. (Megh. 1859.)
Thomas Carlyle (sz. Ecclefechanban, Skóciában, 1795, megh. 1881) még
nagyobb hatással volt közönségére; egy időszakon át szinte egész Anglia
az ő esze szerint gondolkodott. Csaknem mindenben elüt Macaulaytől. Nem
élt a való élet zürzavarában, hanem csendesen, előbb mint egyszerű
tanító, azután mint író, később elvonultan, felesége birtokán, a
dumfriesi Craigenputtockban, legvégül London egy félreeső zugában,
valami ódon házban, honnan éjfélkor indult napi sétájára a kihalt
utcákon át. Nem meglepő, ha nincs meg benne a Macaulay természetessége
és józansága. Macaulay világos és határozott, Carlyle borongó és
titokzatos. Macaulay mestere az angol nyelvnek s példája a józan angol
gondolkodásnak: Carlyleon mindkét tekintetben némi idegenszerűség érzik,
valami német hatás, nem hiába volt hazájában első ismertetője a német
irodalomnak s nem ok nélkül fordította le Goethe _Wilhelm Meister_ét s
írta meg Schiller életrajzát. Első nagy munkáján, _Sartor Resartus_
torz-humorisztikus, csapongó fejtegetésén Jean Paul Richter hatását
tapasztalta az egykorú kritika. Később a legeredetibb író lett; minden
új és szokatlan nála: stílus, hang, eszme; de éppen szokatlansága révén
válik néha modorossá. Ez a stíl elvvé teszi a paradoxont. Amaz mestere a
formának, Carlyle meglehetősen széteső és szakadozott. Macaulay csupa
angol gyakorlatiasság és világosság, Carlyle elvont fejtegető, aki
mindenben kettős értelmet lát: a külső köznapin kívül egy rejtettebb
benső fény átsugárzását. Minden eszmét ébreszt benne s minden eszméje
képpé válik. Sem hangjában, sem gondolkodásában nincs egység, a
legnagyobb ellentétek tolonganak egymás sarkában, mint a megilletődés és
gúny. Macaulay lépésről-lépésre halad előadásában, Carlyle felhalmozza
adatait s egy szökéssel a dolgok, emberek és események mélyén terem.
Módszere a lángész intuitiója. Főmunkájának, a _Francia forradalom
történeté_nek, anyagát Stuart Mill adta át neki, de sem felfogása-, sem
módszereért nem tartozik senkinek semmivel. Mindennek mélyebb értelmét
veszi ki, valóságos puritán látnok. Az ilyen történelem nem tarthat
számot arra, hogy minden szavát szent igazságnak vegyük; _Cromwell_ és
_Nagy Frigyes életé_t csak úgy olvashatni, hogy ez emberekről és
tetteikről ime ez a Carlyle véleménye. Az alatt, amit elmond, egy szóval
kifejezhetetlen más világ lappang. A gondolat épp oly élő az ő szemében,
mint az anyagi világ. «Ugyanazon szövetből készültünk, mint álmaink» –
mondja. S ezekből az álmokból kifelé ítéli meg az embereket essayiben.
«Minden, mit e világon megvalósulva látunk, tulajdonképpen külső anyagi
eredménye, gyakorlati beteljesedése és megtestesülése a gondolatoknak,
melyek a világba küldött nagy emberekben laktak. Az egész világtörténet
az ő történetök» – mondja a _Hősökről_ tartott felolvasásaiban. A bennök
rejlő gondolatokból és erkölcsi erőből ítéli meg az események és
korszakok fontosságát. Halálakor a szószékekről mint a puritán erények
mintaképét gyászolták el.
Macaulay és Carlyle legjelesebb művelői az essayirodalomnak, mely a
legérdekesebb thémákat röviden, eredeti felfogással, választékos
irodalmi formában ismerteti meg a közönséggel. Charles Lamb (1775–1834),
Hepworth Dixon (1821–1879) műveltségtörténeti értekezéseivel, Samuel
Smiles (1816–904.) az _Önsegély (Self help)_ írója, a nők közül a
közgazdasággal foglalkozó Harriet Martineau s a természetvizsgáló Mary
Sommerville ezen az úton jutottak el a közönséghez. Kelendő volt Thomas
de Quincey (1785–1859) könyve is, a _Confessions of an English Opium
Eather_, melyben színes és hiteles képet rajzolt az opium-evés
gyönyörűségéről és mérgéről s káprázatosan írta le a domborműképeket,
amelyek végtelen sorban vonultak el előtte kábulatában. Ritka módon
érdeklődik az angol közönség az essayk iránt. Az essayk viszik a
közönség közé a tudományos felfedezéseket és fölfogásokat, teszik
népszerűvé a tudományokat, ismertekké a tudósok neveit s műveltté a
közönséget. A tudománynak bizonyos gyakorlati érvényt szereznek, úgy
hogy bölcselmi munkák is útat találnak a nagyközönséghez.
Darwin (1809–82) nagy műve, _A fajok eredetéről a kiválasztás útján_,
áthatotta, két pártra osztotta egész Angliát, a biblia és a Darwin
híveire. Pedig e könyv thémája nehéz és népszerűtlen. Először
bizonyította tudományosan azt a gondolatot, hogy a növények és állatok
különböző fajai csekély számú, sőt végelemzésben egy közös előképtől
származnak, az alkalmazkodás folyamán különültek el, miközben a létért
való küzdelemben az életrevalóbbak maradnak fenn és szaporodnak. Darwin
ez elvont tételt példákkal bizonyítja s könyve valósággal példája az
angol józanságnak, mely reális alapra építi elméletét.
A gondolkodás náluk nem szakad el az élettől s a gondolkodók maguk
dolgoznak eszméik megtestesítésén. John Ruskinnek (1819–1900) az volt a
hite, hogy a művészet alapja közös az igazságéval s ez alapon szólt
hozzá az erkölcs, művészet, nemzetgazdaság és ipar kérdéseihez. Midőn
művészettörténeti tanulmányai során a kézi munkában rejlő egyéniség és
változatosság megbecsülésére jutott a műiparban is s egy rokkát
vásárolva azt hirdette, hogy azzal fogja reformálni a világot, egyúttal
barátaival a maga ízlése szerint való könyvnyomtató s egyéb műhelyeket
rendezett be s a művészeti megújhodás mellett a nemzetgazdasági és
munkáskérdések megoldása érdekében is sikra szállott.
Az elmult század egyik legnagyobb gondolkozója, John Stuart Mill
(1806–73), midőn a logika modern rendszerét kidolgozta, egyúttal a
nemzetgazdaság törvényei körül buvárkodott; s miután kitünő könyvében _A
szabadságról_, kifejtette az egyén jogait az állammal szemben, egyben –
feleségével együtt – megindítója lett a nőemancipatió mozgalmának. A
gyakorlati élet nyomot hagyott a századvég legnagyobb bölcselőjén is,
Herbert Spenceren (1820–1903). Volt tanító, mérnök, lapszerkesztő;
ismerte az életnek számos oldalát. Csakis ilyen lélekben támadhatott az
a gondolat, hogy egységes rendszerbe foglalja az élettan, lélektan,
társadalomtan és erkölcstan elveit, a külső és belső élet jelenségeit.
_A lélektan alapelvei_ című, 1855-ben megjelent munkájának az az
alapeszméje, hogy külső jelenségek rendes egymásutánja állandósul a
lélekben s így a lélek és természet törvényei egy közös gócpontban
találkoznak. E tapasztalat a nemzedékek során fejlődött ki s azok adták
tovább öröklés útján a gondolkodás formáit. Rendszerét a fejlődés,
evolutió, alapelvére építette s gyönge egészsége mellett is megérte
synthetikus philosophiájának teljes kiépítését, mely őt századának
legnagyobb és legtermékenyebb gondolkozójává avatta.