Amilyen gazdag volt tehetségekben a regény- és versköltészet, olyan
szegény a színpad. Byron és Swinburne nem színpadra szabott drámai
költeményei, Browning homályos és Tennyson erőtlen alakjai nem éltek meg
a színpadon. Dickens itt aratta egyedüli kudarcait. Ennek nem pusztán az
írók az okai, hanem főként a közönség. Példák és érdeklődés híjján
apránként egészen kivesztek a komoly színművek; a század dereka felé
alig egy páran tettek vele kísérletet, így Sheridan Knowles (1784–1862)
egy pár hatásos történelmi drámával Caius Gracchusról és Tellről, a
poeta laureatus Alfred Austin (sz. 1835) _Savonarolá_jával, Thomas
Talfourd (1827–62) hellenisztikus _Ion_jával s Douglas Jerrold (1803–57)
a hajóséletből vett látványos meséivel.
Egy pár évtized óta a komoly törekvéseket végkép leszorították a
színpadról a mozgó dekorációk és a színpadi gépek csodái. Ez az irány
végkép elszoktatta a színházból a jobb közönséget s a színpad mindinkább
hozzáromlik a megmaradthoz. Harminc év óta a látványos színmű van
divatban, pazar díszletekkel s mozgó hajókkal a színpadon; modern
Robinzonádok, mint a skót James Matthew Barrie (sz. 1860) _Egyenlősége
(The admirable Criton)_, melyben egy lord családja puszta szigetre
vetődik, hol az élelmes és munkához értő inas lesz a társaság ura és
parancsolója, amiben mélyebb tanulság van. Mester az aprólékos finom
rajzban (ez tünteti ki anyjáról festett arcképét, kinek jellemrajzáról
egész könyvet írt, leányneve, _Margaret Ogilvy_ címen). A társadalmi
élet kritikájának s ezzel a magasabbrendű vígjátéknak útját szegi a
felelőtlen állami censura s a színpadon felburjánzanak az olyan
bohózatok, melyekben a sült kappan belsejéből szerelmeslevél bukkan elő
s az após ötször rálő a lánykérőre, megtudni, hogy nem gyáva-e.
Az angol humorban nincs meg a franciák változatossága és elméssége,
igaz, hogy frivolsága sem. Az angol tréfa vagy a bohózatosságig
szertelen vagy gyermekes. Méltán panaszkodott Stendhal, hogy a csatornán
átkelve, az elmésség huszonöt százalékot veszít értékéből; ezen a vámon
az angol humor viszont 75 százalékkal apad. Puszta mókák komolyabb
vígjátékaik is, mint Jerome K. Jerome (sz. 1859) _Miss Hobbs_a, mely egy
modernebb makrancos hölgy megszelidítésével a mi közönségünket is
megnevettette. Humorukat nem kell úgy irigyelnünk az angoloktól, mint
irigyelhetjük azt a komoly napi munkát, amelynek fáradtságát ez a
sikamlósság nélküli gyerekesség pihenteti ki. Jóízű humora teszi
mulatságossá _Három ember egy csónakban_ és _Hárman csatangolás közben
(Three men in a boat, Three men on the bummel)_ c. köteteit. Van egy
finom, komoly darabja is, _A harmadik emeleti lakó_, Jézus, aki egy
modern penzióban jelenik meg s az ellenségeskedő ottlakókat jóvá
hangolja egymás iránt.
Egy hírnevesebb színműírója volt Angliának a század végén, Oscar Wilde
(Dublin, 1856–1904), a svéd király keresztfia, a keleti és classikus
szépnek rajongója, aki Londonban és Párisban évekig ura volt a
színpadnak, a társaságnak és a divatnak s végre életét a readingi
fegyházban végezte be. Ma darabjait nem adják, sőt nevét sem említik
Angliában. Pedig érdekes tehetség volt. Igaz, hogy különc thémákban
találta gyönyörűségét; de ezeket vonzóan és szépen tudta megírni.
Regényt írt _Gray Dorian arcképé_ről, amely festményen meglátszik mindaz
a bűn, amit gazdája elkövet; elbeszélést írt a halászról, aki elvágja
magától árnyékát s ezzel a lelkét, s a tenger mélyén szerelmeskedik egy
sellővel; a pásztorból lett királyfiról, aki mikor megtudja, hogy az
aranyat, gyöngyöt életveszedelemmel hozzák fel a bányák s a tenger
mélyéből, a pompában szomorúságot lát és elfordul az élettől. Színművei
épp ily különösek. Írt társadalmi színművet és történelmit. Ezekben is
sok a különösség. _A flórenci tragédia_ csupa szín, hangulat,
mesterkedés. _Lady Windermere_ egy bűnös asszony, úgy él leánya
közelében, hogy az nem sejti kilétét, csak egyszer lép elő, hogy leánya
botlását magára vegye. Darabjai sok tekintetben fogyatékosak,
legegyénibb vonásuk a sokszor túlságig is szellemes párbeszéd. Nem
annyira drámai igyekszik lenni, mint inkább festői: főművének,
_Salomé_nak minden jelenete egy-egy gondosan componált kép. Az erkölcsös
angol közönség ma végkép letiltotta színpadáról e színes és érzéki
darabokat.
A század fordulóján az ir Bernard Shaw (sz. Dublin, 1856) jutott
uralomra a színpadon, külföldön is. Ujságíró volt, regényeket is írt,
melyekben a felcsigázott kíváncsiságot egyszerre lelohasztja; így mikor
a phidiasi szép férfiről kisül, hogy – díjbirkozó _(Cashel Byron
mestersége)_. Tanulmányozta Ibsent és magyarázta Wagnert.
Színdarabjaiban a történelmet mindennapiságában akarja festeni, így
_Caesar és Cleopatrá_ban, _Szent_ (d’Arc) _Johanná_ban; Katalin cárnőnek
a hálószobájába vezet; balkáni háborúskodókat rajzol, akik nyugati
tisztek nélkül azt se tudnák, hogyan kell a háborút elkezdeni. Komoly
darabja, _Candida_, érdekes lélektani thémát érint művészien: serdülő
fiatal fiu komoly és bátor szerelmét egy férjes asszonyhoz,
szembeállítva a két férfi rajzában a nagyhírű prédikátor ürességét és az
élhetetlen semmittevésében is igéző eszű és szívű ifjat. Vígjátékaiban a
társadalom bűneit, félszegségeit, ostobaságát ostorozza; ha végig néz a
világon, a legtermészetesebb és legokosabb embernek egy nyers
gépkocsi-vezetőt talál, _Ember és természetfölötti ember_ darabjában,
mely a Tanner John és Anna alakjában a Don Juan mondáját tépegeti szét s
fordítja gúnyossá, hogy a férfi hiába fut futva, álmában akár a pokolba
is, ha a nő egyszer kivetette rá hálóját, lefüleli az áldozatot. Nagyon
túloz, egyes jeleneteket a képtelenségig feszít, ismétli is magát, de
csúfolódásának mindig van magva. Munkái európa-szerte nagyon el vannak
terjedve a színpadokon.