A század végének nincsenek olyan mértékben világhírű költői, mint voltak
elejének. Hiányzanak az olyan égő lángelmék, akikben kigyulladnának
korunk vágyai és problémái; az újabb költészeten bizonyos hidegség
érzik. Maga Alfred Tennyson, aki legmélyebben véste be magát kortársai
közül hazája s az egész világ lelki életébe, higgadt, szenvedélytelen
ábrándozó. Mindvégig megmaradt benne a somersbyi kis paplaknak csöndes
nyugalma és tisztasága, amelyben 1809 aug. 9-én a napvilágot
megpillantotta s holtáig abban találta gyönyörűségét, amiben már 12 éves
korában kereste: a rímek minél tisztább csengésében. Az egyetemről
világgá bocsátott két gyüjteménye észrevétlenül maradt, de mikor
tízesztendei hallgatás után régebbi költeményeinek javát az új terméssel
bővítve kiadta (1842), verseinek zenéje mindenkit elbájolt, a kritika
nem győzte magasztalni szűzies nőalakjait, Elainet, Godivát, hazafias
versei pedig 200 font állami évdíjat szereztek költőjüknek. Híre ezentúl
folyvást nőtt s népszerűsége is; Wordsworth halála után poeta laureatus,
1884-ben lord lett s e díszt még nyolc esztendeig viselte. Az élet
zűrzavara elől elmenekült Wight-szigeti kastélyába meg a mondák és a
naivul kitalált mesék világába, melynek finom hangulatrajzai s
részletező képzelete adtak valódiságot. Ehhez a világhoz illettek tiszta
érzései s csodálatosan egyszerű előadása.
Első nagyobb költői elbeszélése, _The Princesse_ (1847), egy szeszélyes
királykisasszony története, aki tanulásra fogja a nőket s száműz
országából minden férfit, tulajdon vőlegényét is ki akarja végeztetni,
mikor női álruhában hozzá lopózkodik; de mikor a királyfi megsebesül,
odarohan hozzá ápolni, miközben bevallja szerelmét. Ilyen naiv és tiszta
a Tennyson humora, ily csöndes vidámsága; többnyire a búsongás rabja.
Leghíresebb kisebb munkája, _Enoch Arden_ is szomorú; Arden tengerre
száll, híre vész; mire tíz év multán visszatér, felesége másé s ő csak
azért fedi fel kilétét halálos ágyán, hogy hozzátartozói most már
biztosak legyenek halála felől. Az ilyen csöndes szomorúságot festi
legigazabban; ennek minden árnyalatát ismeri. _In memoriam_ címmel egész
kötetet szentel egy barátja emlékének s 131 versében alig van
ismétlődés. De csak az érzelmek e középtere az övé, tragikus
szenvedélyekhez nincsen ereje; _Maud_ (1855) története, akiért bátyja
elesik szerelmese kezétől, mi a leányt is halálba kergeti, épp oly
kevéssé sikerült, mint drámái, melyek nagyobb része _(Queen Mary,
Harold, the Falcon, Promise of May)_ könyvdráma maradt s mindössze a
római történelemből vett _Serleg (The Cup)_ és _Az erdő népe (The
Foresters)_, melyben Robin Hood és legényei szerepelnek, értek
valamelyes sikert.
A kritikának sok kifogása van Tennyson ellen. Azt a sok szépséget és
nemességet, mellyel félszázadon át gyönyörködtette Angliát, az életnek
csak felületéről hordta össze, anélkül, hogy mélyére szállott volna;
egész életén át kerülte az élet viharait, szövevényességét, nagy
összeütközéseit s megmaradt a busongás, nemesség és nyugalom
költészeténél; nem tudott sem tisztán epikai, sem tisztán lyrai művet
alkotni, mindig teljes fegyverzetben indult a harcba, aggodalmasabb volt
költeményének külső csíszoltsága és színjátszása, mint belső széparánya
dolgában s mikor összhangzatosságra és választékosságra törekedett,
olykor egyhangúságba és cikornyák felé tévedt; de hogy így is tudott
világraszóló költeményt alkotni, annak tanuja főmunkája, a
_Király-idyllek_.
Tennyson úgyszólván egész életén át írta e művét. Már első
gyüjteményében (1832) ott volt _Elaine_ vázlata, _Shallot kisasszonya_
címmel; 1859-ben adta ki összeforrasztva az addig különálló
elbeszéléseket s 1885-ben írta utolsó részletét: _Balin és Balan_t. Az
Arthur-monda a történet magva, kihímezve más lovagok és hölgyek
epizódjaival.
Semmi kigondolható finomság el nem kerülte a költő figyelmét; ilyen
például az is, hogy az egésznek háttere az év különböző szakai, aminek
egyrészt leírásainak változatosságát köszönheti, másrészt azt, hogy a
történet tizenkét részlete szemlátomást, mintegy jelképi egységbe olvad.
Arthur újévkor születik, lakodalmát virágfakadáskor üli, májusban.
Lancelot és Elaine sorvasztó szerelme a tikkasztó nyárra esik; a nyári
napfordulóval ér tetőpontjára Arthur lovagkörének dicsősége s azután
lefelé száll, a nappal együtt; Pelleas és a csalárd Ettare története a
csalékony őszbe játszik s az év utolsó napján tűnik el Arthur király a
földről. A költemény utolsó sora ez: Fölkelt az új nap s új évet hozott.
– Ez csak egyetlen finomság ezer közül, melyekkel meg van rakva a nagy
mű minden részlete, legkivált Helén története, az astoláti
liliom-leányé.
Robert Browning (1812–1889) sok tekintetben egyenes ellentétje
Tennysonnak. Tervei sokkal magasabbra szállnak, érzései és szenvedélyei
mélyen járók, de a kidolgozást könnyen veszi, egészen a homályosságig,
úgy hogy még életében külön társaság alakult szövegeinek magyarázatára.
A lélekfestésben az erőt és bonyolultat keresi s mystikus utáni vágyában
néha majdnem a torzig elkalandozik. Kedvenc témája: a szenvedély
összeütközése a hagyomány szentesítette szokásokkal. Csak a mélység
érdekli, az élet és a lélek bonyolult problémái; sohasem szállt alá
ahhoz a nagy közönséghez, mely a népszerűség koszorúját fonja. Első
drámája, _Paracelsus_, mély és nehezen érthető Faust-tragédia.
_Strafford_ is ezért szorul le a színpadról. Pedig a tárgya mindig
érdekes, leírásai színesek, festőiek; vágya nem egyszer vonzza Itália
színpompája felé, hol maga is évenként megfordult s hol a halál is érte.
_Sordello_ c. költői elbeszélése egy olasz költő sorsát festi;
_Harangvirágok és Gránátalmák (Bells and Pomegranats)_ című kötetének
legkedvesebb darabja, Pippa, egy olasz gyári munkásleány történetét
dramatizálja; legolvasottabb munkája, _A gyűrű és könyv (The Ring and
the Book)_, szintén Olaszországban játszik. De színes leírásai és
történetei csak hímzések komoly bölcselkedésén, amely kisötétlik a
karácsonyi áhítat alól is _(Christmas Eve and Easter Day)_ s megszólal a
nagy emberek átköltött életéből _(Men and women)_. Felesége, Elisabeth
Barrett, még bölcselkedőbb.
Tennyson zenei gazdagsága s Browning szenvedélyének erélye egyesülnek
Algernon Charles Swinburne (1837–1909) költői egyéniségében. A hatalmas
erő, melyet szülőföldjének, Northumberlandnak sziklás partjaiban
megcsodált, a lelkébe vette magát. Érzései Angliában szokatlan
szilajsággal törnek ki belőle s szenvedélyének heve, mely miatt az
érzékiség bélyegét ütötték munkáira, az erkölcsös és álszenteskedő
Angliában annyi üldözést zúdított rá, mint annak idején Byronra. Első
kötetét, melyet észrevettek (_Poems and ballads_, 1866), a kiadó
kénytelen volt visszavonni, de azért mindenki elolvasta azt amerikai
utánnyomásokban. Szerencsére elég vagyonos ahhoz – atyja admirális volt,
családja arisztokratikus – hogy nem kénytelen magát hozzátörni a
közönség ízléséhez s szabadjára hagyhatja forró érzéseit, melyek
szabadságszeretetét forradalmivá hevítik s szerelmét olyan erotikussá,
hogy Anglia Shakespeare _Venus és Adonisa_ óta nem érzett ekkora
hőfokot. Lassanként mégis megbarátkoztak költészetével. Újabb
költeményei ünnepélyes fogadtatásra találtak, poeta laureatus lett
Tennyson halála után, akinek babérjára vágyott az Arthur mondakörből
vett költői elbeszélésével. Költeményeinél otthon drámáit tartják
többre. Hírnevét is drámával alapította meg, a sophoklesi formában írott
_Atalantá_val, melynek hangban, formában, compositióban, lelken kívül
mindenben görögös voltát barátja, Walter Savage Landor, hatásának
tudhatni be. Későbbi tragédiái, Stuart Mária történetéből vett
trilogiája, lassúk, vontatottak.
Egyáltalán nem olyan ura a belső szerkezetnek, mint a nyelvnek.
Nyelvének gazdagsága, hajlékonysága és zenéje legnagyobb írói érdeme.
Oly föltétlen ura a formának, hogy szinte fárasztón összehalmoz minden
alakzatot s nemcsak új, szabad formákat tervez, hanem utánozza mások,
kivált Théophile Gautier, Baudelaire, Villon szabadságait is. Ma mégis
úgy néznek már rá, mint aki egyedül lehet alapja a jövő fejlődésnek.
E három «új romantikus» költő mellett dolgoztak a «praerafaeliták», akik
a régi egyszerűséghez próbáltak visszatérni. Dante Gabriel Rosetti
(1828–1881), olasz apa fia, a vezérük, képíró, kit Ruskin fedezett föl
és tett naggyá. Mint rajzoló állott a Pre-Raphaelite-Brotherhood
társaságába s csak a maga gyönyörűségére irogatott verseket feleségéhez,
aki 1862-ben, nem tudni véletlen vagy szándékos laudanum-mérgezés
következtében, meghalt. Rossetti koporsójába temette csodálatosan szép
szonettjeit. Barátai, akik ismerték költeményeit, rávették, hogy ne
hagyja elveszni gyönyörű szonettjeinek egyetlen kéziratát, hanem
exhumáltassa azokat. Így a szonettek 1869-ben napvilágot láttak s
történetük révén, melyet Hall Caine (sz. 1853) regényben is megírt
_(Eternal City)_, még inkább felköltötték az érdeklődést. De nincs
szükségök ilyen érdekességre: érzés- és formatisztaság dolgában kiállják
a versenyt Petrarca szerelmi szonettjeivel s megvan bennök egy oly
vonás, ami hiányzik a Rosetti kortársaiban: a művészi mérséklet.
Ehhez az iskolához tartozik William Morris (1834–1896) is, az
iparművész, a művészi könyvnyomtatás úttörője, aki egyrészt csupa régi
tárgyakhoz nyúl, az Arthur-mondákhoz (_The Defense of Guinevere_ 1858),
Jason történetéhez, középkori legendákhoz (_Earthly paradise_ 1870),
másrészt régies a megírás módja is, miben főként Chaucert utánozza, de
annak gazdagsága és frissessége nélkül, sőt újabban a régi moralitásokat
is.
Mint a prózai elbeszélésben, a költészetben is egészen külön hely illeti
Kiplinget. Ott a gyarmatokat írta le, itt az anyaország és a gyarmatok
eggyéforrásáért lelkesül. Ez az ő hazaszeretete. Hazájának nagyságát,
hatalmát, összekötő kapcsát a tengerben látja, amelynek nincsen egy
hulláma, mely angol halottat ne ringatott volna vagy angol hajóroncsot.
Tenger kék vizének hogyha vér az ára,
Hatalmas nagy Isten, megfizettük azt.
Dicsőíti a tengerre szálló meg a hazatérő katonákat, egész kötetet írt
róluk, _Tommy_ címűt, ahogy Angliában tréfásan a katonát nevezik.
Kipling verseiben is a legújabb kor költője. Bámulatos erővel tud
hatalmas témákat egy versbe varázsolni, mint ahogy a mesebeli törpék
bele tudnak rejteni egy arany dióba egész királyi palástot. Élővé tudja
tenni az élettelen tárgyakat. Modern világunknak mindaz az ujdonsága,
amit a költészet megölőjének néznek, nála költőivé válik. Verset ír _A
kábeldrótok_ról, melyek a kígyók fészke közt húzódnak a tenger fenekén s
rajtuk át rezdül az emberi szó, bánaté, örömé, a tenger túlsó partjára.
Mintha benne valóra válnának Emerson szavai, hogy a költő épp annyi
hasznát veheti valamely gyártelepnek s a vasútnak, mint a méhkasnak vagy
a pók művészi hálójának. «A természet hamar fölveszi ezeket életkörébe s
úgy veszi a vasutat, mintha saját teremtménye volna». Ez a fajta
költészet Angliában és Kiplingben szólalt meg először. 1907-ben a
Nobel-díjjal tüntették ki.