Az első elterjedtebb regények még a régi kalandos elbeszélésekre
ütöttek. De csak külső formában. Annak a két e korbeli regénynek,
melyet, legalább peadagógiai átdolgozásban és gyermekkorából, mindenki
ismer, mélységes tartalma van, úgy, hogy ez a gyermekkori ismeretségünk
merő félreismerés. _Robinson_ a felnőttek számára is ugyancsak magvas
olvasmány, _Gulliver_t pedig politikai és társadalmi szatirának írta
szerzője. Jonathan Swiftet (1667–1745) kitűnő életrajzírója, Walter
Scott, nem is annyira írónak nézi, mint inkább politikusnak. Swift arra
is termett, de szegénynek született s hogy megélhessen, titkárnak
állott, előbb William Temple, azután Berkeley lord házában, jobbfajta
cselédnek, aki az inasok asztalánál eszik, ódákat ír gazdája
tiszteletére, kiadja annak munkáit s végzi az istentiszteletet. Végre,
bár hitetlen volt, nagynehezen egy kis papsághoz jutott, az irek közt,
akiket gyűlölt. Ránk maradt prédikációja a templomi szundikálók ellen,
mutatja, milyen szatirákat szokott volt prédikálni. Mindent elkövetett,
hogy bejusson a felsőházba s ámbár határozott jellem volt, mindig az
uralkodó párthoz állt s lapjában, az _Examiner_ben védelmezte a
kormányt, noha támadónak született. Végre is egy irlandi decanatust
vetettek oda néki. Nem csoda, ha ennyi nyomorúság és megaláztatás végre
elvette az eszét. Egy sziget volt ebben a tenger keserűségben: szerelme
Johnson Eszterhez, aki miatta nem ment férjhez s akit azzal keserített
meg, hogy közben viszonyt szőtt egy más leánnyal, akihez pedig olyan
verseket írt, hogy: «ha termetedet és éveidet ketté vághatnák, nem volna
takarosabb nympha nálad» _(Cadenus és Vanessa)_. Élete végén megőrült;
hetekig nem aludt, egy évig nem szólt egy szót sem; utolsó szava ez
volt: Megőrültem. Vagyonát őrültek-háza építésére hagyta.
Lelke olyan sivárrá lett ebben a küzdelemben, hogy csak egy érzése van:
az utálat; egy hangja: a gúnyé; egy formája: a szatira. Ha a
politikusokra gondol, viseletökből _A politikai hazugság mesterségé_ről
szóló értekezést vonja le. Az asszonyokról beszélve, öltözőszobájokat
_(The Ladys dressing-room)_, szépítőszereiket _(The Progress of Beauty)_
és a gyógyszertári segédeszközök egész seregét írja le _(A Love-poem
from a Physician)_. Semmi sem ment utálatától. Verset ír tulajdon
haláláról s kifigurázza barátait, akik meggyászolják. Szétfröccsenti
utálatát az egész világra, vallásra, államra, társadalomra. Pap létére
kifigurázza a vallásnak minden felekezetét. Nem csoda, ha nem akadt
kormány, mely a _Tale of a Tub_ (1704) íróját ki merte volna nevezni
püspöki székre. Oly jellemző ez a szatira, hogy minden egyház felismerte
benne a maga képét s oly kegyetlen, hogy egyik sincs benne csak
valamivel is inkább kimélve, mint a másik.
Egy atya három gyermekének egy-egy ruhát hagyott azzal a kikötéssel,
hogy a ruhát azon egyszerűen viseljék. De mikor a városba mentek,
elcsavarta a fejöket három csábító fehér cseléd: _Pénz, Rangné, Gőg_.
Péter nagy csalafintán bele is magyarázza a végrendeletbe a divatos
vállrojtok, vitézkötések, lángszín selyem bélés engedelmét. A
scholastikus Péter azután nagy örökséghez jut. Mylordnak hivatja magát s
lenézi testvéreit. Ezek újra elővették a végrendeletet, áhítatosan
szavát fogadták, kezdték lefejteni ruháikról a cifraságokat. Az anglikán
Márton kimélte a szövetet és meghagyott egy pár sujtást. János, a
puritán, minden ilyet leszaggatott s ruháját összetépte; rongyosságában
aztán irigykedni kezdett Mártonra, hogy majd elment az esze. Beszédébe
unos untalan beleszőtte a végrendelet szavait, a zsebe mindig tele volt
kővel, hogy megdobálhassa a cégtáblák képeit, aztán összeszövetkezett
Péterrel a Márton megfojtására, de mikor Pétert a rendőrség keresni
kezdte, elpártolt tőle s leste az udvar kegyét.
Odáig ment Swift a gúny élvezetében s az emberek lenézésében, hogy úgy
beszélt erről a könyvéről, mintha az államvallás védelmére volna írva.
Pályáján nagy akadálya volt ez a mérges szatira; az irodalomban Steele
és Addison tiszteletét es barátságát szerezte meg neki. Hatása nagy
volt. Swift barátja, John Arbuthnot (1667–1735) e mese példájára írta
politikai allegoriáját John Bullról (1713), mely név maig rajta maradt
az angol népen. Swift világgyűlölete valósággal rendszerré nőtte ki
magát. Az a könyv, mely annyi kacagást csendített meg mohó kis olvasói
ajkán, _Gulliver utazásai_ (1720–26) az undor és utálat teljes
rendszere.
A kalandszerető Gulliver, a szegény matróz, a világtól való megundorodás
egész iskoláját végig járja. A lilliputiak szigetének kacagtató kis
állama hat hüvelyknyi lakóival, akik közül a legjobb kötéltáncosok
lesznek államminiszterekké, Swift szemében Anglia képe volt, torzzá
kicsinyítve, a presbitériánok mozgolódásai eltörpítve, az angol-francia
háború – kicsinyítő üveg alatt. Az apró-cseprő államélet szigetéről
Gulliver az óriások szigetére vetődik, Brobdingnagba. Ez a nép csupa
hegytestű barmokból áll: értelmük nem nőtt hozzá testalkatukhoz, csak
szenvedélyeik: óriásokhoz méltó módra érzékiek, kicsapongók és vadak. A
törpe államocska után kacagtatók az érzékiségnek ezek a méretei, pedig
ez a sziget is Anglia. Aztán egy levegőben úszó szigetre vetődik, hol
senki sem törődik a közönséges élettel, mindenen a mathematika törvényei
uralkodnak, a lakók egytől-egyig tudósok, – világos, hogy a királyi
akadémia tagjai, akik a légürben lebegnek, nem tudni, hová. Még sem elég
a nevetségből, még egy tartományt kell megismernünk, a Houyhnhmmok
országát, a bölcs lovakét, akik lenézik az embert, aki csak a yahoohoz
hasonlít, a sziget piszkos szörnyetegeihez, melyeket Swift az ember
formájára ír le. Megvan bennök minden emberi szenvedély: a pukkadásig
torkosak, marakodók, szeretik nézni a ragyogó köveket, valami mérges
gyökeret szopogatnak, míg mámorukban a sárban fetrengenek. Nincs már
hova menni; szegény Gulliver megundorodott már a politikai és társadalmi
rendtől, az ember belső életétől, a tudománytól; látta, hogy az állatok
is különbek az embernél, ez csak a legpiszkosabb dögökhöz hasonlatos.
Mikor hazaér, az a tanulság vár rá, hogy az ember még ezeknél is
utálatosabb. Nem állhatja feleségének és gyermekeinek a szagát s
visszakivánkozik a lovak tiszta országába.
Igazán, csak a gyermekek olvashatják ezeket a leírásokat anélkül, hogy
megundorodjanak az embertől és a világtól. Ami a felnőtteket
kétségbeejti bennök, az nekik mulatság: hogy a huncut kis törpék és az
otromba óriások szakasztott olyanok, mint az emberek.
Legfurcsább szörnyetegei is elevenek. Olyan részletességgel és annyira
komolyan mond el mindent, hogy alig van író, aki ennyi valószínűséget
tudna szerezni polgári történeteinek, olyan könnyen kormányozná
hiszékenységünket, mint Swift. Egy-egy lehetetlenségből kiindulva,
teljes realissággal halad tovább. Messze felülmúlja ebben mintaképét, a
Cyrano Bergerac könyvét: _Histoire comique des états et empire de la
Lune_. Stílusának ez az egyszerűség és keresetlen természetesség ad
erőt, ez teszi oly metszővé gúnyját, de szárazzá is. Swift megnevettet,
de maga nem nevet velünk. A sors azt a bosszut rótta rá, hogy aki
megnevettette az egész emberiséget a világ aljas, gonosz és komikus
apróságainak, az ember csenevész tudományának, kolosszális
romlottságának és nevetséges esztelenségének a képeivel, maga mindezek
miatt csak elkeseredést érzett, kétségbeesést és dühöt, ámbár maga írta,
hogy a harag esztelenség, mert magunkon bünteti meg a mások hibáit. –
Szerencséjök a gyermekeknek, hogy ennek a törpékről és óriásokról szóló
mesének a mérge olyan csontos héjba van beleékelve, melyet nem törhet
fel, csak a tapasztalat; s még nagyobb szerencséjök, hogy a felnőttek
értetlensége a kezökbe juttatott egy második kalandos regényt is, melyet
ha nem értenek is meg jobban szüleiknél, mindenesetre szívesebben
olvasnak s amelyet minden komoly olvasó a munka és műveltség őszinte és
költői dicsőítésének talál. Nem írhatta ezt a könyvet más, csak aki maga
is lelkesült a civilizációért s szünet nélkül dolgozott. Daniel Foe
(1661–1731) – mert csak később faragta a D. Foe-ből az előkelő Defoet –
valósággal megtestesülése szorgos Robinsonjának. Hősének sincs több
terve és szorgosabb keze, mint neki. Harmadfélszáz kisebb-nagyobb mű
maradt utána, politikai meg közgazdasági értekezés, vegyest versekkel és
regényekkel. Ott volt a Monmuth táborában és Orániai Vilmos seregében,
mikor London felé masirozott, mintha nem is lett volna egyszerű
harisnyakereskedő. Ha Spanyol- vagy Franciaországba vetődött, többet
gondolt az államformákkal, mint boltjával; nem csoda, ha csődbe jutott.
De tervben nem ismert hiányt. Egyik munkájában _(Essay on projects)_ ő
sürgeti először az országutak javítását, őrültek-háza építését,
biztosító társulatok és takarékpénztárak alapítását s mindezeknek
létrejöttében is bő része volt; később megírta a kereskedelem
történetét. Amellett verset írt a király védelmére, akit ócsároltak
idegen voltáért, mikor nincs a világnak zagyvább népfaja az angolnál
(_The true-born Englishman_ = A valóságos angol). Vilmos személyesen
köszönte meg neki ezt a jó szolgálatot s akármikor jelent meg a
palotában óriási parókája, mely alól kivillogott szúró szeme, rögtön
megnyílt előtte a király ajtaja. «Ismerem a világ ragyogó oldalait épp
úgy, mint kegyetlenségét; utam a börtön odujából a király szobájába
vezetett. Elvesztettem vagyonomat jó nevemmel együtt, csakhogy
megőrizzem becsületemet és elveimet – nem is bántam meg. Most szegényen
és megvetetten élek, de én megvetem ezt a megvetést». Ő maga ezekbe a
mondatokba foglalta össze életét. S a börtön épp oly igazság ebben, mint
a király szobája. Mikor a dissenterek üldözésének idején, akikhez maga
is tartozott, azt írta, hogy legegyszerűbben úgy bánhatni el velök, ha
mindnyájokat kivégeztetik, pellengérre ítélték; de a nép elborította
virággal annak környékét s naphosszat énekelte mellette versét, melyet a
pellengérre írt. A Newgateban röpiratokon és szatirákon járt az esze s
ott írta meg első számát a legelső reviewnek, melyben irodalmi
kérdéseknek is tért nyitott; azután jobb keze volt a kormánynak az
Anglia és Skótország közti unio összekovácsolásában, aminek történetét
meg is írta. Másodszor is börtönbe került, mert a Hannover-ház
örökösödési jogát védelmezte, de I. György alatt megint bizalmas embere
lett a minisztériumnak.
Ennyi munkával is nehezen tudott megélni, úgy hogy jóformán szükségből
kezdett regényeket írni, mindenfélét. _Moll Flanders_ (1722), _Colonel
Jack_ (1722) és _Roxana_ (1724) a kalandor és gézengúz-regények
vegyülékei; mindegyik mélyre sülyedt emberek története, melyek azonban
egytől-egyig erkölcsösen végződnek. Különösen tetszettek tengerjáró
kalandos regényei; _Singleton kapitány kalózkodása_ (1720) és _Duncan
Campbell kalandos élete_ (1720) meg _Carleton kapitány
visszaemlékezései_ (1728). Egypár regénye ma is kelendő, a családot
illető iratai is: _A házi nevelő_ (1719) és _A vallásos család_.
Különösen egy fényes írói tulajdonság tünik szembe valamennyiben: az
elhitetés művészete. Annyi komolysággal, olyan részletesen és
hosszadalmasan ír le mindent, hogy a sok részletképből pontosan kialakul
előttünk az egész s az az érzésünk, hogy mindezt csak az írhatja le
ilyen pontosan, aki valósággal látta. Úgy írta le a londoni pestist,
hogy dr. Mead bátran hivatkozott ezekre a megfigyelésekre; _A gavallér
emlékiratai_t úgy idézték, mint I. Károly korabeli kútforrást. Amit ő
leír, szinte a látással ér föl. Ez a kiválósága teszi örökké azt a
könyvét is, melyre csak nagynehezen találkozott kiadó, aki tíz font
sterlingen megvegye s amely ma egyik legelterjedtebb könyve a világnak
Amerikától Szent-Pétervárig és Arábiáig. Ez a könyv _The life and
surprising adventures of Robinson Crusoe;_ megjelent 1719-ben.
Nem csökkenti Defoe érdemét s nem emeli a könyv érdekességét, ha az
irodalomtörténet kifürkészi, hogy a magva megtörtént eset, hogy egy
Selkirk nevezetű makacs matrózt kapitánya csakugyan kitett Juan
Fernandez szigetére, hol négy esztendőn át élt egyes-egyedül, míg Rogers
kapitány meg nem mentette. Az eset meg volt írva Rogers és Cook
utirajzaiban meg a Steele _Englishman_jében, de egyikben sem volt
kirajzolva az, ami Defoe könyvének a tárgya: az ember küzdelme a
természettel. Defoe könyve a civilizáció története, regény formában.
Robinson kicsiben elvégzi a civilizáció egész munkáját, magára
hagyatottságában feltalálja úgyszólván az egész kulturát. Nem hiába
akarja Rousseau Emilje ezt az egy könyvet adni minden gyermek kezébe
olvasmányul. Defoe maga sem érte utól ezt a művét; leleményes feje nem
talált többé hozzátenni valót, _Robinson_ folytatásai puszta kalandok.
Minden olyan egyszerűen van elmondva, hogy átérezni minden helyzetet s
ez a másik nyitja annak, hogy a könyv olyan érdekes és valószínű.
Robinson fiatal szívének kaland- és szabadságvágyában, a veszély,
megmenekülés és elhagyatottság láttára az érzések egész scáláját végig
érezzük. Minden egyes találmánya és munkája az élete biztonsága révén is
érdekel. Egymás mellett látva őt és Pénteket, latra vetjük az értelem és
civilizáció értékét a műveletlenséggel szemben. Mikor hozzájok vetődnek
a spanyol matrózok, átérezzük az emberi összetartozás érzését s látjuk
nyomában a társadalmi rend kialakulását. Végül, hogy semmi ki ne
maradjon, megjelenik egy bölcs pap, az erényes élet apostola.
Philosophiai értekezés ez a művelődés történetéről s meg kell csodálnunk
a Defoe művészetét, aki ezt természetesen tudta belevinni egy embernek
az életébe s aki a legtisztább valószínűséggel rajzolt meg olyan
érzéseket és gondolatokat, amelyekből a polgárosultság kellő közepén
semmit sem tapasztalhatott magán.
A szülők, akik a gyermekek kezébe adták ezt a könyvet, nem értették sem
mély tartalmát, sem finom művészetét s az ő segedelmük nélkül a gyermek
szeme sem nyilhatik meg ezek iránt, legfeljebb ösztönük érez valamit. A
gyermekek azért jól jártak: a világ egyik legérdekesebb könyvét kapták
olvasmányul és jól járt Defoe, mert a felnőtteknél mohóbb és hálásabb
közönséghez jutott. Jól jártunk mi is, mikor olyan könyvet adtunk
gyermekeink kezébe, amelyből többet és hasznosabbat tanulhatnak, mint a
mi példáinkból.[2]