A legtöbb írót a színház vonta magához. Károly kedvét találta a
színjátékokban, politikából is azon volt, hogy a népnek visszaadja régi
mulatságát (1663), melytől a puritán köztársaság megfosztotta.
Az új színpadot gyertyafény világította meg, mozgó díszletek
ékesítették, gépei voltak s nagyobb érdekesség kedvéért nők léptek fel a
női szerepekben. Így szórakoztatón lehetett előadni olyan látványos
zenés darabokat, amilyet egy párat a színháztilalom alatt is
eljátszatott William Davenant (1606–68), I. Károly udvari költője és
játékrendezője s amilyen volt az ő _The Siege of Rhodusa_ is, az első
darab, melyet a tilalom vége felé (1656) elő mertek adni.
Az új színpad nem a nagy angol drámaírók tartománya. Egy tanulságos
memoire-író nyiltan bevallja, hogy középszerű darabnak találja
_Othello_t s unalmasnak a _Szent Iván-éji álmot_. S ha Dryden úgy
emlékezik is meg Shakespeareről és kortársairól, mint «özönvíz előtti
óriásokról», nem habozik _A vihar_t meg _Troilus és Kressidá_t üres
szószátyársággá felpuffasztani, amilyenné válik a kezén Milton
_Elvesztett Paradicsom_a is, amelyet _Az ártatlanság állapota és a
bűnbeesés_ címen viszen színpadra.
A zabolátlan hősök helyén erényes lovagok sétálgatnak itt most, rímbe
csengő tirádákat szavalva, zenekiséret mellett. Gazdag cselekmény és
természetes fejlődés helyett választékos párbeszédek és elegantia után
áhitoznak az írók. Davenant, Howard és Stapleton darabjaiban ezek a
tulajdonságok lesznek a hősi színjátékok (heroic play) áhított érdemei.
Az aranykorát élő francia classicismus a minta; Boileaut tanulják,
Corneillet fordítják és lopják Molièret.
John Dryden (1631–1700) az új drámának a vezéralakja. Ő állapítja meg
annak elméletét, egyes darabjainak előszavaiban s két nagyobb
tanulmányban (_Essay on dramatic poesy_, 1667; _Essay upon heroic
plays_, 1670). Arany középutat keres a divatos francia és a régi angol
dráma közt. Szabadulni szeretne a hármas egységtől s a sivár és fárasztó
bonyodalomtól; sokallja a kicirkalmazott nagy orációkat; viszont a régi
angol drámában zavarónak érzi a több cselekményből egybefont mesét, a
szüntelen helyváltozást, a gyakori gyilkosságot, mit a francia író a
színfalak mögé rejt. Magasztalja Shakespeare csodálatos természetességét
a jellemalkotásban, de úgy érzi, hogy a tragédia méltósága nem teljes a
rímes beszéd nélkül. Darabjai ez elméletnek megfelelőek. A lovagi
szerelem és hősiség dicséretétől duzzadnak e tragédiák versei, a
párjával összerímelő, kifogástalan ötös jambusok, amelyek
összecsendülését nem élheti túl a gondolat; a harmadik sor küszöbét a
világért sem lépheti át. Kifogástalan hősök jönnek-mennek a színpadon,
elpanaszolják boldogtalan szerelmüket, sorsuk csapásait, amelyekbe végül
bele halnak.
Elég egy pár címet megemlíteni: a _Zsarnoki szerelem vagy a királyi
vértanú_ Szent Katalin történetét dramatizálja, a középkornak ezt a
szűzi szép legendáját, _Almanzor és Almahida_ vagy _Granada elfoglalása_
a Boabdil történetét és a mórok elüzését, az _Indiai császár_nak Cortez
hódítása a tárgya. Mindez csupa szerelem és szörnyűség.
Ha bizonyság kell, ime az _Indiai császárnő_ meséje, melyet Dryden
sógorával, Robert Howarddal együtt írt. Montezuma, a hős hadvezér, nem
nyerheti el Horácia királyleány kezét, mert ő nem királyi vér. Erre az
ellenséghez szegődik; egy csatában elfogja a királyleányt apjával
együtt. Az ellenséges királynő meg akarja öletni a leányt, mert félti
tőle Montezumát, akibe beleszeretett. A gyilkos terv hallatára a
királynő fia megöli magát, mert ő is szerelmes Horáciába. Közben lázadás
tör ki s Montezumát királlyá teszik. Ráadásul az is kitudódik, hogy
királyi sarj. Erre elveszi Horáciát.
A színházat és a hallgatók idegét temérdek trombitaszó rázza meg; ebben
keresi Dryden a hősies hatást, mint’ ahogy a fenségest meg a
lélekjárásokban. Ha itt áll meg Dryden, nevéhez százados hatás helyett
annak az emléke fűződik, hogy nevetségessé tette a tragédiát a
Shakespeare halálának századában. Egy görcsös-fütykös szatira azonban
más útra térítette. Georg Villiers írta ezt, Buckingham hercege, Butler
és mások segítségével, Davenant és Howard ellen, de utóbb Drydenra
fordította s Lacy, a pompás komikus, Dryden maszkjában játszotta el a
főszerepet. _The Rehearsal_ volt a címe, _Színházi próba_, amelyben
egész sereg jelenetet játszanak el, burleszk módra, Dryden szomorú és
vígjátékaiból. A darab olyan hatásos, hogy még 1819-ben is adták, a maga
korában pedig újjá formálta a színművet.
De ezt az újjáformálást megint Dryden végezte. A színházból élt,
évenként három darabra volt kötelezve az udvari színpad számára; – hát
kénytelen volt szerencsét próbálni valami újjal. Nem rémítgette többé a
közönséget kisértetekkel, be hagyta rozsdásodni a trombitákat; a hatást
bensőbb eszközöktől várja: összeköti a jellemeket és a cselekményt s
mindegyiket indokolja s a természetesség kedvéért még a versekről is
lemond – igaz, hogy ezt a verses _Troilus és Kressida_ előszavában
hirdeti ki, de később csakugyan sző is közbe prózában írt részleteket.
Jóformán ennyi volt az, amit újabb elméletéből meg bírt valósítani. Amit
ezután írt: Shakespeare _Antonius és Kleopátrá_jának esetlen
átdolgozása, a Leevel együtt írt _Oedipus_ s legjobb darabja, a
vérfertőző _Dom Sebastian_ – mind tisztára a francia mintaképek
utánzatai. Élete azt a sajátságos ellentétet mutatja, hogy mikor
elméletben feladta a franciáskodást, darabjaival akkor erősítette meg az
angol tragédiában hosszú időre a francia classicismus stílusának
uralmát.
Nemcsak darabjaival, hanem költeményeivel is. Termékeny író volt;
tizenöt tragédiát, nyolc vígjátékot, három tragikomédiát és két operát
írt s amellett számtalan ódát, hymnust és szatirát. A kornak minden
eseménye, minden hangulata megvan munkáiban, nem mintha kora hangulatát
akarta volna megörökíteni, hanem mert köpönyegforgató volt, mint
akkorában mindenki. Elébb Cromwellt magasztalta, aztán dicshymnussal
fogadta Károlyt (_Astraea redux_ = az igazság visszatérte); mikor
Monmouth herceg, II. Károly törvénytelen fia, el akarta ütni a király
öccsét, Jakabot, a tróntól, _Absolon és Achitophel_ történetét újítja
fel; aztán a katholikus Jakab alatt a király vallására tér s új egyházát
hosszadalmas allegorikus költeményben védelmezi, melyben az egyházat
jelentő sértetlen fehér szarvastehén a vallás dogmáit fejtegeti
üldözőjének, a párducnak _(The Hind and the Panther);_ végül még
diadalénekkel köszönti III. Vilmost is. Mindezen verseinek a nyelvén
megérzik a francia pompa-keresés. Szatirája, _Mac Flecnoe_, egyenes
utánzata a Boileau _Lutrin_jének, mint ahogy _Meséi_nek nagy része
Boccaccióból és Chaucerből van átdolgozva.
Nem élt meg egyetlen nagy írói sikert sem, de – ami ennél több – hatása
volt. Udvari történetíró és költő lett, de ennél többre vette azt, hogy
vagy száz író utánozta modorát, akik Boileaujuknak tartották. Nagy
tisztességszámba ment, ha valaki eljárhatott asztalához, a
Will-kávéházba, hol kényelmes karosszék várta délutánonként, nyáron az
ablaknál, télen a kályha mellett. Itt szokott ítélkezni és tanácsokat
osztogatni.
Utódai közül csak kettő tehetség. Nathanael Lee (1657–92) az egyik, aki
az őrültek házába került s részegességébe halt bele. Egy pár munkájában
segítőtársa volt Drydennek. Ideges képzeletét csupa véres thémák
vonzották, Nero, Sophonisbe, Mithridates, Borgia Cézár; Nagy Sándor
haláláról írta a maga korában leghíresebb darabját. Szerelmes volt a
rímbe s mikor a rímes tragédia már divatját multa is, ő még
lépten-nyomon rímeket csempészett a szabad jambusokba. Thomas Otway
(1651–85) kisebb tehetség, de két darabja a mult századig tartotta magát
a színpadon: _Az árva leány (The orphan)_ és a _Megszabadított Velence
(Venise preserved)_.
Véres tragédiák ezek. Az árvát két testvér szereti. Az egyik titkon meg
is esküszik vele s megegyeznek, hogy a leány éjjel bebocsátja sötét
szobájába, de egy hang nélkül, nehogy valaki neszét vegye titkuknak. A
másik testvér kihallgatja ezt és semmit sem sejtve a házasságról, ő
lopózik a leányhoz. Másnap minden kiviláglik. A leány megmérgezi magát,
az ura megöli testvérét és önnön magát.
Gyors a cselekvény, tragikus az összeütközés, a jellemekből folyik a
kifejlés; de éppen a világos alaprajz, gyors lepergés és óvatos
előkészítés az, amiben szemlátomást ráismerni a francia mintákra, melyek
uralmát az udvar ízlése és Dryden munkássága sokkal inkább
megszilárdították, hogysem egyhamar felszabadulhatott volna alóla az
angol dráma.
Az új vígjáték nem üt el annyira a régiektől; a régi is eléggé
szabadszájú volt, prózai nyelve is érintetlenül maradt, csakhogy a
csiklandós vígjáték-thémák nyerseségét most sértőbbé teszi az apróra
kiszámított hatásvadászat s a jobb tárgyra méltó írói ügyesség. Az
alacsony szenvedélyek pőrére vetkőzve hancúroznak a színpadon. A
házasságtörés ezekben a darabokban állandó mulatsága a férfiaknak s
rendes szórakozásuk a nőknek. Az erény nevetséges itt, a jóság csak
ravasz képmutatás lehet. Az író a nőszereplők szájába adja a
legegyértelműbb sikamlósságokat s teljes a siker, ha hozzá az író maga
is nő, mint Aphra Ben (1640–89), a kém és örömleány, vagy Susanna
Centlivre (1678–1722).
Legmesszebb William Wicherley (1640–1715) vitte ezt az irányt.
Királypárti atyja Franciaországba küldte, honnan mint elegáns úr és
buzgó katholikus tért haza, mert ott ez is a jó modorhoz tartozott.
Azután még kétszer cserélt vallást. Eleinte a clevelandi hercegnővel,
őfelségének és sok másnak a szeretőjével tartatta el magát; úgy
befurakodott az udvar kegyébe, hogy a király meg is látogatta betegágyán
s később őt szemelte ki fia nevelőjének. Azután elvett egy kikapós
özvegyet, akinek áhítozott vagyona azonban nem szállt reá. Mikor családi
vagyona kezeihez jutott, hetvenöt éves korában megint megházasodott,
csakhogy unokaöccsét kiüsse az örökségből. Megdézsmálta Shakespearet,
Molièret, Racinet és Calderont s minden alacsonnyá vált kezei közt.
Munkáiban nincs más érdem, mint azok a sorok, melyeket újra írt a vers
nagymestere, Pope, ki rövid barátságuk alatt fiatal lelkesedéssel
segített javítani a híres vén író munkáit. Wycherley maga nehezen írt;
már Rochester adta rá a «lassú» jelzőt. Csak egyben volt eredeti és
kifogyhatatlan: az ocsmányságokban. Legnépszerűbb darabja, _A vidéki
asszony_ (_The country wife_ 1675), a körül forog, hogy egy férfi
elhíreszteli magáról, hogy ő már nem sértheti meg a férji jogokat; ezért
a férjek szívesen bízzák rá feleségeiket, akiket aztán ő meggyőz az
ellenkezőről. A _The gentleman Dancing-master, The plain-dealer, Lowe in
a Wood_ semmivel sem különbek.
Az utolsóban egy legény el akarja adni szeretőjét egy előkelő úrnak. Úgy
feldicséri neki, mint egy jó tehenet szokás. Aztán bekopogtat a
leányhoz. Az anyja nyit ajtót, aki megint másnak árulja a portékáját. A
puritán uzsorástól alku közben ebédre, pántlikára, cipőre valót zsarol
ki. A leány, mintha semmiről sem tudna, táncmesternek nézi az öreget.
Végre kiabálni kezd. Beront az anya, rendőrséggel. Az uzsorás ötszáz
font árán menekszik a kezükből.
Nem lehet ezen túltenni. Sem író, sem emberei nem lehetnek már
aljasabbak. William Congrevet (1670–1729), ha nem is erkölcse, legalább
tehetsége visszatartotta az írásmesterség ilyen lealacsonyításától. Ő is
divatos piperkőc volt, neki is meg volt a maga hercegnője s vágya
gazdagság és úri élet után; később be is telt az, mikor Jamaika
kormányzója lett. Szeretett úgy beszélni, mintha csak kedvtelésből, gond
nélkül irogatna, pedig jó ideig abból élt s ebben a korban nem is volt
nagyobb írói tehetség nála, sem zajosabb sikerek az övéinél. Dryden a
Congreve _Agglegényé_t (_The old-Bachelor_, 1693) és _Kétszeresen
kereskedő_jét _(Double dealer)_ tartotta a kor legjobb vígjátékainak,
Johnson Sámuel a _Gyászoló menyasszony_t (_The mourning bride_, 1697) a
legjobb tragédiának; s Macaulay azt olvassa ki az évkönyvekből, hogy
vígjáték még nem aratott azelőtt akkora sikert, mint a _Szerelmet
szerelemért (Love for love)_, egy másik darabját, a _Világ útját_ (_The
way of the World_, 1700) – mely a maga idejében megbukott – ma
általánosan jeles munkának tartja a kritika. Huszonhét éves korában azon
emberöltő legelső költőjének tartották a víg- és szomorújátékokban
egyaránt. S ezt a hírét nem vesztette el, noha később nem írt darabot,
csak egy-egy értekezést vagy mesét. Pope neki ajánlotta
_Ilias_-fordítását, Voltaire meglátogatta. Igaz, hogy ő is szabadszájú s
a cselekményben és párbeszédben nem sokkal finnyásabb Wycherleynél. Jobb
darabjaiban is van mindenikben két vagy három csábítás és házasságtörés,
melynek előkészületeit és utójátékát is végig nézzük. Egyik hőse azzal
csillapítja szemrehányásokban kitörő kedvesét, akit máshoz adott
férjhez: ha undorral van férje iránt, attól majd kedvet kap
szeretőjéhez. De azért ő sokkal különb Wycherleynél. Ez szellemes volt
és egy kevéssé olvasott; Congreve tehetség és rendkívül művelt.
Wycherley úgy vét az illem ellen, mint a vén kéjenc és számító író;
Congreveben ez az erőszakos fiatalság kitörése, mely a szellemességnek,
leleménynek, élcnek egész zuhatagával indul elénk. S ha illetlenségek
megesnek is nála, a beszéd nem forog folyvást a körül.
Sokan keresik még ezen az úton a sikert s köztük ötletes írók is, mint
Etheredge és Ravenscroft, de az erkölcsök már tisztulni kezdenek s a
«dicsőséges forradalom» megtisztítja a politikai életet és az
erkölcsöket s ezzel az irodalmat és a színpadot is.