Mialatt a kor legnagyobb költője csöndben és homályban dolgozik nagy
művén, vidám és zajos élet tobzódik körülötte. II. Károly, the merry
Monarche, magával hozta Franciaországból az ottani erkölcsöket és
szokásokat. A király évdíjat, példát és szeretőket kap XIV. Lajostól,
akik együtt kocsikáznak a királynéval. Megvan a lever és coucher, akár
csak Franciaországban; a király bálvány, az állam maga. Volt nevelője,
Hobbes (1588–1679), dolgozza ki a királyi hatalom korlátlanságának
elméletét a _Leviathan_ban (1651). E tan szerint a nép a királyért van,
ez csak a királyok királyának tartozik számadással. Hobbes még így is
elvesztette II. Károly kegyét, mert nem hirdette az Isten kegyelméből
való királyságot; pedig máskülönben mi a különbség Cromwell és Károly
uralkodása közt? Ennek a hatalomnak természetes kifejlődését aztán
Robert Filmer rajzolta meg _Patriarcha or the natural power of kings_ c.
munkájában (1680), melyben Ádámot tartja az első uralkodónak. A királyi
hatalmon most nem vett erőt semmi. A puritánizmusnak együtt bukott meg
hatalma és erkölcse. Úgy járt, mint előtte az anglikán egyház: a vallást
oly szorosan összekapcsolta az állammal, hogy dőltében az egyik magával
rántotta a másikat. Szigorúsága, mely az áhítatot testi megcsonkítás,
fogság és pénzbüntetés terhe alatt rótta az emberekre, gyűlöletessé,
számtalan szektája s a buzgóság jutalmazása révén elterjedt képmutatás
pedig nevetségessé tette.
Az _Elvesztett Paradicsom_mal körülbelül egy időben jelent meg egy
humoros költői elbeszélés, _Hudibras_, mely csúffá tette a puritánokat
(három részben 1663, 1664, 1678). Írója, Samuel Butler (1612–80), éveken
át titkára volt Cromwell egyik hadvezérének, Sir Samuel Lukenek; innen
ismerte a puritánokat s róla mintázta Hudibrasát, a kóbor lovagot, aki
szolgájával útnak indul, kiirtani a puritánizmus minden ellenségét. Az
ütött-kopott kalandkereső azonban minduntalan pórul jár.
Alig indul el, már elveri egy medvehajszára készülő csapat, akiknek az
állatkinzás ellen akar prédikálni. Mikor elszélednek, a vitéz foglyul
ejt egy féllábú csavargót s a városba viszi és kalodába zárja. Az iménti
csőcselék azonban kimenti az áldozatot s magát a lovagot ülteti helyébe.
Kushadtából egy asszony szabadítja meg, akit aztán el akar venni, de
mikor az asszonyság cselédei ördögöknek és boszorkányoknak öltözve
éjszaka rajta ütnek, egy-kettőre kivallja, hogy csak a pénzeért venné
el, mire az asszony kiveri házából s a jámbor puritán hiába igyekszik
azután kiengesztelni.
A lelemény nem új; az elszánt presbyterián lovag a Don Quijote útján
indul el, együgyű, independens szolgájával. Az angolok nagyon rossz
szolgálatot tesznek Butlernek, mikor a két munkát összemérik. Híre sincs
itt annak a rokonszenves mosolynak, mellyel Cervantes nézi a maga
ábrándozóját; Butler utálja és kineveti az otromba puritánt, ezt a
hogarthi alakot, aki csizmájáról a sarat kardjával kaparja le, azután
meg hagymát ültet vele. Nem is kedvessége vagy írói értéke tette a
könyvet népszerűvé, hanem irányzata; bele van abba szőve a forradalom
egész története s ki van benne csúfolva minden puritán, az egy Miltont
kivéve, és pedig olyan alaposan, hogy Voltaire is hathatós eszköznek
találta az álszenteskedés és kegyesség kiirtására s Butlernek 1720-ban
állított sírkövére is azt vésték rá: qui simulatæ religionis larvam
detraxit.
Ámbár a királypárt dicséretére sem volt szava, a könyv mégis nagy
szolgálatot tett az udvarnak; nem hiába tudta Károly az egészet könyv
nélkül s szokta egy-egy példányát ajándékba adni. Durvaságain és
befejezetlenségén nem akadt fenn senki. A párosával összerímelt négyes
jambusok, ezek a torlódásig szapora rímek könnyen megragadtak az
emlékezetben s a költeményt ismertté és népszerűvé tették, ismertebbé és
népszerűbbé Miltonénál. S ha Miltonnal kiállta a versenyt, mástól nem
kellett tartani. A Boileau tanácsai és mintái szerint készült
tanköltemények, a Roscommoné a jó fordítás módjairól, Buckingham hercegé
a szatiráról, Rochesteré az emberről, üres stilgyakorlatok voltak,
melyekben a francia classicismus finom formáin minduntalan púpot
dudorított az angol nehézkesség. A könnyebb verselők pedig úgy
hadonáztak az elmés frivolság szúrós-virágos galyával, hogy a virágok
egy szálig lehulltak s a tüskék vért serkesztettek. Nem is lehetett
máskép; a költészet az udvar bérence volt s a kegyenc olyan lesz,
amilyen a pártfogó.