Ő a legigazibb puritán; egész munkásságát, fiatal éveinek költői kedvét,
mely korai termékenységében finom és komoly hajtásokat nevelt: egy
hymnust Krisztusra s két hangulatfestő költeményt a lélek vidámságáról
és komolyságáról _(Il Allegro és Il Penseroso)_, ennek az erkölcsi
irányzatnak szentelte; férfikorának, munkaerejének legjobb éveit is, sőt
szemevilágát és vagyonát minden tanultságával együtt. A politikai és
vallásszabadság első szószólóinak egyike. Szabadságot kíván a családban
is, hogy az össze nem illő házasfelek – ő hozzá sem volt való első
felesége – elválhassanak. Nem hiába volt író maga is: nincs hatalmasabb
munkája az _Areopagiticá_nál (1644), mely a legtüzesebb védirat a
sajtószabadság mellett. «Majdnem annyi egy könyvet meggyilkolni, mint
egy embert. Aki embert öl, értelmes lényt öl meg, isten képe mását; de
aki megsemmisít egy jó könyvet, magát az értelmet gyilkolja meg». Olyan
világos és erőteljes ez a könyv, hogy mikor, egy század multán, a
franciáknál Mirabeau vívja e harcokat, nem tud jobb fegyvert képzelni
magának, mint ha lefordítja ezt a munkát.
Elgondolhatjuk, mit fog írni a szabadságnak ez a rajongója, mikor a
király megöletése után az államtanács, mint külügyi latin titkárjára, ő
rá bízza, hogy magyarázza meg Európának a királygyilkosság szükséges
voltát. _A királyság és a hivatalok állása_ (1649) csakugyan a népfelség
bibliája. Kegyetlen élvezettel szedi szét porcikáira a Gauden püspök
királyvédő röpiratát, az _Eikon basilik_ét (Királykép), a maga
_Eikonoklastésá_ban (Képromboló, 1649), mely – abban az időben! –
hamarosan 47 kiadást ért. S mikor a holt Károly fia valami Saumaiseből
Salmasiussá tudákosodott francia bérenc íróval megkisérli megvédelmezni
a királyt a _Regia defensio_ban (Királyvédelem), Milton – hogy egész
Európa megérthesse – két latin röpirattal kél védelmére az angol népnek
_(Defensio pro populo Anglicano)_. – Akárcsak ostorral vágná vérig a
királypártiakat, olyan sujtón és kegyetlenül hirdeti, hogy a nemzet
méltán lökött félre útjából egy esküszegő és hazaáruló királyt. Mintha
Rousseaut olvasnók, száz esztendővel Rousseau előtt, olyan
meggyőződéssel látjuk könyvében megírva, hogy a hatalom nem istentől
való, hanem a nép bízza az uralkodóra és hivatalnokaira a közjó
érdekében. E hatalmas szónoklat érdemét csak egy csökkenti: hogy a
_Regia defensio_, amelyet összetör, hitvány és aljas munka volt. Mégis
olyan tűzzel kelt ki ellene s akkora megerőltetéssel dolgozott második
_Defensio_ján (1652) is, hogy végkép elvesztette amúgy is meggyöngült
szemevilágát. De azért tovább dolgozik és izgat; a restauráció küszöbén
s könyvet ír a könnyű és kész módról, hogyan lehet szabad köztársaságot
alapítani.
Cromvell kidőlte után a régi királyi ház mégis visszatért s vele a régi
szolgaság (1660). A puritánokat üldözték; Cromwell holttestét a sírjából
vonszolták ki, hogy a bitóra akasszák. Milton vakon és hallgatva
tengődött. Vagyonának nagy részét elvesztette, háza leégett a londoni
nagy tűzben kis földbirtokát elkobozták. Második felesége, akit egész
lelkéből szeretett, meghalt; a harmadikat elkeserítette a nyomorúság;
leányai rendre eladogatták könyveit a «rongyszedőknek». Csak egy világ
volt nyitva előtte: a képzeleté. De _Comus_ának bájos és vidám jelenetei
elrajzottak az ifjúság álmaival. Sötét és néma lett a rengeteg, melyben
reszkető árnyék fenyegette az eltévedt hajadon lépteit, amint bátyjait
kereste, míg a lombok közt Circe fiának, a repkénykoszorús Comusnak
harsány dorbézolása harsogott; eltüntek a szerelmes istenek és a földi
szűzeket megvédelmező najádok; kialudt a fény és árny játéka a bokrokon.
A játszi mythológia azóta lehiggadt komor puritán theológiává; ő, aki
szonettjeinek is komoly tárgyakat keresett s azokban Cromwellt és
Shakespearet magasztalta, a vallásüldözést kárhoztatta és vakságán
panaszkodott, most a legnagyobb tárgyhoz fordult: az örök jó és rossz
harcához, az ember bűnbeeséséhez. A mennyei seregek és a pokol
fajzatának harcát, a classikus eposzok két ellenség közt végigzúgó hősi,
valósággal homéri harcait nézzük végig az _Elveszett Paradicsom_ (1667,
magyarul Jánosi Gusztávtól) vergiliusi tizenkét énekében; ezek teszik
mozgalmassá az ő poklát és mennyországát, mozgalmasabbá a Dante
szemlélődő ég- és pokol-járásánál. A Danteé egy apokaliptikus
mennyország, hol a lelkek csillagok gyanánt lebegnek, hol visiók
seregelnek s a titokzatos rózsa nyílik; ennél a vak embernél azonban a
képzelet abban találta gyönyörűségét, hogy a földi világhoz hasonlóvá,
olyan reálissá és mozgalmassá tegye az eget, olyan elevenekké, testiekké
az ég és pokol lakóit, aminők a földi emberek. Az ő mennyországa
mintaképe egy jól berendezett földi államnak; van ott dicsének és
vezényszó, fényesre csiszolt fegyver és társzekér. Az ÚR abszolut
uralkodó s abszolut monarchiájának égi seregei ugyanazt a keserves
komédiát játsszák végig ágyúzással és előnyomulásokkal, amelyet idelent
halálig megúntak a Cromwell legényei. Csak egy másik és nagyobb föld az,
tele fáradsággal, bizonytalansággal, előrelátó szónoklatokkal (II.
95–138) és tervekkel. A sátán és népe érdekesebb és szenvedélyesebb.
Pokluk szabad köztársaság; talán ezért sikerült a rajza jobban
Miltonnak. A két hatalom versengése közt állnak az első emberek. Épp
olyan kifogástalan szónokok, mint a menny kormányzója s már is
feltalálták az államrendet és philosophiát csak úgy, mint a
vendégbarátságot.
Igaza van Tainenek – aki különben félreérti Miltont – ez az Ádám
csakugyan Oxfordon át került a Paradicsomba. Bizonyos, hogy vannak
szükséges anachronismusok; ha nem volnának, Ádám egy szót sem szólhatna
vagy legalább nem volna érdemes meghallgatni makogását, de az is biztos,
hogy költő sohasem élt többet e szabadsággal, mint Milton itt.
_Elvesztett Paradicsom_a nem az a könyv, melyet nem kellene elolvasni
mindenkinek: azért fölösleges elmondani tartalmát. Ez úgy sem adhatna
fogalmat érdeméről, anélkül a mély vallásos érzés nélkül, mely minden
sorából kisugárzik. Ez a tárgy – megmondta Goethe – nem költői; nem is
annyira vallásos eposz, mint inkább költői theodicea az egész, egy
különszakadt, kisebb érdemű befejező résszel, a _Visszanyert
Paradicsom_mal, melyben a Megváltó legyőzi a Sátán kisértéseit s példát
ad a rossz leküzdésére. Az első rész azonban a nyomorúságnak a földön
való megöröködésével végződik s egy érzékeny és mélységes léleknek
fájdalomkiáltása. Hogy Milton talán a maga puritán köztársaságát siratja
az elveszett Édenben, hogy nyelvének felséges orgonabúgásában egy
szegényes irodalmi kor tökéletes művészi emlékhez jutott, az az angolok
dolga; de az a fájdalomszó ma is elhat mindőnk lelkébe, az egész
világon; s irójának alakja be van vésve minden nemzetnek a lelkébe.
Nagyobbrészt a költő egyénisége teszi vonzóvá könyvét, nem a könyv kelt
érdeket írója iránt. Az eposzhoz szükséges nagy formáló erő hiányát
eltakarják a lyrai szépségek s a sok gyönyörű tájfestés, mindent pótol a
költő impozáns egyénisége, magát a hatvankét éves embertől nem telő
tüzet és szenvedélyt is.
Egyénisége sok helyütt áttetszik epikai nagy művén. (III. ének.) Ilyen
vonatkozások mélyítik el tragédiájának, _Samson Agonistes_nek tartalmát
és hatását. Ezt a restauráció idején írta. Ő a vak Sámson, aki tűrni
kénytelen a dorbézoló filiszteusok csúfondároskodásait, míg rájok nem
zuhan a tető. De ezt, a Stuartok elűzetését, Milton nem érte meg.
Elkeseredve és szegényen halt meg, ahogy’ utolsó éveit élte. Úgy, amint
Munkácsy képe lelkünkbe véste alakját: a puritánok egyszerű fekete
ruhájában, mellére csüggesztve fejét, mert szeme elé úgy sem rajzol
képeket a napfény; leánya, Deborah, írja a halhatatlan verseket. Az
egész Milton benne van ebben a képben: a gondolatok forrongása hatalmas
homlokán, feje tartásában elmerültsége a maga komoly világába, az
egyszerű szobában és ruhákon egy olyan hazafinak a szegénysége, akinek
vagyonát elkobozták elveiért s egy olyan költőé, aki egy halhatatlan
művel életében mindössze tíz fontot szerzett.