Erzsébet kicsapongó udvara már a királynő életében elkeseredést keltett
országszerte. A polgárság nem érte be az államivá tett anglikán egyház
újításaival, mely megoltalmazta a régi hierarchiát és erkölcsöket,
mindössze a legfőbb hatalmat ruházta át a pápáról a királyra. Tyndal új
bibliafordítása (1547), melyet az eredetiből fordított s Rotterdami
Erasmus latin és Luther német fordításának glossáival magyarázott,
széthordta a német reformáció érzéseit és eszméit Angliaszerte. Az új
hit vértanúi a máglyáról is azt a boldogságot hirdették, melyet a benső
élet tisztasága (puritas) ád. Híveik egészen közelébe áhítoztak az
ó-testamentomnak: a Sabbathot ülték, bibliai neveket viseltek. 1633-ban
még megbüntetik William Prynnet, aki egy pár vendégszerető francia
színésznő erkölcstelensége miatt _Histriomastix_ában minden drámát és
színpadot gyaláz; 1642-ben azonban a parlament I. Jakab háromszori
közbelépése ellenére bezáratja az összes színházakat s megkorbácsolják
és becsteleneknek nyilvánítják a színészeket. Összetörik a templomok
ékességeit és kivágják a májusfákat az egész országban; s ez nem
metaphora. Cromwell köztársasága és protectorátusa (1649–1660) idején
levetik a csipkegallért és színes ruhát; feketében járnak, rövidre
nyiratják hajukat és fahangon beszélnek. Mindenkit megszáll az
istenfélelem. Bacon is írt imádságokat; Cromwell jóslatokat szokott
keresni a Szentírásban s hallucinációk gyötörték, valahányszor
feszületet látott. A közkatonák rendesen zsoltárokat énekeltek az
őrjáraton. Hiába vannak az államegyháznak olyan kiváló emberei, mint
Laud, olyan szónokai, mint Jeremy Taylor (1613–1667), aki akkora úr a
képzeletnek és a kifejezésnek minden gazdagságán, mint kevés költő;
hiába olyan érzelmes és elegáns írói, mint Thomas Fuller (1604–1665): e
korszak legolvasottabb könyve a fanatikus John Bunyan _Zarándok útja_. A
bibliát, Shakespearet és Robinsont leszámítva, nincs ennél népszerűbb
könyv Angliában.
Bunyan (1628–88) szegény üstfoldozó volt, mint az apja. Indulatos és
káromkodó volt gyermekkorában, de egy pár csodálatos eset vallásossá
tette. Egyszer egy vipera az ujjához kapott, de nem harapta meg.
Katona-korában őrszemnek rendelték ki, egy barátja a helyére
kéredzkedett s alig állt oda, megölte egy golyó. Ezekhez hasonló esetek
rajongóvá tették. Látomásai voltak s ha multjára gondolt, testében
érezte az ördög karmait. Húsz éves korában elvett egy szegény leányt,
akinek egész vagyona egy pár vallásos könyvből állott. Ezeket olvasta
éjjelenként a férje s mikor erősnek érezte hitét, prédikálni kezdett.
Ezért tizenkét esztendőre börtönbe zárták, hol vas madárfogókat
iszkábált s a bibliát és a vértanúk könyvét olvasta. Maga is írt:
_Elmélkedések a börtönben_, _A szent város vagy az új Jeruzsálem_ és _Az
én hitvallásom_ a tömlöcben keletkeztek. Legelterjedtebb munkája _A
zarándok útja ebből a világból a másikba_ (The Pilgrim’s Progress from
this World to that Which is to come). Ez a könyv tíz esztendő alatt
(megj. 1679) tízezer példányban kelt el.
Az egész egy álom leírása: keresztény allegoria, melyben az erények és
bűnök szerepelnek emberi formában. A jó Keresztényt kísérjük végig földi
vándorlásain. Elindulva a romlás városából, egyik allegóriát a másik
után éri útjában. Evangelista igazítja a jó útra; társa, Alkalmazkodás,
a Csüggedés mocsarába fullad. Útközben megismerkedik Együgyűséggel,
Restséggel és Elbizakodottsággal meg Betűrágóval és Hízelgővel, mire egy
nagy kastélyba ér, hol Éber, az őr, leányaira, Jámborságra és Okosságra,
bízza. Útját folytatván, egy ördögre, Apollionra bukkan, akit legyőz.
Keskeny úton, lángok között, a Halál árnyékának völgyébe jut. Itt egy
barlangban két óriás lakik: Pogány és Pápa. Mindezek után a Hiúság
városába érkezik, azután a Kétségbeesés hatalmába kerül, aki tőrt és
kötelet ád neki, hogy szabadítsa meg magát bajaitól. Végre mégis fölér a
Boldogság hegyére, honnan már látszik a mennyei Jeruzsálem, csak még egy
mély vizen kell átúszni kapujához; ez a Halál folyója, melyből a lelkek
halandó ruháik nélkül lépnek partra. Mikor Keresztény bement a kapun, a
város úgy ragyogott, mint a nap délben, az utcák merő aranyból voltak s
azokon sokan járkáltak, fejükön koszorúk, kezükben zsoltárok és arany
hárfák, hogy dicséneket énekeljenek. – A künnrekedt allegóriák azonban
túlélik Keresztényt s életök, sorsuk és haláluk felől olvashatni a könyv
második részében.
Bizonyos értelemben egy protestáns vallásos eposz ez, prózai _Divina
Commedia_-féle, mely meghordozza a hivőket a borzalom és kétség útján,
az erények és bűnök közt, a mennyei Jeruzsálemig, vagy Dante nyelvén:
míglen ki nem érünk a csillagokhoz.
Előre láthatjuk, hogy ez az áhítat és komorság megöli a költészetet.
Egyetlen egy szerencsés ember akadt mindössze, akiben nem tettek kárt a
színházak bezárása és a párttusák: John _Denham_ (1615–68). Olyan
szerencsés volt, hogy még 1641-ben előadták egy tragédiáját _(The
Sophy)_, amely ismeretessé tette nevét s később (1643) meleg
hangulatképet festett a _Coopers-Hill_ről, ahonnan elnézi a Themzét, az
óceán legkedvesebb gyermekét, amint anyja ölébe siet. A politika és
vallásos elmélkedés meg-megzavarja szemlélődését, de az egésznek
hangulata egységes és üde marad, noha – Milton _Allegro-_ és
_Penseroso_jával együtt – ez az első hangulatfestő költemény, amely
műfaj Angliában később olyan divatos és népszerű lett. Egyetlen költője
korának, aki ezt a nevet valamennyire megérdemli. Körülte, utána csupa
sivárság. A versköltészetet előbb a színház nyomta el, azután, még
inkább, a puritánizmus komorsága. Shakespeare korában még bőven hajtott
a szonett, Thomas Lodge, William Drummond, Drayton gyűjteményeinek bőven
volt olvasójuk is, de az igazi költészet égi harmata csak kevesen
csillogott e szóvirágok közül. A költészet legtöbbjüknél puszta
rím-esztergályozás, mellyel Samuel Daniel a Yorkok és Lancasterek
küzdelmét cifrázza ki, Warner Anglia történetét, Drayton (1563–1631)
pedig a _Polyolbion_ harminc énekében hazája egyes grófságainak
leírását. Még élnek a Spenser hagyományai; George Wither (1588–1667) és
William Browne (1590–1645) pásztorregényeket és eclogákat írnak,
Fletcher Phineas áthozza Itáliából a halászverseket. De a nagyobb tért
itt is ó-testamentomi alakok népesítik be. Francis Quarles (1592–1644)
egy pár pásztorvers mellett Jónás, Eszter, Jób történetét foglalja
versbe.
Alig van, még az udvari pártiak közt is, aki szerelmi verseket írna.
Robert Harrick (1611–1674) kedves, anakreoni könnyedségű verseit,
William Habington, Richard Lovelace (1614–58) szerelmes sóhajait, John
Suckling népies kísérleteit beissza a vallásos és tudákos versek
sivataga. A kor asszúsága és fanyar életközönye kiapasztja a költői
képzelődés friss patakját. Meggyőződés és szív nélkül verselnek. John
Donne (1573–1631) katholikus korában Mária-énekeket és legendákat ír,
kitérése után keserű szatirákat. Edmund Waller (1605–87) előbb Cromwellt
magasztalja s halálát könnyárral siratja el; azután II. Károly és II.
Jakab udvarába szegődik. E rímkovácsok közt még Cowley Ábrahámnak
(1618–67) volt valamelyes tekintélye, de ma már őt is végkép elfeledték,
ámbár sokfelől megostromolta a hírt és halhatatlanságot. Két
színdarabját, a _The Guardian_t és a _Naufragium Joculare_t előadták a
cambridgei egyetemen, az elsőt Károly (II.) királyfi előtt. Írt ódákat
Pindaros és Horatius modorában, többek közt Jézsaiásról és az egyiptomi
csapásokról; eposzba fogott Dávid királyról s hat énekes tankölteményben
vette sorra a növényeket. A benső forrongás, a korszak lelke nincs meg
ezekben az írókban, azt mások fejezték ki; vallásos rajongását és hívő
buzgalmát Bunyan, érzelmeit és eszméit pedig Milton, akinek életében
benne van a puritánizmusnak egész története is.