_Carter, Paterson és t._
_Murray Minna naplója._
_Augusztus 18._
Ma boldog vagyok és itt irok a temetőben kedvenc helyünkön ülve. Lucy
sokkal jobban van. Az elmult éjjel jól aludt és egyetlen egyszer sem
zavart föl álmomból. A rozsás pir mintha vissza kezdene térni szép
arcába. Jó kedvü, telve élettel és pajkossággal. Az a beteges
zárkózottság mintha teljesen elhagyta volna és ő épp most emlékeztetett
arra a rettenetes éjszakára, a mikor itt találtam alva. A mint beszélt,
tréfásan veregette a cipője sarkát, a lapos sirkőhöz mondván:
– Szegény kis lábaim, akkor bezzeg nem csináltak ilyen zajt! Szegény jó
öreg barátunk ha élne, erre bizonyosan azt mondta volna, hogy azért nem,
mert féltem, hogy Gyuricát, a ki itt nyugszik, fölverem álmából.
Minthogy ilyen közlékeny hangulatban volt, kérdeztem tőle, hogy
álmodott-e valamit akkor éjjel. Mielőtt felelt volna, kissé tünődve
huzta össze a homlokát és azután félig álmodozó hangon, mintha csak alig
tudna rá emlékezni, kezdte:
– Nem is tudom, hogy álmodtam-e, az az egész oly igaznak tetszett. Azt
tudom, hogy nagyon vágytam ide erre a helyre jutni, azt nem tudom, hogy
miért, mert nagyon féltem valamitől, azt nem tudom, hogy mitől.
Emlékszem, noha aludnom kellett, arra, hogy az utcákon végig, a hidon
keresztül jöttem. Egy halacska vetette föl magát a vizből és én
lehajoltam, hogy jobban lássam és hallottam a kutyák vonitását, ugy
tetszett, mintha az egész város tele volna kutyákkal, a kik mind
egyszerre vonitottak, a mig én lassan fölfelé mentem a lépcsőkön. Aztán
homályosan emlékszem valami hosszu sötét alakra, vörös lángoló
szempárral, épp olyannal, a milyent naplementekor láttunk és valami
nagyon édesre és nagyon keserüre egyben ugy körülöttem; aztán mintha
mély zöld vizbe merültem volna és ugy zugott a fülem, mint a hogy
mondják, a vizbefulóké szokott; aztán mintha minden elmult volna tőlem;
a lélek mintha kiszakadt volna a testemből és a levegőben lebegett
volna. Mintha arra is emlékezném, hogy egyszer épp a világitó torony
fölött lebegtem, aztán egyszer csak hirtelen rémület fogott el, mintha
földrengésbe jutottam volna és fölébredve láttam, a mint ráztad a
vállamat. Hamarább láttalak, mintsem éreztelek volna.
Erre kacagni kezdett. Én lélegzet nélkül figyeltem, oly kisértetiesnek
tetszett az egész. Nem is láttam jónak feszegetni a dolgot, hát másra
tereltem a beszédet, és Lucy régi jó kedve azonnal visszatért. Mire
hazaértünk, a fris szellő oly rózsásra festette arcát, hogy édes anyja
nem győzött benne gyönyörködni és nagyon boldog estét töltöttünk együtt.
_Aug. 13._
Öröm, öröm, öröm! Noha nem egészen tiszta öröm. Végre hirt kaptam
Jonathánról. A szegény fiu nagy beteg volt; ezért nem irhatott maga.
Hawkins ur küldte a levelet és oly kedvesen, jóságosan irt hozzá. Holnap
indulok utnak, hogy ápolni segitsem Jonathánt, ha kell és hogy haza
hozzam magammal. Hawkins ur azt irja, hogy legjobb volna, ha mindjárt
odakünn megesküdnénk. A jó ápoló testvér levelét könnyeimmel öntöztem és
a keblembe rejtettem. Az utam iránya meg van határozva és málhám kész.
Nem irok többet – a többit Jonatánnak tartogatom – a férjemnek fogom
elmondani.
_Levél, Ágota testvér a budapesti szt. József kórházból Murray Minna
kisasszonynak._
_Augusztus 12._
Kedves kisasszony!
Harker Jonathán ur kivánságára irok – a ki maga nem elég erős arra hogy
irjon, noha – hála érte patrónusunknak, szt. Józsefnek – a javulás utján
van. Majdnem teljes hat hete, hogy ápolás alatt van, heves agylázban
szenvedett. Kért, hogy kegyedet változatlan szerelméről biztositsam és
adjam tudtára hogy a mai postával Hawkins urnak is iratott velem
levelet, a melyben bocsánatot kér akaratlan késedelmeért és tudtára
adja, hogy rá bizott ügyét befejezte. Még néhány heti üdülésre szorult a
hegyek között levő szanatóriumunkban és csak ekkor térhet haza. Kér,
hogy azt is irjam meg, hogy nincsen elegendő pénze, pedig hogy szeretné
megfizetni az itt nyert ápolást, ne hogy egy nálánál szegényebbet
foszszon meg az esetleges istápolástól.
Fogadja kedves kisasszony őszinte rokonérzésem kifejezését és áldásomat.
_Agota nővér._
_U. I._ Betegem álomba merült és én fölbontom a levelet, hogy még
valamit megmondjak önnek. A betegtől tudom, hogy önök nemsokára férj és
feleség lesznek. Áldásom mindkettőjükre! A vőlegényét valamely rettentő
rázkódás érte – ezt az orvos mondja – és deliriumában az őrjöngései
borzalmasak voltak. Farkasokról, méregről, vérről, kisértetekről,
démonokról és nem is merem mondani, hogy mi mindenről beszélt. Nagyon
gondosan őrizze őt jó ideig minden efféle izgalomtól; az ilyen betegség
nyomai nem egyhamar tünnek el. Már rég irtunk volna, de semmit sem
tudtunk barátairól és semmi sem volt vele, a mi nyomra vezethetett volna
bennünket. A kolozsvári vonaton érkezett és az ottani állomásfőnök azt
mondta a kalauznak, hogy ott az állomásra rohanva, jegyért orditozott, a
melyen haza mehessen. Annyit láttak parancsoló heves modoráról, hogy
angol, hát adtak neki jegyet a legtávolabb állomásra, a meddig az a
vonat ment.
Meg lehet róla győződve, hogy jól gondját viseljük. Minden szivet
megnyert szelidsége és kedvessége által. Most már elég jól érzi magát és
nem kétlem, hogy néhány hét mulva teljes lesz a gyógyulása. De gondosan
vigyázzon rá, hogy semmi izgalom ne érje. Remélem, hogy a jó Isten és
Szt. József még sok-sok boldog évvel fogja önöket megáldani.
_Seward dr. naplója._
_Augusztus 19._
Különösen és hirtelen változás Renfieldben az elmult éjjel. Nyolc óra
tájban kezdett izgatott lenni és körül szaglászni mint egy vadat
csapászó kopó. A segédorvost meglepte a modora és tudva, hogy mennyire
érdeklődöm iránta, beszélgetésbe akart vele eredni. Betegem rendesen
nagyon tiszteletteljes, néha szinte alázatos még az ápoló iránt is; de
az éjjel azt mondja emberem, hogy roppant gőgösen viselkedett. Szóba sem
akart vele állni. Mindössze annyit mondott neki: – Nem akarok magával
beszélni: maga most már számba sem jöhet. A mester közeledik.
Az orvos azt hiszi, hogy a vallásos rajongás egy neme lepte meg. Ha ez
igaz, ekkor résen kell lennünk, mert egy izmos, erős férfiu – egyesült
emberölő és vallásos mániával – nagyon veszedelmessé válhatnék. Az
összetétel rettenetes. Este kilenc órakor magam is meglátogattam. Velem
szemben is épp ugy viselkedett, mint az ápolóval. Fönséges nagyzásában
nem birt semmi különbséget sem tenni köztünk. Csakugyan, mintha vallásos
őrület lepte volna meg, nemsokára azt fogja hinni, hogy ő az
Atyauristen. Egy félórán keresztül, ha nem tovább, Renfield mind
izgatottabb lett. Én nem árultam el, hogy figyelem, de azért szorosan
szemmel tartottam. Egyszer csak hirtelen azt a ravasz kifejezést láttam
a szemében, a mely mindig elárulja, hogy az őrültnek valamely uj ötlete
támadt és vele a fej- és hátnak azt az alamuszi tartását, a melyet az
őrülteket ápolók oly jól ismernek. Egészen megnyugodott, ment és az ágya
szélére ült, az ürbe bámulva fénytelen szemével. Én tudni szerettem
volna, hogy közönye tetetett-e, vagy igazi és a kedvenceit hoztam szóba,
olyan tárgy, a mely rendesen azonnal felköltötte érdeklődését. Eleinte
nem is felelt, végre türelmetlenül csak annyit mondott:
– A fránya hordja el őket! Egy szikrányit sem törődöm velük!
– Micsoda? – mondtam én – csak nem akarja velem elhitetni, hogy nem
törődik a pókjaival. (Mert most ismét a pókok a kedvencei.) Erre ő
rejtélyesen felelt:
– A menyasszonyt várók szeme is a nyoszolyó lányokban gyönyörködik; de
mihelyt megjelent a menyasszony, minden szem csak ő vele telik meg.
Nem akarta magát kimagyarázni és csökönyösen az ágya szélén maradt ülve
mindaddig, a mig nála voltam.
Nagyon fáradt vagyok az éjjel és levert. Mindig csak Lucyra gondolok és
arra, hogy milyen másképpen lehetett volna minden. Ha nem fogok
elaludni, chloral – a modern Morpheus segitsen rajtam. De vigyáznom
kell, nehogy szokássá váljék nálam. Nem, ma éjjel nem fogom használni!
Lucyra gondolok és nem akarom azzal megbecsteleniteni, hogy ezzel
kapcsolatba hozzam. Ha kell, hát inkább álmatlanul fogom tölteni az
éjszakát.
Örülök az elhatározásnak; még jobban örülök annak, hogy meg is maradtam
mellette. Egy darabig forgolódtam az ágyban, kétszer Hallottam az órát
ütni, a mikor a fölügyelő azzal küldte hozzám az éjjeli őrt, hogy
Renfield megszökött. Magamra kapkodtam a ruhámat és rohantam le –
betegem sokkal veszedelmesebb egyén, hogysem sokáig kószálni hagyjuk.
Sajátságos ötletei veszedelembe dönthetnék azokat, a kiket sorsa utjába
sodor. Az ápoló már várt. Azt mondta, hogy alig tiz perce még látszólag
nyugodtan látta őt aludni az ágyában, a mikor az ajtón alkalmazott
figyelőn keresztül benézett. Figyelmét az ablakráma kifeszitésének zaja
vonta ismét vissza. Mire az ajtóhoz ért, már csak a lábait látta az
ablakon eltünni és azonnal értem küldött.
A beteg nem mehetett messze, mert csak hálóruha volt rajta. Az ápoló azt
gondolta, jobb lesz az ablakból meglesni, merre veszi utját a szökevény,
mert mire az ajtónak kerülne, eltévesztené szem elől, annál sokkal
vastagabb ember volt, hogysem az ablakon keresztül mászhatott volna
utána. Én elég vékony vagyok, hát az ápoló segitségével kimásztam az
ablakon és lábbal lefelé ereszkedtem le. Minthogy csak néhány lábnyira
voltam a talajtól, baj nélkül értem le. Az ápoló mondotta, hogy betegünk
balra fordult, aztán egyenes irányt vett, hát oly gyorsan, a hogy csak
birtam, szaladtam arrafelé. A mint a kert fáin kivül jutottam, egy fehér
alakot láttam a magas falat megmászni, mely kertünket a szomszédos
elhagyott épülettől elválasztja.
Rögtön visszafutottam megmondani a fölügyelőnek, hogy három-négy jó
markos legényt inditson azonnal utánam Carfax udvarára, arra az esetre,
ha barátunk veszedelmessé válnék. Magam létrát fogtam és a falra mászva
leugrottam a tulsó oldalon. Láttam Renfieldet épp a ház tulsó szögletén
eltünni, hát utána iramodtam. A házat megkerülve, ismét láttam őt, az
ódon kápolna vaspántos tölgyfa ajtajához lapulva. Mintha valakinek
beszélt volna, de nem mertem olyan közel menni, hogy halljam, hogy mit
mond, ne hogy elriaszszam és elillanjon.
Mert rajzó megvadult méheket könnyebb üldözőbe venni, mint egy csupasz
őrültet, a kire ráért a szökés mániája! Néhány perc mulva azonban
észrevettem, hogy ő nem vesz tudomást semmiről sem, a mi körülötte
történik, hát megpróbáltam közelebb huzódni hozzá, annál inkább, mert
embereim is átjöttek már a falon és elzárták az utját. Hallottam a mint
a következőket mondta:
– Itt vagyok, hogy a parancsolatod szerint cselekedjem Mester. A
rabszolgád vagyok és te meg fogsz engem jutalmazni, mert hiven foglak
szolgálni. Imádtalak régóta a nagy távolban. Most hogy közel vagy, várom
a parancsaid és te nem fogsz engem mellőzni drága Mester, a mikor a jó
dolgok fölosztásának kerited sorát – ugy-e nem?
Mégis csak önző egy vén koldus a fickó. Az osztalékra gondol akkor is, a
mikor az Ur jelenlétében képzeli magát. Mikor körülfogtuk, verekedett
mint egy tigris. Iszonyu ereje van és igazán sokkal jobban hasonlitott
vadállathoz, mint emberhez. Soha eddig nem láttam őrültet a dühödtségnek
ilyen fokozatában; és remélem, hogy azután sem fogok. Szerencse, hogy
ilyen jókor kitapasztaltuk az erejét és veszedelmességét. Ilyen erővel
és elszántsággal rettenetes dolgokat müvelhetett volna, ha szerencsésen
el nem fogjuk. Most már jó helyen van. Még Lucifer maga sem igen tudna
kiszabadulni abból a kényszer zubbonyból, a mit ráhuztunk és a
kárpitozott szoba falához is hozzá láncoltuk. Az üvöltése néha
borzadalmas, de még szörnyüségesebb az elhallgatása, mert minden
mozdulata és nézése halált jelent.
Épp most ejtette ki az első összefüggő szavakat:
– Türelmes leszek Mester. Már jön, jön, jön!
De már erre én is eljöttem. Izgatottabb voltam, hogy sem alhattam volna,
de ez a napló lecsillapitott és érzem, hogy most már fogok aludni.