_Murray Minna naplója._
_Ugyanaz nap este 11 órakor._ – Oh! be fáradt vagyok. Ha keményen föl
nem tettem volna, hogy mindennap följegyzem élményeimet, hát ma ugyan ki
nem nyitnám a naplómat. Remek sétát tettünk, Lucy nemsokára egészen
fölvidult, a mit egy pár jó indulatu tehénnek köszönhetek, a kik
barátságosan közeledtek felénk az egyik legelőn, de a kik elől mi
eszeveszett futásnak eredtünk ijedtünkben. Azt hiszem, hogy a gyáva
ijedelem minden egyebet kivert a fejünkből és friss jókedvvel teáztunk
meg egy ósdi kis fogadóban, jó messze a várostól. Ozsonna után hazafelé
indultunk, sokszor meg-megállva, szivünkben folytonos rettegéssel a vad
bikáktól. Lucy alaposan elfáradt és siettünk nyugalomra térni. Lucy
alszik és csöndesen szedi a lélekzetet. A rendesnél is rózsásabb szinben
van és oly csodálatosan bájos. Oly boldognak érzem magamat, mert látom,
hogy mennyire gyarapodik; azt hiszem, hogy annyira megerősödött, hogy
már az alvajárást is elhagyja. Tökéletesen boldog volnék, ha hirem volna
Jonathán felől… Az Isten tartsa és óvja meg őt.
_Augusztus 11-dikén_ reggel 3 órakor. – Ismét a naplómmal vagyok. Már
nem bánt az álom, hát jobb, ha irok. Sokkal izgatottabb vagyok, hogysem
alhatnám. Oly borzasztó kalandunk volt, oly kétségbeejtő. Alig fejeztem
be este naplójegyzeteimet, azonnal elaludtam… Egyszer csak hirtelen és
teljesen fölébredek, felülök, nyomasztó félelemmel a szivemen és az
ürességnek, pusztaságnak sajátságos érzetével körülöttem. A szoba sötét
volt, Lucy ágyát nem láthattam, hát keresztül lopóztam a szobán és
tapogatva kerestem őt. Az ágy üres volt. Gyufát gyujtottam és láttam,
hogy Lucy nincs a szobában. Az ajtó be volt téve, de nem volt bezárva,
mint a hogy lefekvéskor hagytam. Az édes anyját nem mertem felkölteni,
mert ugyis nagyon beteges és az utóbbi napokban a rendesnél is
rosszabbul volt, hát egy két darab ruhát kapkodtam magamra, hogy magam
lássak utána. Mikor már az ajtónál voltam eszembe jutott, hogy a
ruháról, a mit felöltött, tán rájöhetnék, hogy hol keressem, ha csak
pongyolát vett, tán nem hagyta el a házat, ha nappali ruhát, akkor a
kertben lehet. Mind a kettö, a pongyola is, a nappali ruha is helyükön
lógtak. Hál’ Istennek gondoltam magamban, nem lehet messze, mert csak a
hálóruhája van rajta. Leszaladtam a lépcsőn és benéztem a nappaliba. Ott
nem volt! Sorra benéztem minden üres szobába, folyton növekedő,
dermesztő félelemmel szivemben, sehol sem találtam. Végre az utca
ajtóhoz értem és nyitva találtam. A kilincs bámulatomra nem volt
becsattanva. A cselédek pedig rendesen igen gondosan be szokták az ajtót
zárni, hát félni kezdtem, hogy Lucy ugy a hogy volt, elhagyta a házat.
Nem volt időm a megfontolásra, egy mindent elhomályositó vad félelem
kergetett. Fölkaptam egy nehéz, nagy sálkendőt és kirohantam. Az óra
egyet ütött, mikor az utcára értem és egy lelket sem láttam. Végig
futottam a villasoron a kikötőig, de nyoma sem volt a fehér alaknak, a
kit kerestem. A kikötőgátra érve, a kikötőn keresztül, a keleti
sziklamagaslat felé tekintettem, abban a reményben – vagy félelemben –
magam sem tudom, hogy melyik volt erősebb, hogy Lucyt kedvenc helyünkön
látnám meg. Ragyogó teli hold volt, nehéz fekete futó felhőkkel, a
melyek az egész tájat folyton váltakozó fény és árnyképekkel boritották.
Egy vagy két percig semmit sem láthattam, mert egy felhő árnya a
templomot és egész környéket homályba boritotta. A mint a felhő odébb
huzódott, először is az apátság romjait láttam föltünni, aztán
lassan-lassan a régi templom és a temető is belekerültek a keskeny futó
fénysávba, a mely élesen világitott meg mindent. Bármit vártam is, nem
csalódtam, mert ott, kedvenc ülő helyünkön, a hold ezüstös fénye egy
hófehér pihenő alakra esett. A gyorsan uszó felhő nem engedte, hogy
sokat lássak, mert az árnyék majdnem nyomon követte a fényt; de mégis
ugy tetszett, az ülés mögött, a melyen a fehér alak fénylett, valami
sötét alak is föléje hajolt. Hogy mi lehetett, ember-e vagy állat, azt
nem tudtam volna megmondani; nem vesztegettem egy pillanatot sem, végig
szaladtam a kikötőn és keresztül a halpiacon a lépcsőzet följáratához,
mert ez volt a keleti sziklapart egyetlen utja. A város mintha kihalt
volna, egy lélekkel sem találkoztam, a minek nagyon megörültem, mert nem
szerettem volna, ha valaki szegény Lucyt ilyen állapotban látja. Az idő
és távolság végtelennek látszott, térdem remegett és lélekzetem
szakadozott, a mig az Apátsághoz vivő számtalan lépcsőn fölfelé
igyekeztem. Gyorsan kellett járnom, noha ugy tetszett, hogy lábaim
ólomból valók és minden forgám be van rozsdásodva. Mikor már majdnem
fölértem, jól láttam a padot és a fehér alakot rajta, mert már elég
közel voltam ahhoz, hogy a homályban is lássak. Bizonyos, hogy állt
mögötte valami, hosszu fekete, a padon félig hátra hanyatló fehér alak
fölé hajolva. Én rémületemben kiabálni kezdtem: Lucy! Lucy! és az a
valami fölemelte a fejét és onnan, a hol voltam, egy fehér arcot és
vörös lángoló szemeket láttam. Lucy nem felelt és én a temető
bejáratához szaladtam. A mint beléptem, a templom közém és a pad közé
került és egy pillanatra elvesztettem Lucyt szem elől. Mire ismét
megláttam, a felhő elhuzódott és a hold fényesen világitott, hogy
egészen jól láthattam Lucyt, a mint a padon hátrahanyatlott, a feje a
pad támláján pihent. Egészen egyedül volt és egyetlen élő lénynek nyomát
sem láttam a közelben.
Mikor föléje hajoltam, láttam, hogy még mindig alszik. Az ajka szét volt
nyitva és lélekzetét nem a nála megszokott halk, csöndes módon szivta,
hanem nehezen, mélyen zihálva szakadt föl kebléből, mintha minden
lélegzetvétellel tele akarná szivni a tüdejét levegővel. Mikor közel
értem, álmában fölemelte a kezét és hálóruhája gallérját szorosabbra
huzta a nyaka körül. A mint igy tett, kissé megrázkódott, mintha a
hideget érezné. Én rádobtam a meleg nagykendőt és jól beleburkoltam, jó
szorosra huzva a nyaka körül, nehogy meghüljön ruhátlan állapotában. Nem
mertem hirtelen fölkelteni azért, hogy a kezeim szabadon maradjanak és
támogathassam őt, a kendőt egy jó hosszu kapcsos tüvel tüztem össze a
nyakán; de ijjedtemben, vagy siettemben aligha ügyetlenül meg nem
szurtam szegényt, mert egy kis vártatva, a mint a lélegzete kissé
könnyebbült, a kezét ismét a torkához emelte és nyögött. Mikor már jól
bepólyáztam és a cipőmet is a lábára huztam, lassan elkezdtem
költögetni. Eleinte meg sem érezte, de lassan, fokozatosan nyugtalanabb
lett az álma, nyögött és közbe-közbe sóhajtott. Végre már félni kezdtem,
hát erősebben megráztam, mire fölnyitotta szemét és teljesen fölébredt.
Nem lepte meg egy csöppet sem, hogy engem látott és nem is vette
mindjárt észre, hogy hol vagyunk. Lucy ébredése mindig igen bájos és
noha ezuttal át volt fázva és megijjedt, a mint látta, hogy ruhátlanul
és a temetőben van éjnek idején, nem vesztette el szelid kedvességét.
Kissé remegett és belém kapaszkodott; a mikor hivtam, hogy jőjjön velem
haza, egy gyermek engedelmességével, szó nélkül fölkelt. A mint
elindultunk, a kavics sértette a lábamat és Lucy észrevette, hogy
fölszisszentem. Azonnal megállt és mindenáron vissza akarta adni a
cipőmet, de persze nem hagytam.
A szerencse kedvezett és haza jutottunk, a nélkül, hogy egy lélekkel
találkoztunk volna. Csak egy izben láttunk egy nem egészen józannak
látszó embert előttünk az utcán keresztül menni; de mi elrejtőztünk egy
kapu aljában, mig ő el nem tünt egy mellékutcában.
A szivem olyan hangosan dobogott, hogy némelykor azt hittem, hogy el
kell ájulnom. Telve voltam aggodalommal Lucy miatt, nem csak az
egészségét féltettem, de a jó hirnevét is, ha kitudódnék ez a dolog.
Mikor hazaértünk és megmostuk a lábunkat és buzgón hálát adtunk az
égnek, lefektettem Lucyt. Mielőtt elaludt volna, kért, könyörgött, hogy
ne szóljak egy szót se senkinek, még az édes anyjának se ez éjjel
alvajárásáról. Eleinte haboztam igéretet tenni, de édes anyja
egészségére gondolva és hogy mennyire nyugtalanitaná ez a dolog, hát
mégis csak megigértem. Remélem, hogy helyesen cselekedtem. Az ajtót
bezártam és a kulcsot a kézcsuklómra kötöttem, igy talán nem fognak még
egyszer háborgatni. Lucy mélyen alszik, a hajnal rózsás pirja ömlik
szerte a tengeren…
_Ugyanaz nap délben._ Minden jól megy. Lucy aludt, még föl nem
keltettem. Az éjjeli kaland nem esett kárára, sőt ugy látszik, javára
vált, mert ma jobb szinben van, mint bármikor ezelőtt. Sajnálattal
vettem észre, hogy ügyetlenségemben a kapcsos tüvel megsértettem.
Szerencse, hogy nagyobb bajt nem okozott, mert a torkán egészen
átlyukasztotta a bőrt. Meg kellett valahogy csipnem és átszurnom vele a
laza felsőbőrt, mert két pici piros folt, mint a tü szurásé van rajta, a
hálóinge gallérján pedig egy csöpp vér. Mikor bocsánatot kértem tőle és
aggságoskodtam miatta, Lucy kinevetett és megcirógatott és azt mondta,
hogy nem is érzi. Szerencse, hogy oly parányi a szurás, hát sebhelyet
nem hagyhat.
_Ugyanaznap éjjelén._ Nagyon jól töltöttük a napot. A levegő tiszta, a
nap ragyogó, a tengeri szellő kellemesen hüvös volt. Villásreggelinkkel
kirándultunk egy távoli szép erdőbe. Lucy és én gyalog, Lucy anyja pedig
kocsin. Engem egy kissé busitott a gondolat, hogy mily boldog lehetnék,
ha Jonathán is velünk lehetne. De hisz türelmesnek kell lennem. Este
kitünő zenét hallgattunk a sétatéren, aztán korán lefeküdtünk. Lucy
nyugodtabbnak látszott, mint az utóbbi napokban és csaknem rögtön
elaludt. Az ajtót ismét be fogom zárni és a kulcsot a csuklomra kötni,
mint az elmult éjjel, noha azt hiszem, hogy nyugodtan fog telni az
éjszakánk.
_Augusztus 12._
Várakozásunkban megcsalódtam, mert két izben is arra ébredtem ez éjjel,
hogy Lucy ki akart menni. Még álmában is, mintha kissé haragudott volna,
hogy zárva találja az ajtót és kelletlenül ment vissza az ágyába.
Hajnalban a madarak csiripelésére ébredtem. Lucy is fölébredt és én
örömmel láttam, hogy még jobb szinben van, mint tegnap reggel. A régi
vidámsága is mintha visszatért volna. Mellém furakodott az ágyba és
Arturjáról kezdett beszélgetni; én is elmondtam neki, hogy mennyire
aggódom Jonathan miatt és ő vigasztalni próbált. Egy kicsit mintha
sikerült volna is neki, mert noha a részvét nem változtathat az ember
baján, mégis csak elviselhetőbbé teszi.
_Augusztus 13._
Egy nyugodt nappal több és lefekvés ismét csuklómra erősitett kulcscsal.
Éjjel ismét fölébredtem és Lucyt ülve találtam az ágyában, alva, ujjával
az ablakra mutatva. Én csendesen fölkeltem, félre huztam a függönyt és
kitekintettem. Ragyogó holdvilág volt, csendes szép nyugodt éjszaka
terült a földre és tengerre, kimondhatatlan szépségben. Köztem és a
holdvilág közt egy óriás denevér röpködött, nagy köröket irva le, hol
közeledve, hol távolodva. Egyszer-kétszer egészen közel jött az
ablakhoz, de valószinü, megijjedt tőlem és átrepült a kikötőn az apátság
felé. Mikor visszafordultam az ablaktól, Lucy már feküdt és csendesen
aludt. Egész éjjel nem mozdult többet.
_Augusztus 14._
A régi temetőben rendes helyünkön töltöttük az egész napot, irva,
olvasva. Lucy épp ugy megszerette ezt a helyet, mint én magam, és alig
lehet hazacsalni villásreggelire és ebédre. Ma délután furcsa
megjegyzést hallottam tőle. Mikor estefelé hazajöttünk, a lépcsők
tetején, mint rendesen, most is megálltunk egy percre, a remek
kilátásban gyönyörködni. A nyugvó nap épp a hegylánc mögé csuszott és
vörös fényével elárasztotta az apátságot és a régi temetőt a padunkkal
is rózsás fénybe vonta. Egy pillanatig némán bámultunk, egyszer csak
Lucy suttogva, mintha csak magának beszélne, megszólalt:
– Ismét az ő vörös szemepárja! Most is épp ugyanaz. – Ez olyan furcsán
hangzott, minden apropos nélkül, hogy szinte megrettentett. Kissé oldalt
fordultam, hogy jól lássam Lucyt, a nélkül, hogy észrevegye és láttam,
hogy ugy áll ott, mintha félálomban volna, különös tekintettel a
szemében, a melyet nem birtam megérteni, nem szóltam, de tekintetének
irányát követtem. Mintha kedvenc helyünket nézte volna, a melyen egy
sötét alak ült egyedül. Egy kissé magam is megrettentem, mert egy
pillanatig ugy tetszett, mintha az idegennek nagy tüzes szeme volna, de
a következő pillanatban szétfoszlott az illuzió. A nyugvó nap vérvörös
fénye tükröződött a kedvenc padunk mögött levő templom ablakaiba és a
mint a nap letünt, a verőfénye épp ugy változott, mintha bolygó tüz
volna. Én Lucy figyelmét a sajátságos látványra irányoztam és ő
megrázkódva tért magához, de levert maradt; lehet, hogy az itt fönt
töltött rettenetes éjszaka jutott eszébe. Soha sem emlitettük még egymás
közt sem; hát most sem szóltam. Hazamentünk ebédelni, Lucynek fájt a
feje és korán lefeküdt. Én megvártam, mig elaludt, aztán egy kis
magányos sétára indultam, Jonathánra gondolva. Mikor hazafelé jöttem,
fényes holdvilág volt és noha a villasornak az a része, melyen laktunk,
árnyékban volt, mindent jól lehetett látni, fölnézek az ablakunkra és
Lucy fejét látom kihajolva rajta. Azt hittem, hogy engem vár, hát
kivettem a zsebkendőmet és integettem neki. Nem vette észre és nem
mozdult. A holdvilág épp ekkor került át a sarkon és fénye az ablakra
esett. Ekkor láttam, hogy Lucy feje az ablakpárkányán fekszik és a szeme
le van hunyva. Mélyen aludt és mellette, a párkányon ült valami, a mi
egy jókora madárhoz hasonlitott. Megijedtem, hogy meg talál hülni, hát
fölszaladtam a lépcsőn, de mire a szobába értem, már ballagott vissza az
ágya felé, még mindig mélyen alva és nehezen szedve a lélegzetét; a
kezét a torkán tartotta, mintha a hideg ellen akarná védeni.
Nem keltettem föl, csak jól betakartam; gondom volt rá, hogy az ajtó és
ablak jól be legyenek csukva.
Lucy oly édes, a mikor alszik, de sápadtabb mint rendesen és olyan
mélyen gyürüs a szeme, a milyennek még soha sem láttam. Félek, hogy
gyötrődik valamin, bár ki tudnám találni, hogy min.
_Augusztus 15._
Később keltünk mint rendesen. Lucy nagyon kimerült és bágyadt volt és
nagyon sokáig aludt. Reggelinél kellemes meglepetés várt ránk, Artur
édesatyja jobban van és siettetni óhajtja a fiatalok esküvőjét. Lucy el
van telve boldogságával. Az édesanyja szomoru is vig is egyszerre.
Később, napközben, megvallotta nekem az okát. Busul, hogy meg kell
válnia egyetlen leányától, de másrészt örül, hogy lesz, a ki gondját
viselje. Szegény, édes öreg néni! Megvallotta nekem azt is, hogy halálra
van itélve. Lucynek nem mondta meg és velem is megigértette, hogy
megőrzöm titkát; az orvos tudtára adta, hogy napjai megszámlálvák;
szivbajos; a legjobb esetben is már csak hónapokig élhet, de bármely
hirtelen fölindulás minden pillanatban véget vethet életének. Ah, mily
okosan tettük, hogy eltitkoltuk előtte Lucy borzasztó kirándulását
alvajárása közben.
_Augusztus 17._ Két teljes napig egy sort sem irtam a naplómba. Nem volt
kedvem hozzá. Mintha valamely titokzatos, kisérteties lepel borulna
boldogságunkra. Semmi hir Jonathánról és Lucy mintha napról-napra
gyöngülne, mig az édes anyja szemlátomást közeledik a vég felé. Nem
értem Lucy csodálatos hervadását. Jól eszik, jól alszik és élvezi a
friss levegőt, de azért arca rózsái haloványulnak és gyöngébb és
bágyadtabb lesz napról-napra, éjjel pedig hallom, hogy csak ugy kapkod
levegőért. Az ajtó kulcsát mindig a csuklómra kötve tartom éjjel, de
Lucy fölkel, a szobában járkál és a nyitott ablakba ül. Mult éjjel, a
mikor fölébredtem, látám, hogy kihajol az ablakon és mikor föl akartam
kelteni, nem ébredt föl, el volt ájulva. Mire magához téritettem, oly
gyönge volt, mint a viz és csöndesen sirdogált, közbe-közbe keservesen
zihálva és küzködve lélegzetért. Mikor kérdeztem, hogy mint jutott az
ablakba, a fejét rázta és elfordult. Remélem, hogy nem annak a
szerencsétlen kapcsos tünek a szurásától beteg. Megnéztem a torkát, a
mint aludt és láttam, hogy a parányi sebek még most sincsenek
begyógyulva. Még mindig nyitva vannak és mintha nagyobbak volnának, mint
eleinte, a szélük körül meg sárgásfehérek. Olyanok, mint egy fehér pont,
piros középponttal. Ha egy-két nap mulva be nem gyógyulnak, nem
nyugszom, mig meg nem mutatjuk az orvosnak őket.
_Levél, Billington F. és fiai ügyvivők Whitby-ben Carter, Paterson és A.
uraknak Londonban._
_Aug. 17._
Tisztelt uraim!
Van szerencsénk az Északi vasut vonalán utnak inditott szállitmány
jegyzékét idezárva átküldenünk. A szállitmány megérkezése után azonnal
Carfax-ba küldendő. A ház jelenleg üresen áll, idecsatolva küldjük a
kulcsokat, a melyek mind számozva vannak.
A ládákat – szám szerint ötvenet – a melyekből a teljes szállitmány áll,
a házhoz tartozó részben romba dőlt régi kápolnában kell elhelyeztetni,
a mely az idecsatolt épület tervrajzán „A“-val van jelezve. A
szállitmányt a ma esti 9 órai vonattal inditjuk utnak, holnap délután 4
óra 30 perckor érkezik Londonba. Minthogy megbizónk sulyt fektet a gyors
szállitásra, kérjük önöket, hogy a mondott időben készen várjanak a
fuvarosok a Kings-Cross-i állomásnál, hogy azonnal rendeltetési helyükre
szállitsák a ládákat. A kulcsokat kérjük a bejárat csarnokában hagyni, a
hol is a tulajdonos, a kinek külön kulcsa van a főbejárathoz,
megtalálhatja őket.