_A Dailygraph aug. 8-diki számából kivágva. Murray Minna naplójába
ragasztva_.
(Tudósitónktól.)
_Whitby._
Egyikét a legnagyobb és leghirtelenebb viharoknak éltük át itten,
sajátságos és a maga nemében páratlan események közt. Az idő
meglehetősen fülledt volt, a mi, tekintve hogy augusztus hónapját éljük,
nem tünt föl senkinek sem. A szombat este még szebb volt, mint rendesen
és a hajók alig győzték a kirándulókat Whitby környékére szállitani. A
szép idő délutánig nem változott, csak akkor vették észre a magaslaton
lévő temetőben őgyelgők, a kik messze elláthattak – északnak és keletnek
– a felhők tornyosulását északnyugaton. A szolgálatot tévő révfölügyelő
azonnal jelentést tett az idő változásáról és egy öreg halászember, a ki
félszázadnál tovább figyelte az időjárást, határozottan megjövendölte a
vihar jövetelét. A nap nyugtát miriád felhő kisérte minden elképzelhető
szinben, tüzes piros, rózsaszin, zöld, lila és aranysárga változatokban
ragyogva. Imitt-amott nem nagy, de sürü tömegeivel a mélységesen fekete
felhőknek. A könnyü szél estefelé teljesen elállt és éjfél felé oly
csendes, oly fülledten forró volt a levegő, a milyen csak égi háboru
előtt szokta az érzékeny-idegzetü embereket bántani. A tengeren nem igen
láttunk világot, mert a halászbárkák legtöbbje korán hazasietett. Az
egyetlen hajó a szemhatáron egy idegennek tetsző könnyü két árbocos
volt, a mely összes vitorláit kifeszitve látszólag nyugat felé
iparkodott. A hajó tisztjeinek vakmerősége, vagy tudatlansága képezte a
szikla magaslaton sétálók beszédtárgyát, a mig a hajót csak látták;
igyekeztek is jelzésekkel megértetni vele, hogy a fenyegető
veszedelemmel szemben siessen a vitorláit behuzni, de hiába.
Még az est leszállta előtt is látták a hajót, laza vitorlákkal gyengén
inogni a tenger lassu hullámzásában.
Kevéssel tiz óra előtt a levegő oly nyomasztóvá és a csönd oly áthatóvá
lőn, hogy egy bárány bégetését a mezőn és egy kutya ugatását a városban
tisztán meg lehetett hallani. A kikötőben játszó zenekar élénk melodiája
sértő hangzavarnak tetszett a természet nagy csöndjének harmóniájában.
Kissé éjfél után különös hang szállt felénk a tenger felől és a fejünk
fölött a levegőben sajátságos elhaló lassu zugás hallatszott.
Aztán hirtelen minden előkészület nélkül kitört a vihar. Hihetetlen
gyorsasággal megváltozott a természet egész látóképe. A hullámok
dühödten emelkedtek magasra, egyik keresztül gázolva a másikon, mig
nehány pillanat alatt az imént még ólomszerü tenger egy bömbölő mindent
elnyelő szörnyeteggé vált. Fehér tarajos hullámok őrült futással
rohantak végig a sima homokon és verték magukat a partot védő sziklákba;
mások a gáton törtek meg, habos tarajukat a világitó tornyok lámpásáig
dobva. A szél menydörgéshez hasonlóan zengett és oly erővel fujt, hogy
még a férfiak is alig tudtak megállni lábukon, vagy megkapaszkodni a
kikötőt védő láncokba. A veszélyt fokozta és sokszorositotta a tengerről
felénk szálló ködfelhők szakadozott tömege, a mely fehér nedves tömör
felhőkben huzódott kisértetiesen a partnak. Oly nedves, hideg, nyirkos
volt ez a felhő tömeg, hogy egy kis megerőltetéssel azt hihette volna az
ember, hogy a tengerbe veszettek szellemei érintik nyirkos halotti
kezükkel élő testvéreiket és bizony sokan megborzadtak, a mint a tapadó
felhők elhuzódtak mellettük. A köd néha eltisztult és ilyenkor a sürü
villámlás fényénél, a melyet nyomon követett a süketitő menydörgés,
messze el lehetett látni a tengeren. A keleti szikla csucsán berendezett
villámos-reflektort, a mely ezuttal először tett szolgálatot, készen
tartották és a kezelő tisztek a köd oszladozása közben végig-végig
söpörték vele a tengert. Hatalmasan szolgált az áldott fény, a melynek a
világánál egy-egy elkésett halász bárka megtalálta az utat a kikötőbe.
Valahány ilyen halász bárka szerencsésen bejutott a biztos révbe,
örömrivalgással fogadták a parton állók. Nem nagy idő mulva a villámos
reflektor fényénél fölfedeztek egy-két árbocost, kifeszitett
vitorlákkal, nyilván ugyanazt, a mely már a délután folyamán föltünt. A
szél ezalatt megfordult és a sziklás parton állok borzadva látták a
rettenetes veszedelmet, a melybe a hajó jutott. Közte és a kikötő közt
meredezett az óriási sziklataraj, a melyen időről-időre már sok jó hajó
pusztulását lelte. És a szélfordulás lehetetlenné tette, hogy a két
árbocos megtalálja a kikötő bejáratát. Az óra szerint a dagály ideje
lett volna, de a vihar ugy fölszántotta a vizeket, hogy mélységeikben a
kikötőnek a homokos talaját láttuk. És a két árbocos kifeszült
vitorláival oly őrült sebességgel rohant, hogy egy mellettem álló öreg
matróz szavai szerint „muszáj neki rögvest valahová elérni, ha mindjárt
a pokolba is.“ Ekkor hirtelen ismét köd szakadt ránk a tenger felől
sokkal sürübb, mint az eddigiek. Oly tömege a nyirkos ködnek, a mely
szürke lepelként burkolt be mindent és csak a hallás érzékét hagyta meg
az embereknek, mert a menydörgést a hullámok ágyudörgésszerü suhogását
és a vihar bömbölését csak annál jobban hallottuk a vakitó, nedves ködön
keresztül. A villámos reflektor sugarait állhatatosan a kikötő
bejáratára szögezve tartották és mindenki lélegzetét visszafojtva leste
a katasztrófát. A szél hirtelen északkeletre fordult és a tengeri köd
szétfoszlott viharos lehelletétől és ekkor _csodák csodája_, a kikötő
két oszlopa között hullámról-hullámra bukva, rohant be veszett futásával
az idegen hajó, a vihartól duzzadó vitorlákkal és bejutott a védett
kikötőbe. A villámos reflektor sugara nyomon követte és hideg borzongás
futott végig mindazokon, a kik látták, mert a kormányrudhoz kötve egy
halott ember volt, lecsuklott fejjel és borzalmasan ingott ide-oda a
hajó minden mozgásával. Senki mást nem lehetett a fedélzeten látni. Nagy
félelem szállt mindenkire annak a láttára, hogy a hajó mintegy csoda
folytán, megtalálta a kikötő bejáratát, noha senki sem vezette, a halott
ember kezét kivéve. Mindez gyorsabban történt, mint a mennyi idő alatt
leirom az eseményeket. A két árbocos megállapodás nélkül rohant végig a
kikötőn és neki a századok viharai által a révpart keletnyugati szögében
fölhordott kő- és kavicsdombnak, a mely a keleti magaslaton levő régi
temető alatt van. Természetesen a hajó sulyos rázkódást szenvedett, a
mint a homokdombba furódott. Minden bordája, kötele és árboca
megfeszült, recsegett, ropogott és az egyik árboc recsegve zuhant le. De
a legkülönösebb mindenek fölött, hogy abban a pillanatban, hogy a hajó a
partot érte, egy óriási kutya termett a fedélzeten, mintha a heves lökés
taszitotta volna föl a hajó gyomrából és előre rohanva a hajó orráról a
homokra ugrott. Aztán egyenesen neki vágott a meredek sziklának, a régi
temető felé, az elhagyott templomnak és eltünt a sötétségben, a mely
villámosreflektor fénykörén tul még sürübbnek látszott.
Az őrségen levő partőr volt az első, a ki leszaladt a gáton és
fölmászott az idegen hajóra. A villámos-reflektor kezelői, miután
látták, hogy már senki sincsen a kikötőn kivül, a gazdátlan hajóra
forditották a fényét és rajta is tartották. A partőr hátra sietett a
hajón és mikor a kormányrudhoz ért és lehajolt, hogy megvizsgálja,
hirtelen visszatántorodott, mint a kit nagy ijedtség ért. Erre
természetesen tetőpontját érte az általános érdeklődés és sokan kezdtek
a hajó felé szaladni, szerencse, hogy az önök tudósitója jó futó és
jóval a tömeg előtt ért a hajóhoz. Különben hiába is futottak, mert a
partőrök, a révkapitány és rendőrség az önök tudósitóját kivéve, senkit
sem engedtek a hajóra kapaszkodni és igy a hivatalos egyéneken kivül én
voltam az egyedüli, a ki látta a halott tengerészt, a mig még a
kormánykerék egyik rudjához volt kötözve.
Nem csuda, hogy a partőr megrémült, mert aligha látott még valaha ilyet
életében. A halott egyszerüen a két egymásra tett kezénél fogva volt a
kormánykerék egyik rudjához kötve. Az alul levő keze és a kerék rudja
között egy olvasóra füzött feszület volt, az olvasó maga pedig mind a
két keze s a kerék körül csavarodott, az egészet aztán a szorosra huzott
és bogozott kötél tartotta együtt. A szegény ember valószinü, hogy
eleinte ült, de a hajó ingása és tán a vitorlák csapkodása kimozditotta
helyéből és ide-oda lóbázta, ugy, hogy a kezére kötözött kötél csontig
vágta a husát. Jegyzőkönyvet vettek föl az esetről és a gyorsan hivott
orvos, pontos vizsgálat után kijelentette, hogy a szerencsétlen ember
legalább két napja már, hogy halott. A zsebében egy gondosan bedugaszolt
üveget találtak, a melyben egy kis papirtekercset kivéve, a mely a hajó
napi jelentéseinek kiegészitőrészét képezte, semmisem volt. A part-őr
azt állitotta, hogy a halott tengerésznek magának kellett a kezeit
megkötni és hogy a fogával fojtotta szorosra a bogot. Fölösleges talán
megjegyeznem, hogy halott kormányost kellő tisztelettel mozditották el
helyéről, a melyet becsülettel megőrzött halála órájáig és a halottas
házban teritették ki.
A hirtelenséggel támadt vihar immár szünni kezd; a tömeg szétszóródott
és hazafelé huzódnak az emberek; az égen a hajnal pirkadása látszik. A
következő szám megjelenéseig remélem, hogy érdekes részleteket fogok
küldhetni a gazdátlan hajónak, a ki oly csodálatos módon találta meg
utját a kikötőnkbe, a történetéről.
_Whithy, aug. 9._
Az elmult éjjel a vihar szárnyán hozzánk érkezett gazdátlan hajó
története még csudálatosabb és borzalmasabb, mint az érkezés maga.
Kitünt, hogy a két árbocos orosz hajó és Várnából indult. A neve
Demeter. Terhe csaknem kizárólagosan ezüst por és csak kevés más terhet
hozott, nevezetesen egy sereg nagy faládát, telve kövér termő földdel. A
szállitmánynak ez a része egy ide, Whithy-be való ügyvéd cimére szólott,
a ki ma reggel a hajóra ment és át is vette a neki cimzett ládákat. A
hajót és a rakomány többi részét egyelőre az orosz konzul vette át, mig
a tulajdonosa nem jelentkezik.
Sokan nagyon érdeklődtek a kutya iránt, a ki a hajó zátonyra jutása
pillanatában ugrott a partra és sokan az állatvédő egyesület tagjai
közül szivesen pártul fogták volna. De legnagyobb sajnálkozásukra az
állatot sehol sem találták, teljesen eltünt a város környékéről. Lehet,
hogy rémületében neki vágott a hegyeknek és most is ott rejtőzik
valamely oduban. Vannak, a kik ijedten tárgyalják ennek a lehetőségét,
mintegy esetleg elkövetkezhető veszedelem forrását, mert az állat igen
erősnek és vadnak látszott. Ma korán reggel, egy városbeli szénkereskedő
óriás kutyáját, egy félvér szelindeket, közel a kikötőhöz halva találták
az ut közepén, szemben a gazdája raktárával. Ugy látszik, hogy
verekedett, még pedig kemény ellenfélre akadhatott, mert a torka szét
volt szakitva és a bordája mintegy éles karommal fölhasitva.
_Későbben_. A révkapitány szivessége folytán betekintést nyertem a
_Demeter_ naplókönyvébe, a mely a katasztrófa előtti harmadnapig
teljesen rendben volt vezetve, a nélkül, hogy valami különösebben
érdekeset tartalmazott volna, kivéve a hajó legénységének
megfogyatkozásáról szóló adatokat. Hanem aztán annál érdekesebb volt az
üvegben talált papirtekercs tartalma és én annál csodálatosabb
elbeszélést, mint a milyen a kettőből együttvéve kikerül, még soha
életemben sem hallottam. Minthogy nem köteleztek titoktartásra, itt
küldöm a hü leirását, csak épp a hajó terhére és vezetésére vonatkozó
részleteket hagytam ki. Ugy látszik, mintha a kapitányt az őrületnek egy
neme lepte volna meg, nemsokára a hajó indulása után és hogy ez az ut
folyamán csak fejlődött és fokozódott. Az összes jegyzékeket az orosz
konzulátus egyik ifju tagja forditotta le a számomra.
_A Demeter jegyzéke. Várnától Whitby-ig._
_Julius 18._
_Kezdtem az irást, oly különös események következtében, hogy pontosan
fogok ezentul mindent jegyezni egész a megérkezésünk napjáig._
_Julius 6._
Elkészültünk terhünk – ezüstpor és termőföld nagy faládákban –
berakásával. Délben indulás. Fris keleti széllel. Legénység öt ember,
két kormányos, a szakács és magam (a kapitány).
_Julius 11._
A Bosporusra értünk. Török vámvizsgálók. Baksis. Minden rendben. Délután
3-kor tovább indulás.
_Julius 12._
A Dardanellákon. Ismét vámtisztek. Ismét baksis. Alaposan, de gyorsan
ment minden.
_Julius 13._
Elhagytuk Cap Matapant. A legénységet mintha bántaná valami. Mintha meg
volnának döbbenve – de nem akarnak nyilatkozni.
_Julius 14._
Nyugtalankodni kezdek a legénység miatt. Mind derék, megbizható emberek,
a kikkel már jártam máskor is. A kormányos nem tudta belőlük kivenni,
hogy hol a hiba, csak annyit mondtak neki, hogy _baj van_ és keresztet
vetettek magukra. A kormányost a nap folyamán az egyik annyira kihozta a
sodrából, hogy megütötte. Azt hittem, hogy véres veszekedés támad erre,
de minden csendes maradt.
_Julius 16._
Reggel a kormányos jelentette, hogy a legénység közül egy ember,
Petrovszky nevezetü hiányzik. Nem tudják, hogy hova lett. Este nyolckor
vette át az őrséget; Abrámoff váltotta föl a rendes időben, de nem
látták alvó helyére térni. Az emberek levertebbek, mint valaha. Mind azt
mondták, hogy nem vártak egyebet; de semmiképp sem lehetett belőlük mást
kivenni, mint azt, hogy van _valami_ a hajón. A kormányost ismét nagyon
elhagyta a béketürés; féltem, hogy baj lesz belőle.
_Julius 17._
Tegnap az emberek egyike, Olganoff, a kabinomba jött és aggodalmas,
suttogó hangon közölte velem, hogy azt hiszi, hogy egy idegen ember van
a hajón. Azt mondta, hogy éjjel, a mikor az őrségen volt, kissé meghuzta
magát a födélzeten, mert hevesen esett az eső és ekkor látott egy
hosszu, vékony alakot, a ki senkihez sem hasonlitott a hajó személyzete
közül, a kabinok felé vezető lépcsőn feljönni, végig menni a hajó orráig
és ott eltünni. Ő óvatosan utána ment, de mire a hajó elejére ért, már
nem látott senkit sem, pedig minden a hajóba vezető nyilás le volt
zárva. A babonás félelemnek valóságos lázában volt a szegény ember és
tartok tőle, hogy ez a félelem elragad a többire is. Hogy elejét vegyem,
ma az egész hajót alaposan át fogom vizsgálni.
A nap folyamán összehivattam a legénységet és mondtam nekik, hogy mivel
azt látszanak gondolni, hogy valaki rejtőzik a hajón, hát együtt fogjuk
átvizsgálni a fedélzettől a fenekéig. Az első kormányos haragos; azt
mondta, hogy bolondság az egész és ha ilyen ostobaságnak engedünk, csak
demoralizáljuk vele az embereinket; fogadkozott, hogy ő egy furkósbottal
egymaga is észre tériti majd őket. A kormányon hagytuk és a többiekkel
hozzáfogtunk a hajó alapos megvizsgálásához. Lámpákkal ellátva, minden
zugot kikutattunk. Nem volt nehéz föladat, mert a nagy faládákon kivül
nem volt semmiféle rakomány és ezek mellett sehol akkora zug, hogy egy
férfi elrejtőzhetett volna. A legénység nagyon megkönnyebbülve, friss
jókedvvel látott a kutatás befejeztével munkához. Első kormányos
mérgesen nézett, de nem szólt semmit sem.
_Julius 22._
Három napig rossz idő, minden kéz a vitorlákkal elfoglalva – nem értek
rá a félelemre. A legénység, mintha meg is feledkezett volna
ijedelméről. Kormányos jókedvü és mindenkivel jó barátságban.
Megdicsértem az embereket rossz idők benvaló helytállásukért. Elhagytuk
Gibraltárt. Minden rendén van.
_Julius 24._
A hajónk, mintha meg volna átkozva. Már egy emberrel kevesebben, nagyon
rossz időben jutottunk a Biscay-öbölbe. És a mult éjjel ismét egy embert
vesztettünk – eltünt. Mint az elsőt, ezt is, azután, hogy az őrségről
fölváltották, nem látták többet. A legénység őrült félelemben;
kérelmezték, hogy kettesben állhassanak őrt, mert nem mernek egyedül
maradni. Kormányos dühöng. Tartok tőle, hogy bajunk lesz, mert vagy ő,
vagy a legények végletekre vetemednek.
_Julius 28._
Négy napig pokolban voltunk egy őrült forgatagban táncolva, viharos
széllel. A szemét nem hunyhatta le senki sem. Mindannyija ki van
merülve. Alig tudom, kit hagyjak őrszemnek, hisz egyik sem képes a lábán
állni. Második kormányos ajánlkozott, hogy kormányoz és őrködik egyben,
hogy az emberek egy pár órát alhassanak. A szél csöndesül, a tenger még
viharos, de mégis könnyebben vagyunk.
_Julius 29._
Ismét egy tragédia. Egy embert hagytunk az őrségen ez éjjel, legénység
fáradtabb volt, hogysem kettőt engedhettünk volna. Mikor a reggeli
őrszem fölváltani jött az éjfélit, senkit sem talált a kormányoson
kivül. Föllármázott mindenkit. Mindenütt kerestük az eltüntet, de senkit
sem találtunk. Immár második kormányos nélkül vagyunk és legénységünk
zsibbadt a félelemtől. Kormányos és én megegyeztünk, hogy ezentul csak
fegyveresen járunk és szemmel tartunk mindenkit.
_Julius 30._
Utolsó éjjel. Örülök, hogy közeledünk Angliához. Az idő remek, minden
vitorla fölhuzva. Kimerülten vonultam vissza; mélyen aludtam, a
kormányos keltett föl azzal, hogy az éjjel mind a ketten, az őrszem és a
kire a kormányrudat bizta, eltüntek. Most már csak magam, a kormányos és
két ember van a hajó szolgálatára.
_Augusztus 1._
Két napi köd. Egyetlen vitorlát sem láttunk. Reméltük, hogy az Angol
kanálisban jelzéssel segitséget kérhetünk, vagy kiköthetünk valahol.
Nincs erőnk a vitorlák kezelésére, futnunk kell a széllel. Nem mertük
őket bevonni, mert nem birnók ujra kifesziteni. Valamely végzet sodor
bennünket az ismeretlen felé. A kormányos immár jobban megvan riadva,
mint az emberek maguk. Azok már tul vannak minden félelmem és türelmesen
sorsukba törödve és a legrosszabbra elkészülve, nyugodtan teszik
kötelességüket. Nem csoda, ők oroszok, a kormányos román.
_Augusztus 2. – Éjfél._
Alig aludtam el, egy kiáltásra ébredtem, a mely mintha az ajtómon kivül
hangzott volna. Semmit sem láttam a ködtől. A fedélzetre rohantam és
neki szaladtam a kormányosnak. Mondja, hogy ő is hallotta a kiáltást,
azért futott, de hiába, az őrszemnek hülthelyét leltük. Ismét egy
emberrel kevesebb. Az Ur legyen velünk! Kormányos azt mondja, hogy
elhagytuk a Doweri-szorost. Mert a mint egy pillanatra fölszállt a köd,
látta az északi partot, de ugyanakkor hallotta a kiáltást is. Ha ez
igaz, akkor az északi tengerbe jutottunk és csak az Ur Isten vezérelhet
bennünket a ködben, a mely mintha velünk jönne és az Ur Isten mintha
ehagyott volna bennünket.
_Augusztus 3._
Éjfélkor fölkeltem, hogy fölváltsam a kormányhoz állitott embert, de
senkit sem találtam ottan. A szél erősen fujt, nem mertem otthagyni a
kormányt, hát csak kiáltoztam a kormányosért. Néhány perc mulva
alsóruháiban rohant föl a fedélzetre. A szeme vad volt és kidülledt és
én nagyon félek, hogy az esze megbomlott, egészen közel jött hozzám és
rekedten suttogta, a száját egészen a fülemhez tartva, mintha attól
félne, hogy a levegő meghallhatná: Itt van. Csakugyan itt van. Most már
bizonyosan tudom, hogy itt van. Láttam a mult éjjel, mikor őrt álltam.
Olyan mint egy férfi, magas és vékony és kisértetiesen sápadt. A
hajófenékről jött és kinézett. Én mögéje csusztam és belédöftem a
késemet; de a késem keresztülment rajta, mint a levegőn. – Ezt mondva,
megragadva a kését és dühödten döfte az ürbe. Aztán folytatta: Hanem
azért itt van és én meg fogom találni. Lehet, hogy fenéken van a nagy
faládák egyikében, valamennyinek lesrófolom a födelét és megnézem. Ön
csak maradjon itt a kormányon. – És óvatosságra intő tekintettel, ujját
az ajkára téve, távozott. És ment le a hajóba. A szél fokozódott és én
nem hagyhattam el a kormányt. Ismét láttam a kormányost egy
szerszámládával és lámpással a födélzetre jönni és a hajó orrán levő
lejárat felé indulni. Megőrült. Határozottan megőrült és hiába próbálnám
visszatartani. Különben sem tehet kárt azokban a nagy ládákban, hisz
csak földet tartalmaznak. Igy hát itt maradok, vigyázok a kormányrudra
és irom a jegyzetemet. Csak Istenben bizhatom és várnom kell, mig a köd
eloszlik. Azután, ha nem tudnék a meglévő széllel valamely kikötőbe
jutni, befogom vonni a vitorlákat és segitségért fogok jelezni…
Immár mindennek vége, épp a mint már remélni kezdtem, hogy a
kormányosom, nyugodtabban fog előkerülni, mert szorgalmasan hallottam
kopácsolni a hajó testben és gondoltam, hogy a munka kissé lecsöndesiti,
egyszerre csak egy rémült sikoltást hallottam, a mely megfagylalta a
vérem és láttam őt fölrohanni a lejáron, mintha ágyuból lőtték volna ki.
Dühöngő őrülten, vérben forgó szemmel és a rémülettől vonágló arccal. –
Segitség! Segitség! Mentsetek meg! kiabálta. Aztán körültekintett a sürü
ködben. Irtózata kétségbeesésre változott és szilárd hangon mondta:
Jobban tenné, ha velem jönne, kapitány, még mielőtt késő lenne. Ő itt
van. Most már tudom a titkát. A tenger meg fog tőle védeni, ez a
legbiztosabb menedék! Még mielőtt egy szót szólhattam vagy mozdulhattam
volna, hogy megragadjam, a korlátra ugrott és a tengerbe vetette magát.
Azt hiszem, hogy most már én is tudom a titkát. Ez a boldogtalan őrült
pusztitotta el egytől-egyig az embereket és most követte őket a sirba.
Az Ur legyen velem! Miként adjam számon ezeket a borzalmakat, ha a
kikötőbe jutok? Ha kikötőbe! Vajjon jutok-e valaha?
_Augusztus 4._
Folyton sürü köd, a melyen a kelő nap nem bir áthatolni. Nem mertem
lemenni. Nem mertem elhagyni a kormányt. Igy hát itt maradtam egész
éjjel és az éj homályában én is láttam azt a valamit – valakit! Az ég
irgalmazzon, de a kormányosnak igaza volt, hogy a tengerbe vetette
magát. Jobb meghalni elszántan, meghalni tengerészhez méltón a kék vizbe
temetkezve, mint… de én kapitány vagyok és nem szabad elhagynom a
hajómat. De kifogok ezen az eleven ördögön vagy szörnyetegen, mert a
kerékhez kötöm a kezemet, ha erőm csökkenni kezd és a kezemmel együtt
oda kötöm azt is, a mit ő nem mer megérinteni és aztán jó vagy rossz
szélben, de megmentem a lelkem üdvösségét és becsületemet, mint
hajóskapitány. Gyöngülni kezdek és az éj közeledik. Ha ő még egyszer
szembe néz velem, tán nem lesz időm a cselekvésre… ha hajótörést
szenvedünk, ezt az üveget tán megtalálják és a kik megtalálják, tán
megértenek. Ha nem… nos hát akkor is tudják az emberek, hogy eleget
tettem a kötelességemnek. Az Uristen, a Szüz Mária és az ég minden
szentjei segitsenek egy szegény tudatlan embernek, a ki kötelességének
iparkodott eleget tenni.
Eddig volt az irás és nem tovább. Hogy ki követte el a gyilkosságokat,
azt bizonyosan senki sem tudná megmondani.
A közvélemény a kapitányt valóságos hősnek tekinti és diszes temetésben
akarják részesiteni. Már is elhatározták, hogy a testét, az összes
csónakok kiséretében fölviszik az Eszk folyón egy darabig. Aztán
visszakerülnek vele és az apátsághoz vezető lépcsőkön fölviszik és a
régi temetőbe teszik örök nyugalomba. Már több mint 100 csónaknak a
gazdája beiratkozott, a kik a kiséretben részt akarnak venni.
A megugrott nagy kutyának nem akadtak nyomára, a mit nagyon sajnálnak és
én meg vagyok győződve róla, hogy a közvélemény mai föllendülésében a
város fogadná örökbe a dögöt. Holnap lesz a temetés és ezzel vége szakad
a nagy Oceán emez ujabb miszteriumának.
_Murray Minna naplója._
_Augusztus 8._
Lucy egész éjjel nyugtalankodott és én sem tudtam aludni. Félelmes volt
a vihar és a mint végigsüvöltött a kéményeinken, borzongtam tőle.
Különös, hogy Lucy nem ébredt föl. De kétszer fölkelt s felöltözködött.
Szerencsére mind a kétszer idején fölébredtem és sikerült levetköztetnem
a nélkül, hogy fölébredt volna és visszafektetnem az ágyba. Sajátságos
tünemény ez az alvajárás, mert mihelyt, bármely módon gátat vetnek az
akaratának, fölhagy a szándékával, ha ugyan egyáltalán van valamely
szándéka és visszatér az élet rendes kerékvágásába.
Korán reggel fölkeltünk mind a ketten és lementünk a kikötőbe együtt,
megnézni, hogy nem történt-e valami az éjjel. Nagyon kevés emberrel
találkoztunk és noha ragyogott a nap és a levegő tiszta és fris volt, a
haragos fehér tarajos hullámok még mindig zuhogtak be a kikötő keskeny
nyilásán. Nagyon örültem a gondolatnak, hogy Jonathán nem volt tengeren
az elmult éjjel, hanem szárazföldön. De hát tulajdonképpen szárazon
van-e vagy vizen? Hol van? És mit csinál? Borzasztóan nyugtalankodom
miatta. Csak tudnám, hogy mitévő legyek és csak tehetnék valamit!
_Augusztus 10._
A szegény hajóskapitány temetése nagyon megható volt ma. Az összes
csónakok kisérték és koporsóját hajóskapitányok hozták föl a lépcsőzeten
a temetőbe. Lucy velem volt és korán elfoglaltuk rendes ülésünket és
gyönyörüen láttuk az egész processziót. A szegény embert közel a mi
rendes ülésünkhöz tették örök nyugalomra. Szegény Lucy nagyon
izgatottnak látszott. Az egész idő alatt nyugtalan volt és rosszul
nézett ki. És én nem gondolhatok egyebet, mint hogy az alvajárás nagyon
kimeriti. Egyben nagyon különös: Nem akarja belátni, hogy okunk lenne a
nyugtalankodásra. Vagy ha volna is, hát ő maga sem érti, hogy mi.
Izgatottságunkat még az én öreg barátom halálának hire is fokozta, a kit
ma korán reggel halva találtak a mi kedvenc ülésünkön tört
nyakcsigolyával. A doktor állitása szerint valamely ijedtség
következtében hátra kellett esnie a padon, mert a félelemnek és
rémületnek olyan kifejezése fagyott az arcára, a melynek láttára még a
férfiak is borzadoztak. Szegény öreg ember! Talán a halált magát látta
holdokló szemeivel! Lucy oly édes és érzékeny, hogy mindent jobban érez,
mint más emberek. Épp most egészen kikelt magából egy csekélység miatt,
a melyre én alig ügyeltem, noha én is nagyon szeretem az állatokat. A
halászok egyike, a kit gyakran láttunk ide feljönni hogy a halászbárkák
jöttét lesse, magával hozta a kutyáját is a temetésre. A kutya máskor is
rendesen vele volt. Mind a ketten nagyon csendesen szoktak viselkedni és
én soha sem láttam az embert haragudni és soha sem hallottam a kutyát
ugatni. A szertartás alatt a kutya nem akart a gazdájához jönni, a ki
velünk volt a padon, de néhány ölnyire maradt tőle ugatva és vonitva. A
gazdája először szeliden, aztán keményebben és végre haragosan
szólongatta, de a kutya sem oda nem jött, sem az üvöltést nem hagyta
abba. Valóságos dühbe esett, szemét vadul forgatta és a szőre
ágaskodott, mint a macskának a farka, mikor támadni készül. Végre a
gazdája is megharagudott, leugrott, fölrugta a kutyát, aztán nyakon
ragadta és félig vonszolta, félig lökte a sirkőre, a melyre padunk
erősitve volt. Abban a percben, hogy a követ érte, a szegény pára
elcsöndesedett és remegni kezdett. Nem próbált elmenni, de lelapult
remegve és félve és oly szánandó állapotában a rettegésnek, hogy én noha
sikertelenül, de csititgatni próbáltam. Lucy, bár szintén nagyon
sajnálta, nem próbálta megérinteni a kutyát, csak az irtózatnak egy
nemével nézte. Attól tartok, hogy tulságosan érzékeny lelkü, hogysem baj
nélkül haladjon az élet utain. Meg vagyok róla győződve, hogy erről fog
álmodni az éjjel. A dolgok csodás halmozódása – halottkéz által a
kikötőbe kormányzott hajó, a kormányrudhoz feszülettel és olvasóval a
kezében kötözött kapitány; a megható temetés; a kutya, a mely majd
dühödt, majd pedig félelemben remegő, – mindez bő anyagot fog
szolgáltatni álmainak.
Legjobb lesz, ha nem hagyom lefeküdni, mig testileg jól ki nem
fárasztom. Elviszem őt egy hosszu sétára a tenger mentén, hogy ne legyen
kedve még éjjel álmában is járni.