_Máj. 5._ Bizonyos, hogy aludnom kellett, mert ha ébren lettem volna,
okvetetlen észreveszem egy ilyen csodálatos épülethez való
közeledésünket. Holdvilágnál az udvar jó nagy területnek látszott és
több homályos utféle vezetett ki belőle boltives kapuzatok alatt, a
melyek nyilása tán nagyobbnak is látszott igy éjjel, mint a milyen
valósággal. Nappal még nem volt alkalmam szemügyre venni.
A mint a hintó megállott, a kocsis leugrott és kezét nyujtotta, hogy
lesegitsen. Ismét feltünt nekem bámulatraméltó ereje. A keze valóságos
acél csavarfogónak tetszett, a mely szétmorzsolhatta volna az enyémet,
ha kedve tartotta volna. A holmimat is leszedte és lerakta mellém a
földre, a mint ott álltam, közel egy nagy, ódon, vasszögekkel kivert és
kiálló massziv kő kapubálványba illesztett ajtó előtt. Még a
holdvilágnál is láttam, hogy a kőzet nehézkesen faragott, de hogy a
faragást nagyon megviselte az idők ereje. A mig ott álltam, a kocsis
ismét az ülésébe ugrott, megrázta a gyeplőt, a lovak elindultak és a
hintó és minden eltünt az egyik sötét nyilásban.
Némán álltam ott, a hol hagytak, mert nem tudtam, hogy mit csináljak.
Csengettyünek vagy kopogtatónak nyoma sem látszott; a zord falakon meg a
sötét ablaknyilásokon a hangom ugy sem hat keresztül. Az idő, a mig
vártam, végtelennek tetszett és mindenféle kétség és félelem lepett meg.
Miféle helyre vetődtem én és miféle népek közé? Miféle zord kalandnak
indulok még? Vajjon az ilyes rendes esemény-e egy ügyvédsegéd életében,
a kit elinditanak, hogy egy londoni birtokvásárlás csinyját-binját
megmagyarázza egy külföldinek? Ügyvédsegéd! Minnának nem tetszenék, ha
ezt hallaná. Ügyvéd, – igenis hogy kész ügyvéd, mert hisz mielőtt
elhagytam volna Londont, minden vizsgámat kitüntetéssel tettem le, és
immár kész ügyvéd vagyok! Megdörzsöltem a szemem és csiptem magamon
egyet, hogy lássam, hogy ébren vagyok-e. Minden a mi történt, egy rémes
álomnak tetszett, és azt hittem, ha felébrednék, otthon az ágyamban
találnám magamat, a spalettán beszürődő hajnal fénynyel, mint
akárhányszor, ha egy munkával tulterhelt nap után ébredtem. De husom
sajgott a csipésre, és szemem nem csalódott. Ébren voltam és a Kárpátok
között. Nem volt mit tennem, mint türelmesen megvárnom a virradatot.
Alig jutottam erre az elhatározásra, sulyos lépteket hallottam a nagy
ajtó mögött közeledni, s világosságot láttam a hasadékok között. Aztán
rozsdás láncok zörgését és nehéz reteszek csattanását hallottam, a hogy
visszahuzták őket. Kulcs fordult végre a hosszu használatlanság
csikorgásával a zárban és a nehéz ajtó hátrafordult sarkában.
Belül egy hatalmas öreg ember állott, tisztára borotválkozva, a hosszu
fehér bajuszát kivéve, tetőtől-talpig feketében, egy csipetnyi kis szin
nélkül az egész alakján. Kezében egy ódon ezüst lámpát tartott, a
melyben a bél cilinder és golyó nélkül égett, hosszu, rezgő árnyakat
vetve, a mint a légvonat lobogtatta lángját. Az öreg ember a jobb
kezével udvariasan intett, hogy lépjek be, kitünő, bár kissé különös
kiejtésü angol nyelven mondá:
– Üdvözlöm a házam küszöbén! Lépjen be önként, a saját szabad
akaratából!
Nem lépett egy lépéssel sem közelebb fogadásomra, de ugy állt, mint egy
szobor, mintha az üdvözlésemre tett kézmozdulatra kővé vált volna. Abban
a pillanatban azonban, a mint a küszöböt átléptem, mintegy ösztönszerüen
előre lépett és kezét nyujtva oly erővel szoritotta meg az enyémet, hogy
megrázkódtam belé. A hatást még fokozta, hogy keze jéghideg volt –
olyan, mint egy halott keze és nem élő emberé. Ismét igy szólott:
– Üdvözlöm a házam küszöbén. Jöjjön szabadon. Távozzék békében; és
hagyjon nálunk valamit a boldogságból, a melyet hoz. – A kézszoritásának
ereje annyira hasonlitott a kocsison tapasztalthoz, hogy egy pillanatig
azt gondoltam, hogy tán egy és ugyanazzal az egyénnel van dolgom; hogy
megbizonyosodjam, kérdőleg mondtam:
– Drakula gróf? – Ő udvariasan meghajolva, felelt:
– Drakula vagyok és üdvözlöm önt a házamban Harker ur. Jöjjön be; az
éjjeli levegő hüvös és ön ételre, italra és nyugalomra vágyhatik. –
Beszéd közben lámpáját egy polcra tette a falon, kilépett az udvarra és
málhámat, még, mielőtt megakadályozhattam volna, behozta. Én tiltakozni
akartam, de ő igy szólott:
– Nem uram, ön az én vendégem. Késő van és cselédeim nincsenek kéznél.
Engedje meg, hogy magam lássak a kényelme után. – Erővel, esetlen vitte
a holmimat sajátkezüleg végig a folyosón, fel egy nagy tekergős lépcsőn
és ismét végig egy hosszu folyosón, a melynek márványkockái
viszhangzottak lépteink alatt. Ennek a végén egy ajtót tárt ki és én
örömmel láttam egy jól világitott szobát, a melyben az asztal vacsorára
volt teritve és a melynek a kandallójában nagy hasáb fák lángoltak és
pattogtak.
A gróf lerakta málhámat, betette a ajtót és keresztül menve, a szobán
egy másik ajtót nyitott, a mely egy kicsi, nyolc szögü, egyetlen lámpa
által világitott és látszólag teljesen ablaktalan szobába nyitott. Ezen
keresztül haladva ismét egy másik ajtót nyitott és intett, hogy lépjek
be. Megörültem: mert ez egy jó tágas, jól fütött, jól világitott háló
szoba volt, szintén ropogó, lobogó tüzzel az óriás kandallóban. A gróf
behozta a málhámat és visszavonult; de mielőtt az ajtót betette volna,
igy szólt.
– Fárasztó utazása után jól fog esni önnek, ha egy kissé fölfrisitheti
magát. Remélem, mindent meg fog találni, a mire szüksége van. Ha
elkészült, jöjjön vissza a másik szobába, a hol kérem, várja a vacsora.
A meleg és világosság és a gróf udvarias, szives látása minden
félelmemet és kétségemet eloszlatták. Rendes lélekállapotomat
visszanyerve, észrevettem, hogy majd meghalok éhen; hát gyorsan
átöltözve és kimosakodva, visszatértem a másik szobába.
A vacsorát csakugyan az asztalon találtam. Házi gazdám, a ki a kandalló
egyik feléhez támaszkodva állott, szeretetreméltón intett az asztal
felé, mondván:
– Kérem foglaljon helyet és vacsoráljon kedve szerint. Remélem,
megbocsátja, hogy nem tartok vele! de én már megebédeltem, vacsorálni
pedig nem szoktam.
Én átadtam neki a lepecsételt levelet, melyet Hawkins ur, a főnököm
bizott rám a számára. Ő fölbontotta és komolyan olvasta végig; aztán
kedves mosolylyal adta át, hogy olvassam én is. A levél egyik passzusa
mindenesetre igen megörvendeztetett; igy szólt:
– Rendkivül sajnálom, hogy a köszvény, a mely gyakran kinoz, egy időre
legalább, lehetetlenné tesz rám nézve minden utazást, de örömmel
jelenthetem, hogy illő helyettest küldök, olyat, a ki teljes
bizodalmamat birja, fiatal ember, telve energiával és talentummal a maga
dolgában és e mellett hüséges odaadással. Megbizható, diszkrét,
hallgatag és az én szolgálatomban fejlődött férfiuvá. Ott léte alatt
méltóságodnak mindenben szolgálatára fog állni és utasitásait pontosan
követni és teljesiteni fogja minden dologban.
A gróf vele jött és maga emelte le a födőt egy tálról és én hamarosan
nekiláttam a kitünő sült csirkének. Ez, egy kis saláta, sajt és egy üveg
ó-tokaji bor, a melyből két pohárral ittam, képezték az uzsonámat. A mig
ettem, a gróf számos kérdést intézett hozzám utazásomat illetőleg, és én
lassan-lassan mindent elmondtam neki.
Ezalatt elvégeztem a vacsorámat és gazdám kertére egy széket huztam a
kandalló elé és rágyujtottam a szivarra, a melylyel ő kinált meg,
egyuttal mentegetve magát, a miért nem dohányzik. Ezuttal bő alkalmam
nyilott a megfigyelésére és igen markáns arculatunak találtam.
Vonásai erősek voltak, igen erősen kifejlett, nyerges, egyenes éles
orral, a melynek cimpái sajátságosan ivezett, táguló orrlyukkal; magas,
domboru homlokkal és ritkás hajjal a halántékai körül, de sürü tömöttel
hátrább. A szemöldöke tömött, majdnem összenőve az orr fölött és hosszu,
sürü volt, hogy szinte kunkorodott a vége. A szája, már a mennyire
tömött bajusza alatt láthattam, kemény metszésü, szinte kegyetlennek
tetszett, sajátságosan hegyes, éles fehér fogakkal, a melyek a korához
képest föltünően duzzadt piros szájaszéle mögül kinyultak. A mi a többi
részét illeti, a füle sápadt volt és a felső része föltünően hegyes; az
álla széles és erős, az orcája kemény, noha sovány. Legföltünőbb volt
rajta rendkivüli sápadtsága.
Eddig a kezefejét csak messziről láttam, a mint a tüz előtt a térdein
pihenve tartotta és igen fehérnek és finomnak gondoltam; de most,
közelebbről látva, észre kellett vennem, hogy kissé durvák a kezei,
szélesek, köpcös, lapos ujjakkal. Különös, hogy a tenyere közepe
vörösnek látszott. A körme hosszu volt és finom, hegyezve és élesre
vágva. A mint a gróf felém hajolt és megérintett kezével, nem birtam
borzongásomat eltitkolni. Lehet, hogy a lélekzete volt romlott, de engem
oly émelyitő undor fogott el, a melyet nem voltam képes eltitkolni. A
gróf, a ki nyilván észrevette, visszahuzódott és zordon mosolylyal, a
mely még az eddiginél is jobban kimutatta hosszu fogait, ült vissza
helyére a kandalló tulsó oldalán. Egy ideig mindaketten hallgattunk; és
én az ablak felé nézve a hajnal hasadásának első halavány fényét vettem
észre. Sajátságos csönd volt mindeneken; de én a mint figyeltem, mintha
a farkasok üvöltését hallottam volna mélyen lent a völgyben. A gróf
szeme föllobbant, a mint megszólalt:
– Hallga! figyeljen! az éj gyermekei. Milyen egy zenekar! – Aztán
nyilván arcom különös kifejezését látva, igy folytatta:
– Ah uram, önök, a városok lakói nem képesek fölfogni a vadászember
érzéseit. – Aztán fölállott és szólt:
– De hisz fáradt lehet. A hálószobája készen várja és holnap alhatik, a
meddig kedve tartja. Én magam egész délutánig oda leszek, azért hát jól
aludjék és szépeket álmodjék! – ezzel udvarias meghajlással ő maga tárta
ki előttem a nyolc szögü szoba ajtaját és én hálószobámba tértem…
A tünődések árjába merültem. Kételkedem; félek; különös gondolatokkal
tépelődöm, a melyeket magamnak sem merek bevallani. A jó Isten őrizzen
meg, ha csak azok kedvéért is, a kiket szeretek!
_Máj. 7._ Ismét kora reggel van, de én pihentem és jól töltöttem az
utolsó huszonnégy órát. Sokáig aludtam és későn ébredtem föl a magam
jószántamból. Mikor fölöltöztem, átmentem a szobába, a hol vacsoráltam
és hideg reggelit találtam az asztalon, a kávét meg melegen tartva a
kandallón. Egy kártyát is találtam az asztalon, rajta ez volt irva:
– Kénytelen vagyok távol maradni egy kis ideg. Ne várjon rám – D. – Igy
hát jóizüen hozzáláttam az evéshez. A mikor elvégeztem, csengetyüt
néztem, hogy értésükre adhassam a cselédségnek, hogy fölszedhetnek; de
nem láttam sehol sem. Ez ugyan sajátságos hiány egy olyan házban, a
melyben körülöttem minden dusgazdagságra vall. Az edény az asztalon
szinarany és oly remek munka, hogy óriás értéke lehet. A függönyök, a
székek és kanapék kelméje, az ágyam menyezete, mind oly drága és szép
szövetből való, hogy mesés kincsbe kerülhettek uj korukban, mert noha
több száz évesek, mégis csodálatosan szépek és jó karban vannak. Hanem
különös, hogy egyik szobában sincsen tükör. Még az öltözködőasztalon, a
hálószobában sincsen és a táskámból kellett elővennem a kis
borotválkozó-tükrömet, hogy rendbeszedhessem a hajamat, arcomat. Még
cselédet sem láttam sehol sem és neszt sem hallottam a várkastély körül,
a farkasok orditását kivéve. Mikor az étkezést elvégeztem – nem tudom,
reggelinek vagy ebédnek mondjam-e, mert öt és hat óra közt ettem –
körülnéztem, hogy nem találnék-e valami olvasnivalót, mert nem akartam a
várkastélyt bejárni, mig a gróf engedelmét ki nem kértem erre. De semmi
sem volt a szobában, sem könyv, sem ujság, de még csak irószerek sem;
hát egy másik ajtón keresztül – a hálószobámmal szemközt levő ajtót
zárva találtam – valami könyvtárszobafélét találtam.
A könyvtárban nagy örömömre egy egész sereg angol könyvet találtam,
egész polc-sorok telve voltak velük és bekötött folyóiratokkal és
ujságokkal. A szoba közepén álló asztalon is halomra hevert az angol
folyóirat és ujság, noha nem igen akadt köztük frisebb keletü. A könyvek
a legkülönbözőbb fajtájuak voltak – történelem, földrajz, politika,
közgazdaság, botanika, geologia és jog – mind Angliára vagy angol
életre, szokásokra és módokra vonatkozók. Még a londoni cimnaptárt és a
hadsereg és tengerészet – de a minek legjobban megörültem, még az
ügyvédek névsorát is megtaláltam.
Még a könyveket nézegettem, a mikor megnyilt az ajtó és belépett a gróf.
Nagyon szivesen üdvözölt és remélte, hogy jól kipihentem magamat, aztán
folytatta:
– Örvendek, hogy betalált ide, mert azt hiszem, itt sok van, a mi önt
érdekli. Ezek a jó barátok – kezét néhány könyvön nyugtatva – nagyon jó
barátaim voltak és néhány év óta, a mióta azzal foglalkoztam, hogy
Londonba menjek, nagyon, nagyon sok kellemes órát szereztek nekem.
Általuk ismerkedtem meg az önök nagy Angliájával és ismerni annyit tesz
mint szeretni őt. Vágyom a hatalmas London tolongó utcáira, bele
szeretnék vegyülni rohanó emberségének forgatagába, osztozni az
életében, változásaiban, halálában és mindenben, a mi azzá teszi, a mi.
De sajnos! mindezideig nyelvüket csak könyvekből ismerem. Öntől, remélem
barátom, hogy beszélni is megtanulom.
– De gróf ur – feleltem én – hisz ön tökéletesen ért és beszél angolul!
– Ő komolyan hajtotta meg magát.
– Köszönöm barátom az ön nagyon is hizelgő nyilatkozatát, de azért
félek, hogy csak alig indultam el az uton, a melyet megfutni szeretnék.
Igaz, hogy ismerem a gramatikát és tudom a szókat, de nem tudom őket
helyesen alkalmazni.
– De hisz ön valósággal kitünően beszél, mondtam.
– Nem ugy van az, – felelte ő. – Nagyon jól tudom én, hogy ha Londonban
járnék-kelnék és beszélnék, nem volna senki, a ki rögtön meg nem ismerné
bennem az idegent. Ez nekem nem elég. Itt én mágnás vagyok, _bojár_, a
köznép ismer és ur vagyok. De egy idegen, idegen országban senki és
semmi sem, az emberek nem ismerik és nem ismerni annyit tesz, mint nem
törődni vele. Én oly régóta vagyok ur, hogy ur akarok maradni is vagy
legalább urat nem ismerni magam fölött. Ön nemcsak, mint az én Hawkin
Péter barátomnak a megbizottja jött Exeter-ből, hogy engem
fölvilágositson londoni birtokomra nézve. Remélem, hogy itt is marad
nálam egy kis ideig, hogy az ön beszédjéből megtanuljam az angol szó
hangsulyát és kérném is, hogy ha hibát ejtek, bármily csekélyet is, hogy
azonnal kijavitson. Sajnálom, hogy ma oly sokáig oda voltam, de tudom,
hogy ön elnéző lesz valaki iránt, a kinek annyi fontos teendője van,
mint nekem.
Természetesen erre kijelentettem, hogy szivesen maradok és kérdeztem,
hogy bejöhetek-e bármikor, a mikor kedvem tartja, ebbe a szobába. Ő azt
felelte, hogy – igen, hogyne – és hozzátette:
– Ön mindenüvé mehet a kastélyban, kivéve természetesen oda, a hol
csukott ajtóra talál, oda ugy sem kivánhat bemenni. Nagy oka van annak,
hogy minden ugy legyen, a hogy van és ha ön az én szememmel látna és az
én tudásommal tudna, akkor talán jobban megértene. – Erre én azt
mondtam, hogy erről meg vagyok győződve, mire ő folytatta: Mi
Transzszilvániában vagyunk és Transzszilvánia nem Angolország. A mi
szokásaink nem olyanok, mint az önök szokásai és ön itt nagyon sok
különös dolgot fog tapasztalni. Hisz a mit tegnap az eddigi
tapasztalatairól beszélt, is bizonyitja, hogy ön már is látott egy-két
különös dolgot itten.
Ezen aztán megindult a beszélgetés; és minthogy a gróf ugy látszott,
hogy szivesen beszél, csakhogy angolul beszélhessen, sok mindenfelől
kérdezősködtem, a mit eddig láttam és tapasztaltam. Néha elháritotta a
feleletet, máskor azzal az ürügygyel, hogy nem ért meg jól, más tárgyra
terelte a beszélgetést, de általánosságban elég nyiltan felelt meg
kérdéseimre. Idő haladtával, a mint egy kicsit nekibátorodtam, az elmult
éjszaka eseményeit illetőleg is mertem kérdezősködni; például
megkérdeztem, hogy a kocsis miért szállt le és ment oda, a hol a kékes
lángokat láttuk fölcsapni a földből. Igaz-e, hogy azok az elásott
kincsek helyén lobbannak fel? Erre ő megmagyarázta, hogy a közhit
szerint az évnek egy bizonyos éjszakáján – és ez véletlenül csakugyan a
tegnapi éjszaka volt, – a mikor minden gonosz szellem felszabadul, kékes
láng lobog föl olyan helyeken a hol kincs van elásva. Hogy sok kincs
lehet elásva ezen a környéken, a melyen keresztül jött tegnap, ehhez
kétség nem fér; mert ezen a vidéken marakodtak évszázadokig az oláhok,
szászok és törökök egymással. Valósággal egy-egy talpalatnyi földje
sincs az egész vidéknek, a melyet vitéz férfiak vére ne itatott volna,
akár a hazafiaké, akár az ellenségé. Ha az ellenség győzött is aztán,
hát már nem sok zsákmányt talált, mert a jó anyaföldbe temették kapzsi
szeme elől.
– De hogyan maradhatott a kincs annyi ideig rejtve – kérdeztem én – a
mikor oly biztos jelzője van a rejtekének, hogy bárki is fölfedezheti,
ha nem restelli a fáradságot? – A gróf mosolygott, piros szája széle
fölhuzódott és fehér foga élesen ragyogott, igy felelt.
– Mert a paraszt a maga valóságában gyászos és ostoba. Az a láng ez
évnek csak egyetlenegy éjszakáján csapódik föl és nincsen ennek az
országnak olyan fia, a ki azon a bizonyos éjszakán kimozduljon a
házából, ha csak nem muszáj neki. De még ha meg merné tenni, sem volna
belőle sok haszna. Mert higyje el nekem, hogy még az a paraszt kocsics,
a kiről ön azt mondja, hogy megjegyezte a lobogó lángok helyét, még az
sem találna rá világos nappal, hol keresse a tulajdon keze munkáját. Sőt
meg mernék rá esküdni, hogy még ön sem volna képes azokat a helyeket
megtalálni.
– No már ebben tökéletesen igaza van – feleltem. – Még csak halvány
sejtelmem sincs róla, hogy merre kereshetném őket. Aztán egyebekről
kezdtünk beszélgetni.
– Jőjjön – szólt végre – beszéljen nekem Londonról és a házról, a melyet
számomra választottak. Én hanyagságomért bocsánatot kérve, a szobámba
siettem, hogy az okmányokat kivegyem a táskámból. Mig rendezgettem őket,
tányér és késcsörömpölést hallottam a szomszéd szobában és mikor
keresztül mentem rajta, láttam, hogy fölszedték az asztalt és lámpát
gyujtottak, mert ezalatt teljesen besötétedett. A könyvtárszoba lámpái
is föl voltak gyujtva és a grófot a divánon találtam fekve és – szinte
megfoghatatlan – de az angol vasuti kalauzt Bradshanst olvasgatva. Mikor
beléptem, fölkelt és félretolva a lapokat és könyveket, az asztalról,
belemélyedt velem a tervek, szerződések és okmányok tanulmányozásába.
Minden iránt érdeklődött és ezer kérdést intézett hozzám a hely és
környéke iránt. Ugy látszik, hogy már előre is sokat foglalkozott a ház
és szomszédságára vonatkozó dolgokkal, mert mire készen lettünk, már
majd nem többet tudott róla, mint jó magam. Midőn ezt megjegyeztem, igy
felelt:
– Nos igen barátom, de hát nem szükséges-e, hogy ez igy legyen. Ha
egyszer ott leszek, már nem lesz mellettem az én Harker Jonathán
barátom, hogy tanácsokkal és fölvilágositással szolgáljon. Hanem távol
tőlem Exeter-ben, tán a más dolgaival és ügyeivel bibelődve, az én másik
jó barátommal Hanskin Péterrel a principálisával együtt. Hát lássa!
Mikor minden a Purfleet – házvételére vonatkozó dolgot rendbe hoztunk és
ő aláirta a szükséges okmányokat és én levelet irtam Hawkins urnak, a
melyet az okmányokkal együtt postára kellett tennünk, a gróf csak ekkor
kérdezte, hogy miképpen jutottunk ehhez a neki különösen alkalmas
házhoz. Én fölolvastam neki ez erre vonatkozó, akkoriban irt
naplójegyzeteimet, a melyeket ide jegyzek:
– Purfleet-ben, egy mellékutcában, láttam egy épp olyan házat, a milyent
kivánnak tőlünk, és a melynek kapujára kopott cédulán volt kiirva, hogy
a hely eladó. Ódon magas kőfal veszi körül minden oldalról, a melyet
látszólag hosszu évek során nem tataroztak. A zárt kapu nehéz régi tölgy
és vas, a melyet a rozsda jócskán megmart már.
A birtokot Carfaxnak nevezik, a ház négy oldala a négy világtájnak van
forditva. Lehet vagy husz hold, a melyet a föntemlitett fal zár körül. A
kertben sok a fa, annyira, hogy némely helyen szinte sötét homályban
lehet járni tőlük és egy helyt mély sötét tó van, a melyet nyilván
rejtett források táplálnak, mert a vize tiszta és jó bő vizü patakban
folyik le. A ház igen nagy és mindenféle korra vall, egészen vissza a
zord középkorig, mert némely helyen a fala óriási vastagságu, csak
néhány igen magasan vágott erős vasrácscsal ellátott szük ablakkal.
Olyan, mint valamely régi börtön részlete, közel hozzá az ódon
kápolnával vagy templommal. Be nem mehettem, mert még a külső kapuhoz
sem volt kulcsom, de gyors fotografáló gépemmel néhány fölvételt
készitettem róla. Közel a házhoz nagyon kevés más épület van, csak egy
igen nagy házat láttam, a melyet nemrégiben bővitettek ki és alakitottak
át, elmebetegeknek szánt privát gyógyitó intézetté. De ez sem látszik a
magányos épület kertjéből.
A mikor elvégeztem jegyzeteim olvasását, a gróf igy szólott:
Nagyon örülök, hogy a ház régi és nagy, tágas. Én magam is régi
családból származom és belehalnék, ha valami uj házban kellene laknom.
Egy házat nem lehet lakhatóvá tenni egy nap alatt és mily kevés nap kell
egy egész századhoz. Azt is nagyon szeretem, hogy kápolna is maradt a
régi időkből. Mi, Transzszilvánia nemes urai, nem szeretünk arra
gondolni, hogy csontjaink valamikor a köznép csontjai közé keveredjenek.
Nem szeretem a derüt és kacagást, nem kivánom a napfény és locsogó vizek
kéjes melegét és ragyogását, a mit a fiatalok annyira imádnak. Én immár
nem vagyok fiatal; és szivemet a halottak gyászolásában eltelt hosszu
évek nem hangolták vidámságra. Ezenfelül váram falai letörtek: az árnyak
sokasodnak, a szél hidegen fütyül a düledezett réseken és tört ablakokon
keresztül. Én szeretem a hüvöst és az árnyakat és egyedül szeretek lenni
a gondolataimmal, a mikor kedvem tartja.
A gróf szavai és kinézése valahogy ellentétben álltak egymással, vagy
talán csak arcának éles vágása tette a mosolyát oly rideggé és
gonoszszá. Nemsokára ezután valami mentséggel otthagyott, kérve, hogy
szedném rendbe papirjaimat. Jó ideig oda maradt és én a szétszórt
könyveket kezdtem lapozgatni. Ezek közül az egyik atlasz volt, a mely a
mint a kezembe vettem, magától nyilott Angliára, mintha ennek a térképét
sokat használták volna. Közelebbről megnézve, észrevettem, hogy London
körül kék ceruzával apró karikák vannak jegyezve; az egyik London keleti
részén, körülbelül ott, a hol a gróf birtoka feküdt, a másik, Exetert és
Whitbit jegyezte.
– Jorkshire-ban.
– A gróf majdnem egy óráig távol volt, visszatérve igy szólt: Ah, ön még
mindig a könyveket forgatja, jó! de azért nem kell mindig dolgozni.
Jöjjön, jelentették, hogy a vacsora készen várja. Ezzel karon fogott és
a szomszéd szobába mentünk, a hol kitünő vacsora volt az asztalra
készitve. A gróf ismét kimentette magát, mondván, hogy távollétében
megebédelt. Hanem azért helyet foglalt, mint az elmult éjjel és
beszélgetett, a mig ettem.
Vacsora után én szivarra gyujtottam, a gróf pedig velem maradt,
beszélgetve és kérdezgetve minden elképzelhető dologról, mig óra, óra
után mulott. Én éreztem, hogy nagyon későre jár az idő, de nem szóltam
semmit sem, mert nem akartam a házigazdám kedvét rontani. Nem voltam
álmos, mert a hosszu alvás nappal eléggé helyreállitott, de nem birtam
eltitkolni a hideg borzongást, a melyet hajnal felé érezni szokott az
ember. Egyszer csak rendkivül éles kakas kukorékolást hallottunk, az
éles, fris levegőn keresztül. Drakula gróf talpra ugorva szólott: No
lám, már ismét megvirradt s milyen gondolatlanság tőlem, önt ilyen soká
ébren tartani.
– Önnek nem szabad olyan érdekesen beszélgetnie drága uj hazámról,
Angliáról, nehogy én elfelejtkezzem az idő futásáról – ezzel mélyen
meghajolt és eltávozott. Én a hálószobámba mentem és szétvontam a
függönyöket, de nem sokat láthattam, mert ablakom az udvarra nyilott,
nem is láttam egyebet, csak a hajnali szürkületet az égen. Ismét
összehuztam hát a függönyöket és naplómba jegyeztem a nap eseményeit.
– _Május 8._ Attól féltem, mikor ezeket a jegyzeteket kezdtem, hogy
nagyon is terjengős vagyok, de most örülök, hogy a legapróbb részletekre
is kezdettől fogva kiterjesztettem a figyelmemet. Mert ez a hely,
mindennel benne, olyan különös, hogy már nyugtalankodni kezdek. Nem
bánnám, ha már ép bőrrel itt hagyhattam volna, vagy habár soha sem
jöttem volna bele. Lehet, hogy csak ez a szokatlan éjjeli élet merit ki,
de nem hinném, hogy ez minden. Ha valakivel beszélhetnék, könnyebben
elviselném a dolgot, de nincsen senkim. A gróf az egyetlen, a kivel szót
válthatok és ő! – attól tartok, hogy én az egyetlen élő lény vagyok ezen
a helyen. De maradjunk meg az egyszerü tényeknél, nem szabad
megengednem, hogy a képzeletem elragadjon. Mert ha igen, akkor el vagyok
veszve. Hadd mondjam meg egyszerre, hogy miként állok, vagy gondolom,
hogy állok.
Csak néhány órát aludtam lefekvés után és érezve, hogy nem tudok többé
elaludni, fölkeltem. Az ablakba akasztottam a borotváló tükrömet és épp
borotválkozni kezdtem. Hirtelen egy kéz érintését éreztem a vállamon és
a gróf hangját hallottam „jó reggelt“ mondani. Megrettentem, mert
meglepett, hogy nem láttam jönni, holott a tükröm az egész szobát
mutatta mögöttem. Megrettenésemben kissé megvágtam az arcomat, de észre
sem vettem abban a pillanatban. A mint a gróf üdvözlésére megfeleltem,
ismét a tükörhöz fordultam, hogy lássam, hogy miképpen történhetett,
hogy előbb nem láttam meg őt. Ezuttal nem foroghatott fönn semmi
tévedés, a gróf egészen közel állt mögöttem, a vállamon át nézve
láthattam. De azért a tükörben nem volt meg a képe! Az egész mögöttem
levő szobát láthattam; de magamat kivéve, élő emberi lényt nem láttam
benne. Ez ijesztő volt s a sok egyéb meglepő és különös dolgot, a mi
velem történt, tetézve, csak fokozta azt a kellemetlen érzést, a mely
mindig elfogott, valahányszor a grófot közelemben éreztem; de ugyanabban
a pillanatban a vágást is észrevettem arcomon és a vért, a mely államon
végigcsurgott. Letettem a borotvát és megfordultam, hogy egy kis angol
flastromot keressek. A mint a gróf meglátta arcomat, szeme démoni dühben
lángolt föl és hirtelen mozdulattal, mintha torkon akart volna ragadni.
Én visszahuzódtam és kezem az olvasót érintette, a mely a kereszttel a
nyakamban függött. Arca erre rögtön megváltozott, még pedig oly
hirtelenséggel tünt el belőle a düh, hogy alig hihettem, hogy valaha ott
láttam volna.
– Vigyázzon – szólt – vigyázzon az ilyen vágásra. Ez sokkal
veszedelmesebb ebben az országban, mintsem hihetné. – Aztán meglátva a
tükrömet, – folytatta – és ez az a nyomorult lom, a mely a bajt okozta.
Az emberi hiuság emez aljas játékszere. Félre vele! – és rettenetes
kezének egy mozdulatával kitárva a nehéz nagy ablakot, kihajitotta rajta
a tükröt, a mely ezer darabra zuzódott lent az udvar kövezetén. Aztán
szó nélkül visszavonult. Ez roppant boszantó, mert most azt sem tudom,
hegy hogyan borotválkozzam, ha csak az órám fedelébe vagy a borotválkozó
tál fenekébe, a mely szerencsémre fémből van, nem nézem magamat.
A mikor az ebédlőbe mentem, a reggeli készen várt, de a grófot nem
találtam sehol sem. Különös, hogy a grófot még eddig nem láttam sem
enni, sem inni. Nagyon sajátságos egy ember lehet. Reggeli után egy
kissé körüljártam a kastélyban. Kimentem a lépcsőházba és egy délnek
fekvő szobát találtam. A kilátás az ablakából nagyszerü volt. A
várkastély egy rettenetes szakadéknak a legszélére van épitve. Egy az
ablakból kidobott kő ezer lábnyira eshetnék, a nélkül, hogy bármihez
ütődnék utközben. A meddig a szem ellát, csak zöld fasudarak tengerét
látja, itt-ott egy mély szakadással közben. Imitt-amott szük szalagnak
látszik a rengeteg erdő sziklás szakadékaiban kanyargó folyó vagy patak.
De nem nagy kedvvel időzök a természet szépségein, mert a mikor
kigyönyörködtem magamat benne, tovább indultam fölfedező utamban. Ajtók,
ajtók és csak ajtók mindenütt és valamennyi elzárva és reteszelve. Sehol
semmi kijárás a várkastélyból, csak az ablakokon keresztül.
A kastély egy valóságos börtön és én rabja vagyok!