I.

_Május 3. Beszterce._ Münchenből 8 óra 35 perckor indultam este. Bécsbe

másnap reggel érkeztem; 6 óra 36 perckor kellett volna érkeznem, de a

vonatunk egy órát késett.

Budapest csodálatos egy helynek látszott, ha a kevésből, a mit a

vonatról és rövid sétám alatt láttam, itélhetek. Nem mertem nagyon

messzire menni az állomástól, mert hogy későn is érkeztünk, meg nem

biztam egészen az indulás pontosságában sem. A benyomásom az volt, hogy

elhagytuk nyugatot és keleten vagyunk, a nyugati-hidak egyik

legremekjebbén, a mely itt a hatalmasan széles és mély Dunát fogja át,

keresztül a hajdani török uralom tradiciói közé jutottunk.

Elég jókor indultunk és éjjelre Kolozsvárra értünk. A Royal-hôtelben

szálltam meg éjszakára. Ebédre, vagyis inkább vacsorára csirkét ettem, a

mely valamiféle piros borssal volt elkészitve, igen izlett, de roppant

szomjas ételnek bizonyult. (_Megjegyzés_. A recipéjét megszereztem Minna

számára.) A pincér hozzá intézett kérdésemre azt mondta, hogy ez

_paprikás csirke_ és minthogy ez nemzeti eledel, hát mindenütt

megkaphatom a Kárpátok között. A csekély német tudományomnak itt is igen

jó hasznát vettem; nem is igen tudom, hogy a nélkül hogyan

boldogulhattam volna.

Indulásom előtt Londonban egy kis időt szakitottam arra, hogy a British

Muzeumban néhány könyvet és mappát átnézzek Erdélyt illetőleg, eszembe

jutott, hogy az országnak némi ismerete nem ártana, a mikor az ország

egyik fővárosával lévén dolgom. Ugy találtam, hogy a vidék, a melyről

szó volt, az ország legkeletibb részén, épp három más állammal határos,

Erdélylyel, Moldovával és Bukovinával, a Kárpátok kellő közepén, egyike

Európa legvadabb és legismeretlenebb részének. Egyetlen egy mappán sem

voltam képes megtalálni a Drakula-kastély fekvésének csak körülbelül

való meghatározását sem, de ugy találtam, hogy Beszterce, a melyet a

gróf utolsó postaállomás gyanánt nevezett meg, elég jól ismert hely.

Néhány jegyzetet szurok itt közbe, hogy majd, ha Minnával utazásaimról

beszélek, felfrisitsem velük emlékezőtehetségemet.

Transzszilvánia népessége négy különböző nemzetségből áll; szászokból

délen és ezekkel vegyest az oláhokból, a kik a Dáciriktól származtatják

magukat; magyarokból nyugaton és székelyekből keleten és északon. Én az

utóbbiak közé megyek, a kik a hunoktól és Attilától származottaknak

mondják magukat. Meglehet, hogy ez ugyis van, mert a mikor a magyarok a

tizenegyedik században elfoglalták az országot, a hunokat már itt

találták. Azt olvastam, hogy a Kárpátok patkóalakja a világ minden

ismert babonáját fogja körül, ha igen, akkor itt időzésem igen

érdekesnek igérkezik. (_Megj_. Meg kell a grófot kérdeznem.)

Nem jól aludtam, noha elég kényelmes ágyam volt, mindenféle különös

álmom volt. Igaz, hogy egész éjjel egy kutya vonitott az ablakom alatt,

tán ez okozthatta; vagy pedig a paprika, mert az egész flaskó vizemet

meg kellett innom és azért még folyton szomjas voltam. Reggel felé

elaludtam és csak az ajtómon való folytonos kopogtatásra ébredtem föl.

Hát ugy látszik, mélyen kellett aludnom. Reggelire megint paprikást és

valami kukorica lisztből készült kása félét ettem, a mit ugy hivtak,

hogy _mamaliga_, aztán valami leveles félébe takargatott füszerezett

vágott husfélét, kitünőnek találtam. (_Megj_. Ennek is elkértem a

recipéjét.) Sietnem kellett a reggelivel, mert a vonat valamivel nyolc

előtt indult, vagyis kellett volna, hogy induljon, mert én hét óra

harminc perckor az állomásra rohantam és egy óránál is tovább ültem már

a kupéban, a mikor végre elindultunk. Ugy látszik, hogy minél jobban

közeledik az ember Kelet felé, annál kevésbbé pontosak a vonatok.

Egész nap ődöngtünk végig az országon, a mely változatos szépségében

fejlődött fel előttünk. Néha apró városokat vagy kastélyokat láttunk a

dombok oldalán, olyanokat, a melyeket csak régi mesemondó könyvek

rajzain látunk, néha folyók és patakok mentén haladtunk, a melyeknek két

oldalt néha köves medre mutatta, hogy milyen szokott áradások alkalmával

lenni. Minden állomáson láttunk embereket, néha egész csoportokat

mindenféle viseletben. Némelyek épp olyanban voltak, mint nálunk otthon

a parasztok, vagy olyanok, a milyeket Német- és Franciaországon

keresztül jövet láttam, rövid zekével, kerek kalappal és otthon készült

nadrágban, de némelyek ma rendkivül festői viseletben voltak. Az

asszonyok igen csinosaknak látszottak, kivéve ha ugyan közelről nézte

őket az ember, csakhogy egy kissé esetlenül vastagok voltak derék körül.

Mindegyiknek bő fehér ingujja volt és csaknem valamennyinek széles öve

egy egész csomó lig-lóggóval, mint valami ballerinának a jelmeze,

csakhogy persze ez alatt egy alsószoknyával. A legkülönösebbeknek a

szlávokat találtam, a kik vadabbak a többinél, széles cseperke

kalapjukkal nagy, bő, piszkos, fehér nadrágjukkal, fehér vászon ingükkel

és óriás bőr övekkel, a mely majdnem egy lábnyi széles és rézszögekkel

gazdagon kivert volt. Óriás csizmát viseltek, a melybe a nadrágjuk széle

bele volt türve és hosszu fekete hajuk és tömött fekete bajuszuk volt.

Nagyon festőiek, de nem igen bizalomkeltők. Szinpadon bárki is valamely

keleti zsiványbandának nézhetné őket. Pedig azt hallottam, hogy igen

szelidek és jócskán hijjával vannak a személyes bátorságnak.

Meglehetősen bealkonyodott, mire Besztercére értünk, a mely igen érdekes

ódon városka. Ugyszólván a határszélen állva – mert a Borgó-szoros innen

át vezet Bukovinába – igen viharos időket látott, a melyek erős nyomokat

hagytak rajta. Vagy ötven évvel ezelőtt öt izben is borzasztó tüzvész

pusztitotta.

Drakula gróf utasitása nyomán az Arany Korona vendéglőbe szálltam, a

melyet kellemes meglepetéssel egészen ódonnak találtam, mert

természetesen szerettem volna, a mit csak lehet, tapasztalni és látni az

ország szokásaiból. Ugy látszik, már vártak, mert a kapuhoz közeledve,

egy jóképü öreges asszonyt láttam, a rendes pórruhában, fehér

alsószoknya, dupla, hosszu köténynyel elül-hátul, szines szövetből, a

mely szinte-szinte szerénytelenül feszült meg rajta. Mikor közel értem,

köszönt és szólott:

– Az angol uraság?

– Igen, feleltem, én vagyok Harker Jonatán.

Ő mosolygott és valamit mondott egy öreges, fehér ingujjas embernek, a

ki utána jött a kapuba. Az bement és rögtönösen vissza jött egy levéllel

a kezében:

Barátom, üdvözlöm a Kárpátokban. Türelmetlenül várom. Pihenje ki magát

jól az éjjel. A delizsánc holnap három órakor indul Bukovinába; helyet

fogadtam az ön számára rajta. A Borgó-szorosban várni fogja a kocsim és

ide hozza hozzám. Remélem, hogy szerencsés utja volt Londontól idáig és

hogy jól fogja magát érezni szép hazámban való tartózkodása alatt. Az ön

barátja: _Drakula_.

_Május 4._ – Megtudtam, hogy a vendéglős is kapott levelet a gróftól, a

melyben meghagyta neki, hogy a legjobb helyet foglalja le a számomra a

kocsiban; de a részletek felől való tudakozódásomra kissé zárkózottnak

látszott és ugy tett, mintha nem igen értette volna német beszédemet, a

mi pedig nem lehetett igaz, mert mindeddig tökéletesen megértett;

legalább ugy felelt kérdéseimre, mintha megértett volna. Ő, meg a

felesége, az öreg asszony, a ki fogadott, mintha ijedten néztek volna

egymásra. A férj azt morogta, hogy levélben küldték neki a pénzt és hogy

ez minden, a mit tud. Mikor azt kérdeztem tőle, hogy ismeri-e Drakula

grófot és mondhat-e nekem valamit a kastélyáról, mind a ketten, ő is,

meg a felesége is keresztet vetettek magukra, azt mondták, hogy semmit

sem tudnak róla, aztán pedig egyáltalán nem szóltak többet. De ekkor már

oly közel volt az indulás ideje, hogy senki mást meg nem kérdezhettem,

hanem az egész igen titokzatosnak és egyáltalán nem igen biztatónak

látszott.

Épp indulás előtt, az öreg asszony följött a szobámba és szinte

hiszterikus indulattal mondá:

– Hát igazán muszáj elmennie? Oh, ifju uram, hát muszáj elmennie?

Oly izgatott állapotban volt, hogy még azt a kevés németet is

elfelejtette, a mit tudott és folyton valamely idegen nyelvet vegyitett

a beszédébe, a melyet egyáltalán nem értettem. Csak ugy birtam valahogy

megérteni, hogy kérdéseket intéztem hozzá. Mikor megérttettem vele, hogy

mennem kell, még pedig haladéktalanul, és hogy fontos ügyben járok,

ismét kérdezte.

– De hát tudja-e, hogy micsoda nap van ma? – Azt feleltem, hogy május

negyedike. Erre a fejét rázta és igy szólt.

– Oh igen! Azt én is tudom! Hanem hát maga tudja-e, hogy ez miféle nap?

– Feleletemre, hogy nem értem őt, igy folytatta:

– Ez Szent György napjának az előestéje. Hát nem tudja, hogy ma éjjel,

ha elütötte az éjfélt, a világ minden gonosz lelke fölszabadul? Tudja-e,

hogy hová indul és hogy mire mén vele?

Annyira kétségbeesettnek látszott, hogy vigasztalni próbáltam, de hiába.

Végül térdre vetette magát és ugy könyörgött, hogy ne menjek; vagy

legalább várjak egy-két napot az indulással. Mindez igen nevetségesnek

látszott, hanem azért nem igen jól éreztem magamat. Hanem hát egy rám

bizott dolgot kellett elvégeznem és nem engedhettem hogy ebben bármi is

megakadályozzon. Azért hát felpróbáltam emelni az öreg asszonyt és tőlem

telhető komolysággal mondottam neki, hogy köszönöm részvétét, de hát a

kötelességem parancsolja, hogy menjek. Erre ő fölkelt, letörölte könyeit

és egy feszületet oldva le a nyakáról, nekem nyujtotta. Nem tudtam, hogy

mitévő legyek, mert mint az angol egyház tagját ugy tanitottak, hogy az

efféle ugyszólván bálványimádás számba megyen, de szinte kegyetlenségnek

látszott, hogy elutasitsam az öreg asszonynak, kivált ilyen izgatott

állapotban, oly jó szándékkal nyujtott ajándékát. Azt hiszem, észrevette

arcomon a kételkedést, mert az olvasót a nyakamba akasztva igy szólt:

– Az édes anyja kedveért – és ezzel kisietett a szobából.

Naplómnak ezt a részét addig irom, a mig a kocsira várok, a mely

természetesen késik és az olvasó a kereszttel rajta még mindig a nyakam

körül van. Nem tudom, hogy mi okozza, az öreg asszony rettegése, vagy

ennek a helynek a kisérteties hagyományai, vagy tán a kereszt maga, de

nem vagyok távolról sem oly nyugodt elmével, mint lenni szoktam. Ha ez a

könyv valaha nálam nélkül jutna Minna kezeihez, akkor ez legyen végső

bucsum. – No valahára itt a kocsi!

_Május 5. A várkastély._ A reggeli szürkület elmulott és a nap magasan

áll a távoli szemhatár fölött, a mely szakadozottnak látszik, hogy

fáktól vagy hegyektől-e, azt alig látom, mert a nagy távolságban a kicsi

dolgok a nagyokkal vegyülnek. Nem vagyok álmos és minthogy nem fognak

fölkölteni és alhatom, a meddig tetszik, hát természetesen irok, a mig

álom nem kerül a szememre. Nagyon sok különös följegyezni valóm van és

nehogy az, a ki olvassa, azt találja hinni, hogy nagyon is jól

ebédeltem, mielőtt Besztercéből utnak indultam volna, idejegyzem

pontosan, hogy mit ebédeltem. – Ugynevezett zsivány-pecsenyét ettem, a

mely szalonna, hagyma és marhahus-szeletekből áll, jól megvörösborsolva

és fanyársra huzva, aztán a tüz fölött megsütve. Hozzá valami csipős bor

félét ittam, a mi igen jól esett. De ebből is csak egy-két pohárral és

egyebet semmit sem.

Mikor a kocsira ültem, a kocsis még nem foglalta el a helyét és láttam,

hogy a vendéglősnével beszélget. Nyilván rólam folyt a szó, mert néha

néha rám néztek és néhányan, a kik a ház előtti pletyka padon ültek,

szintén hozzájuk csatlakozva hallgatták őket, aztán szintén rám néztek,

mintegy szánakozva. Nehány szót gyakran hallottam ismételni, furcsa

szókat, mert többféle nemzetiség volt együtt a csoportban; hát én szép

csöndesen elővettem többnyelvü szótáramat a táskámból és kikerestem

őket. Mondhatom, hogy nem igen vigasztalók voltak rám nézve, mert

_ördög_-öt, _sátánt, poklot_ jelentettek aztán, meg olyasmit, a mi nagy

emberirtót, vagyis vampirt jelent szerb vagy oláh nyelven. (_Megj_.

felvilágositást kell a gróftól kérnem ezeket a babonákat illetőleg.)

Mikor elindultunk, az egész tömeg, a mely ezalatt jócskán felszaporodott

a vendégfogadó kapuja körül, keresztet vetett és két ujjal rám mutatott.

Nagy nehezen sikerül egyik utitársammal megmagyaráztatnom, hogy ez mit

jelentsen. Eleinte nem akart beszélni, de a mint megtudta, hogy angol

vagyok, megmagyarázta, hogy ez babona, vagyis védelem a gonosz szemverés

ellen. Ez ugyan nem volt valami megnyugtató rám nézve, a ki ismeretlen

helyre, ismeretlen ember elé indultam; de mindenki elég szivesnek, elég

szomorunak és elég résztvevőnek látszott, hogy szinte megindultam belé.

Soha sem fogom elfelejteni az ódon fogadó udvarát és a festői alakok

tömegét, a mint ott álltak az udvar közepén mind keresztet vetve. A

kocsisnak, a kinek bő fehér gyolcs nadrágja (ők gatyának hivják) az

egész ülést elboritotta, félreállt, megdurrantotta az ostorát, négy,

egymás mellé fogott apró lova fölött és mi utnak indultunk.

A remek vidék, a melyen keresztül haladtunk, csakhamar elfelejtette

velem a kisérteties aggodalmakat, bár talán, ha a nyelvet, vagyis inkább

nyelveket értettem volna, a melyeken utitársaim beszélgettek, nem

egyhamar sikerült volna tőlük megszabadulnom. Az ut rosznak látszott,

hanem azért őrületes sebességgel repültünk rajta végig. Nem tudtam, hogy

mit jelentsen az a rémes sebesség, de a kocsis ugy látszik, minél

korábban akatt elérni a Borgo szoroshoz. Azt mondták nekem, hogy ez az

ut nyáron is igen jó szokott lenni, hanem hogy az idén még nem tudták

rendbehozni a tavaszi olvadások után. A bukós, dombos vidéken tul

kezdődtek a rengeteg erdőkkel boritott hegyhátak, a melyek föl egész a

Kárpátok magas csucsáig huzódtak. Jobb és balra emelkedtek fölöttünk, a

délutáni napfénynyel rajtuk, a mely minden szépségét kiemelte a remek

hegyláncnak. A csucsok árnyában rejlő sötét kék és biborszint, a zöld és

barnát, a hol a szikla a füvel vegyült, aztán végtelennek látszó

láncolatát a szakgatott csucsoknak, mig végre ezek is belevesztek a

távolba, a hol a havas csucsok emelkedtek a maguk nagyszerüségében.

Imitt-amott hatalmas szakadások látszottak a sziklás hegyekben, a

melyeken keresztül, a mint a nap lefelé hanyatlott, néha-néha rohanó

vizek esését láttuk. Egyik utitársam megérintette a karomat, a mint egy

hegy lábát megkerülve, egy magas, hófedett csucs tünt a szemünk elé és

igy szólt „nézze uram, Isten széke!“ és ájtatosan keresztet vetett

magára. A mint végtelennek látszó utunkon fölfelé kapaszkodtunk és a nap

lejebb-lejebb hanyatlott mögöttük, az esthajnal homálya kezdett

bennünket körülfogni, a mig a hegyek havas csucsa még mindig rózsás

fényben ragyogott fölöttünk. Egy-egy parasztot hagytunk el utunkon,

székelyt és oláht, mind festői ruhában. Az ut mentén sok helyt keresztet

láttunk és minden utitársam keresztet vetett magára, a mint arra

hajtattunk. Egyik-másik szentkép előtt egy-egy paraszt vagy

parasztasszony térdelt, de csak meg sem fordult a kocsi közeledtére,

annyira el volt merülve buzgó ájtatosságában, hogy sem látni sem hallani

nem kivánt a külső világból semmit sem. A mint jobban beesteledett,

nagyon hideg kezdett lenni és az esthomály egyetlen sötét árnyéka

boritotta a fákat, völgyeket, hegyeket, csak a mint fölebb kapaszkodtunk

a szorosban, egy-egy sötét fenyő vált ki élesen a havas háttérből. A

kapaszkodó néha oly meredek volt, hogy a lovak, a kocsis biztatása

ellenére is csak igen lassan haladtak. Ilyenkor én szerettem volna

kiszállni és gyalog menni a kocsi mellett, mint otthon szoktuk, de a

kocsis hallani sem akart erről.

– Nem, nem, nem lehet itt gyalogolni, – állitotta – nagyon vadak erre

felé a kutyák, – és hozzátette, még pedig olyanformán, mintha valami jó

tréfa lenne, most körülnézett, hogy a többiek helybenhagyó mosolyát

arassa – pedig aligha nem nagy módja lesz ma még az effélékben. Csak

egyetlen egyszer állitotta meg lovait, a mig a lámpákat meggyujtotta.

Mikor egészen besötétedett, mintha bizonyos izgalom vett volna erőt az

utasokon, folyton szólongatták a kocsist, egyik a másik után és mintha

fokozott sietségre nógatták volna. Könyörtelenül ostorozta lovait és vad

kiáltozással nógatta őket erejük megfeszitésére és sietésre. Végre a

sötétségben, épp előttünk, mintha a világosságnak egy szürke foltja

támadna, mintha a hegyek ott ketté volnának hasadva. Az utasok

izgatottsága fokozódott, a kalandos ósdi kocsi ugy himbálódzott óriás

bőrrugóin, mint egy csónak a viharos tengeren. Bele kellett

kapaszkodnom, hogy ki ne essem. Az ut egyenesebb lett és mi csak ugy

repültünk rajta. A hegyek meg mintha rohantak volna velünk és sötéten

fenyegetőn szorosan mellettünk emelkedtek fölénk. Beértünk a Borgo

szorosba. Az utasok közül néhányan egymásután valami ajándékot

erőltettek rám, annyi komolysággal, hogy lehetetlen volt el nem

fogadnom; ezek között ugyan nehány nagyon fura tárgy volt, de mindez

őszinte jóindulattal, egy-egy jó szó és áldás kiséretében adták és azzal

csodálatos mozdulattal, a melyet már a besztercei vendéglő kapujában

észrevétlen – keresztvetéssel és a szenvedés ellen védő jellel. A mint

rohanva haladtunk, a kocsis előrehajolt és az utasok is két oldalt

kihajolva a sötétséget fürkészték tekintetükkel. Nyilvánvalónak

látszott, hogy valami nagyon izgató dolog, nagy esemény bekövetkezését

lesik, várják, de noha mindegyik utast külön megkérdeztem, egyik sem

adta a legcsekélyebb fölvilágositást sem. Ez az izgatottság igy tartott

egy darabig, mig végre a tulsó vége tárult ki előttünk. Nehéz sötét

viharfelhők gomolyogtak a fejünk fölött és a dörgést megelőző fuladt

levegő nyomását éreztük.

Mintha a hegylánc kétféle atmoszferát választott volna el egymástól és

mi derültből beértünk volna a viharosba. Már most magam is kinéztem a

kocsiból az alkalmatosságot keresve, a melyen a grófhoz kellett volna

mennem. Minden pillanatban vártam, hogy meglátom a kocsi két ragyogó

lámpáját a sötétségben; de hiába, nem láttam semmit sem. Az egyetlen

világosság saját lámpáinknak rezgő fénye volt, a melyben agyonhajszolt

lovaink párája fehér köd gyanánt szállt föl. Láttuk a homokos fehér utat

magunk előtt, de kocsinak semmi nyomát sem rajta. Az utasok

megkönnyebbült sóhajjal dültek hátra, a mely, mintha az én csalodásomat

gunyolta volna.

Már épp azon kezdtem tünődni, hogy mittévő legyek, a mikor a kocsis,

óráját nézve, mondott valamit a többieknek, de oly halkan és csöndesen,

hogy én nem igen birtam megérteni. Mintha azt mondta volna, hogy egy óra

hiányzik még, a kitüzött időből. Hozzám fordulva, még az enyémnél is

rosszabb németséggel igy szólott hozzám:

– Itt nincsen kocsi. Az urat, ugy látszik, hogy még sem várják. Tán

velünk jönne Bukovinába, aztán vissza jöhetne holnap, vagy holnapután:

igen, még jobb lesz, ha holnapután.

A mig beszélt, a lovai egyszerre csak nyeriteni, horkantani és ágaskodni

kezdtek, ugy, hogy alig birta őket féken tartani. Aztán az utasok

kiabálása, sikoltozása és kereszthányása közben egy négylovas hintó ért

utól bennünket és szorosan mellettünk megállt. A lámpája fényénél

láttam, a mint az idegen lovakra esett, hogy azok koromfekete remek

állatok. Egy szálas, barna szakállas férfi hajtotta őket, nagy fekete

kalappal a fején, a mely arcát elrejtette előlünk. Csak egy ragyogó

szempár villanását láttam, a mely szinte vörös fényünek látszott a lámpa

világánál, a mint felénk fordult. Igy szólott a kocsisunknak.

– Kend nagyon korán ért ide ma földi.

A kocsis dadogva felelte:

– Az angol uraságnak igen sietős volt az utja – mire az idegen igy

szólott:

– Persze fél, ezért biztatta őt, hogy folytassa az utját Bukovina felé.

Engem ugyan meg nem csal kend, én nagyon sokat tudok és a lovaim

sebesjárásuak. – A mint beszélt, mosolygott és a lámpa fénye rideg

metszésü, duzzadt, piros ajkát és hegyes, éles, vakitóan fehér fogait

világitotta meg. Egyik utitársam Burger Leonórájának egy sorát susogta

egy másik fülébe:

– Mert hisz a halottak gyorsan járnak.

Az idegen alighanem meghallotta az idézetet, mert kegyetlen mosolylyal

fordult az utas felé, a ki keresztet vetett magára és két ujját

kinyujtotta.

– Adják ide az angol ur bagázsiját, – szólott az idegen; – és minden

holmimat széditő sebességgel adogatták ki és át a hintóra.

Aztán magam is lemásztam a kocsiról, és a mint a mellette álló hintóba

szálltam, az idegen segiteni iparkodván, fél kézzel ugy megfogta a

karomat, mintha vasmarka lett volna: bámulatos erejének kellett lenni.

Szónélkül megrázta a gyeplőt, a lovak visszafordultak, és elnyelt

bennünket ujra a hegyszoros sötétsége. Visszatekintve, még láttam a

kocsiba fogott négy ló fehér páráját a levegőben és a lámpák fényénél

utitársaimat, a mint keresztet vetettek magukra. Aztán a kocsis

kieresztette ostorát és kiáltott a lovaira, és eltüntek a Bukovinába

vezető uton.

A mint elenyésztek a sötétségben, sajátságos borzongás futott rajtam

végig és az elhagyatottság érzése vett rajtam erőt; de egy köpeny

hullott a vállamra és meleg pokróc a térdeimre és kocsisom korrekt

németséggel szólalt meg:

– Az éj hideg uram és gazdám, a gróf meghagyta, hogy jól gondját

viseljem uraságodnak. Egy üveg sligovicát is talál az ülés alatt, ha

szükségét érezné. – Nem fogadtam el a kináját, de azért jól esett

tudnom, hogy egy kis sziverősitő van a kezem ügyében.

Egy kissé különösen éreztem magamat, nem akarom mondani, hogy

meglehetősen féltem. Ha lett volna választásom, nem igen hiszem, hogy

folytattam volna ezt a titokzatos éjjeli utazást. A hintó sebesen haladt

egyenes uton előre, aztán hirtelen fordult egyet és egy másik egyenes

után haladt. Nekem ugy tetszett ugyan, mintha ugyanazt az utat tennők

meg ismét és ismételve és hogy meggyőződjem róla, a kiválóbb pontjait

kezdtem figyelni és ugy láttam, hogy csakugyan ugy van. Szerettem volna

megkérdezni a kocsistól, hogy mit jelentsen ez, de igazán nem mertem,

mert azt gondoltam, hogy helyzetemben hiába volna minden ellenkezés, ha

ő neki célja a megérkezés halogatása. Végre már szerettem volna tudni,

hogy hány óra lehet, gyufát gyujtottam hát, a lángjánál az órámat nézve

láttam, hogy nehány perc hijja van csak az éjfélnek. Ez szinte

megdöbbentett, azt kell hinnem, hogy az éjféli órát illető általános

babonás hiedelmét fokozták, bennem a mai nap eseményei. A félelemnek

bizonyos émelyitő kelletlen érzésével néztem a bekövetkezendőket.

Ekkor egy kutya kezdett valahol egy utmenti majorban vonitani – hosszas,

fájdalmas, gyötrő vonitással, mintha félne valamitől, folytatta a

vonitást egy másik, aztán még egy és ismét egy, mig végre a hegyszorosan

mély sóhajtásképpen átsuhanó szél szárnyain, rémes vonitás szállt

felénk, a táj minden irányából, a meddig csak ért a képzelet az éj

homályán keresztül. Az első vonitásra a lovak elkezdtek rugni és

ágaskodni, de a hajtójuk csititgatón szólott hozzájuk, hát

lecsendesedtek, de remegtek és folyt róluk a viz, mint valami hirtelen

ijedség után. Aztán a messze távolban, a hegyekben két oldalt felettünk

egy másik, hangosabb, élesebb orditás kezdődött – farkasoké – a mely

egyforma hatással volt a lovakra és rám is – mert én kiszerettem volna

ugrani a kocsiból és futásnak eredni, mig a lovak ismét ágaskodtak és

kapálóztak félőrülten a félelemtől, hogy a kocsis óriási erejével is

alig birta őket megfékezni és visszatartani az eszeveszett vágtatástól.

Alig néhány perc alatt azonban a fülem hozzászokott az üvöltéshez és a

lovak is annyira lecsendesültek, hogy a kocsis képes volt leszállni és

elejbük állni. Simogatta és cirógatta őket, a fülükbe sugott valamit,

mint a hogy hallottam, hogy a lóidomitók szokták tenni és pedig

csudálatos eredménynyel, mert hizelkedésére a lovak egészen

megszelidültek, noha még mindig reszkettek. A kocsis ismét elfoglalta a

helyét és megrázva a gyeplőt, sebes trappban indult. Ezuttal a

hegyszoros tulsó oldalára érve, hirtelen egy keskeny utra kanyarodott le

jobbra.

Nemsokára fák közé jutottunk, a melyek ugy beárnyékoltak bennünket,

mintha alagutba jutottunk volna és ismét óriás rideg sziklák zárták el

utunk két szélét és noha védett helyen voltunk, hallottuk a szél zugását

fölöttünk a sziklaszorosokban és a galyak tördelését az erdőben.

Hidegebb, mind hidegebb lett és finom hó kezdett szitálni, ugy, hogy

nemsokára mi magunk és minden körülöttünk fehér lepellel volt boritva.

Az éles szél még folyton hozta felénk a kutyák vonitását, noha már csak

igen gyöngén, a mint tovahaladtunk. A farkasok üvöltése ellenben mind

közelebb-közelebbről hangzott, mintha minden oldalról körülfognának

bennünket. Rettenetes félelem gyötört és a lovak osztoztak félelmemben,

de a kocsis föl sem vette a dolgot. Csak jobbra-balra nézett, noha én

semmit sem birtam a sötétségben látni.

Egyszer csak hirtelen, tőlünk balra gyönge kékes lángot láttam lobogni.

A kocsis is abban a pillanatban látta; rögtön megállitotta a lovakat,

leugrott a földre és eltünt a sötétségben. Én nem tudtam, hogy mit

csináljak, annál kevésbbé, mert a farkasok üvöltése mind közelebbről

hangzott; de mig még tünődtem, a kocsis előkerült, elfoglalta helyét és

folytattuk utunkat. Azt hiszem, hogy végre is el kellett szunnyadnom és

ismételten ugyanazt a dolgot álmodnom, mert mintha folytonosan

ismétlődött volna ugyanez a dolog, mint egy rémes álom.

Egy izben a láng oly közel látszott az uthoz, hogy a bennünket körülfogó

sötétségben is jól láthattam kocsisom mozdulatait. Sebesen igyekezett a

kékes láng felé, a mely nagyon gyönge lehetett, mert egyáltalán nem

világitotta meg a körülötte levő helyet, aztán néhány követ keresve,

bizonyos formában rakta le őket. Egy ilyen sajátságos optikai eredményt

észleltem: a mikor köztem és a láng között állt, nem födte el az

utóbbit, épp ugy láttam kisérteties lobogását, mint azelőtt. Ez

megriasztott, de minthogy csak egy pillanatig tartott az egész, azt

hittem, hogy csak a szemem csalt meg, a sötétségbe való meresztés

következtében. Ezután egy ideig nem láttunk kék lángot és sietve

haladtunk a sötétségben előre, a farkasok üvöltésével körülöttünk,

mintha mind szükebb körben követnének bennünket.

Végre egy izben a kocsis messzebbre távolodott el, mint ezelőtt bármikor

és a mig oda volt, a lovak erősebben kezdtek remegni, horkolni és

nyeriteni félelmükben, mint azelőtt bármikor. El nem képzelhettem az

okát, mert a farkasok üvöltése is hirtelen abban maradt; de épp ekkor a

hold kibukkant a sötét felhők közül, a sziklás hegyormok fölött; és

világánál láttam körülöttünk az ordasokat zárt, tömött körben, villanó

fehér fogakkal, kiöltött vörös nyelvvel, hosszu, izmos tagjaikkal és

lompos szőrükkel. Százszorta borzalmasabbak voltak a rémes csöndben,

meredten állva, mint a mikor még üvöltöttek. Engemet a félelem szinte

megdermesztett. Csak a mikor az ember ilyen borzalommal kerül szemtől

szembe, akkor érté meg, hogy mi tulajdonképpen a félelem.

A farkascsorda hirtelen ujra üvölteni kezdett, mintha a holdvilág

különös hatással lett volna rájuk. A lovak ágaskodtak és rugtak és

remegve, gyámoltalanul tekintettek körös-körül olyan szemmel, hogy

fájdalmas volt látni; de a rettenetes ellenség áttörhetetlen gyürü

gyanánt fogta körül őket, a melyből nem volt menekülés. Én orditoztam a

kocsisnak, hogy jöjjön, mert a menekülésnek csak ezt az egy módját

láttam, hogy a gyürün keresztül törve, a közeledését megkönnyitsem:

Orditoztam tehát és döngettem a hintó oldalát, hogy a farkasokat

legalább egy oldalról elriaszszam, hogy a kocsis megközelithessen

bennünket. Hogy hogyan termett ott, nem tudom, de egyszer csak a hangját

hallottam, hatalmasan, parancsolón és a hang felé tekintve, ott láttam

őt az ut közepén állva. A mint hosszu karjaival a levegőben hadonászott,

mintha valamely megfoghatatlan akadályt akarna elháritani, az ordasok

meghátráltak előle. Ebben a pillanatban egy sötét felhő takarta el a

holdat és mi ismét sötétben voltunk.

Mire ismét láttam valamit, a kocsis az ülésbe kapaszkodott és a

farkascsorda eltünt. Mindez oly borzalmasnak és kisértetiesnek tetszett

nekem, hogy irtózatos félelembe estem és sem szólni, sem mozdulni nem

mertem többé. Az idő végtelennek látszott, a mint igy ismét teljes

sötétségben folytattuk utunkat, mert a sötét felhők teljesen elnyelték a

holdat. Az ut hol emelkedett, hol ismét völgynek szállt, de általában

véve mégis folyton magasabbra jutottunk. Egyszer csak azon vettem észre

magamat, hogy a kocsisom egy félig romba dőlt várkastély udvarán állitja

meg a lovait. Az ódon épület nagy ablakaiban egyetlen egy világ fénye

sem látszott, düledezett bástyái pedig szakgatott vonalban rajzolódtak a

holdvilágos égboltozaton.