– No hát, a ki megvette a hivatalos kótyavetyén a szép Palárdy birtokot,
egy fiatal, derék magyar földbirtokos volt, a kinek a bevezető
jellemzésére elég annyit mondanom, hogy «akkvizitor» volt. Kérem! Magyar
– fiatal – gavallér – földbirtokos – és vagyonszerző! Unikum! Az ősi
birtoka odafenn volt a Kárpátok között, a hol mindig fúj a szél. Fiatal
nejének nem tett jót a havasok levegője, azért vásárolta meg ezt a mi
sikságunkon fekvő birtokot, a hol az ember magától a levegőtől meghizik.
Szép daliás férfi volt maga is, a felesége is egészen hozzá illett. Ő
maga barna-piros Attila-ivadék, a neje szőke, lengyel hölgy. Volt egy
kis hat esztendős fiuk, a kit imádtak. Hajnalig mindig az apjánál aludt
a fiú, akkor az apa felkelt az istállókat sorba járni, a béreseket
felköltögetni, arra meg az anyjához ment a kis fiú tovább aludni. Igy
volt náluk felosztva a szeretet.
Megjegyzem, hogy a birtokba vétel után az új földesúr nem ment ám a
kastélyba lakni, hanem a tiszttartói lakban telepedett le. És ezt nem
azért tette ám, mintha félt volna valamiféle kisértettől, hanem abból az
igen helyes indokból, hogy egy olyan nagy kastélyban lakáshoz roppant
nagy léhűtő szolgaszemélyzet kell; ő pedig takarékoskodni akart. Az ott
talált tiszttartót elcsapta (nem azt ám, a kivel mi mulattunk, az már
akkor meghalt; egy morvát hozott a gróf a helyébe) s maga állt be
tiszttartónak. Lett is ott rend mindjárt! Nem arattak vetés előtt.
A nevét is megmondom az új földesúrnak, de ezt ne tessék használni, az
urak nem szeretik, ha az igazi neveiket megörökíti az ember valami
regényben. Nevezzük csak «Lomniczy»-nak.
Hát egy pár esztendeig igen jól ment itt minden. A környékbeli uraságok
ide jártak gazdaságot tanulni. S azt mingyárt az első belépésnél
megkezdhették. Mert hogy a tiszttartói lakásban bizony szüken lehetett
elférni a vendégseregnek: három négy úr is kénytelen volt egy szobában
hálni, s ha nagyobb társaság volt, két szobában kellett teríteni s volt
elég fejtörése a házi-asszonynak, a míg osztályozni tudta a vendégeket,
melyiket ültesse a főasztalhoz, melyiket a mellék szobába. (Mert tetszik
tudni, vannak némelyek, a kik az utóbbiért megneheztelnek, ellenben
vagyunk többen, a kik épen ott érezzük magunkat nagy biztosságban.)
Lomniczy nem volt kártyás; sőt nagyot mondok, még csak azt sem engedte
meg, hogy az ő házába kártyát vigyenek be. A kinek tetszett, nyáron
kuglizhatott nála, télen meg biliárdozhatott. Hanem persze a
tiszttartólak nem volt arra a czélra építve, hogy az valaha kávéház
legyen. A biliárdszoba olyan rövid volt, hogy mind a kétfelől ki kellett
nyitni az ajtót, ha az ember egy becsületes kvártot akart csinálni a
piramidli partiban, s aztán megesett, hogy a kiugratott golyó átszaladt
a harmadik szobába, a hol a hölgyek kávéztak s alig tudták előkeresni a
krinolinok közül.
Ad vocem «krinolin». Akkor volt ez a csudálatos divat, hogy a hölgyek a
léghajó kormányozhatóságát megvalósították. Nem szaporítanám ezzel a
szót, ha ez is a motivumok közé nem tartoznék, melyek a história
kifejlődéséhez tartoznak. Ha már az urak nem fértek el a dákóval, hát a
hölgyek még kevésbé fértek el a krinolinokkal. Pedig tánczolni is
szottyant kedvük néhanapján; de a zongorának is kevés volt a hely,
nemhogy a tánczolóknak lett volna.
Az uri kastélyban ugyan lett volna elég hely; csakhogy ott egész télen
át nem volt fűtve semmi kályha: a hidegben nem esett jól a mulatság; ha
pedig befűtöttek hirtelen, olyan fejfájasztó gőz támadt, hogy azt még a
rinóczerosz sem állta ki.
Az ismerősök köre pedig egyre szaporodott, a tiszttartói lak csakugyan
nem állta ki tovább az ostromot.
Egyszer, a mint Lomniczy a felsőmagyarországi birtoka megtekintése
végett hosszabb időre eltávozott (úgy tudom, hogy nagyszerü
sajtgazdaságot és pisztráng tenyésztést rendezett be), a neje minden
előleges tanácskozás és beleegyezés nélkül, a bizonyos indemnity
reményében, átköltöztette a háztartást az úri kastélyba. Nyár volt: szép
meleg idő; azokban a hűs magas teremnagyságú szobákban gyönyörüség volt
a lakás. Hiszen tetszik rá emlékezni, azok a pompás platánfák hogy
integetnek be az ablakokon, a nagy kúszó rózsák meg keresztül bujnak a
salugáderek nyilásain s bemásznak a szobába a virággirlandjaikkal. Aztán
az erkélyről milyen fölséges kilátás esik!
Arra a halastóra ott a sík pázsit közepén, a mibe azok a rengeteg nagy
gyászfűzek lógatják bele az ágaikat! Én nem vagyok poéta ember; de magam
is óra számra el tudtam ott ácsorogni, bámészkodva, mikor más dolgom is
lett volna.
Az ismerősök, úgy féltréfából, mondák ugyan az asszonyságnak, hogy nem
fél-e a «czifra asszony»-tól. (Igy hivta már minden ember a kastély
kisértetét, a mióta azon novellájában ez a név lett ráruházva.) De ő
nevetve mondá: «Nem féltem én az én uramat semmiféle czifra asszonytól.
Magam sem vagyok az; még csak krinolint sem hordok; másféle czifra
asszony volt az, a ki miatt az előbbeni földesuraságot utólérte a maga
veszedelme».
A hazatérő Lomniczy egészen meg volt lepetve, mikor a háza népét már az
új kastélyban elhelyezkedve találta.
Eleinte egy kicsit dörgött-morgott (a családfői jogainak megóvása
tekintetéből), a dolgozó, pipázó, tekéző szobáival elégedetlen volt:
azon patvarkodott, hogy semmijét sem találja: a volt lakásán tudta már,
hogy mije hol áll? most pedig mindenért inas, kulcsár, szobaleány után
kell kiabálni, hogy hová dugták el ezt? hova pratálták el ezt amazt? És
a mi legnagyobb okot adott a zsémbelésre: az elhagyott kisszerű lakban
szorosan egymás mellett voltak a hálószobáik, az övé, meg a feleségéé;
itt pedig egész teremsor, folyosó, rejtekajtó választja el őket
egymástól; már most a kis Bélácska hogy fog vándorolhatni egyik szülőnek
az ágyából a másikba?
A nagy zsémbelésnek utoljára azzal szakitá végét az asszonyság, hogy
tréfásan oda veté az urának:
– Tán bizony attól félsz, hogy téged is meglátogat a szobádban a «czifra
asszony»?
Ez a tréfás csiklandás elevenre talált. Lomniczy nem szerette, ha a
rovására nevetett valaki; igen komoly, mindenkinek becsületadó, de
mástól is becsületkövetelő ember volt.
– No engem ugyan nem ijeszt meg semmi czifra asszony. Monda büszkén. Ha
tetszik, látogasson meg. Szivesen látom.
– Inkább ha félsz, itt leszek én is melletted! kötődék vele az
asszonyság.
– Köszönöm a grácziát: de mikor nekem egy ilyen érdekes hölgygyel készül
légyottom, akkor a feleségem asszony csak maradjon a saját szobájában s
ne rontsa el a mulatságomat.
S ezen a tréfán évődtek aztán egész este, a vacsora alatt is, s mikor
eljött az ideje: a férj ment a maga lakosztályába, a nő is a magáéba. A
Bélácska szokás szerint az apjával akart aludni menni; de az azt mondta
neki: «Csak maradj te ezentúl az anyádnál; reggel nem találnál oda
hozzá.»
Éjszakán alig hogy elcsendesült a ház, roppant nagy dörömbözésre ébredt
fel minden ember. A zaj Lomniczy úr szobájából jött: úgy tetszett,
mintha a házi úr egész banda zsivánnyal dulakodnék. Asszony, szobalány,
paplannal a nyakában, instruktor stiléttel, inas puskával, szakács
palacsintasütővel rohantak a megtámadottnak vélt segítségére s mikor
benyitnak hozzá, ott találják az ágyaszélén űlve egyedül az urat. A
szobában szétszórva hevert csizma, famacska, gyertyatartó, a miket az
ajtóhoz hajigált. Egészen ki volt kelve képéből.
– Az Istenért! mi történt? kérdé a felesége.
Lomniczy nagyon restellte a dolgot, hogy annyi ember összeröffent, s még
ő neki állt feljebb. Zsémbelni kezdett, hogy az inas nem hozott neki
éjszakára friss ivó vizet, s minthogy ebben az új hálószobában nem
talált rá a csengetyüzsinórra, azért hajigálta a csizmát az ajtóhoz;
most menjen mindenki az ágyába s neki hagyjanak nyugtot.
Azonban a hangjának a reszketése elárulta, hogy valami másnak kellett
itt történni; annyival inkább, minthogy az ivó viz is ott állt az éji
szekrényen, a csengetyüzsinór is ott csüggött az ágya fejénél.
Ő azonban szigoruan megtiltotta, hogy erről a mai dörömbözésről
valakinek említést tegyenek.
Hanem ettől a naptól fogva mintha kicserélték volna. Magába zárt,
buskomor lett; alig lehetett szavát venni. A mit soha sem szokott, ebéd
után feküdt le aludni. Az inasa, a ki a földszinten épen az ura háló
szobája alatt szokott aludni, azt beszélte, hogy az úr mindig éjfél után
felkel csizmát huz s nagy dobogó lépésekkel jár fel s alá a szobában; s
néha a szavát is hallani, mintha kérdezne valakitől valamit: mintha
kiparancsolna a szobájából valakit. Egy reggel pedig, mikor még az úr
aludt, a szobájába benyitó inas a vadászkést az ajtóba furva találta;
mintha valakinek utána hajították volna. S az úr rendkivül haragos volt,
a miért azt az inas észre vette.
Hanem akkor aztán komolyan kérdőre fogta a felesége s egész szivszerinti
nyájassággal kivallatta a férjét, hogy mi történt vele?
– A «czifra asszony.»
– Megjelent előtted?
– Minden éjjel. Mindig ugyanegy órában. Pedig én nem vagyok se
képzelődő, se holdkóros. Semmi bünömet sem tudom, a miért valakinek a
halottja boszut álljon rajtam. Bántja a büszkeségemet, hogy a babona, a
mi parasztnak való, engem is megnyergeljen. De ott áll előttem minden
éjjel s nem tudom elkergetni. Ébren vagyok; megmosom az arczomat, s
mikor meg akarom törülni, nem veszem észre, hogy az ő halotti köntöse
akadt a kezembe, abba törülközöm.
Az asszony megijedt. Azt hitte, hogy ez kedélykórság. De eltitkolta a
rémületét. Még derült kedélylyel mondá:
– Óh, ez ellen én igen egyszerü házi szert tudok. Meghivunk a környékből
egynehány jó barátot, s a hogy más tisztességes ember szokott tenni:
egész éjjel eltarrokkoztok ott abban a te megbabonázott szobádban.
Ez a házi orvosság csakugyan jó prophylacticus szer a kisértetek ellen.
Ugyan a tarokkozók is szoktak babonákat hinni: vannak, a kik félnek a
«rossz bibicz»-től, a «szurokmadár»-tól (Pechvogel), a kik a harmadik
ultimo után helyet huznak, de a «dámá»-tól nem félnek: azt letenni jó.
Sőt ismerek olyan tarokk celebritást, a ki négy dámával a kezében
kimondta a «szólót». Nem! a czifraasszonytól a tarokkozók nem félnek.
Tehát az történt, hogy a soha nem kártyázó Lomniczy egyszerre csak
elkezdett szenvedélyes tarokkistának felcsapni: még pedig az «ugrándozó»
fajtából, négy tarokkal, nyolcz szinnel megjátszta a «kettőst», kilencz
tarokkal az ultimot, kétféle vulpessel bevágott a solóba, s rekontrázott
ötödik vételre. Tetszik tudni úgy-e bár, hogy ezek micsoda dolgok?
(– Hogy ne tudnám? hiszen abból élek.)
– Vesztett is eleget, úgy hogy kezdték «kész-pénz bácsi»-nak csufolni:
de hát azzal nem törődött. Kész nyereségnek vette, hogy agyonverhetett
egy éjszakát a másik után. Mindig volt tiz-tizenegy összekötött kettős a
táblán (tetszik érteni?), úgy hogy reggelig nem lehetett abba hagyni.
Ez hát így ment valami egy hétig.
Egyszer megint hozzá ültek a játékasztalhoz, jól megvacsorálva elébb:
csak még a thea volt hátra, a mit egész éjjel fogyasztottak. Lomniczy
megint beugrott; kérte a talont. Az osztó egymás után felvágott neki
négy dámát.
– Ejnye, bizony ha még egy ötödik dáma volna, azt is nekem adnád! mondá
rá tréfálkozva.
Erre a szóra belép az inas, egy tálczával a kezében, azon hoz nyolcz
findzsát, a szamovárt, czukortartót, tejszines ibriket, rhumos
palaczkot. De ugyanabban a pillanatban az átelleni ajtó is megnyilik, s
erre olyan légvonat támad, hogy minden gyertyának a lángja lefelé
csapódik s a kártyák szétrepülnek az asztalról. Az inas elordítja magát:
«Jézus, Mária, szent József!» S kiejti a kezéből a tálczát, minden
porczellánostól; Lomniczy pedig elmeredve bámul maga elé, az átelleni
ajtónyilás sötétjébe. Magkapta az «ötödik dámát».
Mind felugráltak az asztal mellől: Lomniczy aléltan hanyatlott hátra a
karszékébe; magán kívül volt: le kellett őt fektetni. Éjjel futtattak a
városba orvosért.
A jelenvoltak valamennyien mind esküdtek rá, hogy ez valóság volt; az
egyik látott belőle valamit, a másik a hangját hallotta, a harmadik
valami megnevezhetlen sirbolti dohot érzett; de leghivebb tanu volt az
inas, a ki semmit sem szólt, csak a foga vaczogott össze, ha kérdezték,
mit látott. Hiszen ok nélkül csak nem dobta el a kezéből azt a sok drága
theás edényt.
Ez már több a tréfánál!
A minek annyi ember tanuja volt, annak nagy hamar hire futott. Egész
szenzácziót keltett az a vidéken. A ki nem akarta hinni, azt megverték.
Mikor már a közönség kidisputálta magát e rémjelenet lehetősége fölött,
fogja magát két fiatal katonatiszt (főhadnagy mind a kettő): «No, majd
megfogjuk mi azt a czifra asszonyt»!
Még olyan «czifra asszony» nem volt a világon, a ki egy főhadnagy
szobájába büntetlenül be mert volna lépni.
Szabadságot kértek a várparancsnoktól (K.... várában volt a garnizonjuk)
egy pár napra. S kihajtattak a nem messze levő Lomniczy kastélyig.
Egyenesen elmondták odajövetelük czélját: komoly dolgot csináltak
belőle. Ebben a kisértet históriában valami szemfényvesztésnek kell
lenni. Az ujabbkori büvészet olyan tökéletességre vitte már e tudományt,
hogy valóságos boszorkányságot űz vele. Spiritisták, lélekidézők mind,
vagy szándékos ámítók, vagy professionatus komédiások; hátha van
valakinek valami czélja azzal, hogy e kastély urait elrémítse? ők ketten
majd rájönnek e kisértetjelenés titkára; csak engedjék őket egész
erélylyel hozzá látni.
Lomniczy nem akart beleegyezni; de a neje rávette, hogy engedje a két
katona vendégét abban a kisértetjárta szobájában hálni.
Vacsora után a két főhadnagy eltávozott; Lomniczy ezuttal a neje
szobájába vonult alvásra.
(Nem állhattam meg, hogy ennél a szónál félbe ne szakítsam az elbeszélő
hazafit: «De ugyan mért nem tette ezt hamarább is?»)
– Miért ám? Hiszen én is azt kérdeném nyomban. Nem tudok rá más okot
gondolni, mint hogy nem akarta, hogy a kisértet még oda is utána menjen,
s még a nejét és a kis fiát is megrémítse. Pedig az oda csakugyan nem
ment utána. Nem üldözött az mást, csak azt, a ki ama szobát foglalta el,
melyben őt ártatlanul meggyilkolták. Éjfél után egy pisztolylövés
csattanása verte fel az alvó kastélyt. Mindenki oda futott a háló
szobába, a hol a két katonatiszt hált. Az egyik a pamlagon feküdt, a
másik az ágyon. A pamlagon fekvő tiszt mély álmából ébredt fel a
pisztolydurranásra, s a golyó által összezuzott fali tükör cserepeinek a
hullására. Az ágyban fekvő főhadnagynak még kezében volt a kilőtt
pisztoly, s még többször is lőni akart vele: felhuzta, meg
elcsettentette, szemei mereven bámúltak a semmibe.
Meg volt őrülve.
(– Uram, ön rettenetes dolgokat beszél itten!)
– Nem én. Csak a mi megtörtént. Annyira megháborodott, hogy meg kellett
kötözni. Ugy szállították a várba vissza. Ott hagymázba esett.
Gyógyította azt mindenféle doktor; még Bécsből is hoztak le kettőt. De
még csak a betegségének a diagnozisát sem tudták megállapítani. Nem
hallotta azoknak a kórtüneteknek soha senki hirét. Hatodnapra meghalt. A
nélkül, hogy egy árva szóval is elmondta volna, hogy mit látott azon az
éjszakán.
(– Kérem: van még ebből a történetből több is hátra?)
– Még két szivarom van, a mit kiszivok, azzal vége lesz. Ezt még meg
kell önnek hallgatni.
Az én hajdani czimborám folytatá rendíthetlen nyugalommal a rémmesét.
– Csodálom, hogy nem ismeri ön azt a történetet: hiszen le volt irva a
Győri Közlönyben, a hol még a főhadnagyok is névszerint fel voltak
sorolva. Az, a ki ily gyászos véget ért, egyetlen fiivadéka volt egy
előkelő stájer családnak. Ez eset után még a legskeptikusabb filozófus
emberek is azt tanácsolták Lomniczynak, hogy hagyja oda azt az
elátkozott kastélyt, legalább egy időre: menjen fürdőre, vagy induljon
utazni Skócziába.
– De Lomniczy makacs természetű ember volt: vagy talán vonta valami
fátum. Azt mondják, hogy vannak lunátikus emberek, a kiket a holdvilág
felcsal a ház tetejére éjszaka, mezitláb sétálni. Ezek sem tehetnek
róla. Ámbár minden logika ellen van, hogy egy ember, a ki nem
cserépfedelező, a háztetőkön sétáljon: még is ösztönözve érzik magukat
ez indokolhatlan eljárásra. Ilyenforma lehetett Lomniczynak az a
végzetes vágyakodása, csak azért is megtartani hálószobájául a megölt
asszony termét. Nem akart félni. Aztán mitől? Egy semmitől! Egy
agyrémtől! Hiszen gyermek az, a ki meg hagyja magát ijeszteni azzal a
szóval, hogy «jön a mumus»!
Pedig hát ezuttal épen a gyermekszív volt az, a mi nem ijedt meg.
Említém, hogy Lomniczynak volt egy kis fia, a ki azelőtt, míg a
tiszttartói lakban tanyáztak, az apja mellett szokott aludni.
A czifra asszony kisértetregéjét már minden cseléd beszélte: a kis fiu
is meghallotta azt, s akkor aztán addig nyügösködött az apja, anyja
nyakán, hogy engedjék meg neki, hadd háljon ő a papával: majd ő olyan
szépen fog imádkozni, hogy a kisértet nem jön oda; hiszen benne van az
imádságban: «Ne vigy minket a kisértetbe!» míg engedtek az okos gyermeki
beszédnek, s Lomniczy magához vette éjszakára a kis fiát az ágyába.
És attól fogva nem háborgatta őt a czifra asszony.
Ugy ébredt fel, azon az oldalán fekve reggel, a melyiken este elaludt. A
kis gyermek karja a feje körül füződött, fejecskéje a vállán feküdt:
kölcsönadta az apjának az álmát.
Hát nem szép költői gondolat ez, barátom uram! A kisértet egy nő.
Mindenkit üldöz, ijesztget, öldököl erős férfiakat; hanem a mikor egy
kis gyermeket lát maga előtt, akkor megenyhül a haragja. Ha fölkel,
odajön éjféli órában, rátakargatja a kis alvóra a lecsuszott paplant,
megcsókolja és odább lebben. Ezt ön így irná meg úgy-e, ha valami
románczot csinálna belőle? A női gyöngédség még a kisértet szivét is
uralja.
Hanem hát ez csak poézis, a mit a valóság meghazudtol.
… Ejnye, de imfámis rosszul ég ez a szivar; pedig kiállítási
specziálitás. Megengedi ön, hogy egy másikra gyujtsak?
No hát a hogy mondom: a valóság meghazudtolja a poézist. A kisértetnek
nincs irgalmat érző szive: nincs nála gyöngédség, kegyelem,
kiengesztelődés. Negyvenedik napjára az első megjelenésnek reggel halva
találták Lomniczyt az ágyában. Vérömlés ölte meg, mint Attila apánkat.
(– S ön ezt nevezi valóságnak, a mely a poézist meghazudtolja?)
– Igy történt; ezen módon. Ezt én bizonyára nem most találtam ki az ön
szórakoztatására, sem pedig a rosszul égő szivarom miatt elkeseredésből.
Halva találták a derék, erőteljes férfit az ágyában. Hiszen nagy hire
volt annak! Ólomkoporsóban vitték a hulláját haza az őseihez sárosi
sírboltjába: ott aluszsza örök nyugalmát. Az özvegye egy napig sem
maradt tovább a kastélyban, rögtön összepakolt, a kis fiával együtt
felköltözött Bécsbe; a jószágát áruba bocsátotta s mihelyt vevő akadt
rá: azt sem kérdte, kicsoda-micsoda? aláirta a szerződést: a többit az
ügyvédjére bizta. A kastély egészen ingyenben maradt az új birtokosnak.
– Az uj birtokos – valljuk meg igazán – egy bécsi bankár volt. Éktelen
gazdag Dárius ember. A ki csak úgy komázik Szerencse istenasszonnyal.
Ezeres bankóval gyújt szivarra. Azt mondják, hogy Bécsben az volt a
legnagyobb gyönyörűsége, hogy a pénzestárczáját a külső kabátzsebébe
dugva, belevegyült a kohlmarkti sokaságba s aztán nagyon mulattatta, ha
a tárczáját kicsenték a zsebéből. Hires volt a börze manövereiről.
Egyszer haussera, másszor baissera dolgozott. Először meggründölt egy
nagy vállalatot, aztán lánszirozta, tovább pusszirozta, végre
konterminozta s így nyerte a milliókat. Tudott is velök élni! Nagy
Lebemann volt. Az Opera komikban ő tartotta az egyik proscenium-páholyt,
a melyikből fölfelé kell nézni a szinpadra. A leghiresebb bolondságokat
ő rendezte. Hagyjuk neki azt a nevet, hogy «Lebemann Alfréd».
Ez vette meg a szép bántódi birtokot.
Én bizony megvallom igazán, hogy nehéz szívvel látom, mikor egy-egy ősi
magyar család jószága a másik után gazdát vált. Tudom ugyan, hogy abból
az idegenből is jó hazafi lesz időjártával; de csak még is nehezen esik
hozzászoknom, hogy a mit őseink lóháton, karddal és kopjával a kezükben
meghódítottak, azt a földet az idegen paruplival a kezében ragadja el
tőlünk. Azonban utólag még is jól esett, hogy így esett; a bécsi bankár
ezt a birtokot is csak spekuláczióra vette: rögtön parczellázta,
harmincz évi törlesztésre elárusította; én is úgy jutottam belőle egy
kétszáz holdas taghoz; de én hála Istennek, az első esztendőben
kifizettem az egész árát; akkor nagy termés volt: tizenkét forintos
buzaár, nem tartozom senkinek. Hát nekem, meg több apró gazdáknak egész
javunkra vált az a birtokcsere. Lebemann bankár nem tartott meg a
birtokból magának egyebet, mint a kastélyt meg a hatszázholdas parkot és
vadaskertet. Az nem kellett senkinek. Hét forint luxus-adó a parktól
holdankint; no köszönöm szépen. Ő azonban megengedhette magának ezt a
költekezést; mert ezen az üzleten is nyert száz perczentet netto.
Aztán meg más öröme is volt benne.
Ő is tudta azt jól, hogy ehhez a kastélyhoz micsoda kisértetes hagyomány
van fűzve: épen ez csiklandozta az inyét szörnyűképen.
Itt, a kisértetek elhirhedett tanyáján tartani egy nevezetes dáridót.
Ennek van valami pikáns zamatja. Egy olyan lakomát, a melyen száz arany
egy kuvert; van minden: csemegék, a melyeket esznek, és csemegék, a
melyek maguk is esznek. Tizenegy bonviván gavallér jött le vele Bécsből:
mind válogatott sportszmenek és börzebárók. És tizenkét elegáns
hölgyecske a balletkarból a szimmetria végett.
Hej, ha ön olyan szépen tudna ilyesmit leirni, mint azok a franczia
regényirók, a kiket mi olyan kedvtelve olvasunk ott falun (mikor a
feleségünk nem látja), – ez volna az igazi tárgy.
Egy orgia a kisértet tanyáján!
Ezekkel tessék megküzdeni madám «czifra asszony!» Ezzel a féktelen
vihánczoló csoporttal, mikor a kiivott poharaikat a falhoz verik s úgy
hivják a kisértő szellemet: «Ide hozzánk! szép asszony a tulvilágról!
Itt van egy üres szék, itt egy tele pohár a te számodra is! Igyál,
mulass, kaczagj velünk! Tanulj élni! Éljen a kisértet!»
Az óra tizenkettőt üt. Az ajtó megnyilik. A lármás had elnémul, de a
következő perczben még nagyobb vihongásban tör ki; hisz az éjféli
kisértő nem suhanva közelgő rémszellem, hanem a bizalmas komornyik, ki
az urának ezüst tálczán hoz egy táviratot.
Távirat! Éjfélben? Azt bizony K... városból hozta egy lovas staféta.
Nagyon sürgős lehet. Bécsből érkezett, gyors továbbitás utasítása
mellett.
Alfréd úr engedelmet kért a vidám társaságtól, hogy egy perczre a
szobájába vonuljon a kapott táviratot elolvasni.
– No, csak el ne kapjon a czifra asszony odabenn! – kiáltának utána a
dőzsölők gunyolódva.
Tizenegy pár ott maradt a tivornya-teremben, a tizenkettedik fele, a
magányosan hagyott bacchansnő, nem tehetett okosabbat, mint hogy a
többiek mulattatására felugrott az asztal közepére s szilaj merészséggel
lejtette a pohártánczot, a mivel a dobzódókat még frenetikusabb
őrjöngésbe hozta.
Egyszer aztán a mámoros zsivajt egy csattanó dörgés szakítá félbe.
A pisztolylövés a bankár hálószobájából jött.
Mi volt ez?
A hölgyek egyszerre ijedten huzódtak egy csoportba, nagy kendőikkel
takargatva ludbőrző tagjaikat: a férfiak szájában is elakadt a dal.
– Ejh, mit? kiálta közülök a legbátrabb. Alfréd most meg akart bennünket
tréfálni.
Azzal odarohantak kaczagva a hálószobájába.
Ott aztán abbahagyták a kaczagást.
Lebemann Alfréd ott feküdt az ágy előtti medvebőrön elnyúlva, keresztül
lőtt fővel. Jobb kezében a revolver, baljában a távirat.
Felvették a táviratot s a következőket olvasták belőle.
«Seeschiffart maga után rántott minden vállalatot. – Általános panik!
Krach! Holnap másfél millió differenczia fizetendő. Pénztáros kasszával
elszökött.»
De ezzel ugyan a többi tizenegy uraság is meg volt lőve.
Ezzel a szóval az ő papirváraikat is szétfujta a szél.
Egyszerre kiment a mámor valamennyinek a szeméből. Nem kellett már nekik
szép leány csókja; se esszbukéval kevert pezsgő; orczátlan dal, csábító
táncz; futott valamennyi ki a kastélyból, felverni a kocsist álmából: –
fogatni, vágtatni a legközelebbi vasuti állomáshoz. A dévaj hölgyek is
siettek felkapkodni, ki mit talált az útiköntöséből, hogy itt ne
felejtsék őket; a Sachertól hozott pinczérek sebtén takarították össze
az ezüstnemüt és porczellánt: reggelre üres volt a kastély. Csak az
agyonlőtt uraság maradt ott a czifra asszony szobájában, egyedül, végig
nyúlva a padlón, a míg este felé előkerült a szolgabiró, meg a
törvényszéki jegyző, hogy felvegyék az esetről a protokollumot.
No hát ki tudta seperni a kastélyból a «czifra asszony» az egész
bacchanált, úgy-e?
Ez pedig olyan igaz történet, mint a milyenről csak valaha szolgabiró
protokollumot vett föl s rányomta a pecsétjét.
Nem hiába mondja Göthe (vagy nem Göthe mondja?), egy szóval egy okos
német, hogy: «Sok dolog van még a világon, a miről a bölcsek nem is
álmodának».
… De már csakugyan nem szívom tovább ezt a szivart, mert úgy büzölg,
mint a tőzeg; pedig «Cuba flór» volna.
A többit, a mi a kastélylyal történt azóta, három szóval elmondhatom.
A krach, tetszik tudni, teljes mértékben beütött. Nekem, hála Istennek,
nem volt egyéb papirosom, mint egy pár magyar dunagőzhajózási, egy pár
bajai kiházasítási, egy nehány tisza-tűzkárbiztosítási, öt darab
balaton-boglári gőzkompozási részvényem. Azokkal a kerti filagoriám
belsejét igen szépen kitapetiroztam, a couponjaikat pedig czigarettnek
használom; hanem azok a szegény Lebemannok bizony mind Sterbemannok
lettek, a kik ott a «czifra asszony»-t inzultálták.
A kastély és a park kótyavetyére került. Potom áron vette meg egy
spekuláns. Valami spiritusfábrikáns.
Ez aztán prakticze fogott hozzá a kisértet kiküszöböléséhez. Az egész
kastélyt átalakítá szeszgyárrá. A nagy parkot pedig kivágatta: eladta
ölfának; a telket köles, burgonya és tengeriföldnek használja, abból főz
spirituszt.
És így jelenleg a szellem ellen küzd a szesz: az egyik spiritus ellen a
másik spiritus.
De meglássa ön: (kivánom, hogy rossz próféta legyek) az a felingerelt
kisértet még ennek a spiritusznak is ki fogja törni a nyakát.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Eddig tartott az én régi barátom elbeszélése.
Én elvégre is csak azt ismétlem, hogy daczára annak, miszerint ez mind
való történet: az egésznek az összefüggését lehetetlennek tartom; hanem
hogy a szeszgyárosoknak a rémmese utolsó szakaszával nem ütöttem-e
szeget a fejükbe? azt nem tudom: azok aligha el nem hiszik a «czifra
asszony» boszuját a mostani keserves antispiritista viszonyok között…
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: Az 50 és 100 frtos bankjegyeken látható jelvények.