(Olyan előljáró-beszéd forma.)
Nagyon régi keletű ennek az eredete.
A ki nem restelli az elolvasását, kénytelen lesz velem visszafáradni
azokba az időkbe, a mikor még úriszékek voltak. Így hitták azokat a
törvényszékeket, a mikben egy nagybirtokot képező uradalom a maga
jobbágyai fölött törvényt látott, s ügyes-bajos dolgaikban igazságot
osztott: az árvákat megosztoztatta, a veremfeltörőket megcsapatta,
szülőikkel gorombáskodó fiúkat egész három esztendeig tartó fogságra
elitélte. Tessék elhinni, hogy nagyon okos világ volt az (már t. i. az
én időmben).
Mint patvarista, sokszor jártam a princzipálisommal ez úriszékekre, ott
lehetett praxist szerezni. A jegyzőkönyvek letisztázása is a patvarista
nemes hivatását képezte. A pulyka, liba feltráncsirozás hivatala már
akkor lemaradt az uzusból. Egy emberöltő idővel elébb azonban még a
fafürészelés és éjjel a lámpás-hordás a hintó előtt is nagyban
gyarapította a patvarista joggyakorlatait.
Az úriszéki ebédet rendesen a tiszttartó adta, természetesen az uradalom
költségére, s a patvarista is hivatalos volt az asztalhoz. «Sohse
keresd, édes öcsém, hogy hova ülj? a hová te leülsz, ott van az utolsó
hely.»
Volt szerencsém gyakran az ilyen utolsó helyen ülni.
Találkoztam ugyan, életkorra hozzám hasonló asztaltársakkal is; de
azoknak mind előkelőbb titulusuk volt az enyimnél. Azért pertu voltunk.
A Simi már jurátus volt (tabulæ regiæ nótárius), annak már kardja is
volt, nekem még a sétapálczaviselés is illetéktelen túlbecsülése lett
volna társadalmi állásomnak. A Misi pedig uradalmi cancellista volt,
tehát biztos fizetésben levő hivatalnok. Azután volt még egy
megátalkodottan a fiatalsághoz tartozni akaró jó pajtásunk, a ki
veterinariát végzett s annál fogva «lódoktor»-nak hivták, a keresztneve
különben Szepi volt; ezzel a hárommal együtt tettünk ki egy franczia
négyest, mikor tudniillik a Bántódi úriszéken összetalálkoztunk, a hol
este az uradalmi tisztség női sarjadékával rögtönzött tánczestély
fejezte be az ünnepélyes törvénylátást.
Az úriszéken prezidensül (igen is, és nem alelölülőül! inkább
visszatérek a diák műszóért, de fuvolázni nem tanulok meg), tehát
prezidensül fungált Darvady Márton jogigazgató úr, nagyszerű
anecdota-mondó, eleven krónika, kitünő paskevicsjátszó, pesti két
emeletes házi úr, és üres óráiban tabuláris fiskális. Ennek a jurátusa
volt Simi barátom, a ki viszont egyéb jó tulajdonságain kívül kitünő
tánczos volt, különösen a lengyelt tánczolta nagy tűzzel s a hölgyeknek
fáinul tudott udvarolni. Ellenben a Misi a tarokkjátékban volt jeles, a
miért rendesen expropriálták a tánczkolonnból, s kicserélték a kopasz
ispánnal, a ki csak rontja a játszótársaságot, ultimót mond pagát
nélkül. Végül a Szepi, a lódoktor, csodaszerű énekes volt, a ki olyan
magas hangon tudott áriázni, mint egy «falsche Catalani». Ha az ember
behunyta a szemét, azt gondolta, valami primadonnát hallgat. Én mind a
három dologhoz értettem egy kicsit: tánczolni is, kártyázni is, meg
énekelni is, de mondom, hogy nagyon középszerűen, azért nem is nagy volt
utánam a kérdezősködés. Ha valahova negyedik kellett: quadrillban,
tarokkban, vagy quartettben, akkor engem is bevettek. A széptevéshez is
épen csak olyan kevés talentumom volt: azt képzeltem, hogy ha egy szép
hölgynek valami bókot mondok, megharagszik érte. Azt is megvallom, hogy
szerelmes voltam valami nagyon kicsiny leányba, a ki még akkor nevelőbe
járt, s attól féltem, hogy az megtudja, ha másnak udvarlok s majd
szomorú lesz érte. És így, leszámítva azt, hogy a jegyzőkönyvet nekem
kellett letisztáznom, meglehetősen fölösleges figurát képeztem a bántódi
úriszékeknél.
Hanem azért mégis szerettem oda járni.
Volt ott egy nagyszerű régi kastély. Annak a második emeletén, a kertre
nyiló sarokszobában volt az én patvaristai szállásom.
Derék nagy szoba volt, négy ágygyal ellátva. Azok közül az egyik az én
számomra, a másik Simi pajtáséra felvetve, a többi kettőn csak
szalmazsákok voltak.
De én abban a szobában rendesen csak magam háltam, mert a Simi pajtás,
mikor vége volt a tánczmulatságnak, rendesen átment a kopasz ispánhoz, s
ott azután Misivel, meg Szepivel ittak, pipáztak, daloltak és ferbliztek
reggelig. (Én még akkor nem ittam bort, dohányozni most sem tudok,
ferblihez pedig pénz kell, s nekem soha sem volt több pénzem egy
huszasomnál, krajczáros tarokkhoz elég, de ferbliben egy visszavágásra
feneket ér.)
Tehát egyes-egyedül voltam abban a hatvannégy szobás kastélyban. Már a
princzipálisaink a tiszttartó kényelmes lakásán voltak elszállásolva, a
mit a kastélytól egy nagy park választott el; magában a kastélyban senki
sem lakott. Az egyetlen felügyelő sáfárnak a kerti házban volt a lakása,
annak a béresnéje készítette el számomra távollétemben a mosdó vizet,
felvetette az ágyamat, ha tél volt, befűtött; én soha sem láttam a
személyét, csak a sáros talpának a folyosón hagyott nyomáról képzelem,
hogy asszonyféle lehetett. Mikor későn este a tiszttartói lakból
hazatértem a kert ropogós kavics-útján saját lépteim visszhangjára
neszelve, nem várt senki, én sem alkalmatlankodtam senkinek. Ismertem a
nyitját a kis kertre nyiló oldalajtónak, a mi kulcscsal soha sem volt
bezárva; a folyosó bejáratánál megtaláltam a gyertyatartót, meg a gyufát
és a hálószobám kulcsát egy szekrényre letéve, s aztán magam magamnak
világítva ballaghattam fel a szűk csigalépcsőn a második emeletbe.
Nem jutott eszembe, hogy féljek. Ugyan mitől is? Arra még nem volt eset,
hogy patvaristát megöltek volna pénzéért. Van esze a rablónak, hogy nem
vesztegeti magamforma prédára az idejét és fáradságát. A mi pedig a
kisérteteket illeti, no azok szépen megjárják, ha velem van bajuk, mert
én a mint leteszem a fejemet, egyben elalszom, huhukolhatnak én miattam!
És aztán egyáltalán a félelem nem az én feladatom. Terringettét is!
Tizenkilencz éves korában az ember olyan óriásnak képzeli magát, hogy
mikor felhős idő van, kénytelen lehúzni a fejét, hogy be ne üsse vele az
eget! Oroszlán jőjjön ide! Megeszem!
Sőt ellenkezőleg, nagy gyönyörűségemre szolgált, hogy egyes-egyedül
tanyázhatok egy ilyen rengeteg palotában. A hátulsó csigalépcsőről ugyan
nem volt az első emeleti lakosztályokba bejárás, hanem a második emelet
valamennyi szobája, folyosója mind nyitva állt előttem. Végig járhattam
rajtuk, tanulmányozhattam a falakra felakasztott ócska rézmetszvényeket,
a mik mind Mária Terézia korából valók voltak, insurrectionalis
jeleneteket ábrázolók. A folyosókon rámákban álltak sorban felakasztva a
sokféle családi czímerek, utolsó tisztességtételek maradványai. Azokból
tudtam meg, hogy a kastély birtokos urát Palárdynak hivják, vagy
legalább annak hivták valaha.
Mert a gazdatisztek sohasem említették a földes uruk nevét, csak ugy
nevezték, hogy «a gróf».
Aztán meg egy nagy alapokom volt keresni ezt a magányos kastélyt s nem
félni a kisértetektől; hiszen magam is kisérteteket csináltam, regényt
irtam titokban. Itt készültek a legborongósabb részletei a
«Hétköznapok»-nak. Úgy tudom, hogy a bántódi kastély maga is le van
benne irva apróra, egész valóságában. Már három vármegyében ismertek
akkor: Veszprémben, a hol az első novellám megjelent a «Tavasz»-ban,
Komáromban, a hol nyilt titok volt, hogy a Pesti Divatlapban az –ó–ó
aláirású leveleket én irom, és abban a vármegyében, a hol a bántódi
uradalom volt. Ott már tudták, ha eltüntem a társaságból, hogy miben
töröm a fejemet? A tiszttartó nevetett, a kisasszonyok azt mondták rám,
hogy «szegény fiú»; csak a jó öreg princzipálisom mondta azt, hogy:
«lesz belőle valami, de prókátor bajosan».
Az ilyen iróhirben álló fiatal ember kellemetlen útitárs. Minden ember
azzal a tartózkodással közelít felé, hogy «bizony még bele talál írni a
regényébe!» Egyszer megpróbáltam az ispán kopasz fejét rávenni, hogy
nyissa fel előttem az első emeleti lakosztály termeit, de észrevette
szándékomat s nem állt rá: «Még le találnád írni a regényedbe, a grófom
megtudná s rögtön elcsapna az ispánságból.»
Furcsa kastély lehetett az és furcsa gróf.
De én azért mégis leirtam a furcsa kastélyt, a hozzátartozó furcsa
grófokkal együtt. Még akkor eleven grófot nem láttam.
Az utolsó úriszék összeesett a szürettel, a mikor az én
patvaristaságomnak az esztendeje is a végére járt. Pestről megint lejött
a tabuláris fiskális a hivatalos functiókra. A Simi ezuttal egy
tudománynyal gazdagabban érkezett meg. Akkor került fel a «polka», ő már
tudta; de még a provinczián nem ismerték, valószinű volt pedig, hogy a
legközelebbi farsangon az lesz a bálok favoritja, mint tavaly a mazur
volt, azelőtt pedig a «radovacska». Nagylelkű volt megigérni, hogy az
úriszék alatt az egész fiatalságnak betanítja az új divat-tánczot. Kapós
is lett érte!
A parasztok ügyes-bajos dolgai úgy felhalmozódtak az őszi évadra, hogy
az úriszék ebéd után is tartott űléseket, s ennélfogva a protocollum is
nagy halomra felgyűlt, annak a letisztázásában ugyan Simi barátomnak is
segíteni kellett volna; csakhogy annak olyan infámis rossz irása volt,
hogy maga sem tudta elolvasni; azért az egész az én nyakamra maradt.
Előre látva a feladat nagyságát, már a vacsora alatt meginstáltam a
tiszttartóné asszonyságot, hogy az én számomra egy egész font
faggyúgyertyát kegyeskedjék felküldeni a szobámba, mert sokáig fenn kell
maradnom. Erre aztán a tiszttartó elmondott egy tréfásan kisérteties
adomát a saját gyakorlati életéből, hogy rémítette őt egy éjjel halálra
egy font faggyúgyertya, a mi az ablak csavarjára volt felakasztva, ő
arról egyet, olló nem lévén, a másik égő gyertyával koppantott le, az
elégett kanócz azonban tovább izzott s egyenkint perzselte el a
felaggatott gyertyák bélvégeit, a mik aztán időközönkint nagy
koppanásokkal hullottak le a padlóra, az ő halálos rémületére. Nevetni
való volt az nagyon!
– Csak te, fráter, furcsábbul ne járj abban a kastélyban, mondá a jurium
director, baljóslatú arczczal. Ott igazi kisértet jár.
– Igazi kisértet? kaptam én rajta nagy mohón.
– Még pedig szép asszony alakjában.
– Ugyan spectabilis! inté óva a tiszttartó.
A kisasszonyok erre a szóra felugrottak az asztaltól s kiszaladtak a
szobából, azt hitték, valami olyan csintalan adoma kerül az asztalra, a
miből nem kell a kis leányoknak kapni.
Pedig hát nem azért protestált a tiszttartó.
A fiskális úr azonban már benne volt a krónikázásban s nem hagyta magát
visszatartóztatni.
– Nevezetes története van ennek a kastélynak, ha irott krónikák nem
bizonyítanák, az ember alig hinné el. A ki ezt a kastélyt építtette
ezelőtt kétszáz egynehány esztendővel, a Zrinyi, Nádasdy, Frangepán
összeesküvésből hirhedett Palárdy Máté volt, ki a felségárulási per
bevégezte után donatióba kapta ezt az összeesküdött főurak egyikének
uradalmát; öreg legény volt már akkor, sok csatája volt férfiakkal, de
asszonyokkal is, s ekkor jutott eszébe, hogy megházasodjék. Elvett egy
szép tizennyolcz esztendős báró kisasszonyt a Pfalzból, a nejét hivták
Eglantine von Lilienhorstnak. Palárdy Máté, eddig szerzett tapasztalatai
után, nem bizott az asszonyi hűségben, nem mert Bécsben maradni a
feleségével, hanem lejött vele ide a falusi jószágára. Ezt a kastélyt
úgy építteté, hogy az első emeleti lakosztálynak semmi összeköttetése ne
legyen a ház többi részével, annak külön lépcsője volt elzárt
tornáczczal, sarkon forduló fülkékkel, mik rejtett bejáratokat fedeztek
el, akustikai kürtőkkel, a miken hallgatózni lehetett távoleső
szobákból, a plafondba alkalmazott leskelődő lyukakkal és egymásnak
megfelelő tükrökkel, a mik minden mozdulatot elárultak.
A tiszttartó nagyot sóhajtott: «Ez mind bele fog jönni ennek a
crucifixus poétának a regényébe!» A jószágigazgató ellenben folytatá
kedélyesen a megkezdett regét.
– Ez még mind nem volt elég a szerelemféltő férjnek. A neje mellett
semmi férficselédet nem tűrt meg. Férfi libériába bujtatott leányok
voltak az inasai, még a kocsis is a sequioris sexus tagja volt.
Sétáiban, kocsikázás közben a férj kisérte mindenüvé, s mikor ez
vadászni ment, a feleségét bezárta a belső szobájába. Az ebédet úgy
tolta fel egy emelőgép a konyhából az étkező asztallal együtt a szobába.
Nem állhattam meg, hogy közbe ne szóljak.
– De hisz akkor ugyanazzal a sülyesztővel akár egy élő embert is fel
lehetett szállítani a földszintről az emeleti szobába.
A fiskális úr nagyot nézett a szemem közé.
– Ecce ni! Hiszen neked akár ne is mondjam tovább, kitalálod magadtól
is.
– Bizony jól teszi spectabilis, ha nem historizálja tovább, véleményezé
a tiszttartó. Nem nyilvánosságra való ez.
De a fiskális úr már fel volt ingerülve ellenem az előre szaladásomért.
– No hát mondjad te, fráter, hogyan volt tovább? ha olyan könnyen
kitalálsz mindent.
Minden arcz vigyorogva fordult felém, úgy érzi ezt az ember, mintha
parázson pirítanák.
No hát segíts, édes múzsám! Rigorozáljunk. A hölgyek is visszatértek az
asztalhoz a mesélésre.
– Hát én úgy gondolom, hogy egy szép napon valami irigy árulkodó, vagy
elutasított udvarló bevádolta a szép úrhölgyet a dölyfös főúr előtt, a
ki aztán az első indulat hevében hűtlennek vélt neje ellenében
alkalmazásba vette szent László törvényét s megölte őt kihallgatatlanul.
A jurium director nagy felleget fújt a pipájából.
– Pedzi! mondá röviden. De hát miért akarja maga, fráter, hogy a szép
úrnő ne legyen valósággal hűtelen, hanem csak látszatból? kérdé
examináló minával.
– Azért, felelém, mert a költői igazságtételben logicának kell lenni. Ha
a megölt delnő valóban bűnös volt, akkor semmi keresete többé ezen a
világon, nyugodjék békével! Az én felfogásom szerint a nőnek ártatlannak
kellett lenni, s e felől a férjnek később bizonyos tudomást kelle
szerezni. Ebből a lélektani helyzetből erednek azután a viziók, a miket
a zavart idegrendszer a valósággal összetéveszt, a hallucinatio
látványokat és hangokat idéz fel, a miket csak egy ember lát és hall,
míg beleőrül s azok utoljára is megölik. Így képzelem én a végét a
Palárdy gróf tragœdiájának.
A jurium director megcsóválta a fejét.
– Közel tapogatózott a fantasiájával a fráter a valósághoz. De hát
hogyan csinálná azt ki maga, hogy a Palárdy gróf kétségtelennek higyje a
felesége hűtlenségét, s mégis meggyőződjék a tévedésről, de akkor, mikor
már késő, mikor már nem hozhatja életre az asszonyát?
Körülvakartam a hajamat (volt ám még akkor elég).
– Olyan rögtönözve ezt a feladványt nem tudom megoldani, hanem majd
egyet aluszom ezzel a gondolattal, s majd megálmodom az alatt.
– No, no! Csak segítségére ne találjon önnek jönni a szép ős Palárdyné
az éjjel, elmondani a maga történetét. Mert feljár ám az ebbe a
kastélyba most is, s a ki előtt megjelenik, az hat hétre a látvány után
meghal.
A hölgyek összeborzadtak, én pedig tüntettem a nevetéssel.
– Akkor én nem igen várok a légyottjára, mert én nyolczvannégy esztendős
akarok lenni, mint az öregapám volt.
– Nem kell nevetni a dolgon, édes öcsém, szólt a jurium director,
pipáját kiverve; még eddig, a hány ura volt ennek a kastélynak, mindenik
előtt megjelent a szép kisértet halála előtt hat héttel, és pedig több
izben, akár aludt, akár ébren maradt, s ha vendég foglalta el a ház ura
helyét: az is meglátta s rossz vége lett.
– Ugyan ne ijesztgesse agyon, spectabilis, ezt a fiatal embert, szólt
közbe a tiszttartó, a ki restellte a földesúri család titkainak egy
irkafirkász jelenlétében való profanálását. Még valami talál vele
történni az éjjel.
Erre aztán az én derék jó princzipálisom állt elő a jó tanácsával.
– Tudja mit? fráter. Vigye fel magával a kastélyba a protokollumokat és
fogion hozzá a letisztázásukhoz. Soha még kisértet
protokollum-tisztázást félbe nem szakított.
Magam is azon voltam, hogy minélelébb a magányos szobámba feljussak.
Siettem búcsút venni a társaságtól, a hónom alá nyalábolva az aktákat.
Hanem hiszen szép protokollum lesz az, a mit én az éjjel lemásolok!
A fejem tele volt már a boszuálló hölgygyel, ki századok multán is
vissza-visszatér, ártatlanul bemocskolt nevéről halottköntösével
letörülgetni a foltot, s viszi magával a tulvilágra, irgalmat nem ismerő
kézzel, az áldozatokat, kiket ott kap. Engem nem fog ő bántani, mert én
az ő lovagja leszek, védelmére kelek, a költői «Minne-törvény» szerint.
Borongós volt az idő, csillagtalan az ég, hideg, novemberi szél söpörte
végig a kavicsos tekervény-utakon a száraz falevelet; mintha egész
szellemcsapat jönne utánam zizeregve, a levéltelen jegenyék sudarain
olyan síró hangot adott a szél, mint egy másvilágról jövő orgonaszó. Én
magányos sétámban a sötét geszt sűrűjében bátran daloltam a legújabb
népdalt: «Zajjal tajtékzik a Maros.» A tisztáson cziczázva suhantak át
mindenféle fehér és fekete alakok, azok a sáfár házi nyulai voltak, a
feketéknek még a szemei is pislogtak, mint a parázs. De engem még a házi
nyulak sem voltak képesek megrémíteni. Szerencsésen eljutottam a kastély
hátulsó lépcsőjéhez vezető kis ajtóig. Az épen tárva volt. Ez nem
tetszett. De még kevésbbé tetszett az, hogy a szegletszekrénykén, a hol
rendesen az én gyertyatartóm és gyufás katulyám szokott elkészítve
lenni, nem találtam se az egyiket, se a másikat.
– A ki áldója van a részeg sáfárjának! dörmögém. Most aztán
botorkálhatok fel a lépcsőn a koromsötétben.
Húh! Egy denevér repült el a fülem mellett.
Elkezdtem a lépcsőn fölfelé lépegetni.
Hátha mégis van benne valami?
Egyszer csak úgy tetszik, mintha a saját lépteim hangján kivül még
valami más csoszogásféle is zavarná a falak csendjét. Nono!
Egyre közeledik: felülről jön lefelé.
Olyan sötét van, hogy csak hallom, de nem látom a kisértő alakot.
Azon is segítve lesz. Egyszerre egy kék csillag gyullad ki a sötétben,
mint valami sirbolti fény, s én látom alászállani a magasból, kit? a
fehér asszonyt!
De magam is összeszedem a bátorságomat:
– Megállj! ki vagy? rivallék rá vitézül, s két kézre kaptam az egész
protokollumot, azzal az elhatározott szándékkal, hogy úgy vágom hozzá
valamennyi aktát a kisértethez, hogy rögtön odaragad a falhoz.
– Jézus Mária! Szent Anna! hördült fel a szembejövő alak, s egyuttal a
kék világ sárgára lobbant fel (addig csak a kén égett a gyufa végén)
igazi világításba helyezve a hordozóját. Hát nem volt az se fehér, se
asszony, hanem a vén sáfár, a ki a tiszttartóné rendeletéből egy font
kecskefaggyu gyertyát vitt fel a szobámba, ő hordta el magával a
gyertyámat és gyufámat, nem remélve, hogy ilyen korán haza jövök.
– Úgy megijesztett az ifju úr, hogy egy krajczár sem maradt a zsebemben,
rebegé az ember fogvaczogva.
Adtam neki egy két krajczárost, hogy nyavalyát ne kapjon az ijedségtől.
Azt gondolta a fogásáról, hogy huszas s megköszönte.
Az egy szál gyufa az alatt elaludt; a többit elvettem tőle s most aztán
én haladtam odább gyufavilágítás mellett.
A mint abba a tágas nagy szegletszobába megérkeztem, kellemesen lepett
meg a jó langyos idő; a nagy ódon zöld kályha, a keramikai trofeumokkal
az ormózatán, jó előre be volt fütve. Gondoskodtak róla, hogy a
patvaristának a keze el ne gémberedjék, mikor jegyzőkönyvet tisztáz.
Az egy szál gyertya, a mit meggyujtottam, csak homályosabbá segített
tenni a szobát.
Tehát lássunk a lélekidézéshez.
Ezek a falak zárják be talán most is nyugodni nem tudó lelkedet,
ártatlanul megölt «fehér asszony?»
«Fehér asszony» legyen a czime? Nem! Hisz ez a czim már úgy el van
viselve, hogy nem is lehet többé igazán fehér. Tehát «fekete asszony?»
Az sem. Hisz ez a döghalál jelképe a költészet országában; azután ebből
is van már elég. Tehát micsoda? kék, sárga, rózsaszínü asszony? Egy sem
illik ide. Megtaláltam! «czifra asszony» lesz a neve. Ez a magyar
népmythosz szerint túlvilági tündért jelent. Azonkivül majd kifejtem én
azt a novellámban, hogy miért szolgált rá az a hölgy a «czifra»
elnevezésre. Valami bizarr, valami rendkivüli alak lesz belőle, a ki
czifrálkodik azért, mert a férjének akar tetszeni: senki másnak.
A kezdet gyorsan ment. Leirtam én a bűbájos Eglantinét oly pazarlásával
a hölgyi bájaknak, hogy mikor elolvastam, már nem az asszonytól, hanem a
férjtől kezdtem félni, hogy egyszer csak odaüt a buzogányával az
asztalomra, s a fülembe ordít: «Hol láttad te mindezeket kákompille?»
A férj jellemzésére annál több sötét szint használtam el. No, az meg
lehet elégedve az arczképével. Megérdemlik ezek a házi zsarnokok, hogy
az ember ne kimélje őket.
És a nő mégis szereti őt és hűséges hozzá.
«Egy angyal, a ki hűséges az ördögéhez!»
(Ez olyan szép frázis, hogy a tiszttartóné Stammbuchjába is beválnék.)
De most hogyan bogozzuk a cselszövényt?
Ha a becsületes realisticus iskolát követném, hagynám a szép asszonyt
szép fiatal legénynyel összeviszonyulni. A tényleges adatok nyomán
felhozhatnám hozzá az emelősülyesztővel a kedvesét, a hogy az étkező
asztalát felküldik hozzá s ezt maga a férj kileshetné a Judáslyukakon és
Dyonisius füleken keresztül; de hát az ideálista romantikusok szerint
még olyan asszonyok is vannak a világon, a kik hűségesek, de nagyon
unalmasak; sőt olyan poéták is, a kik az ilyen unalmas asszonyokról még
unalmasabb regényeket irnak; s engemet azzal vert meg Apolló, hogy az
utóbbiak közé tartozzam.
Tehát hogyan furfangoljuk ki, hogy ő tiszta, ártatlan maradjon, de a
látszat mégis oly csalhatlan tanubizonyság erejével birjon, miszerint a
férj embergyilkos haragia egészen indokoltnak láttassék a talány
megoldása előtt?
Éjfélig elbajlódtam vele, válogatva az eszközökben. Beszélő papagáj,
mely titkokat kifecseg? Nem való ide. – Virágvázában elrejtett törpe, a
ki észrevétlenül hallgatózik? Ez sem alkalmatos. A tizenkétóra
elkongására megérkezett a sugallatom. Rendkivüli és regényes:
A hölgy bezárva a szobájába. Esteli világítás. Hárfázik, majd
sakktalányok megoldásával tölti idejét. A kor divatja szerint
horoscoppal vallatja a zárt ajku jövendőt. A himzésbe már belefáradt.
Majd alvásidejére figyelmezteti az óra; leveti czifra köntöseit…
(kinálkozó volna az alkalom a női bájak speciális leirására; – de
eszembe jut, hogy ha az a bizonyos kis leány olvasni fogja, milyen
szemrehányó bámulással tekint majd rám! hát csak irjuk azt: «a függönyök
összehuzódtak mögötte.») Sehol sem látható többé!
A bántódi kastély elcsendesült. Csak a nagy álló fali óra ketyeg,
folyvást ismételve «addig-meddig» egyhangu időfelosztását; a «halálóra»
kopog a deszkák közt, tizenegyet ütve, a szélvitorla nyikorog odafenn a
háztető tornyacsain. Minden alszik…
Minden alszik: csak a szerelemféltés van ébren! Ez a nyitott szemekkel
álmodó rém.
Palárdy gróf éjjel ellopózik a vadásztanyáról, erdőkön keresztül haza
oson, meglesni, mi történik a kastélyban, a mig őt távol tudják.
Titkos ajtó, rejtett csigalépcső odavezeti az áruló szögletig, a melyből
egy fali óra átlátszó czimlapján keresztül felesége szobájába látni.
Az utolsó gyertyavilág is kialudt már a kastélyban, csak az éjjeli mécs
ég.
Nem hisz a cselédségnek. Vár és leskelődik.
Azt már megsugta neki valaki: tán a gonosz cseléd, vagy saját rossz
szive, hogy a sülyesztővel, mely az étkes asztalt felhordja, egy férfi
alakot is fel lehet ide csempészni.
És nem vár hiába. A mint az egész kastély elcsendesült, megmozdul az
ágyfüggöny, s kilép fehér háló köntösben a szép hölgy.
Félénken, óvatosan széjjeltekint. Majd gyertyákat gyujt: két négy águ
karos tartóban nyolcz szál gyertyát.
Mi lesz itt ma?
Hogy ennyi fény kell hozzá!
Azután a hárfájához ül s három accordot ád rajta: kezdetét egy ájtatos
zsolozsmának.
Ájtatos zsolozsma! A pokol, a bűn orgiáihoz bevezetés!
A sülyesztő gép halk nyikorgása hallik: az érczcsigák sirnak; a padló
koczkája félremozdul, s a négyszögü nyiláson kezd csendesen fölemelkedni
egy férfi alak.
Az arczát nem láthatni onnan a les rejtekből, mert háttal van fordulva
felé, s félig letakarva lepellel. Ugyanaz a lepel redőkben omlik alá az
egész ülő alakon, s azt betakarja.
Ki ez?
A leskelődő szive nagyokat dobban, a mint a szép hölgy ez alakhoz lép, s
térdét meghajtva előtte, megcsókolja a szivét.
A szivét!
És milyen szerelmes tekintettel!
Így csak azt csókolják, a kit imádnak.
Az álló óra megszólal: azt mondja «kakukk».
Elmondja tizenkétszer egymás után. Éjfél az idő.
A nő arcza mosolyra vonul. Fejét ingatja negéddel.
Ej, ej, te csufondáros óra!
Azért se lásson semmit az ércz kakukk madár, a ki az óraütésre kiugrik
az odujából s a szárnyait összeveri!
Hirtelen odahuzza a spanyolfalat, s rejtett buvókát csinál belőle ő maga
és a férfi alak körül.
A leskelődő nem láthat többé semmit. Ez is elég.
Könnyen beléphetne a szobába: csak a fali órát kellene eltaszítania. De
az ő haragja hideg.
A kiontott asszony-vér nem mossa tisztára a férj nevét, hanem
bemocskolja… Mást gondolt ki a számára.
Ott marad, mig másodszor is megszólal a hárfa: a hymnusz véghangjait
adva. Hymnuszét!
Az emelő gép csigái sirnak, nyikorog a kötél: a spanyolfalat
összecsukják, a férfi alak eltünt, az asszony egyedül van, a gyertyákat
egymásután kioltja; aztán letérdel, imádkozik s ágyába siet.
Az óra egyszer mondja: «kakukk».
– Majd holnap eljösz te megint! suttogja a férj s távoztában kifőzi a
nehéz tervet. Most visszatér, lopva, a vadásztanyához.
Másnap késő este, mikor már a cselédség aludni ment, ismét hazatért a
kastélyába; rejtekajtón, rejteklépcsőn át, titkos ajtón keresztül
betoppant az asszony hálószobájába.
A nő már ágyban fekszik, de ébren van.
Mikor a férj belép, először ijedten felsikolt, de a mint megismeri
megérkezett urát, rémsége örömre válik.
– De megijedtél tőlem, kedvesem!
– Nem tőled, hanem a véletlen megjelenéstől.
– Aludtál talán? S valami jót álmodtál?
– Nem aludtam, nem álmodtam: rólad gondolkoztam.
– Akkor hát örülsz, hogy megérkeztem?
– Mindig örülök, ha látlak.
– Tehát szeretsz nagyon.
– Tudod te azt.
– Nem mondják azt, hanem teszik. Hát megölelnél-e, ha kérnélek?
Kebledhez szorítanál-e, úgy, a hogy én téged?
A nő széttárta karjait ölelkezésre: ajkait nyujtá csókolásra, s arra a
férj oly erővel szorítá őt magához, ajkait ajkaira nyomva, hogy ezzel az
ölelkezéssel megölte az asszonyt.
(Sokkal szebben volt ez abban az én novellámban leirva, ez a gyilkosság
szerelmi öleléssel, hanem hát a vén czigány mindennap egy nótát felejt.)
Az asszony tehát meg volt ölve a legideálisabb halál nemével.
Hanem már most a hullát el is kell rejteni valahová.
Palárdy vállára emelte a holt asszonyt s a rejtek-lépcsőn levitte abba a
félgömbölyü csarnokba, a hol a cserépben tenyésző virágok szoktak állni;
két ilyen virágedényt félretolt a helyéből, az alattuk levő
márványkoczkákból hármat fölfeszített, azoknak a helyébe gödröt ásott;
az onnan kikerült földet a virágcserepekbe szétosztotta; azután
belefektette a halottját asirba, rátakarta a többi földet,
visszahelyezte a márványkoczkákat s rájuk tolta ismét a virágvázákat.
De ez még mindig csak fél munka volt.
Még csak az asszony volt megölve. Hátra volt még a bűntárs.
Ismét visszatért a hálószobába: elővette a neje hárfáját s azi a három
accordot, a mit tegnap hallott, elpengette a hurjain. E jeladásra
azonnal csikorogni kezdtek az emelőgép csigái: a padlatkoczka
félrecsuszott s a sülyesztőből kezdett kiemelkedni a tegnap látott
férfialak, leterítve fejtől talpig fehér lepellel.
Palárdy a spanyolfal mögött leskelődött, mig a gép megállt s a férfialak
egészen előtte termett.
Akkor odarohant hozzá, jobbjában kivont karddal, s baljával letépte róla
a takaró leplet. Látni akarta az arczát s aztán kétfelé hasítani az
egész alakot egy csapással.
Azonban a felemelt kard kiesett kezéből, mintha villám ütött volna bele.
Az a férfialak volt – a mi urunk Jézus Krisztus, viaszkból kiformálva.
Palárdy reszketve tántorodott vissza. Nem bűntárs, hanem birája jelent
meg előtte.
Nem birta hirtelen felfogni eszével, hogy mi történik vele?
Csak lassankint vezette vissza az emlékezete eltévedt elméjét a látott
valósághoz. Eszébe jutott, hogy a feleségét otthon, Németországban,
apáczák nevelték. Azok tanították meg viaszkép gyömködésre; látta is a
szülői háznál több szüz Mária képét, miket leánykorában készített. A
szobor lábainál ott hevertek a gyömködő pálczikák, a viaszfestékek; csak
az utolsó zománcz hiányzott még a szent szobron. A nő ezt a férje
születésnapjára készítette; meglepetés akart lenni: azért volt a
titkolózás. Ezt megtudhatta Palárdy attól a gépésztől, a kire a
sülyesztő titka volt bizva, ez értett egyet az asszonynyal.
A Krisztus-szobor azon hires és mindenütt ismeretes minta szerint
készült, melyen az isteni alaknak a szive kivül látszik a mellen,
sugároktól körülfogva. Ezt csókolta meg az asszony, mikor a férje
rálesett. Ennek a szivnek szánt ő egy tőrdöfést.
Most azután ez a viaszkép szurta az ő szivét keresztül.
Szerette volna most már tiz körmével felvájni a sirból az ártatlanul
megölt hitvest: szerette volna elhitetni magával, hogy csak álom volt az
egész; bejárta az egész kastélyt, egyik termet a másik után; sehol sem
volt maradása. Utoljára visszatért ismét a neje hálószobájába.
Félrehuzta az ágyfüggönyöket. Ott feküdt az asszony. Fel is riadt a
lépteire, miként nem rég.
– Te itt vagy?
Az asszony ajkára tette az ujját, s egy vércsepp maradt utána az ujja
hegyén.
– Ártatlan voltam. Gyónás nélkül, halotti szentségek nélkül küldtél a
túlvilágra. Jőjj utánam: légy tanum, hogy igaz lélek vagyok.
Palárdy félőrülten rohant ki e rémteljes szobából, futott a saját
ágyasházába s levetette magát a kerevetére. De alig huzta magára a
medvebőr takaróját, midőn egy kéz levonta azt róla s ott látta ismét
maga mellett ülni azt a halovány alakot, azzal a véres ajkkal s hallotta
a hivogató szavát.
Mindenütt rátalált az. Ha a zsölyeszékbe dült le álomra, odaült a szék
karjára, onnan költé fel a szavával; hasztalan taszította el magától,
elesett, megint fölkelt. Hasztalan védte magát ellene kardjával;
vághatta négyfelé: ujra egyesült, megint odaült az ölébe. Most már az
szorította őt a kebléhez olyan erőszakos öleléssel; most már az csókolta
az ő ajkait olyan fojtogató csókkal, hogy fulladozott bele. Rettegés
volt rá nézve az álom. Csak mikor megvirradt, tünt el a rém előle.
– Nem temettelek volna el elég jól?
Leszállt a virágtelelő csarnokba s hüledezve látta, hogy két virágcserép
jobbra-balra feldült s egy márványkoczka kiemelkedett a helyéből.
«Sok volt rajta a föld!» Kiásott belőle a mennyi elég, hogy a kőlap
helyére álljon. El volt a halott temetve megint jól.
A következő éjszakán daczolni akart a rémmel. Megérkezett a vidám
vadásztársaság; borozó asztalhoz ültek, muzsikust hozattak, czimbalom,
török síp kisérte a danát: «Elindula Szent Péter Rómába. Botját veté
vállára haragjába!» Egyszer csak azt hallja Palárdy, hogy a vad tivornya
közepett valaki ezt énekli a fülébe: «Gemitus mortis, dolores inferni
Circumdederunt me!» Oda néz. Megint ott ül a nő a széke karján.
– No, ha idejöttél, hát igyál velünk! – kinálja a billikommal.
A rém megizleli a bort; és egy vércsepp ott marad az ajkáról a serleg
szélén.
És azontúl Palárdyt hiába erőltetik a czimborái, hogy áldomásozzék
velük: inkább a fejére hagyta önteni a bort, mint hogy szájához értesse
a serleget.
– Ezt! Ezt vigyétek el innen előbb!
És senki sem tudja kitalálni, hogy ki az az «ez».
Majd őrjöngések veszik elő. Egész éjjel beszél a semmivel. Küzködik a
puszta léggel. Kergeti magától a saját árnyékát. Repülő szunyogot üldöz
buzogánynyal. Ágy alá buvik. Félholtra iszsza magát. Utoljára barátokat
hivat, azokkal énekeltet szent zsolozsmákat maga körül, mig maga
szőrcsuhában imádkozik a Jézus-szobor előtt térdepelve. Az sem ád neki
irgalmat. Réme ott is közéje áll s útját szegi a mennyei malaszthoz.
A negyvenkettedik napon ott találják Palárdyt holtan elterülve, nejének
nyoszolyája előtt.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Az én gyertyáim azonban csonkig leégtek, a papirtakaró lobogott a
tartókban. Tovább nem is lehetett volna már folytatni. Magam is siettem
az ágyba kerülni: az is olyan hideg volt már, mintha egy kisértetet
ugrattam volna ki belőle. Azonban nem kellett ringatás; aludni mindig
jól tudtam: az álom a jobbik fele az életnek. Csak az igazán a mienk, a
mit elaluszunk. A kastély rémasszonya olyan kegyes volt, hogy nem
háborgatott, a nap fényesen sütött be a redőnyök között, mire
fölébredtem.
A sok kegyetlen protokollum ott hevert mind az asztalon letisztázatlan s
az urasági hajdu már ott dörömbölt az ajtómon, hogy viszi
authentizálásra; aztán siessek kávézni, már az uraságok mind ott ülnek.
No iszen szép kis dicsériáda várt rám a tiszttartói lakban, mikor
kirukkoltam vele, hogy én bizony egy betüt sem másoltam le a tegnapi
jegyzőkönyvekből, hanem a helyett megirtam a kastély «czifra
asszonyának» a novelláját.
«Óh, maga poéta!» Ez volt az abszoluczió. Ebben a szóban megvan az
általános bűnbocsánat. Elfelejti az ember a leglényegesebb rábizottat?
Oh, maga poéta! Ott mondja ki az igazat, a hol nem kérdezték? Oh, maga
poéta! Bakot lő a kártyában? Oh, maga poéta! Ez az egy mindent indokol s
egyúttal konstatálja az emberi társaságban való inferioritásunkat.
A fiatal pajtások csinálták ehhez a legsavanyubb képet, a kiknek már
most velem együtt meg kellett osztozni a jegyzőkönyveken, hogy hamarább
elkészüljön a letisztázás.
«Egy föltétel alatt megbocsátunk a poétának!» mondá ki az itéletet a
jurium director; «ha este felolvassa előttünk a novelláját. Hadd lássuk,
hogy poétázta ki a dolgot?»
Nekem pedig semmi sem nagyobb gyönyörüségem, mint felolvasást tartani.
Készséggel fogadtam.
Össze is gyült a legszebb társaság erre az én előadásomra. Ebben a
tekintetben nem voltam már új legény. Pápán, Kecskeméten nagy közönség
előtt produkáltam magamat, kitünő sikerrel (hirlapi nyelven mondva).
Meg is volt a kivánt hatás. A kisasszonyok a szemeiket törülgették, a
fiatal barátaim a nyelvükkel csettentgettek, a tiszttartó egy-egy
«szapperment»-et szalasztott el közbe-közbe, s a jurium director
szájában kialudt a pipa. Mikor véget ért a novella, azt mondták, hogy de
kár, hogy nincs tovább. «Nem volt már több gyertyám!»
– Furcsa, furcsa, nagyon furcsa! mondá fejét csóválva a jurium director.
Hallotta azt maga valakitől? («Nem én soha!») Csaknem úgy esett, a hogy
leirta.
– De még azt is kitalálni, hogy van a kastélyban egy gödör, a hol egy
márványkoczka ki szokott néha emelkedni magától! szörnyűködék a
tiszttartó.
– Hát aztán nem néztek utána, hogy mi van alatta? kérdezém én nagy
mohón.
– De igen. Csiperkegomba-telep volt alatta, az képes fölemelni a nehéz
márványkövet.
Ezen nagyot nevettek, a mi rontotta a hatást.
A tiszttartóné azonban sietett azt helyrehozni: felmagasztalt azért,
hogy nem követtem a szokott szellemidéző irók chablonját, a kik a
hazatérő lelket obligát fehér köntösben hozzák elő, hanem a kisértő
lelket minden éjjel más-más pompás öltözetben hoztam elő: válogatott
garderobjában, hiven a cziméhez: «a czifra asszony».
A kisasszonyoknak azonban legjobban tetszett a halál neme, a mivel a
hősnőmet megöltem.
– Hanem aztán fráter, valahogy ki ne adja ezt a bolondságot valami
ujságba; mert a Palárdy grófok megölik érte: nem szeretik, ha ez a
története az ősapjuknak publicitásra kerül. Ezt a tanácsot a tiszttartó
adta nekem.
– Én is a mondó vagyok; folytatá a princzipálisom, de azon okból, hogy
ha bele talál kóstolni az iróságba, soha sem lesz önből fiskális.
Én azonban hypocrita válaszszal tértem ki:
– Hát ugyan ki is adná ki az én novellámat? Nincs én nekem semmi
ismeretségem Pesten.
Hanem a mint összepakoltam a firkámat, s odább álltam vele, egyike a
pajtásoknak utánam osont s elkisért a kastélyig; utközben addig kért,
hogy adjam neki oda a novellámat: hadd irja ő azt le magának, bizony
soha sem fogja mutatni senkinek, a míg hajlandó lettem ráállni; s oda
adtam neki, örökítse hát meg legalább tintában. Másnap reggel vissza is
adta készen. Olyan gyönyörü calligraphiája volt, mint a metszés. Én meg
aztán azt kértem el tőle s az eredeti kéziratomat hagytam nála.
Mert nem voltam egészen igazmondó, a mikor azt állítottam, hogy nincs én
nekem semmi ismeretségem a pesti irodalmi magas régiókban. Volt: egy jó
pajtásom a diák életből; az ott volt egy szépirodalmi lapnál
segédszerkesztő, javítnok; jól emlékezem a nevére: Petőfi Sándornak
hitták.
Az még nagyobb bolond volt, mint én: az már egy pályát ott hagyott az
iróságért.
Volt akkor már három szépirodalmi lap Pesten és Budán, hanem ezek közül
az egyikkel ellenséges lábon álltunk. (Már én is.)
Ez volt a Honderű. Szerkesztője Petrichevich Horváth Lázár.
Ez valami külföldieskedő, előkelő modort igyekezett meghonosítani az
irodalomban, (szalonképessé tenni); ezért a másik két lapban: az
Életképekben és a Pesti Divatlapban ütöttük, a hol értük. Én egy rossz
szójátékot is csináltam a lapja czimére: «Honte de rue», s ezt a Pesti
Divatlap kiadta.
A mint a bántódi úriszékről hazakerültem, otthon várt egy levél
Petőfitől, mely igy kezdé:
«Áldás és háboru!»
«No Marczi pajtás most már vigan vagyunk! Horváth Lázi azt irta rólunk
valamennyiünkről a Honderüben, hogy «ein Lumpengesindel von
Gemeinheiten». Ezért Imre (Vahot) kihivta; megverekedtek: nagy bolond
lyukat lőttek a levegőbe. Hanem már most Imre arra kér, hogy több
komáromi levelet ne irj neki, hanem inkább küldj valami humoreszket, a
min röhöghet a publikum. Egyébiránt van nálam valami epizód, a mit
Kecskeméten irtál, azt legközelebb beszurom, stb.»
Magam is kiváncsi voltam rá, hogy mi lehet az?
Szavának állt a barátom. A legközelebbi száma a Pesti Divatlapnak
meghozta tőlem a legelső czikket: «A kártya» volt a czíme. Nem tudom én
már, hogy mi volt benne; csak azt tudom, hogy a «makkfilkó» volt benne a
hős. Olyan diákgyermekmunka lehetett biz az: hézagtöltő.
De megkaptam én azért az elismerést.
Kapok nyomba egy frankirozatlan (olvasd: bérmentetlen) levelet a postán,
csunya fakó tintával irva. A tinta még hagyján, de a tartalom! A velem
együtt élt kortársak előtt csak a nevét kellett kimondanom: «Simon
István» s már tudták, hogy mi volt a levélben. Ez a Simon Pista volt a
világ minden eddig ismert goromba emberei között az Attila, Isten
ostora. Olyan dorongokkal, szeges buzogányokkal, gombos korbácsokkal
soha kritikus nem dolgozott, mint ő. A ki Simon Pistát nem kóstolta, az
nem is tudja, hogy milyen az ize az igazi csapról eresztett kritikának.
Megirta az a véleményét mindenkinek, a ki csak feltünt valahol a hazai
irodalom, művészet és politika terén; remekműveit zsebében hordta minden
kitünő hazafi; mert szidatni rendesen nem kellemes dolog; de úgy
szidatni, a hogy Simon Pista értett hozzá, pokoli élvezet! Nálam ezen
kezdte a levelét:
«No gratulálok a bécsi vörös toronynak az új kandidátusához, a kit
benned megnyert.» (Az a bécsi vörös torony a bolondok intézete.) Ez
buzdító hatással volt reám nézve. Ha a drámámmal az akadémiai pályadijat
megnyertem volna, nem lelkesített volna úgy fel, mint a Simon Pista
kritikája. Mindig az kellett nekem, hogy szidjanak.
Első dolgom volt, a mint Pestre felkerültem juratériára, Petőfit
felkeresni a Pillwaxban: a «Közvélemény» asztalánál.
– Irtál-e valamit azóta? förmedt rám, vagy csak ferde száju portrékat
mázoltál mindig?
Szótlanul nyujtottam át neki a letisztázott novellámat. Szótlanul dugta
el ő azt a Csokonai mentéje zsebébe. Azzal fizetett, szivarra gyujtott s
odább ment. (A «Közvélemény» asztala «aufschreibent» nem türt.)
Másnap reggelizésnél már ott találtam Petőfit a Pillwaxban: reggelizve.
Végre meginterpelláltam.
– Hát mit szólsz hozzá? Jó lesz «Imrének» a novellám?
Erre változatlan márvány-arczczal mondá:
– Ezt nem kapja Imre. Ezt viszem «Frankenburgnak».
«Ezt viszem Frankenburgnak!»
Ez a superlativusa az elismerésnek.
Ez épen olyan, mintha a mai világban egy fiatal ember folyamodik
tiszteletbeli helyettes fogalmazói állásra s azt az elintézést kapja,
hogy kineveztetett valóságos miniszteri titkárnak.
Nem Imrének; de Frankenburgnak!
Tudniillik, hogy az Imre egy tiszteletpéldánynyal szokta honorálni a
kezdő irók zsengéit; ellenben, a mit Frankenburg kiád a lapjában, azért
harmincz erős forint honorárium jár ivenkint: s ez nagy különbség a
qualifikáczióban. Ez a «főrendiház diurnummal».
Este találkoztam vele a szinházban. A nemzeti szinháznál akkor az a jó
szokás uralkodott, hogy minden fiatal írónak ingyen bejárása volt az
álló helyre. Képzelhetni azt a zsivajt! A tudósoknak ellenben adtak egy
saját páholyt. Képzelhetni azt a lármát!
– Nos, hát mit mondott Frankenburg? kérdém tőle.
– Tánczolt örömében, mikor elolvasta.
– Hát kiadja?
– A legközelebbi számban.
– De hátha megbánja?
– Akkor én keresztre feszítem.
Még soha darabnak így nem tapsoltam, mint ezen az estén. Az igaz, hogy a
leghatásosabb darabot is adták: Szigligeti «Szökött katoná»-ját. Először
láttam. Egészen magával ragadt. Kivált azok a gyönyörü népdalok, Füredy
rokonszenves előadása mellett.
Hanem a hátam mögött Petőfi mindig veszekedett valakivel. Ugy zavarták
az élvezetemet.
– Ugyan kivel pöröltél annyit a szinházban? kérdém, mikor vége volt az
előadásnak.
– Ejh, hagyj békét! Az az ostoba Pivoda.
– Ki az a Pivoda?
– Egy németbe ojtott rácz, a ki a német szinház direktora számára
fordítja a «Szökött katonát». Ott is elő akarják adni. De a
szerencsétlen a népdalokat már nem tudja németre átcsavarni, s egyre
engem ösztökélt, hogy fordítsam le neki barátságból: «Három alma, meg
egy fél. Kérettelek, nem jöttél!» Én! Magyar népdalt! Németre!
Igaz, hogy rettenetes gondolat is volt.
Szinház után elmentünk vacsorálni a Sperlbe (ott volt a váczi-utczán egy
kurta korcsma); oda járt Petőfi rendesen. Télen szerette a csigát, nem a
tésztát, hanem a valóságos csigabigát, (helix hortensis), eczettel,
tormával a mitől én irtóztam, és hozzá karlóczai ürmöst ivott (egy
pisztolyt esténkint = 2 deci). Én még akkor nem ismertem a bornak az
ízét. Orlay Soma a festő és Várady Tóni is velünk voltak.
«Navita de ventis.» A hajós a szelekről beszél. Visszatértünk az én
«Czifra asszonyomra». Vajjon csakugyan kiadja-e Frankenburg? Ha az nem,
majd kiadja Vahot Imre. De hát ha ennek sem fog kelleni.
– De már arra fogadok, hogy ki lesz adva a novellád! hatalmaskodék
Petőfi; Orlay és Várady hallgattak.
– Én azt sejtem, hogy nem lesz belőle semmi.
– No hát fogadjunk.
– Egy millióba.
– Az sok lesz.
– No hát még többe. Ha te veszted a fogadást, megeszel egy tányér csigát
s megiszol egy itcze ürmöst.
– Ez nekem annyi, mint a halál.
– No hát tégy ellenébe te, a mi ezzel fölér.
– Tehát, ha te veszted a fogadást, akkor te lefordítod németre a «Három
alma, meg egy fél»-t.
– Hiszen te gyilkos, uzsorás vagy! Ez nekem kettős halál.
Felcsaptunk a fogadásra.
Rám nézve az a jó volt benne, hogy én akár megnyerem, akár elvesztem a
fogadást, mindenképen nyertes maradok.
Másnap délben a Pillwaxban találkoztunk egy fekete kávénál.
Egy derék franczia nyelvmester, monsieur Rayée is oda szokott közénk
ülni; egész Budapesten nagy tiszteletben részesülő alak. Akkor még szép
fiatal ember volt.
Petőfi bemutatott bennünket egymásnak, s rólam így szólt:
– Ime, az igazi franczia író a magyarok között.
Ez volt ő nála a non plus ultrája a magasztalásnak.
Monsieur Rayée megigérte, hogy a mint a «Czifra asszony»-om megjelenik,
azonnal le fogja fordítani francziára a Journal des Demoiselles számára.
Kezdtem kétségbeesni a szerencsém fölött.
No de van róla gondoskodva, hogy a fák ne nőjjenek az égbe.
Még hátra volt egy nagy faktor az írók pályafutásában.
Hátra volt a censor «typis admittitur»-ja.
Hátha kitörli a censor az egész novellát?
De hisz az tiszta lehetetlenség. Hiszen nincsen abban se politika, se
vallás, se közerkölcs ellen semmi.
És mégis megtörtént.
Egy reggel a szokottnál is mogorvább arczczal ront be a szállásomra
Petőfi, sarkig kivágva az ajtót, s elkerítve a Miatyánkját annak a
censornak: «Itt van ni! Kitörülte a lapból az egész novelládat».
– Már most mit csináljunk?
Petőfi erre ezt tanácsolá:
– Eredj oda a czenzorhoz s beszélj a fülével.
– Hogy hivják azt a czenzort?
– Resetának hiják. Csodálom, mert külömben olyan derék, becsületes
ember, nekem mindent elnéz: hogy ha valamennyi czenzor mind forró
kénköves fürdőt kap is a pokolban, ennek az egynek hideg douchet adnak
felülről az enyhítésére. Nem tudom, mi lelte ez uttal?
A jó öreg Reseta csakugyan megörökítésre méltó derék ember volt.
Megkövesült bureaukratasága daczára még is derék, szabadelvü és hazafias
érzelmü férfi. Ha természetemben volna a poétázás, a petrificált fához
hasonlítanám, mely fa létére szikrát tud adni, mint a tűzkő. És mindenek
felett nagy oltalmazója volt a fiatal iróknak. Mindnyáját tegezte.
Nálam különös joggal tehette azt, mert még se bajuszom, se szakállam nem
volt.
Mikor beléptem hozzá s elmondtam neki, hogy ki vagyok és mi járatban
vagyok, letette az egyik szemüvegét, feltette a másikat; az egyikkel
betüt, a másikkal emberképet szokott nézni.
– Hiszen te nagyon fiatal ember vagy; mondá szemrehányással rokon
hangon.
– Azt nem tagadhatom.
– Aztán kálvinista is vagy.
– Azt hiszem és vallom.
– És végül szabadelvü is vagy?
– Azzal meg dicsekedem.
– No hát, édes ifju szabadelvü, kálvinista barátom, hogy tudtál te egy
ilyen kisértetes história leirására tollat venni a kezedbe? Hát azért
adta neked az Isten a talentumot, hogy babonát terjeszsz vele? Nemde,
nem az-e a ti feladatotok, fiatal költőké, hogy a világosságot
sugározzátok az egész népre? S te a helyett a sötétséget akarod
sűríteni? Hisz a kik a te rémes históriádat elolvassák, mind lunatikussá
lesznek tőle! Hát álmoskönyvet, csiziót akarsz te a közönségnek
szerkeszteni? Pokolbeli viziókkal traktálod te a hivő népet?
Mint a kovácspöröly, úgy hullott a fejemre a czenzor minden szava.
Megpróbáltam magamat gyöngén mentegetni, felhozva, hogy hisz ez csak
költészet.
– Annál rosszabb, mert a költészet varázsa alatt behizelegteti a
balhitet a szivekbe.
Még egy paizst emeltem föl a védelmemre.
– Hiszen hasonló munkákat Dumas Sándor egész kötet számra irt: a «Mille
et une fantomes» czim alatt.
No ezért aztán tökéletesen porrá tört Reseta bátyánk.
Fölugrott a székéről s az asztalán heverő irásokra ütött a tenyerével:
azt hittem, hogy mindjárt megesz.
– Micsoda? Hát te Dumasra hivatkozol? Hát nem tudod, hogy azt a
jezsuiták fizették meg azért, hogy az «Ezeregy kisértet» könyvét
megirja? Hát ez a te mintaképed? Hát te is Loyola Ignácz zsoldjába
szegődtél?
Én a sárga földig voltam legázolva; ha nem szégyenlettem volna, sirva
fakadtam volna.
Minden további szó nélkül kértem vissza a kéziratomat, s dugtam a
karbonári köpenyem alá.
Ekkor aztán a derék öreg úr megszánt; (mert áldott jó szívü ember volt).
Utánam jött, megállított az ajtóban, megfogva a köpönyegem vitézkötését.
– Ne vedd ezt a leczkét nehéz szívvel; édes öcsém. Nem árt az neked.
Fordíts te hátat ennek a nyavalygós, tulvilágban járó ábrándoknak. Hagyd
te ezt a franczia romantikusoknak. Keresd te másutt az eredetiséget. Irj
azokról, a mik valósággal itt vannak körülöttünk: a magyar élet eleven
alakjairól, a kikben van hus, vér, igazi érzés, tréfa és komolyság!
Maradj te a földön; ne járj te se égbe, se pokolba; meglásd, hogy jobban
oda találsz, a hova törekszel.
Ezzel bocsátott el: soha sem felejtem el a szavait.
Még soha nagyobb fiaskót nem csináltam, (pedig elismerem azoknak szép
számát), mint az én «Czifra asszonyommal». Hanem aztán meg volt bennem
az a démoni valami, hogy a mi nagyon fájt, az egyuttal nagyon
felizgatott.
A legelső leczkének a hatása alatt neki ültem, s addig ki sem jöttem az
odumból, a míg meg nem irtam a «Sonkolyi Gergely»-t.
Ezt aztán kiadta Fankenburg igazán, pompásan is dijazta. Petőfi sokat
nevetett rajta (pedig hej, de ritka madár volt nála a kaczaj) s Reseta
bátyánk megdicsért érte, mikor az utczán összetalálkozott velem. A
nyájas olvasó ezt találja az összes munkáim elején, mint Numero 1-et.
Csak azután, mikor az uj megszületett, fogtam hozzá a korábbi szülött
eltemetéséhez.
Valóságos temetés volt biz az. Az első szülött takarítása. Előttem volt
a nyított kemencze szája s abba egyenkint hajigáltam bele a meggyujtott
lapokat. «Ti a sötétséget akarjátok terjeszteni? No, hát támaszszatok
világosságot! Égjetek el! És azután elnéztem, hogy zsugorodnak az
elégett lapok egymás fölött, vándorló szikrák, mint tüzférgek, hogy
tekeregnek bennök még sokáig; mintha az elüzött démon keresné még a maga
eszméit.
Utóljára kivettem az elégett iráshalmazból egy reszkető lapot; a
tenyeremre tettem, a fekete lapon még csillámlott a betük sora a tinta
érczfényétől. Megpróbáltam, hogy el lehetne-e azt még olvasni? El
lehetett. Volt benne valami gondolat, a mit nagyon megsajnáltam. Talán
egy köny is esett a hamvadt lapra. Ráfujtam: elrepült.
S ezzel be volt fejezve a gyászszertartás.
Az én szellemi első szülöttem porrá és hamuvá lett szépen.
Porrá és hamuvá lett azóta sok más is.
A két lapszerkesztő, a ki az első munkáim kinyomatta; a czenzor, a ki
kitörülte; a jó barátok, a kik mulattak rajta, a kritikus, a ki
leszidott érte, mind por és hamu már.
A kedélyes táblabiró, a ki az eszmét adta hozzá, a tiszttartó, a ki félt
a közzétételétől, a grófok, a kik megharagudhattak volna érte: mind por
és hamu már.
Maga az az emlegetett kis leány, első álmom, a kire gondoltam, mikor az
első munkám írtam, mit fog rá mondani? Régen por és hamu.
És az a lelkemhez nőtt jó barát, a szabadság leghivebb dalnoka, az óriás
valamennyiünk között, az is por és hamu.
És utána és körüle egész nemzedékei az isteni szikrától átvilágított
dicső sziveknek: irók, tudósok, költők, æszthetikusok – por és hamu.
Valóban, ha a sok fényes por, a mivel ez a föld-teke már be van
burkolva, elkezd tündökölni, úgy ez a mi kis planétánk a csillagos
ég-ürben önfényétől ragyog.
*
Hanem a sok közül, a mi porrá, hamuvá lett, egy mégis feltámadt, a kire
legkevesebb szükség volt, s ez az én novellám.
S itt kezdődik már most a valóságos igazi elbeszélés, a mit a czim igér;
mert a mit eddig elfecsegtem, az mind csak előljáró beszéd volt.
Hogy el ne felejtsem: – ebből a gyászos történetből a szomorú nyereségem
az volt, hogy a fogadást megnyertem és így Petőfi kénytelen volt a
vesztett fél kötelességét teljesíteni: lefordítani a magyar népdalt
németre. Meg is felelt gavallér módra tartozásának.
A műbirálók és irodalomtörténetirók iránti kedveskedésből ide iktatom az
eredetit a fordítással együtt.
«Három alma, meg egy fél!
Kérettelek, nem jöttél,
Ha nem jöttél, ott vesztél,
Lányok anyjává lettél.
Hej, huj! Nem bánom!
Nekem is van virágom,
Hej, huj! Leszakasztom a nyáron.»
Drei Aepfel und a halber,
Liess dich rufen, kamst nicht her;
Bist nicht kommen, bliebst dahaam:
Bist geworden so Fra-maam.
Hej huj! meinetwegn!
Hab ich auch a Bluml gsegn:
Hej huj! Sommers thu ichs pflücken pflegn.
De olyan szép volt ez a német vers, hogy még Kertbeny is irigy volt rá.
Hajh, boldog Isten, de sokszor eldaloltuk ezt a német verset magyar
nótára, a mikor nagyon el voltunk busulva, aztán hirtelen jó kedvet
akartunk magunknak csinálni: sötét, csunya, zivataros idők jártán,
magányos oduinkba internálva, a mikor az volt a közös jelszó, hogy
«czudar a világ» – hanem azért «hej-huj! meinetwegn! hab ich auch a
Bluml gsegn, hej-huj, Sommers thu ichs pflücken pflegn», hát akkor
muszáj volt egyszerre szivszakadva kaczagni minden embernek.
Mondok valamit! Azt hiszem, hogy azon a mezőn, a hol az eltünt költőt
keressük a zöld pázsit alatt, mikor tavasszal a kikiricsek kidugják a
fejeiket a fű közül, valamennyinek be van zárva még a kelyhe, ha
olyankor valami ismerős hang rákezdené: «hej-huj! meinetwegn!» hát akkor
egyszerre egy három lépésnyi területen valamennyi kikirics mind
nevetésre nyitná fel a kelyhét. – Arról megtudnók, hogy ott játszsza a
bujósdit «ő».
*
Hajh-hajh!
De régen volt ez már.
Tavaly az országos kiállítás alkalmával, a hiuság ördöge rávett, hogy
kiállítsam az összes munkáimat. Megtelt velük egy egész könyvtár.
Ha a születésem napján megmutatták volna azt a sok tiszta papirost, a
mit nekem majd mind tele kell irnom, bizony azt mondtam volna rá, hogy:
«Visszaszületek!»
Így azonban, miután már megvan, hát csak megnyugszom benne. Maga az idő
szerinti osztályozása az eredetinek, a nyelvek szerinti a fordítottaknak
két napi munkát adott magamnak, de aztán mikor meg volt, én is azt
mondtam, a mit a székely atyafi mondott, mikor elkészítette a portája
előtt a szép nagy tanórkaput, czifra bálványforma zábéval, zászlókopja
bunkós végű léczekkel, kiugró galambbúggal, arra kifaragta a saját maga
csinálta kegyes mondókát ékes kezdőbetükkel, végre be is festette, kék,
zöld, piros és sárga festékkel, nem kimélve tőle a tulipánt, gránátalmát
és szekfüvet; akkor aztán megállt a müve előtt nagy elégedetten: «Sok ez
egy embertől!»
Hát a mint ott állok, az átelleni orgonának vetve a hátamat, megbök
valaki könyökkel oldalba. («Köszönöm.»)
– Ugyebár, ön a szerző?
– Én biz az, Isten bocsássa meg!
– Ráismertem arról a rézszobráról ott a szekrény tetején.
– Az nagyon hasonlít hozzám.
– Jobban, mint ez a kis portrait itt az üveg alatt.
(Negyvenkét év előtt festettem azt magam tükörből.)
– Pedig én akkor is ismertem ám önt igen jól. Jókat mulattunk együtt
hajdanában.
Csak akkor kezdtem figyelmesen szemügyre venni diskuráló társamat.
Alacsony tömzsi alak volt; ránczos képe olyan szinű, mint a kordovány,
hanem egészséges pirossággal lazurozva, apró fekete tatárszemei azzal a
hamis hunyorgatással csakugyan emlékeztettek rá, hogy szurkáltak felém
valaha. Tudom is én, hol? Csavargó életem folytán ezer irókollegával,
kétezer képviselővel, négyezer honvéddel, nyolczezer tisztelt választó
polgártárssal lettem per tu pajtás; nem vagyok én Gyula császár (talán
Julius Cæsar? corrector), hogy egy egész hadsereget a fejemben tartsak.
Aztán negyven nem tudom hány esztendő mulva.
A tisztelt barátom izzadt a nagy sokaságban, annálfogva a kezében
tartotta a kalapját; a feje egészen kopasz volt, egész orographiát
lehetett rajta tanulmányozni, csak a homloka elején volt egy tincs
megátalkodott haja, azon kivül egyik fülétől a másikig egy keskeny
sövény, mintha hátrafelé kötötte volna fel a pofaszakállát, a mit elől
leborotvált. Valószinüleg ez is másként volt hajdanában.
– Hát bizony sokat össze tetszett irogatni azóta! mondá az én barátom,
olyan hangon, hogy dicséretnek is vehettem, meg szemrehányásnak is.
Hanem hát még sem teljes a gyüjteménye.
– Nem gondolnám.
– De én bizonyosan tudom. Hiányzik belőle valami. No találja ki, hogy
mi? Még azt sem találja ki? Segítsek egy kicsit? Hát a legelső munkája.
Bizony talán már a nevére sem emlékezik? Hát a «Czifra asszony».
Erről a szóról aztán egyszerre a fejembe villámlott a neve az én régi
ismerősömnek.
– Hisz ön az én Szepi barátom, a kivel hajdan Bántódon…
– Igen, igen! kapott a szavamba nevetve, a tiszttartóéknál. Szegény az
is meghalt, a fia patikárius lett, mégis meghalt.
– Ön pedig akkor doktor volt, a ki – pegazusokat gyógyított.
(Nem akartam azt mondani, hogy lódoktor.)
– Az voltam, de felhagytam vele. Egy kis örökséget csináltam. Jószágot
béreltem ki, volt egy kis szerencsém, most magam ura vagyok; szereztem
egy kis birtokot, adósság nélkül.
– No ennek örülök, bár én is azt tettem volna. Hát a falsche Catalanit
énekli-e még?
– Van eszemben. Hiszen olyan a hangom, mint a repedt fazéké.
– Hát ha ráér, látogasson meg. Nagyon fogok rajta örülni, ha a régi
boldog gyerekkorunkról előhozakodhatunk. Teringettét! De szép fiúk
voltunk akkor mind a ketten, mikor vis-a-vis tánczoltuk a franczia
négyest.
– Külömben is be akartam önhöz rontani. Nem jöttem üres kézzel. Hoztam
valamit az ön számára, a minek ön nagyon meg fog örülni. Nem találja ki?
El nem tudtam gondolni, mit hozhatott nekem, a mit én olyan nagyon
szeretek, faluról? talán barabolyt, vagy csíkot; ezeket Pesten nem lehet
kapni, pedig én nagyon szeretem.
– Hahaha! nevetett, mikor bevallottam az élhetetlenségemet. Hát azt, a
mi önnek hiányzik az összes művei közül: a «Czifra asszony-t!» Nem
emlékszik már rá, hogy én tisztáztam le, s az eredetit magamnál
tartottam?
Boldog Isten! Ez az ember negyven év óta tartogatja bebalzsamozva azt a
halottat, a kit én magam elégettem.
Csakugyan kiváncsi voltam rá, megköszöntem a barátságát s megmondtam
neki az órát, a melyen életveszedelem nélkül be lehet hozzám jönni, (a
ki más időben jön, annak hátrakötöm a sarkát) s azután nem beszélhettünk
egymással többet, mert rákezdtek orgonázni, hogy az embernek még a foga
is vaczogott bele. A nagy orgona volt a tőszomszédom.
Másnap a bizonyos órában ott volt nálam az én régi jó barátom.
Elhozta azt a bizonyos kéziratot. Szép bőrtok volt a számára készítve,
nagyon megbecsülte a tulajdonos. Láttam az orczáján, milyen nagy
áldozatot cselekszik, a mikor ezt nekem visszaadja. Feltettem magamban,
hogy nem fogadom el az ajándékát. Hanem azért mégis kiváncsi voltam
meglátni az «első szülöttemet» halottaiból feltámadva.
Akkor még jó becsületes merített papirra irtunk, a mi nem fakul meg
olyan hamar, nem törik, nem mállik, még a tinta sem veresedett meg
rajta. Olyan volt, mintha tegnap irtam volna.
Ugyanazok a selyembogártojásforma betük, a milyeneket most irok, azok a
sürü, egyenes sorok. Hanem a tartalom egészen idegen rám nézve. Úgy
olvashatom, mint valami idegen munkát. De a míg olvasom, lassankint
visszatér minden körülmény az emlékezetembe. Látom a szobát, a miben
tanyáztam, az ócska képeket a falakon; s eszembe jut, hogy ennél a
szónál az éji őr hány órát kiáltott.
– Vissza fogom én ezt önnek adni, kedves barátom; látom, hogy becsben
tartja. Rám nézve ez a munkám meg van halva. Elégettem.
– De pedig nem azért hoztam én ezt önnek, hogy ezt is elégesse, hanem
hogy irja meg a folytatását.
– A folytatását? kérdém elbámulva.
– Azt bizony. Mert a mi eddig itt van, az csak fantázia, de a mi ezután
következik, az igaz történet, és az túlmegy a legvakmerőbb költői
képzelődésen is. Azért jöttem ide, hogy azt önnek elmondjam. Ráér
meghallgatni.
– Óh kérem! Soha sincs nekem semmi dolgom.
– Szabad rágyujtanom?
– Szabad. Csak arra kérem, hogy mikor nem szíja ön azt a patkányfarkat,
ne tegye ide mellém, mert mikor a holt szivarnak úgy magában vékonyan
szálldogál föl a lelke, attól jobban félek mint a kisértettől.
Az én barátom kényelembe helyezé magát és hozzá kezdett.
– A bántódi kastély már azóta a negyedik kézen járja. Igazán mondom,
soha sem láttam még vándorló kastélyt; ez az. Nincsen maradása,
mehetnékje van. Ugy változtatja a gazdáit, mint a kikapó asszony
szeretőit. Azt még talán tudja ön, hogy a legutolsó Palárdy gróffal mi
történt? Nem tudja? Hisz az is tragikus dolog. Mikor az öreg gróf
meghalt, a fiatalra egészen tehermentes szép birtok szállt. Volt ugyan
magának szép csomó adóssága, de azokat még az apja életében (mint
kiskorú) revocálta. (Zárjel között mondom: ön, mint honatya, keresztül
vihetné az országgyülésen, hogy a kiskorúság harminczöt esztendőre
megnyujtassék, az ország egyszerre ranzsirozva lenne.)
A fiatal gróf, a mint az örökségét átvette, azon kezdte, hogy
megházasodjék. Valami németországi princzeszt talált magához méltónak. A
menyegző előtt lejött Bántódra a kastélyát lakályossá tenni; oda akarta
hozni az ifju menyasszonyát a mézes hetekre. A nászutazás Olaszországba
épen abban az időben nem volt ajánlatos. Tetszik tudni: «1848». Többet
nem mondok. «Kennst du das Land, wo die Granaten blühen?» De nem
granátalmák, hanem az égő granátok. Azoknak épen akkor volt a szüretje.
Itt Magyarországon meg minden in dulci jubilo volt. A pesti revoluczió!
Tetszett benne résztvenni. Paraplui alatt. – Kérem! Nagyon jól tette,
hogy megkimélte az életét. Az a másik bolond is – pardon – akarom
mondani, az az egyik bolond is jobban tette volna, ha megtartja magát az
utókornak, s irja nekünk ma is a szép verseket, mintsem hogy ott áll a
pesti dinnyepiaczon rézlábon, rézköpönyegben, s integet rézujjakkal a
vásárosoknak, hogy itt kapni a jó cserhajút! – De hogy egyik szavamat a
másikba ne öltsem, visszatérek a bántódi kastélyhoz, a melyet az ifjú
gróf pompásan berendezett, Bécsből hozatott uj butorokkal, rangjához
illő kényelmet otthonosítva meg az ősi lakban. A sok ócska retyemutyát
felhordták a padlásra. Külön lakosztálya volt a princzesznek, külön a
grófnak; az utóbbi igen egyszerű, de mégis izléses bútorzattal; a
felesége hálószobájában selyemmennyezetes nyoszolya, a magáéban
jegesmedvebőrrel bevont kerevet. – De soha abban a selyemkárpitos ágyban
a grófné nem hált; a gróf is csak egy éjszakát töltött a jegesmedve
bőrön. Másnap korán hajnalban, senkinek annyit sem mondott, hogy
«köszöntetem a plébánust», kocsira ült, ott hagyott kastélyt, jószágot,
szép menyasszonyt; csak nagy tudakozódás után jöttek rá a jószág- és
jogigazgatói, hogy beállt néma barátnak valami trappista kolostorba.
Könnyű volt kitalálni az okát. Ő is áldozatul esett a családi
rémhagyománynak. Neki is megjelent a czifra asszony. Ezzel az egész
lényéből ki lett forgatva! Azt hitte, hogy e lélekjelenés után hat hétre
meg kell halnia. Ezt az időt sietett felhasználni bűnbánással,
testsanyargatással és éjjeli imákkal. A legkegyesebb carthausi lett
belőle. A hat hét azonban elmult, meg is szaporodott s a grófon csak nem
fogott az ősi átok: szépen életben maradt. – Azonban a családi hagyomány
szerint a «czifra asszony» boszuállásának vannak stádiumai. Ha a
megjelenése napjától hat hétre nem hal meg a választottja, úgy várhat a
halálra hat hónap mulva. Prolongál neki. S ha még akkor sem váltja be a
fenyegetését, akkor következik a hat esztendő. De ez az utolsó terminus.
Ez aztán olyan, mint ha a financzdirekczió mondja, hogy «fizess!» – A
gróf megunta a kolostorban várni be a hat hónapot, levetette a
barátruhát, visszament az ezredéhez, a hol eddig szolgált (kürazér volt)
s aztán verekedett odalenn az olaszokkal, később ellenünk is, elég
alkalma lett volna meghalni, de biz a hat hónap is elmult, s a fatalis
terminust átugrotta megint. Se kard, se golyó nem fogott rajta. Most már
aztán igazán türelmetlen kezdett lenni. A hat esztendei időt nehéz végig
várni helyben ülve. Elkezdett futni a világba. Elment Grönlandba
jegesmedvéket vadászni, bekóborolta Afrikát mind a három oldalán,
felmászott a Himalayára, körülkerülte a földet; az emberi nemzet
mindenféle szinü asszonyait tanulmányozta anthropologice: (úgy hiszem
koponyaméreteket vett fel róluk) – haza a tiszttartóinak csak annyit
irt, hogy hová küldjenek utána pénzt, de sokat! hogy honnan vegyék? az
az ő dolguk. Végre aztán emberevők közé jutott a hatodik év vége felé, s
azok megették.
– Ah! kiálték fel, hihetetlennek találva a befejezést.
– Meg azok! Megették csizmástul. – Úgy szokták azok a kannibálok – ott
Homburgban. Még akkor virágzott ez az anthropophagusok nemzete. Több
embert megettek ezek, mint a Fidzsi szigeti karaibok. – Ez is halál. –
Csunya halál. Mikor egy hajdani milliomosnak holnapra nincs mit ennie. –
Én ott voltam a temetésén. – Mikor a jószágot elárverezték. – Mert az ám
a legszomorubb temetés, mikor a halott fölött dobszó prédikál. – Pontban
azon napon történt meg, a melyen hat év előtt a gróf ott hált a
kastélyban. Azóta ő meg van halva. Kisért ugyan itt-amott, de fél is
tőle minden ismerőse, mint a vámpyrtól. Mert az az igazi vámpyr, az a
félelmes kisértet a kit ha meglát az ember, keresztet vet – nem magára –
hanem a bugyillárisára: «Jaj, itt jön az a kósza lélek, a ki engem
megfog, s addig el nem ereszt, a mig tíz forinttól száz forintig meg nem
szivattyuzott.»
– No ez még eddig nem borzasztó történet.
– Majd az lesz mindjárt, csak elébb hadd gyujtok másik szivarra.