Sebestyén úr kiment az erdőre, meg is találta, a mit keresett. Ott volt
a Sardanapál a sűrűben, a hol a fővadász jelezte. De azért még sem tudta
azt meglőni, mert ez a szultánja a szarvasoknak úgy körülvette magát
háremhölgyeivel, hogy az egész csorda suta közül épen csak a huszonnégy
ágú koronája látszott ki. Ott robogott el a szeme előtt az egész had, a
nélkül, hogy magát a vezérgimet czélba vehette volna.
Sebestyén úr pedig fejébe vette, hogy éjszakára is ott marad az erdőben
s törik-szakad, elejti a Sardanapált.
Nem volt vele más, csak Mirkó. Ketten együtt meghúzták magukat egy
leskunyhóban, s hogy az idő teljék, kézről-kézre adták a nagy tízpintes
kulacsot.
A kulacsban jó tengermelléki veres bor volt s minthogy csak ketten
voltak hozzá, a fejükbe mehetett.
Mirkó egészen beletalálta magát a pajtásságba s «komámnak» czimezgeté a
gazdáját. A főur viszonozta a bizalmat.
Egyszer csak nagy lárma támad az erdőn; mintha hajtóvadászatot
tartanának, száz torok kiabálásától zendül meg a liget; a fákat
ütögetik.
– Száz milliom ördög! ordít fel a főúr. Ki a bolond hozza ezeket most a
nyakamra?
– Hát biz az a bolond te magad vagy, komám; szólt rá Mirkó. Te rendelted
el, hogy minden hajdú, vadász, csősz menjen keresni az elszökött Lóri
madarat. Hát most azt hajtják fel.
– Megint igazat mondtál; én voltam az a bolond. A huszonnégyes agancsot
már elkergették pokollá! No hát igyunk. Csak legalább a madarat
megfognák!
De hát azért is hiába hajtották fel az erdőt. A szolgahad a mint
rábukkant a lesben ülő gazdájára, nem tudott egyebet felelni, mint hogy
hiába fáradtak.
– No, ha elfáradtatok, feküdjetek le. Majd reggel folytassuk. E szerint
se madár, se huszonnégyes agancs! Igyál komám!
Mirkó még egy nagyott húzott a kulacsból s azzal még jobban feloldódott
a nyelve.
– Hej komám! mondá hamis hunyorítással; tudom én, hol van a te elszökött
Lóri madarad; de még azt is, hogy hol van a te huszonnégyes agancsod?
– Az utóbbit szeretném előbb megtudni; hát hol van a huszonnégyes
agancsom?
– Mikor otthon vagy, akkor az is ott van a kastélyban; mikor elmégy
hazulról, akkor nincs ott.
– Ez annyit tesz, hogy a fejemen hordom.
– De biz ott.
– Nem félsz, hogy felöklellek?
– Nem. Mert akkor nem tudnád meg tőlem, hogy hol van a beszélő madarad.
Azt pedig te nagyon szeretnéd tudni.
– No, hát hol van?
– A Cserebere grófnál.
– A Sternberg grófnál? Akkor hát nálunk van.
– Dehogy is van. A gróf még ma délben elutazott.
– Hisz búcsút sem vett tőlem.
– Tőled nem. De a feleségedtől igen.
– Hát akkor szerencsés utat neki!
– Nem úgy, komám! nem úgy, uram. Én hű szolgád és pajtásod, nem vehetem
a lelkemre, hogy ezt a gyalázatot elhallgassam előtted. Tudod, hogy
dalmata vagyok: morlák nemzetségből. A ki egy morlákot arczul üt
korbácscsal, az olyan adósságot vállalt, a mit keservesen fizet vissza s
nem viszi a másvilágra. Elmondok mindent, hallgass rám. Hát a mint én a
kapott ütés után vérző arczomat eltakartam a tenyeremmel, csak annyit
láttam, hogy maga a gróf segítette fel a méltóságos asszonyt a nyeregbe.
A madarász-gyerek hozta a kezén utána a Lóri madarat, a mit mindig
magával szokott hordani az asszony, mikor kilovagolt; ezüst láncz volt a
madárnak a lábán; az felült a vállára s mikor vágtatni kezdett a paripa,
a madár is repkedett a szárnyaival, mintha ő is segitene hozzá. Olyan
volt az, mint valami tündér, mint maga a «Vila».
«Mikor ketten együtt elrobogtak, én kimentem a vad ménes közé, a mi ott
a zsarnói völgyben legelész; kiválasztottam egyet azok közül a mokány
lovak közül, a miknek a sörénye a csülkéig omlik le; arra felkaptam; de
nem a hátára, hanem az oldalára. A hogy a vad indiánok szoktak
lovagolni, mikor meglopják a bölénycsordát. Félkezükkel a mén sörényébe,
fél lábukkal a farkába kapaszkodnak; a fejüket lehúzzák a ló nyaka mögé;
az egész emberből semmi sem látszik elő. A kiválasztott ló a vezérmén
volt; a mint az megindult, egész falka ló indult a nyomába; azok még
jobban eltakartak.»
«A Szentkutnál utólértem a lovagló párt. Távolabb, a hol az ut a
hegyoldalba felkanyarodik, láttam egy hintót négy lóval befogva. Az a
grófé volt.»
«A Szentkutat eltakarják az óriási cserfák, a miket a piros bogyót termő
dalmát boróka sűrűje vesz körül. Én a lovammal ebbe a sűrűbe hatoltam
be.»
«A lovag és a lovagnő itt leszálltak a nyeregből s odamentek a
forráshoz. Itt a hölgy megfogta a lovagnak a kezét a balkezével, a
jobbjával a vállára támaszkodott.»
«Francziául beszéltek. Én értem ezt a nyelvet. Sokáig voltak a francziák
az uraink Napoleon idejében.»
«Az asszony azt mondá: «Hát el akarsz engem hagyni? Nem emlékezel már az
esküre, a mit nekem ezen a helyen tettél?»
«Az úr felelt rá: «De erősebb az eskü, a mit haldokló anyámnak tettem:
hogy Isten tizparancsolatját meg fogom tartani!»
«Hiu beszéd! mondá a nő. Megtartottad-e a tizparancsolatot? Nem ejtett
ki a szád istenkáromlást soha? Nem imádtál bálványokat? Nem öltél? Nem
gyilkoltad meg párbajban a legkedvesebb barátodat? Akkor nem jutott
eszedbe az anyádnak tett eskü? Hát igaz ember vagy te?»
«A lovag ujra mentegetődzött. «Hát igazat mondok. A még erősebb eskü, a
mi innen távozni késztet, a szent barátságra tett fogadás, a mit mi
egymással kötöttünk; én és Magláy Sebestyén, mikor hadczimborák voltunk.
Megesküdtünk egymásnak, hogy minden nagy veszélyből kiszabadítjuk
egymást, hogy feláldozzuk egymásért még a vérünket is. Látod, ezt
fogadtam az én barátomnak.»
«Megint az asszony szólt: «De hát akkor elfeledted a neki tett esküdet,
mikor arra biztattad, hogy vegyen engem feleségül? holott jól tudhattad,
hogy én leszek rá nézve a nyavalya, én leszek a halál, én leszek a
pokol? Üres kifogás ez?»
«A lovag erre figyelmessé kezdett lenni a bozótban közeledő paripára s
inté az asszonyt, hogy vigyázzanak.»
«Ejh mit? oktalan barom az. Csak nem félsz, hogy egy ló meglát és
kihallgat? Hát nem látott-e bennünket ez a forrásvíz tükre elégszer s a
csermely tud csevegni, beszélt-e ki valamit? Nem hallott-e bennünket a
cserfa lombja s a lomb tud susogni, árult-e el valamit? Nem! Nem félsz
te semmitől. Hanem nem szeretsz. Nem a haldokló anyádnak, nem a
fegyvertársadnak adott eskü távolít el innen, hanem az, hogy mást
szeretsz! Szép arának adott eskü tart fogva téged!»
«Ezt olyan indulatos hangon kiáltotta az asszony, hogy még a kajdácsot
is tűzbe hozta vele, az is belekiabált: «Filou, betyár!»
«Erre a lovag azt felelte: «Úgy van. Igaz. Nekem menyasszonyom van
otthon Csehországban.»
«Ekkor a hölgy megfogta mind a két kezét a lovagnak s arczát az övével
szemközt fordítva, azt kérdé: «Szebb mint én? Jobb, igazabb, mint én?»
«A lovag válaszolt: «Se szebb, se jobb, se igazabb nem, mint te vagy; de
én el lettem vele jegyezve, mielőtt téged ismertelek volna?»
«S most oda sietsz hozzá?»
«Oda.»
«Ekkor a hölgy elkezdett hevesen zokogni, a kezeit tördelte. A lovag
figyelmezteté rá, hogy ne sírja veresre a szemeit, mert a férjének majd
fel fog tünni.»
«A nő aztán elcsendesült s csak egyre kérte a lovagot: «No, ha elmégy
innen, ha elszakadsz tőlem örökre, akkor vidd el magaddal ezt az én
kedvencz madaramat; vidd el a Lórit. Hadd mondja ez el legalább előtted
mindennap a nevemet; hadd kérdezze ez meg tőled: «Liebst du mich noch?»
mikor már engemet nem látsz többé.»
«S ráerőltette a lovagra a kedvencz beszélő madarát. Lekapcsolta az
ezüst lánczot a saját karjáról s annak a karjára csatolta át: a madár a
lovag vállára költözött át. És akkor aztán búcsú fejében megölelték
egymást s szapora csókok hangzottak; de azt már nem tudom biztosan, hogy
nem a madártól származtak-e, a mely a csókolás hangját igen jól tudta
utánozni.»
«Azután elváltak egymástól. A lovag felszökött a paripájára s
elvágtatott az erdei uton, a hölgy azonban még ott maradt állva, a
legelésző paripája nyergéhez támaszkodva, mindaddig, míg a hegyoldali
uton álló hintónál újra meg nem pillantotta a lovagot. Még akkor is
integetett felé a fehér zsebkendőjével.
«Ezt én mind így láttam és hallottam a mokánycsődör oldalára
kapaszkodva. Itt nyeljen el a pokol tüze, ha mind egy szóig így nem
történt.»
… Mikor vége volt a szolga meséjének, azt mondá az úr: «Nem beszélted el
ezt még senki másnak?»
– Senkinek te rajtad kivül.
– Mit gondolsz? Utól lehetne még érni a grófot?
– Bizonyosra veheted. Ő nehéz, fedett hintóban utazik, felfelé a hegyi
uton; éjjel bizonyosan pihenőt is tart. Ha mi paripára kapunk, jó
holdvilágnál reggelig utólérjük, mielőtt a csinált Károly-utra betérne.
– Jól van.
Azzal kiment Magláy Sebestyén a leskunyhóból a szerteszét heverésző
csatlósai közé.
– Hat szál hajdu keljen fel és jöjjön ide.
Azok teljesíték a parancsát.
– Fogjátok le ezt a ficzkót és verjetek rá ötven botot.
Nem kellett nekik több biztatás. Négyen lekapták a puskafelhuzót a tiz
körméről s ketten kétfelől jó friss mogyoróhajtásokkal olyan félszázadot
hegedültek el rajta, hogy visszhangzott bele az erdő.
Mikor készen voltak vele, azt mondá Sebestyén úr szép, nyájas, oktató
szóval Mirkónak:
– Tanuld meg, komám, hogy ez a jutalma az olyan gazficzkónak, a ki egy
nemes úrhölgyre leskelődik és árulkodik.
Ezzel aztán megtudta Mirkó, hogy mi az az egyetlen eset, a miben nem
kell elmondani az igazat.