De különben is egészen oly előkelő hang uralkodott a maglái
várkastélyban, hogy abban egy czímeres kajdács, melyet nórimbergai
madárprofesszor tanított ki emberi beszédre, s melynek az eredeti ára
kétszáz oroszlántallér volt: éppen nem szégyelhette magát a környezete
miatt.
A pompa méltó volt ahhoz a fejedelmi jövedelemhez, melyet Sebestyén úr
óriási uradalmaiból kihúzott.
Valaha a Zrinyiek és Frangepánok birtokát képezték azok; Sebestyén úr
dédapja okos ember volt: mikor amazok a nagy hires főurak elvesztették a
fejüket, ő megtartotta a magáét s nem is vallotta kárát. Ezt a szép
várkastélyt is ő építtette még I. Lipót alatt, a kinek igen hű embere
volt.
Az emeleti szobák, termek, mind az asszony rendelkezésére állanak: a
földszintiek az úréra. Az épület két szárnya a vendégeknek szolgál,
mellékházakban tanyáz a szolgahad.
Az emeleti szobák pompáját leirni katalógus kellene, a földszintiek
pompája annál egyszerűbb. Ezeket diszítik régi fegyverek, harczi
troféumok; egy termet foglalnak el az ősök arczképei, férfiak, hölgyek
drága bronzrámákban; a képek művészi tekintetben is nagybecsűek,
többnyire velenczei festők munkái, csak a két utolsóelőttit festette
Kupeczky: Sebestyén úr apjáét és anyjáét; a következő kettő már ujabb
iskolájú bécsi festő műve: ezek Sebestyén urat és nejét ábrázolják, e
század elején viselt divat szerinti jelmezekben.
A képen Sebestyén úr nem is mondhatni, hogy nem volna nyalka férfi; a
díszmagyar dolmány sokat tesz! a ránczok sem látszanak olyan nagyon a
szemek körül; a szájon sem tűnik fel az a kellemetlen fekete folt, s a
csak nem összeérő sűrű szemöldök kifejezése szelidítve van meglehetősen;
a szemhéjak sem olyan vörösek, mint a valóságban.
Ellenben a női arczképen semmit sem kellett eszményíteni a művésznek,
ennél csak az lehetett a feladata, hogy híven eltalálja. Az istennői
arcznak valami olyan szine van, mintha a lemenő nap adott volna neki
arany zománczot: a bágyatag szenvedélynek szine; hozzá e vénusi ajkak, e
lángoló feketekék szemek, a mik fölött a legtökéletesebb két fekete
szemöldív juttatja az embernek eszébe Amor nyilazó tegzét. Annál
megkapóbb az ellentét a dús hajzatban, mely a sáfrányhoz hasonló; két
oldalt a hófehér nyakra és kebelre hull alá fürtökben, míg elől, akkori
divat szerint, oldalt elválasztva, az üstök csigája a homlok
háromnegyedét eltakarja s árnyékot vet a többire. S a piros ajkak még
félig nyitva vannak, mintha nem volna elég, hogy a szemek megszólítják a
ránézőt.
E két ráma után következik még sok üres hely, a miket az elmés
szobafestő egyelőre allegoriai képekkel töltött ki.
… Egy másik hasonlóul nevezetes tornácza a földszinti lakosztálynak az
agancsterem. Ilyent is csak igazi főurak rendezhetnek be. Mert e pompás
ágbogak viselőit magának a tulajdonosnak kellett elejteni; ezt nem lehet
úgy összevásárolni, mint a majolikát. Aztán meg olyan vidék is kell
ahhoz, a hol az ilyenek megteremnek. – Micsoda hatalmas állati koronák!
Ritkaságok! Csodák! Természet játékai. Van köztük egy húszvillás és egy
huszonkét villás agancs. Az elsőbbet Sebestyén úr nagyapja, az utóbbit
az édesapja hódította el nemes vadászati hevélyben.
Magláy Sebestyén gyakran sétálgat egyedül végig e termeken, s meg megáll
az utolsó két kép előtt; nagyot néz és fejet csóvál. Azután átmegy az
agancsterembe: a szarvasdíszek, a vadkanfejek, hiúzbőrök muzeumába; tőle
is számos diadaljel van azok közt, de olyan, mint az ősök által terítőre
hozott, egy sincs.
Pedig nem veszett ki a méltóságos rőtvadak főnemessége a földről. Rég
tartja a hirét a szarvasok fejedelme, a ki a többieket vezetni látszik.
Nevet is adtak már neki. A «Sardanapal». Évek óta vadásznak rá és nem
tudják elejteni. Pedig valóságos harámbasa a szarvasok között. A fiatal
szarvasbikákat mind kiüldözi a lankaságba, megöli az ellenállót. Egy
tuczat kopót felvillázott már a szarvaival. Egyszer belekerült már a
hajtásba s akkor neki fordult a vadászláncznak s az egész szarvasgulyát
maga után vezetve, keresztül tört a vadászokon. Egynéhány vadász úr máig
is emlegeti az összetört oldalbordáiról ezt a mulatságot, a hogy az
egész vadcsapat keresztül gázolt a hátán. Maga a Sardanapal pedig
egyenesen neki vágtatott a fővadásznak, beleakasztotta az agancsát annak
a vadásztáskájába, felkapta a levegőbe s úgy vitte magával
tüskön-bozóton keresztül valami fél mértföldnyire, míg a táskaszíj
elszakadt s a nyavalyás összetépve, karmolva megmenekült valahogy.
Erre feni a fogát Sebestyén úr szörnyen.
Most már huszonnégyes agancsa van Sardanapálnak.
Az unicumok közé tartozó!
De nem engedi magát lövésre kapatni a ravasz gonosztevő!
Pedig Sebestyén úr egész éjszakákat eltölt a bozóti lesben, hogy a
Sardanapált puska végére kaphassa; de a vén satrafa azt a fogást
használja, hogy mielőtt maga a mindig változtatott búvhelyéről előjönne,
előbb szétereszti a sutákat kémszemlészetre, s addig maga ki nem jön a
patakhoz, a míg azok vissza nem térnek; aztán olyan szaglása van, hogy a
puskának a szagát, szélmentében, megérzi háromszáz lépésnyire.
Ugyanazon a napon, a melyen Clarinda szemei veresre ki voltak sírva, az
agancsteremben várta Sebestyén urat Mirkó, a kedvencz puskafelhúzója.
Mirkó dalmata volt, még pedig a lovas fajtából, a mi már nagy ritkaság.
De annál nagyobb virtuóz a lóval bánásban: ennek mindegy, akár szilaj,
akár tanult ló; a sziklákon úgy ugrál vele a ló, mint a zerge, a vízben
úgy úszik, mint a delfin.
– A fővadász jelenti, hogy az éjjel a Sardanapál a Tarcsabozótban
rigyeztett: két fiatal szarvasbika menekült ki a bozótból sántítva. Most
ott lehetne lepni.
A dalmatának az arczán, keresztben a két szemöldöke között, végig a
szája szegletéig, látszott egy tüzes veres vonal.
– Hát téged mi lelt a pofádon? – kérdé tőle Sebestyén úr.
– A lovam a sűrűbe vitt. Egy égerfa-galy visszacsapódott, majd kiütötte
a szememet.
– Nekem ne hazudj! Tudod, hogy semmiért sem haragszom, mint a
hazugságért. Egy dolgot kivéve, mindig igazat kell mondani minden
becsületes embernek. Ha valaki a legdrágább kincsemet ellopja s
megvallja, nem keresem rajta tovább. De ha valami cselédem egy
őszibaraczkot elcsen a fáról s kérdésemre hazug módra eltagadja,
felvágatom a gyomrát, úgy kerestetem meg benne. Téged nem az égerfa
ütött meg.
– Igenis. Nem az ütött meg.
– Hát mi lelt?
– A méltóságos asszony végig vágott a pofámon a lovagostorával.
– Az én feleségem? No ez csodadolog. Mit vétettél neki?
– Hát mikor a Cserebere gróffal…
– «Sternberg» gróf, te szajkó! Tanuld meg a nevét.
– Már az én nyelvem csak erre jár rá.
– No hát, mit csinált vele?
– Hát mikor a Szentkúthoz ki akart vele lovagolni, a hová mindennap ki
szoktak menni együtt…
– Kettecskén?
– Nem. A méltóságos asszony a Lórit is magával szokta vinni.
– Hiszen az madár.
– De igaz. Nem akarok többet hazudni. Hát a méltóságos asszonynak a
lovásza részeg volt: én vezettem elő a lovat. Aztán a ló nem volt hozzám
szokva, ficzánkolt. Éppen akkor, mikor a méltóságos asszony az egyik
lábát feltette a kengyelbe, egyet ugrott a ló, úgy hogy a méltóságos
asszony visszacsúszott. Ezért aztán jót húzott a fejemen keresztül a
lovagkorbácscsal.
– Ez megint nem igaz! Most megint hazudtál. Az én asszonyom ilyen
dologért a cselédjét meg nem üti. Mondd el az egész igazságot!
– No, hát elmondom, ha parancsolják. Az történt, hogy a mint a
méltóságos asszony lába lecsúszott a kengyelből s ő a földre hibbant, a
ruhája fennakadt a kengyelvason, úgy hogy a lába egész a térdéig
meglátszott s én azon elnevettem magamat. Ezért ütött arczul.
– Ugy-e? Igy volt? Hát aztán szép fehér volt a térde?
– Nem az. Inkább szép rózsaszin.
– No, már most igazat mondtál. Ezért megjutalmazlak.
S azzal kivett a zsebéből egy dupla császáraranyat s azt a baltenyerébe
fektette, ellenben a jobb kezét is felfelé fordította tenyérrel.
– No itt van. Válassz. Melyik tenyerem tetszik? A bal aranyos, a jobbik
üres. A kinek a jobbikat adom, az velem te-tu pajtás lesz.
A dalmata elvigyorodott e fogas kérdésre. Azt mondani, hogy a tele marok
jobban tetszik az üresnél, alávaló érzésre mutat; de az ellenkezőt
mondani meg világos hazugság.
– Hát hiszen nekem is van két kezem, hogy mind a kettőt elfoghassam.
– Legény vagy! – szólt Sebestyén úr, helybenhagyva a kényes kérdés
megoldását: s odaadta a szolgájának az aranyát is, meg a paroláját is. –
Most már látom, hogy nem hazudol. Úgy is tégy. Mindig igazat kell
mondani annak, a ki férfi! Egyetlenegy esetet kivéve.
De hogy mi az a kivételes eset? azt nem mondta meg neki.
– No, már most vágtass a fővadászhoz s mondd meg neki, hogy az éjjel ott
leszek lesben a huszonnégyágúra.