Egy ilyen meglepetés magát a «hétalvót» is képes lett volna az álmától
megfosztani egy éjszakára.
Visszatértem az ajtóból.
– Uram! mondám Du Many urnak, kit ezentul nem fogok «miszter»-nek
czímezgetni. Lehet én nekem valami igényem önnek a hálájára?
– Uram, barátom! szólt mind a két kezét kezembe téve, fehér lapot adok
önnek, a nevem aláirásával: azt irja ön fel rá, a mit akar.
– Elfogadom s mindjárt irok fel rá valamit. Mondja ön el nekem annak a
történetét, hogyan lett «tekintetes és nemes Dumány Kornél urból, a kis
kastélyos magyar gentryből, a fidelis garconból, a visszaküldött
országgyűlési képviselőből, Du Many Kornél, az ezüst király, a
délamerikai nábob, egy csodaszép grófnő férje, öt gyermekes családapa, a
solid vállalatairól, jótékonyságáról hirhedett celebritás?» – Ezt kérem
öntől és semmi egyebet.
Dumány Kornél úr megcsóválta a fejét s a fogaihoz kezdte kopogtatni a
körmei hegyét, majd ismét mind a két kabátzsebébe mélyeszté a kezeit, s
aztán a megszorult adós keserves mosolygásával mondá:
– Kedves édes barátocskám… most ön csakugyan olyan összeget irt fel a
fehér lapomra, a mit «a vista» nem tudok kifizetni. Ez a történet, a
minek a közlését ön várja tőlem, csak fele részben az enyim, a másik
fele a nőmé. Engedje meg, hogy elébb ő vele értekezzem s kieszközöljem
tőle a «giro in bianco»-t, ha lehet.
Megadtam a moratoriumot.
Dumány úr ugyanazon a szőnyegajtón át, a melyen az imént a neje
belépett, elhagyta a hálószobát. Én egyedül maradtam ott.
De még sem egyedül.
Az ágyfüggönyök mögül nehéz nyögés hangzott, mint mikor valaki rosszat
álmodik s nem tud felébredni. A kis Jemmy.
Odamentem. Széthúztam a függönyöket. A világosságra felébredt a gyermek,
nagyot sikoltva.
– Apám!
– Mindjárt jön apa, biztatám én, az előtte ismeretes nyelven.
– Ah. Magyar bácsi! Az is jó.
S azzal a kezem után nyult, a hüvelykujjamat átmarkolta erősen.
– Rosszat álmodott kicsikém?
– Nagyon rosszat. Nem tudtam beszélni. Pedig akartam beszélni. Nem
tudtam. Egy kigyó összeszorította a torkomat. – Ugy-e nincs ott kigyó?
– Nincs. Ne féljen semmit.
– Ugy-e itt fog maradni?
– Itt. A míg apa visszajön.
– Azután is. Mindig. Soha sem megy el innen. Az jó volna apának. Apa
sokszor mondta nekem: Szólj fiacskám. Beszélj hozzám. Senki sincs, a
kivel «így» beszéljek, csak te fiacskám. Bácsit is szeretné majd apa.
Mondtam neki, hogy soká itt maradok. Arra nyomban elaludt.
Mire Dumány úr visszajött, én már ismét a kandalló előtt ültem. A mit a
gyermekajk csevegett, olyan kedves fényt vetett e férfi kedélyvilágára.
Derült arczot hozott magával.
– Nőm beleegyezett. Azt mondta, gyónás ideje van. Holnap ő fog mindent
meggyónni a papnak, ma én gyónom meg mindazt önnek. A realitás
szempontjából is, sokkal jobb, ha megtudják rólunk a valót, mint ha
azokat a válogatott meséket terjesztik tovább, a mikkel bennünket az ó
és új világban illusztrált a hirlapirói fantázia.
Azzal becsengette a komornyikot. Kiadta neki az egész campagnera való
utasítást. Most készítse el a samovárt a theának mandarin likőrrel.
Tizenkét órakor hozza fel a punchot, gyümölcscsel, két órakor fekete
kávét, öt órakor adja fel a fajdtyúkot hidegen, pezsgővel.
– Remélem, hogy ön kibirja az éjszakázást? szólt hozzám fordulva.
– Kérem: Fő-fő kortesvezér vagyok odahaza.
– Elég. Akkor ismerem a kaliberét.
– Remélem, hogy az egész menu mind saját termelés?
– Természetesen. A thea a hongkongi kertem zsengéje; a mandarin szeszt a
borneoi narancsligetem gyümölcséből főzik, a kávét a Cuba szigeti
telepem adja, a «gizr» szeszszel együtt, a mi a kávébab-cseresnye
gyümölcséből készül. A bor is a saját termesztményem. Nekem ez mind nem
kerül semmibe. Csupán a süteményekhez való lisztet veszem pénzért. Az
magyarországi. – Ott én nem birok semmit.
– Pedig önnek szép birtoka volt ott a felföldön.
– Nem hallotta volna ön, hogy azt adósságok miatt elkótyavetyélték?
– S ön ezt meg engedte történni?
– Majd ha végig hallgatta ön az én történetemet, akkor természetesnek
fogja találni, hogy azt tettem. De végkép még sem szakadtam el a
hazámtól. A hajdani kastélyom kertjében igen szép káposzta termett. Ezt
se Franczia-, se Olaszországban, se Amerikában nem tudják, hogy mire
használható. Én azt minden évben felvásároltatom, s szokás szerint
hordóba betaposva, posajtott állapotban elszállíttatom oda, a hol épen
tanyát ütöttem, Párisba, Palermóba, vagy New-Yorkba. És abból én nekem a
feleségem alkalmilag pompás «korhely-levest» szokott készíteni.
– «Korhely-leves!» Koronája a magyarországi dáridóknak.
– S ért ahoz a grófnő?
– Hahaha! kaczagott az excollégám. Hiszen olyan magyar grófnő az, mint
azok, a kik odahaza a Tisza-Duna között francziául beszélnek, nem azért,
mintha magyarul is nem értenének, hanem azért, mert ez az anyanyelvük;
aztán meg, mert a magyarnak az a rossz szokása, hogy a ki egy hibát ejt
a beszédben, annak a szeme közé nevet.
Ezzel a revelatióval az egész eddigi combinatiom is gyökerestül ki lett
irtva. Azt gondoltam, hogy az én magyarom egy amerikai pénzkirály
lányának szivét hódította meg s annak a kezéből kapta a számlálatlan
milliókat: (dollárokban számítva, a mi a mi pénzünkben, arany ágióval
együtt 2 frt 40 kr.)
Dumány úr az arczomról olvasta le a gondolataimat.
– Ön meg fogja tudni, hogy én se nem raboltam, se nem házasodtam a
vagyonomat: még csak az eszemmel sem szereztem azt a Dárius kincsét, a
mivel most valósággal rendelkezem. Elmondom az utat és módot, a melyen
hozzá jutottam – mások elrettentő példájára, – de senkinek sem
tanácsolom, hogy azt utánam csinálja. De nem is hiszem, hogy még egy
ilyen történet valaha ismétlődjék, s még egyszer szülessen a világra két
olyan rhinoceros idegekkel ellátott ember, a ki ezt keresztülélje, mint
a milyenek ennek a szerepvivői valának. Még azt is hozzátehetem, hogy az
az ár, a mit én ezért adtam, azokkal a számokban kifejezhető kincsekkel,
a miket nyereségül kaptam, soha sincs kifizetve; – hanem valami mással,
a mit a mathesis meg nem határoz: – azzal igen.
Ezzel letelepedtünk a theázó asztal mellé. Dumany úr nehány hasáb
illatos czédrusfát dobott a kandallóra. – A tűz hangos pattogása s az
álló óra méla tiktak ketyegése kisérte az egész elbeszélést. S már most
ettől a percztől kezdve nem én irom a regényt, hanem Dumány Kornél úr.
– Mindenek előtt állítsuk helyre az alkotmányszerű jogfolytonosságot,
mely szerint a magyar parlament tagjai egymást tegezik.
Egy kupicza mandarin szentesíté az ősi szokást összekoczczintva.
– Szervusz!
– Krisztigott.
– – – Úgy hiszem, hogy nem szükséges előtted körülményesen leirnom a
«csepegői» választó-kerület ethnografikai sajátságait. Meg vannak azok
örökítve az országgyűlési annálisokban. Nincsenek ugyan ottan csepegőkő
barlangok, de vagynak háromezer honfias nyeldeklők, melyeken már sok
nemes nedv lecsepegett. Az egész csepegői választó-közönség két
kategoriába soroztatik. Az első rendbeliek azok, a kik nagyon sokat
isznak, a második sorozatbeliek pedig, a kik még többet isznak. A tótok
pálinkát isznak, a svábok sert isznak, a finnugorok bort isznak: az
intelligenczia mind a hármat issza; az Isten kiválasztott népe pedig
szolgáltatja mind a hármat, a mi még nagyobb eredményre vezet, mint ha
inná.
Ha Dante Magyarországon járt volna, okvetlenűl bele került volna a
csepegői képviselőválasztás a pokol leirásába.
És a mellett megkivánják a tisztelt választók, hogy hazafias
meggyőződésük nyomatékos argumentumokkal megszilárdítassék, a mi curzus
szerint variál s a választás napján négy angyalra is fölemelkedik.[1]
Vannak szilárd jellemű választók, a kik csak consortiumban en bloc
engedik magukat megvásároltatni; vannak ellenben speculativ szellemek, a
kik mind a két félnek eladják magukat. A kik pedig a minden eddigelé
ismeretes camorristák, brigantik és kleftek elől elnyerik a
pálmakoszorut, azok az ugynevezett kortesvezérek.
Nem akarlak untatni azokkal az előzményekkel, a mikkel a magyar hirlapok
a választási campagne alatt tele tömik a hazai közönséget. (Jó
szerencse, hogy az egész világon senki sem érti a nyelvünket.) Meg
lehetsz felőle nyugodva, hogy sem az én korteseim, de az ellenjelölteméi
sem hagytak semmi eszközt felhasználatlan, a mi a kívánt diadalra vezet.
Én a conservativ-nemzeti-clericalis pártnak a zászlóját lobogtattam,
ellenfelem pedig a liberális-pánszláv-reformpárt oltárán áldozott.
Csupán a választási nap óráinak élményeit adom elő.
Délután hat óráig mind a két párt kimerítette leleményességének egész
tárházát. A veres tollnak a szavazatait (én voltam a veres toll) a zöld
toll szavazatai épen egygyel haladták túl.
«Ezt nem lehet engedni!» kiabálták a kortesvezetők.
«Hol van még egy szavazó? Nézzük a lisztát!»
A liszta még mutatott egy szavazót a szomszéd Bögreszegről: «Tóth
Jánost» a gelencsért.
«Hol van Tóth János, a gelencsér, Bögreszegről?»
A bögreszegi biró (a mi hivünk) jelenté alássan, hogy Tóth János a
gelencsér czudarul megrágta a szíjat; mert a helyett, hogy eljött volna
szavazni, tegnap este elment deszkát árulni Földvárra.
Ez annyit jelent magyarul, hogy «meghalt».
Ez már baj!
Hogy az ördögbe tud valaki meghalni a választás előtti napon?
«Nincs a faluban több Tóth János?»
«Van. De az tyukász. Nincs beirva a lajstromba; mert nem fizet adót.
Ellenben itt van: fuvaros minőségben.»
«Ide vele!»
Előhozták a tyukászt: szájába rágták, hogy most rögtön be kell mennie a
sátorba Dumány Kornélra szavazni Tóth János, a gelencsér helyett. Úgy is
egy házban lakott a megboldogulttal.
Szabadkozott, hogy az lehetetlen, hisz a gelencsér Tóth Jánosnak az a
mellék neve, hogy «csorba». Rászakadt az agyagpart egyszer, s kiütötte
az első két fogát. A zöld tollasok bizalmi férfiai egyszerre rá fognak
ismerni, hogy nem ő a Csorba Tóth János; mert neki mind a harminczkét
foga megvan.
«Ha csak ez a baj: itt a kudarczi tilógus, mingyárt kirántja kendnek a
két első fogát!»
A tyukász vonakodott a műtéttől. Igértek neki pénzt: egész fel hatszáz
forintig.
«Azt a szent kirilájzumát! Két rongy fogért! Verbőczy sem diktál többet
10 forintnál darabjáért. Marad még kendnek harmincz! S azokról jól lesz
gondoskodva.»
A tyukász utoljára kötélnek állt s ki hagyta rántani a két első fogát:
aztán mehetett bátran a meghalt gelencsér helyett én rám szavazni.
Ezzel egyenlő számra lett emelve a veres és zöld toll szavazatsora.
De még ezzel semmi sincs megnyerve: legfeljebb egy új választás.
«Ezer forintot még egy szavazatért!»
Valaki fölfedezte, hogy van még egy szavazó itt helyben a választási
központban: a «Nyakigláb» zsidó. Derék, becsületes szegény ember. A
kinek teljes világi életében mikor kalapja volt, akkor csizmája nem
volt, s mikor csizmája volt, akkor kalapja nem volt. Hanem azért
bejegyzett iparos volt: ablaküveges; a kinek csak akkor van keresete, ha
jégeső esik. Hanem azért van egy felesége, meg hét gyermeke. Ez
segíthetne mi rajtunk, mi meg ő rajta.
Csak az az egy baj van vele, hogy a szegény Nyakigláb épen haldoklik: az
egyik lába már a koporsóban.
Hátha megtenné a mi kedvünkért, hogy még egy kis fél órácskát itt
időzzön. Hiszen vár az a Bummelczug.
Odaszaladtak a kortesek a butikjához.
Hiszen régi példabeszéd az a magyaroknál, hogy «úgy húzza halasztja,
mint a zsidó a halálát». Hátha ez is tudja halasztani.
Először a feleségét fogták elő. Felvilágosították a szerződés előnyei
iránt. Csak egy névnek a kimondása a szavazatszedő bizottság színe
előtt, s ezer forintot hágy vele örökségül a családjára.
Akkor a feleség és a hét gyermek rohant a haldokló ágyához. Egész életük
boldogsága függ ettől az egy szótól.
A főkortes megmutatta a haldoklónak az ezeres bankót.
Ilyen lehet a paradicsom ajtajának a firhangja!
Szegény már nem tudott neki örülni.
Utoljára a kortesek felkapták a beteg nyoszolyáját négy lábánál fogva
(az idő drága, az elnök kitüzte a zárórát) s hozták nagy diadallal a
szavazatgyűjtő sátor elé. A feleség ott ment az ágy mellett, s
vigasztalta, biztatta a beteget: «csak még egy kicsit!»
Szerencsésen eljutottak vele, cseppentett pontosan a záróra utolsó
perczében a bizottság elé.
«Iczig Maykäfer: másnéven Nyakigláb üveges. Nro 1501» hangzott a jegyző
szava.
«Kire adja ön a szavazatát?» Kérdé az elnök.
Az üveges nem hallott már semmit. Száraz, hideg keze ott nyugodott a
felesége kezében, megtört szemei felfelé fordultak, véglehelletével ezt
rebegé:
«Du meine Liebe.»
«Dumány Nellire.» Kiálták az én bizalmi férfiaim. Világosan mondta
«Dumány Nellire» (Nellinek neveztek a barátaim.)
Az ellenfél bizalmi férfiai ellenben követelték, hogy világosabban
szóljon a szavazó.
De már az nem tette meg ezt a barátságot, mert meg volt halva.
S miután az első szava csakugyan úgy hangzott, hogy «Dumány», a jegyzők
beirták a szavazatát az én rovatomba.
Az elnök kihirdette az eredményt, mely szerint Dumány Kornél úr a mai
napon alkotmányosan megejtett képviselőválasztásnál 1501 szavazattal az
ellenjelölt 1500 szavazata ellenében Csepegő kerület képviselőjének
megválasztatott.
Ámde a mandatumnak sarkára taposott az ellenfél petitiója.
Megtámadták az egy halott szavazatát.
A képviselőház kiküldött egy biráskodó tagot, szigorú vizsgálatot
tartani.
Az Iczig szavazata megdönthetetlen volt.
Azokkal szemben, a kik azt allegálták, mintha Iczig nem az én nevemet
mondta volna, hanem azt hogy «Du meine Liebe» tíz tanu állt elő, a ki
kész volt megesküdni rá, hogy először is az üveges nem tudott németül és
másodszor oly szilárd karakterü hazafi volt, a kiről fel nem lehet
tenni, hogy élete végperczében a Jehovát német szavak kimondásával
indítsa méltó haragra.
Ekkor aztán az ellenfél a másik halottba kapaszkodott. Utána jártak a
bögreszegi papnál, hogy a választás előtti napon eltemette a Tóth
Jánost. De a pap nem tudta, hogy melyik volt a kettő közül: a
gelencsér-e, vagy a tyukász. (A tyukászt elküldtük hosszú fuvarba
Gallicziába.)
Ekkor elrendelte a vármegye a vizsgáló képviselő felhivására a halott
exhumáltatását és agnoscáltatását.
De mire a mixta commissio kijött, akkorra az én embereim úgy eltették
láb alól az egész corpus delictit, hogy soha senki sem talált rá többet.
Nem is derült volna ki ez a pia fraus soha, ha egyszer csak mint egy
diabolus rotae elő nem ugrik az a falusi borbély, a ki a rám szavazandó
Tóth Jánosnak a kritikus órában két ép fogát kivette a pelikánjával.
Pedig keményen volt érte fizetve.
Hiszen tudhattuk még Midás király történetéből, hogy borbélyra nem lehet
titkot bízni. Csakhogy ez nem a nádasnak beszélte el a titkát, hanem a
vizsgáló biróságnak.
Ezzel aztán mindnyájunkat megborotvált a borbély.
A képviselőház azonban e miatt megsemmisítette az én megválasztásomat s
én mehettem haza, ezzel a hátamra ragasztott gúnyczímmel: «az egy halott
képviselője» zabot hegyezni, vagy újra kezdeni a választási
«kutyalagzit».