A nyolczvanas években a Szent-Gotthard vasutvonalon utaztam Párisnak. Az
Olaszország felől jövő utasok már mind elfoglalták a
hálókocsiosztályokat. Egy kis borravaló segélyével hozzájutottam egy
félkupéhoz, a hol éjszakára (addig, a meddig) elhelyezkedhetém. Igaz,
hogy a leghátulsó kocsiban kaptam helyet, a mivel az a kellemetes
helyzet van összekötve, hogy a ki nem tud másképen aludni, mint ha
ringatják, hát ebből kaphat eleget; azonkívül ama nagy köralagutaknál, a
melyek a Gotthard hegy mélyében körül forognak, a vasuti plesiosaurus
farkán ülő folytonosan abban az érzésben részesül, mintha fejtetővel
előre bele akarna repülni a holdba.
A kalauz iparkodott kimenteni a helyzetet. Egy dúsgazdag nábob fia
utazik a vonaton egész fejedelmi kisérettel: van velük házi orvos,
gouvernante, szakács, utimarsall, szerecsen inas, pikkoló és
fürdőszolgáló; azok foglaltak le minden előkelő helyet, a princz maga
egy salonnal, egy kabinnal és egy toiletteszobával rendelkezik.
Jól teszi! Én is így tennék, ha princz volnék.
A vasuton úgy vagyok, mint a molnár a malomban: a míg zakatol a kerék,
addig aluszom; ha megáll, a csendre fölébredek. Valami kisebb állomáson,
a hová éjjel érkezénk – s a minek a nevét elfelejtettem – hosszabb ideig
tartott a vesztegelés. A vonatot előre-hátra tolták, a mozdony
füttyöngetett, a kalauzok is füttyöngettek; egyszer csak felnyilt a
kupém ajtaja s bejött rajta az én kalauzom, a lámpás mellére akasztva.
Azt a szomorú hírt közlé velem, hogy a salonkocsi tengelye izzóvá lett,
azt most ki kellett kapcsolni s a közbeeső állomáson hátrahagyni. Már
most az egész illustris társaságot, addig, a míg egy főállomáson ismét
másik salonkocsit lehet beakasztani, kénytelenek szétosztani a többi
kupékba. Nekem is jut belőle kettő.
Hát jól van. Megnyugszom benne.
Még azt akarta tőlem megtudni a kalauz, hogy miféle vallású vagyok?
Megmondtam neki, helvét hitvallású evangelikus.
Úgy jól van. Akkor magát a princzet meg a gouvernanteját kapom
utitársakul. (Ha valami nagyon régi vallású lettem volna, úgy bizonyosan
a szerecsent kapom meg.)
A kalauz, látva, hogy olyan emberrel van dolga, a kit kenyérre lehet
kenni, még egy nyájaskodásra vállalkozott.
– A doktor úr is szeretne a princzczel együtt maradni.
– Itt azonban csak három hely van.
– Azt mondta a doktor úr, hogy a ki helyet cserélne vele, annak az egész
uti költségét megtérítené Zürichig.
No már ez gavalléros ajánlat.
– Hát ha helyet akar cserélni a doktor úr, cseréljen a katlanfűtővel.
A kalauz elkotródott: nyomban következett utána a doktor.
Igen jeles, distingvált férfiú volt. Bemutatta magát: Dr. Mayer.
Ezerszer bocsánatot kért, hogy a kalauz rosszul tolmácsolta az izenetét.
Ő nem szándékozott megsérteni. Hanem hogy a védencze nem szokott
idegenekkel utazni, meg hogy nem jól szíveli a szivarfüstöt. Minthogy
azonban megigértem, hogy nem fogok szivarozni, a míg együtt utazunk, ez
iránti aggodalmait elpihenteté. Majd azt kérdezte tőlem, hogy ugyebár
orosz vagyok? (Asztrakán süveg volt a fejemen s ugyanolyan prém a felső
kabátomon.)
Mondtam neki, hogy még nem vagyok az: egyelőre be kell érnem annyival,
hogy magyar lehetek.
Az ellen sem volt kifogása. Csupán azt tudakolta még, hogy nem grassál-e
jelenleg Magyarországon olyan nagyon a szemcsés köthártyalob, meg a
roncsoló toroklob, mint a mult években.
Biztosítottam felőle, hogy mindezek megszüntek, sőt még a köröm- és
szájfájás is eltünt. Erre aztán teljesen megnyugodott s biztosítva
nagyrabecsülése felől, jelt adott a folyosó ablakából, hogy jöhetnek
egész biztossággal.
Először egy hölgyalak kapaszkodott fel a doktor segítségével, a kinek
tele volt a két keze uti necessaire-rel és dobozzal. Ez lesz a
gouvernante. Utána jött egy trabális szerecsen arany paszomántos
kalappal, fehér-medveprémes kabátban, az hozta karján a kis princzet.
Ez egy öt éves fiúcska volt, egészen begöngyölgetve shawlba, mint egy
baba; fejére utazó sipka húzva.
A hölgy minden nyelven beszélt. A doktorral németül, a kalauzzal
francziául, a négerrel angolul. Az arczát nem láthattam, mert az állig
le volt takarva a kalapfátyolával.
A hölgy a jobb oldali ablaknál foglalt helyet, én a baloldalinál ültem,
a kis fiút a középső ülésben helyezték el.
Halavány arczú, méla tekintetű gyermek volt, vékony, összefogott
ajkakkal és nagy sötétkék szemekkel. A míg a néger elhelyezte a magával
hozott szőnyegek és szélvánkosok közé, úgy hagyott magával bánni, mintha
akarata sem volna. A néger fényes fekete arcza egyre nevetett, mi alatt
mindenféle hizelgő torokhangokat adott ki, hűséges háziállatok
csahintásához hasonlókat, a mik a gyermekre mind nem látszottak hatni.
Hanem a mikor a néger a gyermek kis kezét a szájához huzta (a száj
nagyobb volt, mint a kéz) akkor a gyermek boszusan rántotta vissza a
kezét a csók elől s a homlokára ütött a négernek a tenyerével. A néger
azon is nevetett s aztán elkotródott a legsötétebb Afrikájával.
Végre mindenki elhelyezkedett, a kalauzok becsukták a kocsiajtókat, a
vonat megindulhatott.
Én, látva, hogy a nyitott ablak alkalmatlan a hölgynek, felajánlottam a
szolgálatomat annak betevésére. Megköszönte szépen s egyúttal
mentegetőzött az alkalmatlanságért, a mit nekem kénytelen volt okozni a
salonkocsi balesete miatt.
Én siettem a fölötti megelégedésemet kifejezni, hogy valami nagyobb
katasztrófa nem lett ennek a «fatal accident»-nek a következése; mire a
hölgy megjegyzé, hogy ő, amerikai nő létére, hozzá van szokva a vasuti
balesetekhez: maga is háromszor vett már részt vonatok összeütközésében,
csoda által menekült meg. Az amerikai vonatokon egy év alatt 28 ezer
ember jár szerencsétlenül, s 3600-ra megy a halálesetek száma.
Németül társalogtunk.
A hölgy egyre beszédesebb lett s igen fennhangon társalgott: elmondta,
hogy miszter Jemmyt (a kis fiú neve) nem zavarja a beszéd, mert
süketnéma.
Én azt kérdeztem, hogy születésétől fogva az?
– Nem. Mondá a hölgy. Három esztendős koráig gagyogott; egyszer a kis
kecskevontatta hintajából kibukfenczezett s azóta néma.
– Akkor talán még visszanyeri a szavát. Én ismertem egy fiút, a ki tíz
éves koráig néma volt. És most letette az érettségi vizsgát.
Erre aztán a hölgy beavatott az eddig történtekbe: a kis fiút az atyja
sorba küldözi Európa minden süketnéma-ápoló intézetébe. Most éppen egy
olaszországiból jönnek. De ezek mind csak a jelbeszéd elsajátításáig
vitték. Most aztán megkisértik a németországiakkal, a hol a
Heinike-rendszer alapján a süketnémákat szájbeszédre is megtudják
tanítani, a nyelv- és a szájmozdulatok megfigyelése által.
Ilyenre is tudtam példát. Ismerek egy siketnéma betűszedőt, a ki
érthetően beszél, felolvas: csakhogy a hangja olyan mint a madáré.
– Addig nem fogják miszter Jemmyt a zürichi magánintézetből visszahozni,
a míg beszélni nem tanul.
Mindezt a discursust a kettőnk közt ülő fiúcskán keresztül cseréltük ki:
ő mozdulatlan, érzéketlen ült ott, szemeit félig lezárva.
Én nekem, – magam sem tudom, hogyan? – egyszer csak az anyanyelvemen
szaladt ki ez a félsóhaj a számon: «szegény fiúcska!»
S erre a mellettem ülő gyermek egyszerre felrezzent, felnyitotta azokat
a nagy, holdvilágos szemeit és rám bámult velük. S ugyanakkor azok az
összefogott vékony ajkai is szétnyíltak, mintha mosolyogna.
Ez alatt a hölgy se a kalapját nem vette le a fejéről, se a fátyolát nem
türte fel.
Elővett a nagylelkűség.
Felkerekedtem s azt mondtam a hölgynek, hogy kimegyek a folyosóra, a hol
szivarozni lehet. Foglalják el ketten az egész kupét. Én addig, a míg
egy főállomást érünk, a hol új kocsit csatolhatnak a vonathoz az
együttutazó társaság számára, majd elgyönyörködöm a szép helvécziai
jégmezőkben.
Ajánlatom nagy köszönettel lett fogadva. Jelbeszéd által megértettem
miszter Jemmyvel is, hogy most már az én helyemen is végignyujtózhatik.
A kis fiú lopva végig simogatta a kis kezével a kabátom prémes
kézhajtókáját. A némáknál ez bizonyosan a háladatosságot fejezi ki.
A hölgy megkinálta őt egy kis üveg-kulacsból valami innivalóval, a
fiúcska a fejét rázta: nem kellett neki.
És aztán a számára hagyott kettős helyen sem feküdt végig, hanem
odahuzódott az én elhagyott helyemre. Valahányszor a folyosón
végigsétálva odapillantottam, mindig észrevehettem az ő halvány arczát,
a mint nagy szemeivel utánam bámult, a függöny szélét fölemelve. A jó
világhoz szokott hölgy természetesen minden gardinát lehúzott a kupé
ablakára. Valószínűleg letette – a kalapját a fejéről.
Én aztán ott ácsorogtam a folyosó ablakánál, s gyönyörködtem a hold
feljövetelében és lementében. A tele hold minden órában legalább kétszer
felment s megint kétszer lement: a szerint, a hogy a vasút kanyarodott.
Néha tíz percz alatt megtette a feljövetele és leáldozása közötti utat.
Felváltotta e csodás tüneményt a meg-megtérő sötét éjszaka az
alagutakban. A vonat zöreje itt pokoli zenévé emelkedik. Mintha a
titánok törnék a börtönfalat a Pelion alatt.
Régen keresztül is törték azt már!
Vajjon ha a régi görög istenek fölébrednének, kidugnák a fejeiket ledült
templomaik pilasterei alól, mit szólnának a mai világhoz? Ha
Pallas-Minervának beszélnénk Amerikáról, a miről neki sejtelme sem volt?
Ha Helios-Apolló meghallaná Wagner zenéjét? Ha Zeusz Jupiter belenézne a
londoni csillagda távcsövébe s meglátná, mi lett abból a tejútból, mely
Amalthea kicsordult tejéből származott? Ha megtudná, hogy mi az ő
villámait hámba fogtuk s szekeret huzatunk velük, s járunk
keresztül-kasul az ő hegyeinek sziklagyomrán, tűzszemű, mennydörgő
leviathanjainkkal? – És aztán mibe kerülne neki még most is felséges
orrának egy prüsszentésével reánk dönteni ezeket a sziklákat s olyan
fergeteget támasztani, a mi végig söpri a földet és tengert és összezúz
mindent, a mit ember teremtett. Vajjon nem ébred-e fel néha-néha?
Ilyen gondolatok támadnak az ember agyában, mikor a vasuton a kényelmes
fekhelyét átengedi másnak s maga kiszorul a folyosóra s aztán lesi, hogy
hányszor jön fel még ezen az éjszakán a holdvilág?
A vasut tekergőzik, mint egy gordiusi bog, elvész, meg újra előjön a
hegyből, ugyanazon a helyen, a hol bemélyedt, csakhogy messze fölötte,
aztán fut szédítő meredélyeken végig, völgyeket áthidaló filigran-munka
vasrácsokon keresztül, melyek alatt tomboló hegyi folyam zuhog alá egyik
toronymagas lépcsőről a másikra. Az is egy tunnelből tör elő; hogy
hogyan furta azt keresztül? az még nincsen leirva. Vajjon Vulcan volt-e
az építőmestere, vagy Neptun? Talán még Enkeladosz vállalkozó idejében
lehetett: a mikor a titánok megkracholtak.