(Melyben leraizoltatic, mill zewrniev naghi wezedelem leezen abbol, ha
az azzoniaallat ninchen megeleegedwe az ew sorsaawal ees nem
engedelmeskedic az ew hitews taarsaanac.)
A szép Mikhál még sem halt szörnyet erre a szóra.
Egy ideig azt várta, hogy a szive most mingyárt meg fog állani és nem
ver többet és hogy az egész világ el fog sötétülni körülötte; még az
ujjai hegyében is érezte azt a rémületet, a mi a szivét elszorította.
Aztán visszatartotta a lélekzetét, azt hitte, hogy úgy is meglehet
halni.
Aztán csak rájött, hogy a halált nem adják olyan könnyen!
Már mégis úgy kell lenni, hogy az a vajákos asszony valamit adott be
neki abban az italban, a mitől olyan rögtön elváltozzék: valami varázsló
szert; mert különben nem jöhettek volna ilyen gondolatjai; a miket nem
csak magában, de az ágy szélére ülve félig öltözetlen el is mondott:
talán a jelenlevő asszonynak, talán csak a láthatatlanoknak, talán csak
a saját öt ujja hegyének, a mire az ajkát támasztá, a térdére
könyökölve.
«Tehát mire való a bölcsek minden tudománya? A szentek mondásai. A
horoscop. Az égi aspectusok! Hogy adnád te a kezedet, te! egy lelkész
leánya, egy olyan férfinak, a kinek az apja vérben dolgozott? S ő is azt
fogja tenni, a mit az apja. Örök vérontás munkájába temetnéd-e el az
életedet? Mindennap vérre ébredni, vérrel feküdni le! Mindennap érezni a
vért annak a kezén, a ki megölel! Hozzá kötve lenni egy emberhez, a
kinek a hivatala az, hogy Isten teremtéseit, miknek az Ur életet adott,
erőszakos kézzel leölje! Ah, csak juhok és tulkok véréről volt pedig
szó!»
«Mire való tehát a bölcsek minden tudománya, ha így megeshetnek?»
«Az az önmozgó kutya nem hiába csóválta a farkát s öltötte a nyelvét
egyremásra: tudta, hogy kutyahalál lesz ebből. És az élő bölcs ember nem
tudta, hogy emberhalál lesz belőle!»
«De hát mire valók akkor az amuletek, a nyakban hordott talizmánok? mire
valók a szentek karai az égben, ha ettől meg nem tudják őrizni a bennük
bizó embert?»
– Hahaha! Kaczagott erre Babura Pirka; gyémántom! úgy van ám az, hogy
több az ember a világon, mint a szent a másvilágon. Nem jut mindenkire
egy, a ki gondot viseljen rá; ördög pedig minden ember számára van hét!
Engem is így lopott ám el az uram hazulról. Azt mondta, mikor megkért,
hogy timár. Én voltam a bolond, hogy meg nem kérdeztem, micsoda bőrből
dolgozik? Hopp hirével! De sokszor megfizettem én neki ezért az egy
csalásért.
Mikhál ránézett mereven. Nem értette meg azt a szót.
Pirka vállat vont rá.
– Nem öltözünk fel, rubintom?
– Nem! kiálta daczosan Mikhál s visszafeküdt az ágyba. Hol vannak az
öltönyeim, a mikben idejöttem?
– Száradnak még. Nagyon nedvesek még. Meg is vannak tépve, össze kell
ölteni.
– Várok rájuk, míg megkapom.
És megtette, hogy nem kelt föl az ágyból; nem vette fel azt a czifra
gyászruhát magára, a mit a másik szerencsétlen asszony viselt valaha.
Nem is alkalmatlankodott neki egész nap senki. A ház népének mind a
városban volt dolga.
Babura Pirka behozta neki az ebédet; de a hogy behozta, úgy ki is vitte.
Nem evett ő semmiből.
Este későn aztán hazajött a férfi sereg: hallatszott megint a nagy
ebvonítás, durva férfihangok; nehéz léptek a folyosókon. Csak a mikor az
ő ajtaja előtt elment valaki, fogta elhaladó csoszogásra a lépésit;
valaki azt suttogta az ajtó előtt: lassan járjatok, az asszony fekszik.
Ha fekszik, hát beteg; mindenki azt hitte.
A Babura Pirka meggyujtotta a mécset Mikhál szobájában, mikor
beesteledett.
Hajh milyen boldog volt Mikhál, mikor ilyen estenden otthon a kis
kamrájában elővehette a tudákos könyvet. Akkor nem volt egyedül.
Itt könyvek sincsenek.
Az éj beállt. Mindenki aludni ment már. Mikhál szobája felé óvatos
léptek közelítettek.
Az ajtó felnyilt s belépett rajta Henrik.
Skarlátpiros dolmány volt rajta, aranysujtással kihánytatva; bogláros öv
a derekán, még a könyökén is arany sallang fityegett, sárga csizmához
feszes szarvasbőr irhát viselt a szárán, az is tele paszománttal.
Nyalkább vőlegényt menyasszony nem is kivánhat magának.
A mint pedig belépett a szobába, Mikhál felszökött az ágyából; a
medvebőrt termete körül csavarta s haragtól csattogó hangon kiálta:
– Ki mer idejönni? Ez az én uramnak az ágyasháza: a nagylétai
lelkipásztoré! Másnak nincs mellettem helye!
Már úgy kell lenni, hogy a boszorkány adta bűvital változtatta meg így a
Mikhál természetét; mert különben el se lehetne hinni, hogy a gyönge
félénk teremtés, e szörnyü elhagyatottságában, ilyen szavakra mert volna
fakadni.
S hogy ez valósággal varázslat volt, az onnan is bizonyos, hogy az a
nagy erős ember, a kinek azt a gyönge teremtést engedelmességre
igazítani csak játék lett volna, úgy megijedt annak eltiltó kezétől, úgy
meghátrált villogó szemétől, hogy még csak szólni sem tudott semmit; de
mint a leforrázott kutya, kioldalgott az ágyasházból, s elhordta a
czifra zsinorós irhát.
Künn az ajtó előtt valaki elnevette magát, a ki ottan leskelődött volt:
egy női hang; mire a férfihang fogcsikorgatva fujta ki az Isten nevét. –
Az csak nem a létai lelkész volt?
De nem bizony! Hol van az már? A tegnapi éj, meg a mai nap munkája után
be volt zárva Henrik előtt minden templomajtó: le volt törve előtte
minden szent kathedrához vezető grádics.
A vén Vihodár gondoskodott róla, hogy a fia ne lehessen többé pap.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Mikhál egyedül maradt a maga kisérteteivel.
Vissza gondolt elmult leánykorára: az ártatlan örömökre, a mik közt
napjai leteltek; a tanulmányokra, a mik másnak talán teher: neki
gyönyörűség okozói voltak.
Hová lett minden öröm és tudomány?
A bölcs ecclecticusok, polyhistorok, encyclopædisták mit használnak most
neki? erkölcstan, kertészettan, gazdasszonykodás! Itt nincs se erkölcs,
se kert, se gazdaság.
Otthoni élete is zárdai lét volt; de mégis mennyország ehhez a pokolhoz.
S ha pedig arra gondolt, hogy milyen boldog lehetett volna akkor, ha
annak adta volna kezét, a kit szivében szeretett, a ki nem volt tudós,
de bizonyára becsületes, őszinte, igazlelkű és szerelmes: akkor igen
rossz gondolatai támadtak.
Arra gondolt, mikor a hold besütött az ablaka kettős vasrácsozatán, hogy
milyen jó dolguk van a boszorkányoknak, ráülnek egy seprűre s ki tudnak
repülni az ilyen szűk vasrács között is.
Valjon gondol-e még ő rá elhagyott kedvese? Valjon meg fogja-e tudni
valaha, hogy szivének választottja mily nyomorult sorsra jutott?
A mint így törülgetné sűrű könyeit: egyszer csak hallja, hogy megzendül
oda alant az udvaron egyik kedves dala, a minek az a verse, hogy: «Amott
kerekedik egy fekete felhő, Benne tollászkodik sárga lábú holló!»
Tárogató síp fujta azt.
A tárogató siphoz akkor is kevesen értettek. Fortélyos egy hangműszer
az: a ki nem ért hozzá, mikor belefuj, olyan hangot ad rajta, mint mikor
a kutyának a farkára taposnak; de a ki kitanulta a módját, minden nótát
a leggyöngédebb szívhez szóló hangokon tud eljátszani rajta: olyan hang
az, hogy elfacsarja az embernek a szivét, s maga se tudja mért, sirva
fakad rajta; azok a régi dallamok úgy hangzanak belőle, hogy az embernek
eszébe jut tőle édes anyjának dajkadala s az édes apjának temetésén
szólott ének, fáj ez jól esik amaz. Ha pedig megint más hangból veszi a
hozzá értő a tárogatót s neki ereszti annak harsogó zenéjét, az meg oly
hatalmas riadót ád, hogy két mértföldnyire fölveri a csendet, s felkölt
minden érzést, a mi lángot foghat. Bátorság, elkeseredés, legénykedő
hőség támad a szivekben. A ki azt hallja, azt hiszi, ott jönnek a
Kárpátokról alá ujra honfoglaló ősei, s úgy érzi, mintha eléjük kellene
mennie: hol a kardom? hol a paripám?
Harmincz évvel később a Rákóczy-hadjáratnak ez volt a lelkesítő
hangszere. Azért annak az elmulta után a békeszerető kormány minden
tárogatót összekerestetett az országban, nem külömben, mintha szakállas
ágyu volna és összetörette. – Nagy ritkaságnak maradt meg egy példány a
budapesti nemzeti muzeum számára: annak a fujásához is csak kevés ember
ért már az országban.
De akkoriban is nagy tudomány volt az. Csupán Kis-Szebenben lakott egy
tárogatós, a ki értett a betanításához. Esztendeig kellett nála
szolgálni inasképen a tanítványnak, a kit felfogadott s az embernyi
embernek aljas cselédi munkát kellett végezni, ruhát mosni, főzni és fát
vágni, a míg felszabadította.
Azért beszéltünk pedig ilyen sokat a tárogatóról, hogy megértessük
Mikhálnak azt a nagy örömét, a mi szivében támadt egyszerre, mikor ezt a
dalt meghallotta.
Az atyja gyakran beszélt előtte egy korhely, kicsapott diákról, a kit a
tanulók Simplexnek csufolnak, s a ki a dalaival sok kárt tesz a
muzsafiakban, mert elvonja őket a tudományoktól. Különösen az a Kalondai
minden korhelységét ennek köszönheti. Testi-lelki barátok együtt. Pedig
a Simplex egy aljas ficzkó, a ki nem szégyenlett egy esztendeig a
kis-szebeni trombitásnál inaskodni; most pedig eljár a nemes urak
lakodalmaira, mulatozásira, így keresi a kenyerét. Elmegy ez az ország
egyik végétől a másikig is, ha tivornyára van kilátás.
Ezt mind megszólásképen mondta el a professor úr a leányának; de milyen
nagy vigasztalására szolgált neki most ez a tudomány.
Abból, hogy kedvencz dalait, egyiket a másik után, hallotta
elzengedeztetni az udvaron, ilyen okoskodást csinált:
«Ha Simplex idejött, bizonyosan azért jött, hogy Kalondai küldte. Ha
ittmaradt, bizonyosan azért maradt, hogy megtudjon felőlem valamit. Ha
megtudja, mi sorsra jutottam, bizonyosan fölkeresi az ő testi-lelki
barátját, és elbeszéli neki.»
S ez is vigasztalására szolgált.
Elhallgatta óra számra a szép holdvilágnál azokat az ismerős búskomor
nótákat, a miket otthon a cselédei danoltak előtte, mikor meghallották
az erdőn a tárogatót. (Mert az ilyen fehércseléd: mingyárt utána énekli
a nótát, mihelyt a muzsikát hallja az utczán.) Maga is utána dudolta
néha a «Hussz-nótát» aztán a «három száz özvegyasszony tánczát»
(lengyelül a «tri szto Bdow tancz»); végződött a sor a «halott táncza»
kisérteties dallamával.
Ezeket tudta a Simplex szépen fujni. Mikhál elhallgatta volna azt
reggelig.
Reggel bejött hozzá a Pirka. Hozta számára a borlevest, jól
megfűszerezve fahajjal, szegfűszeggel, szerecsendióval.
Mikhál a borleves szürcsölése közben azt kérdé haragosan Pirkától:
– Ugyan ki az az alkalmatlan ember, a ki az éjjel itt trombitált az
udvaron?
Már kezdődött nála a ravaszkodás. – Mert ilyen az asszonyember. Ha
szeretettel, gyöngédséggel bánnak vele, akkor olyan szelid, őszinte és
igaz, mint a galamb. – A nyelve együtt jár az eszével. De hogyha
bántják, üldözik, szorongatják, akkor ravasz lesz magától, mint a kigyó:
senki se tanítja rá, mégis megtanulja. Elébb jár az esze, mint a nyelve
s mást mond, mint a mit érez.
Tehát azt mondta, hogy ki volt az az alkalmatlan ember?
Tudta, hogy ha panaszkodni fog rá, csak azért is tovább itt tartják.
– Jaj, virágom! mondá a Babura Pirka. Füge-gyerek az! Az én trombitásom.
– S mikor viszik el innen a lelkek? kérdé tovább is boszusan Mikhál.
– Dejszen nem válik az innen meg egyhamar. Ha kergetnék, se menne.
Nagyon jól mulat a legényekkel. Bált is csaptak az éjjel. A legények
tánczosnét is hoztak: mindenik behozott magával egy házi komondort, azt
két lábra állította, s úgy tánczolta vele a «kutyakopogóst». Ha ott lett
volna, tündérkém, eldűlt volna nevettébe. Utoljára tiszteletül mindenik
megcsókoltatta a tánczosnéjával a muzsikást. Hahaha!
– Disznó! szólt Mikhál, a saját száját törülve meg. Aztán még se megy
tovább, a hol így bánnak vele?
– Dehogy megy mókuskám; ide van az kötve. Én belém szerelmes.
Mikhál aztán elgondolkozott rajta, hogy milyen erős lehet azoknak az
embereknek a barátsága egymás között, a kiknek az egyike megteszi azt a
másikért, hogy önkényt beszállásolja magát a bakó házába: nem irtózik
annak vendége maradni, komázik a hóhérlegényekkel, bolondjává lesz a
mulatságaiknak, eltűri maszatos tréfáikat, sőt még a házi boszorkánynak
is udvarol; – csak azért, hogy hirt vihessen a barátjának a felől a nő
felől, ki miatt annak a szive megfájdult.
A Babura Pirka ma sem hozta be Mikhálnak a viselő ruháit, a mikben
idejött; az pedig ma sem vette föl a czifra gyászmezt: inkább azt
mondta, hogy beteg és fekve maradt az ágyban.
Henrik pedig egész nap feléje sem mert jönni.
Sem ezen a napon, sem a másik napon. Várt, a míg Mikhál egyszer fel fog
kelni.
Az pedig inkább nem evett egész nap egyebet levesnél, csak hogy azt
mondhassa, hogy beteg és ne legyen kénytelen felöltözni.
És aztán éjről-éjre mindig hallotta azokat a dalokat az ablakán
keresztül; mintha valaki biztatná a tárogatóst odalenn, hogy csak azért
is fujja tovább!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Henrik ez alatt folytatta a maga mesterségét.
Hogy jobban beleszokjék, egész nap nem hagyták kijózanodni. Adtak neki
nehéz komlóval készült sert, a mitől az ember feje elbutul. Enni pedig
sok fokhagymát adtak neki, a mi az embert goromba pimaszszá teszi. Az a
tudat maga, hogy az ember fokhagymát evett, elég arra, hogy magát minden
finomság ellenségének tekintse. A durva tréfák, miket apja legényeitől
hallott; a szenny és piszok megszokása; a nehéz mámor, a miből egész nap
nem engedték kijózanodni, napok mulva annyira eldurvították a lelkét,
hogy nem is lett volna képes egy olyan gyöngéd teremtéshez, mint Mikhál
engesztelőleg közelíteni, hanem inkább megtanult trágár dalokat énekelni
és versenyt káromkodni a többi csamangókkal.
Ha a nagytiszteletű úr látná most a vejét: azt hinné, hogy ez az a
«homunculus», a kiből az alchimista kiszivattyúzta a régi lelket s újat
fujtatott beléje.
Az, hogy a felesége kikergette a hálószobájából, semmi rendkívüli
dolognak nem találtatott. Abban a században az asszonyok olyan
szemérmetesek és tartózkodók voltak, hogy nem is lett volna illendő, ha
az új házasok mingyárt az első napokban szerelmetes turbékoláson kezdték
volna: sőt megkivántatott, hogy mikor a férj az első csókot elrabolja a
felesége ajkairól, az asszony tíz körmének a nyomait ugyan elhozza az
ábrázatján; nem különben, mintha párduczokat szelidített volna; s a mely
asszony a mézes hetek elején ki tudta dobni a férjét egy párszor a
hálószobájából, az nagy magasztaltatásra tarthatott számot.
Ahhoz is szokva voltak, hogy a szemérmes asszony, a ki rátartja magát,
megvonja magától az eledelt; sőt úgy tesz, mintha megnémult volna az
első napokban. Ez is a jó erkölcshöz tartozott. Csak azután, ha sokáig
tartott az abstinentia, úgy, hogy az egészségi állapotot lehetett
félteni, gondoskodtak annak eloszlatásáról. Az enni nem akarás ellen
ürömlevelet dugtak az asszony csizmácskájába. Arra pedig, hogy a szava
megjöjjön, a «békakorsócska» levelét mártották az italába (mivelhogy a
béka a vizi állatok között az egyedüli, a melyiknek szava van).
Ha pediglen bűbájos megrontáson alapult volna a hitvesek közötti
antipathia, ennek az eloszlatására semmi sem használt olyan bizonyosan,
mint a «mandragora» gyökér, mely tökéletesen olyan, mint egy emberi
alak, a két lábszárával, s szintén, mint az embernél, külön van a férfi,
külön a nővirág. Azért az ilyen mandragora gyökeret szokták az egymástól
idegenkedő házastársak vánkosába dugni, még pedig a hím mandragoráét a
nőébe, a nő mandragoráét a férfiéba. Ezzel a mandragorával egész vásárt
űztek a hegyvidékiek és csaltak is vele, mert a közönséges mirabilis
gyökerét adták el helyette, a minek természetesen nem volt ez a virtusa.
Ha nem használt a szer, akkor nem volt igazi a mandragora.
A Mikhál tehát még mindig megkötve tartotta magát, hogy se föl ne
keljen, se föl ne öltözzék, se meg ne szólaljon, se valami ételnek
nevezhetőt be ne vegyen.
Péntek napon azonban, mikor a Pirka belépett a Mikhálhoz, az erőset
tüsszentett.
Péntek napon tüsszenteni annyit jelent, hogy ellenségünk diadalmaskodik
rajtunk. Magyarázá neki a Pirka.
Azután meg észrevette, hogy az ablak vas táblái éjszakára nyitva voltak
hagyva s azért megfeddé Mikhált: «az nem jó, ha valakire a hold rásüt,
mikor alszik, mert mind kihúzza az ember szivének az erejét».
Azután azt is megsugta a Mikhálnak, hogy az ifju patronus ma teszi le a
remekét!
Hogy mi lesz ez a remek? azt elgondolhatta Mikhál.
Az ilyen alkalomra minden legénynek egy szűknyakú üvegcse aqua vitæt
szoktak inni adni, hogy erősebb legyen a szív tőle. A patronus maga
olyan aqua vitæt használt, a mibe szarvas könyek voltak vegyítve és
napraforgó virág harmatja, a mi Arnoldus de Villanova bizonyítása
szerint olyan hathatós életerősítő szer, hogy a ki azzal él, talán soha
se hal meg, a míg abban nem hagyja.
A Henriknek még azonkívül ezen a napon, mivel hogy egy idegen kutya
megharapta a bokáját s nem lehetett tudni, hogy nem volt-e «rossz»
kutya? a szokásos antidotumot be kelle venni, a mi az akkoriban oly
nagybecsben tartott contrayerva pilula volt, a mit a sumatraiak találtak
fel a boitinenga kigyó mérges harapása ellen. Lehet, hogy ennek is
hevítő hatása volt a vérére.
Az is meglehet, a mint a tudósok mondják, hogy a vérengzés látása
felkölti az állati szenvedélyeket, s a mely napon valaki vért ontott,
azon leginkább hajlandó a szerelemre.
Mindezekhez hozzájárult, hogy ezen a napon este az öreg patronus nagy
áldomást adott az egész legénységnek, a hol először sert, azután veres
bort ittak. A legények is sokat kötődtek a Henrikkel: csufolták, hogy
papucsvitéz, hogy a felesége a szögletbe szokta állítani s megdöngeti a
guzsaly-nyéllel; fejébe ment a bor és a vér; a mandragora megtette a
többit: mikor vége volt a dinom-dánomnak, odament a Mikhál szobájának
ajtajára, neki vetette a vállát s betörte azt erőszakosan.
Reggel a szép Mikhál szeme alatt volt egy kék folt, a homlokán meg egy
daganat; a nyakáról meg le volt szakítva az a drága amulet, a mit az
anyja készített a pestis ellen, s a mit az apjától kapott
nász-ajándékba.
– Minek vagy te már nekem? mondá az amulethoz beszélve; ha meg nem
tudtál engem védelmezni? Mely pestisnek, mely döghalálnak akarsz még
lenni elhárítója, ha ezé nem voltál?
Azután elővette a galambját, a mit magával hozott hazulról: ahhoz
beszélt.
– Te vagy az oka mindennek! Miért fájt a szivem olyan nagyon miattad?
Miért nem tudtalak megölni akkor? Fojtottalak volna meg; koppasztottalak
volna meg; huztalak volna nyársra; téptelek volna szélylyel; most nem
volnék itten. Már most eredj haza. Vidd vissza az amuletet. Kössük a
nyakadba. Vidd el az atyámnak. Tégedet védjen meg az amulet az úton
vércséktől, kányáktól, atyámat otthon az én keserű sóhajtásaimtól.
Azzal fogta az amuletot s a szalagnál fogva, melyen meglátszott, hogy
nem leoldva, de erővel volt leszakítva a nyakából, felköté azt a galamb
szárnyai alá. Aztán kinyitá az ablakot s szárnyára bocsátá a galambot.
A galamb egyet nevetett galambok módjára, aztán felrepült a magasba s
Mikhál nem tudta meg többé, hogy mi lett belőle?
Hát pedig az lett belőle, hogy még az nap hazaérkezett Késmárkra, s a
mint a nagy tudományú férfiú vastag könyvébe elmélyedve ülne, megzörgeté
az ablakát.
Tudós Frölich Dávid professor csodálkozva bocsátá be az ablakán a
szárnyas postát s még nagyobb lett megütközése, mikor meglátta annak a
szárnyai alá kötve a drága amuletot, a minek a szalagja erőszakkal volt
elszakítva.
A milyen bölcs volt és nagy mathematikus, ebből kiszámítá, hogy
leányával nagy bajnak kellett történni.
Nem kérdezte aztán a jó tudós az égi jegyek aspectusaitól, hogy jó nap-e
ez az útazásra? se karavánra nem várt, a kihez útazótársnak
csatlakozzék; hanem rögtön fogta a botját és elindult egyes-egyedül
gyalog, – felkeresni a leányát.
Azután hol gyalog, hol szekérre kapva, hol szamaragolva igyekezett
egyenesen Nagy-Létára. Hite szerint ott kellett már lenni az új párnak.
Ott az özvegy tiszteletesné pedig nagy zúgolódással fogadta, hogy még
színevilágát se látta az új papnak; a mi nagy hiba; az újszülötteket
mind a szomszédba hordják keresztelni. Sőt, a mi még nagyobb sérelem, a
mult heti lőcsei vásáron a protestans hitű gonosztevőket is a pápista
barát kisérte ki a vesztőhelyre, a mi flagrans megsértése a linczi
békekötésnek s kárbaveszése négy körmöczi aranynak.
A tudós úr innen Kis-Szebenbe ment. Kérdezősködött Henrik atyja, az öreg
Kaczenreiter felől.
Soha senki sem hallotta ezt a nevet Szeben városában. «Vihodár»-nak
hítták annak az apját is. Még a városi számadások rubrikáiban sem volt
annak más neve, mint Vihodár. A fiáé is az lesz.
Az öreget kinevették a Kaczenreiterével. Azt mondták neki, hogy
áprilisbe küldte valaki.
Nem akart tágítani. Sorba járt minden házat Szeben városában, keresve a
vejét, meg a leányát s nem találta őket sehol.
Arra az egyre nem jött rá, minden tudománya és bölcsesége mellett, hogy
abban az egyetlen egy házban keresse őket, a mely a városon kívül van.
De ugyan, hogy is jöhetett volna ilyen gondolatra?