(Mellnec rendeen az kegies athia megdorgaalia wala kemeen ziwwel az ew
elteewedetth magzattiat, ees vtoliaara bochaanathiaat adia leezen az
megteerewnec.)
Mikor Kaczenreiter Keresztély az ifju nő csókját megérzé kezén,
háromszor felsziszszent, fogai közé szíva a levegőt: «szh – szh – szh!»
Aztán Henrik is odaakart hozzá lépni, hanem az öreg kinyujtá hosszú
kezét s fiának vállára téve, visszanyomta azt a székébe; mintha egy vas
emelőrúd nyomta volna le, a ki nem ismer ellenállást.
Az öregnek csak Mikhál számára volt szava.
– Tehát nem azért jött ide ez a gyönge teremtés, hogy ama szomorú
látványt megnézze? Ezt szeretem. Rendesen több ott az asszony, mint a
férfi és fiatalok is. Mi a neve? «Mikhál». És ezé itt? «Henrik». Régen
hallottam ezt.
Azzal fölkelt az asztal mellől.
Mikhál pedig még mindig kezében tartá azt a vas kezet s úgy kulcsolá
össze az ujjait, hogy Keresztély keze ott maradt közöttük, úgy rebegé el
az asztaláldást. Az öreg pedig félrefordítá a fejét az imádkozás alatt.
És azután kihuzta a kezét a Mikhál kezéből s minthogy az még mindig ott
térdelt a lábainál, mintha várna valamit, az öreg lehajtá a dolmánya
ujjainak hosszú hajtókáját, hogy az egész a körme hegyéig eltakarta azt,
s úgy tette a kezét a Mikhál fejére, nehogy a csupasz tenyere érintse
valahogy ezt az ártatlan fejet.
A mire aztán a Mikhál felállt a térdéről.
De a fiának nem nyujtá kezét a patronus.
Ellenben, a mint a gazdasszony bejött ismét a terembe, hogy elszedje a
terített asztalt, azt mondá neki, hogy csak hagyja azt abba s elébbvaló
dolgának tekintse ezt a gyönge teremtést a hálószobájába vezetni, jó
ágyat csináljon neki, fektesse le, gyönge dajka módjára altassa el. A
tiszteletes még itt marad egy pár szóra.
Mikhál megköszönte a kegyes gondoskodást s aztán kezét nyújtá férjének,
félénken kérdezve:
– De te is utánam jösz nemsokára?
Mire Henrik illendően azt felelte:
– Mihelyt atyám áldását kinyerhetem.
A Babura Pirka ebből a szóból tudta meg, hogy a lelkész a patronusnak a
fia.
A mint a nehéz ajtók egymás után becsukódtak az eltávozott asszony
nyomában, Kaczenreiter Keresztély azt mondá fiának:
– Jöjj velem.
Azzal az oldaltáskájából kivett egy duplatollú kulcsot s azzal egy
fortélyos závárt felnyitott egy alacsony vasajtón s azt feltárta. Az
ajtón túl csigalépcső látszott, mely egy toronyba vezetett föl.
Régi időkből tudta már Henrik, hogy az öreg ebben a toronyban tartja a
kincseit, a hol azokhoz semmi tolvajkéz hozzá nem férhet, s annál fogva
kedvező jelnek vette, hogy az öreg által oda idéztetik.
– Vedd a mécsest és eredj előre.
Henrik felvette a két lángú mécstartót s előre ment a lépcsőn, az öreg
azonban bezárta kettejük után a vasajtót.
A mint tizenkét fokon fellépdeltek, egy nagy kerek kamarába jutottak el.
Az a kamara pedig körül volt rakva a patronusnak nem a kincseivel, hanem
a mestersége minden eszközével, a hogy azokat amaz időkben dívó
kínzásokra, életkioltásra használták; de a miknek leirásával az a nélkül
is elszomorító történetet még iszonytatóbbá tenni nem akarjuk. Most már
csak múzeumokban láthatók ezek az eszközök, s az emberek megjavítására
más szereket gondoltak ki embertársaik.
Henrik azonban borzadozva tekinte szét e rémséges arsenálon, s nem tudta
elgondolni, hogy mit akarhat az öreg vele ezen a helyen.
A patronus nem soká hagyta őt ez iránt kétségben. A kamra falára
akasztva függött egy ölnyi hosszúságú pallos, két kézre való
fogantyúval, fekete bőr tokban. Azt az öreg leakasztá a fogasról,
kikapcsolta a tokot, melyben piros bársony bélés között hevert a
tükörfényességű széles fegyver, melynek a két éle homorú volt már a sok
köszörüléstől. Azt kivette belőle. S akkor azt mondá a fiának hideg,
nyugodt hangon:
– Térdepelj le. Imádkozzál. Meghalsz.
– Atyám! kiálta Henrik megrettenve.
– Nem atyád. Bírád és bakód!
– De hát miért akarsz engem megölni?
– Azért, mert negyven év óta vagyok bakó; ez alatt sok gonosztevőt
elküldtem a másvilágra; de ilyen rettenetes gazember, mint te vagy, még
nem került a kezem ügyébe.
– Mit vétettem én? kérdé megrettenve Henrik.
– Együtt és egy csoportban vétetted mindazt, a mi másokat különszedve is
a vérpadra vitt. Tolvaj vagy! Megloptad a jóltevődet, ki házába
befogadott. Álarczos vagy! Megtagadtad apádat. Istenkáromló vagy:
hozzányultál az oltári szentséghez, tudva, hogy az a te kezedtől
megfertőztetik. Gyilkos vagy: kétszeresen apagyilkos és feleséggyilkos;
mert soha kegyetlenebbül még ember meg nem volt ölve, mint a hogy
megöltél te engemet, ezt az ártatlan asszonyt és ennek az apját. Meg
kell neked halnod.
– De ha vétkes vagyok, akkor állítsanak bírám elé! Nem bánom, olvassák
rám a törvényt, s ítéljen fölöttem a törvényszék.
– Semmi beszéd. A te számodra nincs törvény. Az országnak van egy
határozata, mely szól a «martalóczok»-ról, a kik embert lopnak. Azt
mondja e decretum, hogy a hol egy martalócz tetten kapatik, hogy férfit
vagy leányt ellopott, ne vitessék semmi bíró elé, hanem egyenesen a
bakóhoz; az legyen a bírája s válaszszon számára a halál nemei közül. Te
pedig martalócz vagy. Leányt loptál. Tetten kapattál. És én kegyelmes
bírád akarok lenni, midőn csak fejvételre itéllek. Vetkőzzél le és
térdepelj!
Henrik összeszedte minden bátorságát. El kezdett mosolyogni. Azt hitte,
az öreg csak tréfál vele: meg akarja rémíteni.
– Jól van öregem: eleget rámijesztettél már. Untig volt a tréfából. Én
se nem öltem, se nem raboltam. Apagyilkos épen nem vagyok. Tisztelem
apámat; különben nem volnék most itten. Azért kérlek, add atyai
áldásodat s bocsáss a feleségemhez, a ki önkényt követett s nyugtalanúl
vár rám.
– A leány, kit elhoztál magaddal, nem feleséged és hiába vár reád.
Hajnalban erős kiséret mellett visszaküldöm őt atyjához, a te
halálhíreddel együtt.
E szóra dühbe jött a fiu. Elbízta magát testi erejében, a mivel
bajtársai előtt olyan nagyra volt s elkeseredésében rárohant az öregre.
Azt hitte, hogy kifogja a kezéből facsarni a pallost, utat tör magának
ebből a kelepczéből s a hogy meg tudott ugrani tíz év előtt
padlásablakon át, sánczpalánkon, vizárkon keresztül, újra megkisérti az
egérutat; azonban nagyon rosszúl számított. Az öregnek a balkarja elég
volt, hogy őt mellberagadva, mint egy macskafiut, a kamra tulsó oldalára
hajítsa, a hol fejét a falba csapva, összerogyott.
– Még csak ez volt hátra! dörgé az öreg, meg se melegedve. Hogy fel merd
a kezedet emelni a te urad és bírád: a te apád ellen! Ezer-egy eset
közül az első, hogy az elitélt birokra merjen kelni a bakóval.
Lelkipásztor! Melyik bibliából tanultad ezt?
A megalázott ember e kudarcz után minden lelki erejét elveszté. A hős,
ki magánál erősebb emberre akadt, a lelki harczra sem érzé magát többé
erősnek; térden csúszott oda atyjához és zokogva könyörgött:
– Atyám! Kegyelem! Egyetlen fiad vagyok.
– Egyetlen fiam: ki apját megcsufolta! Te elszöktél tőlem. Azt mondtad:
«az apám becstelen mesterséget űz: nem osztozom sorsában». Igaz, mert
úgy van! Én az emberi fajzat szenyjét tisztogatom. A kezem nem lehet
fehér, mint a liliom. Minden, a mi piszok, a mi förtelem, a mi utálat,
engemet hí, hogy irtsam el. Irtóztató sors. De egynek viselni kell azt
százezerek között. Úgy terem a rossz ember, mint a kigyótojás. Te magad
láttad őket. Körül voltál tőlük fogva: tapasztaltad, milyen hatalmasok?
Pedig már e pallos félig elkopott az irtásukban. Egy pokolnak a
pinczéjét már magam töltöttem meg elkárhozottakkal. Mégis egyre nőnek,
mint a mérges gomba. Ama bitófák nélkül az ördög birodalma kerülne
felyül ebben az országban. Nekem is irtózat éjjelem-nappalom s nem
szeretem magamat, a mikor egyedül vagyok. És mikor elalszom, egynek ott
kell állni az ágyamnál, hogy felköltsön, mikor álmodom; mert azok
rettenetes álmok! Le is tettem már egyszer e hivatalról, mert harmincz
évi szolgálat után a király kegyelme feloldja a bakót s a királyi levél
«becsületesnek» hirdeti ki őt, harmincz évi utáltatás után. De a mint
kezemet letettem a pallos nyeléről, félév mulva nem lehetett utazni e
vidéken, s a városokból fényes nappal elrabolták az asszonyokat s a
gonosztevők oda mentek tánczolni a feltört templomokba. És én újra
visszamentem «dolgozni a vérben». Irtóztató munka. Ember elbújik, kutya
vonít, legelő gulya szétszalad, ha közeledni lát, ha megérez messziről;
a templomban nincsen számomra szék, a városban nincsen számomra nyitva
ajtó. A jók még jobban utálnak, mint a rosszak. De az mind nem fáj
nekem. Egyedül az fáj, hogy a tulajdon fiam is megutált engem! A
másvilágon ezeregy rémalak, a ki ott rám vár, hogy levágott fejét hozzám
vágja, nem fog megriasztani, hanem a tulajdon fiam, a ki arczul fog
ütni, az lesújt a pokolra!
– Nem atyám! szólt közbe Henrik. Esküszöm neked az élő Istenre, nem
utállak meg. Te is az emberiségnek szolgálsz. Nem itéllek meg érte. De
én nekem nem adott oly erős szívet az ég. Én az engesztelés, a javítás
missióját választottam. Én is azt a rosszat akarom irtani, a mit te
irtasz, de nem vassal, hanem Isten igéjével és mind a kettőnk küldetése
Istentől jő.
– Hát te azt hiszed, hogy ez megfér együtt? Hogy apád bakó legyen, te
meg lelkipásztor? Hogy mikor az Úr vacsoráját osztod, reszketve nézzen
minden ember a kezedre, ha nincs-e rajta az apádtól öröklött vérjegy?
hogy eklézsiádban a gyermekek lángfolt anyajegyekkel jöjjenek a világra?
Hogy a csőcselék ujjongva kiabáljon utánunk, mikor együtt megyünk ama
gyászszekéren: «ahol megy a bakó meg a fia: a pap! Az öreg kettévágja a
bűnöst, s a fia összeragasztja a lelkét!» s aztán kaczagjanak az én
palloscsapásomon, úgy mint a te imádságodon? Vagy nem azt akarod? Hanem
eltagadni továbbra is, hogy ki volt az apád? Mindennap egyet hazudni
elébb és azután felmenni a szószékbe és hirdetni az örök igazságot. Nem
akadna a torkodon ez a szó: «Miatyánk?» Esketnél másokat és esküdnél
hamisan magad? Prédikálnál az ötödik parancsolatról, s nem suttognának a
füledbe az ördögök ez alatt? Hirdetnéd a halottak fölött a föltámadást
és rettegve gondolná reá, vajha az apád föl ne támadjon halottaiból, a
kit eltemettél? Maradj veszteg. Tartsd egyenesen magadat. Végezzünk!
Az ifju roskadozva keresett támaszt félkezével a földön.
S a hideg kő mintha megszánta volna. Alant, a mély boltozat alul csendes
énekhang zengett fel, gyöngéd női hang zsolozsmája, az ismert esti ének:
«Szeretem és áldom az Ur Istent,
Mert meghallgatá az én kérésemet:
Könyörgésemre hajtá kegyes fülét;
Melyért imádom őtet örökké.»
Az ifju elkezdett zokogni. Az apa a pallosra támaszkodott két kezével.
Azután sokáig hallgatott.
Nem akart az estima alatt megszólalni.
Fia odaveté magát a földre zokogva, s arczával nedvesíté a kőlapokat.
– Akarsz élni? Kérdé halkan az apa.
Henrik repeső örömmel emelkedék fel a földről. Ez a meghatott hang
bizonyossá tette a felől, hogy a halálos harag engesztelődéstől kezd
lágyulni.
– Szánod azt a nyomorult teremtést? Kérdezé az apa.
– Szeretem őt, mint a lelkemet.
– Csak azt kérdeztem, hogy szánod-e? Többet ne vallj.
– Úgy van.
– Sajnálod az apádat?
– Szeretlek és tisztellek.
– Ne mondj olyan sokat! Csak a mit kérdeztem, arra felelj!
– Isten látja lelkemet, hogy úgy van.
– Sokszor viseled nyelveden annak a nagy úrnak a nevét! Tehát ha
szeretsz élni, ha sajnálsz engem, ha szánod azt a szegény teremtést,
akkor kelj fel. Ne sírj. Az nem hozzád illő. Férfi vagy. Vesd le ezt az
öltönyt. Itt van másik. Vedd fel azt. Azután jer velem, a hová vezetlek.
Henrik leveté a fekete tógát, felvette a vászonzubbonyt, melyet az öreg
vett elő számára egy fali szekrényből. A zubbony egyszerű volt, minden
gomb és csatt nélkül. Egy bőrtüsző kellett csak hozzá, mely azt
összeszorítsa. Henrik jól látá, hogy az öreg ugyanazon fali szekrényből
kétszáz aranyat kiszámlál s azt a tüszőbe csusztatja. Aztán felcsatolja
azt a fia derekára: «ez a tied». S aztán int neki, hogy vegye fel a
mécstartót s ismét előbocsátja maga előtt, a csigalépcsőn lefelé. Ő maga
viszi a pallost magával.
Magában arra gondolt Henrik, hogy csak ezuttal szépen megszabadulhasson
az öregtől, többet ugyan nem fog a háza tájára jönni soha, a míg életben
tudja.
S az öreg tudta jól, hogy a fia most erre gondol. S tett róla, hogy az
meg ne tehesse azt, a mire gondol.