Mellbenn megiratnac a vizontlaataasnac az ew ewrewmei, ees minden ember
megismeri lezen az ew aallapotiaat.
De még ha akarta volna is Mikhál levetni azt az öltönyt, már nem volt
hozzá ideje: mert a gazdasszony azt mondá, hogy az estebéd fel van adva
s az étteremben vár a házi úr a vendégeire.
Mikhál csak úgy odaszédült a férje vállára, mint egy álmodó s engedte
magát vezetettni ama szörnyű nagy ember elé.
Az ebédlő semmiben sem külömbözött a másik teremtől. Épen olyan hatos
bolthajtásra épült, s fehérre volt meszelve.
A közepén állt egy asztal; azon három teríték: párosával egymásra tett
czíntálak, két nagy öblös mázos korsó, czinfedővel, egy hólyagos kehely
vert ezüstből az egyik vendégnek, velenczei kristály a másiknak, fakupa
a háziúrnak magának.
A házi úr ott állt már az asztal előtt, kezével széke támláját fogva.
Magas, öles termetű alak volt, széles egyenes vállakkal; hosszú újjú
barna lengyel kabátot viselt, széles csattos övet, hosszúszárú lovag
sarukat. Kemény, szögletes vonásai voltak, fején simára nyirva a
sertekemény haj, a szakálla pedig, mely őszbe csavarodott már, hosszú
két zászlóban csüggött alá s végei az övébe voltak bedugva. Tekintete
nyugodt volt és semmi emberi érzést el nem áruló.
Mikhál érzé férje kezén, hogy az reszket, mikor ez alak szeme elé lép;
bármennyire erőlteti is a nyugalmat.
– Áldás békesség e házra; rebegé Henrik; mire az agg nagyot sóhajtott,
de nem viszonozta azt.
– Tisztelendőséged a nagylétai lelkész? Ez volt az első szava Henrikhez.
Mély dörgő hang volt az, mintha az egész alak érczből volna s egész
termete hangzanék bele.
– Én lettem kiküldve a megboldogult helyett, ki Szentgyörgy havában halt
meg. Bocsásson meg, patronus úr, hogy házánál alkalmatlankodom.
– Nem szokatlan ez; szólt az öreg. A nagylétai lelkész gyakori vendége
szokott lenni e szomorú háznak.
Azzal megkinálta vendégeit, hogy üljenek az asztalhoz.
– Ez pedig a feleségem: rebegé Henrik.
Az öreg semmi nyájasságot sem erőtetett egykedvű arczára; azt mondá
hidegen:
– Az asszonyok szeretik a látványokat.
Mikhál azonban, mielőtt asztalhoz ült volna, összetevé a kezeit a szék
támláján s szemeit behunyva, elimádkozá az asztaláldást.
Az öreg összevonta szemöldeit s félrefordítá arczát.
Leültek vacsorálni.
Csupa növényi eledel jött az asztalra, azután meg sajt. Semmi hús. Semmi
olyan ételt nem adtak fel, a mihez kés kellett volna. Nem is volt kés az
asztalon. Bor és ser volt bőségesen. A házi úr nem kinálkozott; hanem a
gazdasszony. Az töltött Mikhál poharába sert bort; a mi helyett az
inkább vizet kért, de azt nem adtak neki. Azt mondták, hogy a szebeni
viztől golyvát kap az ember. Megkellett kóstolnia a sert.
Az evés alatt senki sem kezdett beszédet; hanem a legelső kupa után
megszólalt a ház gazdája.
– Tisztelendőségedet is megrabolták a gonosztevők?
– Isten csodája által menekültünk meg magunk is.
– Elveendik méltó jutalmukat. Holnap után meglátandja őket
tisztelendőséged.
Henriket kétkedő bámulat fogta el e szóra.
– Igenis. Hatot elfogtak közülök a katonák, s azok holnap után a
többivel együtt fognak kivégeztetni.
Henrik merev tekintettel nézett az öregre. Annak az éles szemei
észrevették a csodálkozást.
– Nos, hát nem azért küldték-e ide tisztelendőségedet, hogy a szegény
bűnösöknek, ha saját vallásbeliek találtatnak közöttük, az utolsó
vigasztalást megadja?
Henrik arcza elsápadt.
Az öreg sejtett valamit.
– Mert hogy ez a hivatal nem a legkellemetesebb. Jelen lenni azoknál a
szomorú jeleneteknél, a bünösök oldala mellett: ezt nem minden lelkész
szereti. A pápisták részéről az eperjesi franciscanusokat szokták
rendesen kiküldeni, a lutheranusoknál a nagylétai lelkészt. Ez az
ekklézsia együtt jár ezzel a hivatallal. A nagylétai lelkész szokott
minden ily szomorú alkalomnál együtt ülni a gyászszekéren velem, a
bűnössel szemközt. Azért rendesen ennek a háznak a vendége szokott
lenni.
Henrik azt hitte, hogy rászakadnak az ősi ház boltozatjai. Ezt ő nem
tudta eddig. Homlokáról kezdte törülni az izzadtságot.
– Nem tudta volna azt tisztelendőséged eddigelé? Hogy a létai lelkész
fekete talárja és a szebeni «végbiró» veres csuhája egymáshoz tartozó
tárgyak? Elhallgatták volna az esperesek tisztelendőséged előtt, mikor a
fárája beneficiumait előszámlálták: egy dénár minden keresztelésért, egy
máriás minden temetésért, azt, hogy «és egy körmöczi arany minden
szegény bűnösnek adott utolsó vigasztalásért:» Hisz ez a jövedelmének a
«bakja».
– Valóban nem kérdezősködtem a világi jótétemények felől. Hebegé Henrik.
Én csak lelki hivatásomra gondoltam.
– De hát ha nem azért jött tisztelendőséged a holnap utáni vásár
előnapjára, hogy a végrehajtandó itéleteknél mint lelki atya fungáljon:
akkor minek köszönheti az én szomorú házam ezt a szerencsét?
Mikhál bátorítólag tekinte Henrik szemébe s inte neki, hogy itt már az
idő mindent megvallani.
– Elmondom az én történetemet, patronus úr; kezdett hozzá Henrik. Én ez
előtt tíz évvel, kora gyermekségemben, megszöktem az atyám házától.
Atyám szeretett, jó volt hozzám, egyetlen fia voltam: és én mégis
elhagytam őt; mert nem akartam az ő mesterségét folytatni; mert
magasabbra vágytam; tudományos, lelki pálya volt a kivánságom. Tíz évig
nem tudattam atyámmal, hol vagyok? Ez idő alatt sokat kiálltam, sok
nyomort eltűrtem, de meg volt érte a jutalmam a tudományok útján való
gyarapodásomban. Mindig első voltam tanuló társaim között. Nagy urak
úrfiai, papok gyermekei ültek velem egy padban, szegény mendikás
diákkal; de előttem nem ült soha egy is. Valamennyit levetettem.
Tanárok, esperesek kedvencze lettem. Mikor szónokolni felmentem a
kathedrába, a nép áhítattal leste szavaimat s senki nem aludt, ha én
prédikáltam. Fiatalon, alig huszonnégy esztendős fővel már
megválasztottak rendes lelkésznek s a superintendens megerősítette a
választást, a nélkül, hogy elébb káplánnak küldött volna ki, a mi a
legnagyobb kitüntetés, a mi theologust érhet. A lelkészi vizsgán úgy
feleltem, hogy a consistorium azt kiáltotta rá: «eminentissime!» S
végre, hogy fel legyen téve fáradságos életemnek koronája, jóltevő
pártfogóm és tanárom, a nagytudományú, hirhedett Frölich Dávid tudor
megtetézte életemnek boldogságát az által, hogy egyetlen leányát,
Mikhált hozzám adá hitvestársul. Ekkor elhatározám magamban rég
elhagyott atyámat felkeresni szomorú magányosságában, ki engemet már rég
halottnak hisz s bús elhagyatottságban éli öregségének napjait. Mondám
szeretett kedvesemnek: keressük fel az én jó öregemet; lepjük meg idegen
képében. Első utunk legyen ő hozzá. Kedvesem ráállt e kivánságomra; az
esküvő utáni napon rögtön útra keltünk, hogy atyámat meglátogassuk.
Útközben azonban megtámadták karavánunkat a rablók, lovunkat,
öszvérünket elvették; mi magunk, jó emberek által kalauzolva menekültünk
a hegyeken keresztül nagy kerülővel; később egy ügyetlen szánnal
másztunk tovább. Az idő ránk esteledett. A város kapuit bezárva
találtuk. A rablóktól féltünkben nem mertünk kinn a szabadban meghálni
éjszakára. Megláttuk e házat a városon kívül. Bebocsáttatást kértünk.
Megnyertük azt. És most bocsánatot kérünk a háborgatásért.
A ház ura folyvást a beszélő ajkait nézte, a míg az mesélt előtte.
– Tehát csak a véletlen hozta ide tisztelendőségedet?
Henriknek az ajka megtagadta az «igen»-t; csak a fejével bólintott,
mintha nem épen olyan nagy bűn volna az, ha az ember az egész fejével
hazudik, mintha csak a szájával teszi azt.
– És így a míg atyjának áldását meg nem nyerte tisztelendőséged, addig
nem is vehette el házas élete boldogságának földi örömeit? kérdé a házi
úr, tanuságot téve e mondásával mind a prosodiában, mind az egyházi
canonokban való jártassága felől.
– Melyet azonban még e napon meg fogok nyerni; mert íme itthon vagyok az
én atyám házánál. Az én nevem Kaczenreiter Henrik!…
E szónál fölállt az ifjú férj helyéről.
A gyönge nő pedig, hitvesi hűségének teljes odaadó érzésével borult oda
az apa lábaihoz, megragadá annak kezét és megcsókolá azt.
Megcsókolta a Vihodár kezét!
Igazán, forrón, odatapadó ajkakkal csókolá meg azt a kezet, a mit nem
szokás csókolgatni.