Vôt êgy nagyon hihetetlen aszszony, elmönt hozzá ėgy öreg kûdús
kérögetni, a ki a faluszélin lakott. Mikor az öreg kûdús odamönt, az
aszszony a szomszégyának roszszat kévánt. Az öreg kûdús asz monta: „Mé
kévánod, mikor a ki másnak árkot ás, maga szakad bele?“ Aszonta az
aszszon magába: „Maj möglátom én: ki szakad bele!“ Sütött a kuldúsnak
czipót, mérget tött bele. Mikor máskor odamönt a kuldús, odatta neki. Az
öreg kuldús hazavitte a czipót, vôt neki sok száraz kinyere, nem keszte
mög a puha czipót, hanem főtötte a pôczra és ű asztat ötte, a mölik
szárazab vôt.
Ez alatt az üdő alatt a hihetetlen aszszonnak a fija gyütt haza a
katonaságtul, késő écczaka érközött a faluba, bemönt a szélső házba, a
hun az öreg kuldús lakott. Nagyon el vôt fáradva mög éhözve,
panaszkodott, hogy elfáratt mög hogy möjen éhös. Az öreg kuldús lėvötte
a pôczrul a puha czipót, odatta néki. Mingyá mögszegte; elig hogy
néhányat falt belüle, mingyá roszszul éröszte magát. Az öreg kuldús ezön
mögijett, êszalatt a szomszédokhon hogy ėgy katona begyütt hozzá, nagyon
éhös vôt, ű osztán puha czipóval mökkénálta oszt nagyon roszszul lött.
De mire a szomszédok öszszeszalattak, akkor mán beszélni sė tudott. Itt
oszt a ruhát lėszötték rúla, akkor látták, hogy az ünge elejibe van a
neve varva; látták, hogy a hihetetlen aszszonnak a fija. Elmöntek az
aszszonhon, asz monták az aszszonnak, hogy a fija roszszul van, a ki a
katonasáktul gyün haza; de mire az aszszon odaért, akkorra a fija
möghalt.
Itten a hihetetlen aszszon az öreg kuldúst bejelöntötte, hogy az talán
adott be neki valamit, azé halt mög; az öreg kuldús pedig azé jelöntötte
be az aszszont, hogy éppen abbul a czipóbul adott neki, a kit a
hihetetlen aszszon adott neki. Itt oszt a czipót mögvizsgálták, mérget
tanátak benne; itt oszt az aszszon örökös rabságba jutott. Igy járt a
hihetetlen aszszon, másnak ásta az árkot, maga szakatt bele.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –