Mikor a juhász vezette a szamarát az úton, két embör mönt rá szömköszt,
oszt aszongya az ėgygyik: „Lopjuk el ettül a juhásztul a szamarát!“
Aszongya a másik: „Hol lopod el, mikor vezeti?“ „Hon nė lopnám el? mikor
so sė néz hátra!“ „No! – aszongya – maj êlopom én, tė csak hajcsd el“.
Itt oszt az ėgyik szép csöndessen odamönt, lėhúszta a szamár fejirül a
kötőféköt és az ű fejire húszta, a másik mög elhajtotta a szamarat.
Mikor mán anynyira elhajtotta a társa a szamarat, hogy nem lácczott, az
embör mögált és mögrántotta a juhász kezibe a kötőféköt; akkor a juhász
hátratekint, akkor látytya, hogy nem szamár van a kötőfékön, hanem
embör, akkor kérdöszte tűle: „Hogy kerűté tė ide: a kötőfékömbe?“ Asz
mongya, hogy:
„_Hét esztendeje_, mikô _elátkozott_ engöm az anyám _szamárnak_, mos
lėtelt a hét esztendő, mos _viszszaváltoztam_ embörnek!“ „No, hát ha
lėtelt a hét esztendő, eregy! énneköm nem köllesz“. Itt oszt az embör
elmönt âra, a mőre a másik embör hajtotta a szamarat.
A legközelebbi vásárba az ėgyik embör, nem a ki lopta, a másik,
elhajtotta a szamarat, de a juhásznak is el köllött mönni, mer nem vôt
neki szamara. Mikor odamönt a vásárra, láti, hogy ott van az ű szamara,
oda sompojog mellé, a fülibe súgi, hogy: „Mögén elátkozott mán az
édösanyád?“ A szamár mögrászta a fejit, aszongya a juhász: „Hijába rázod
a fejed, nem vöszlek mög többet, mer mögén elvesz a pézöm, a kit érted
attam!“
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –