Azelőtt, mikor a fijú mög a lán _tizönhárom_ esztendősek vôtak, akkor
keszték ėgymást szeretni a fijatalok. Akkor a napkeleti királ írt a
napnyugoti királnak, hogy ű neki van ėgy fija, a napnyugoti királnak mög
ėgy lánya, hát agygya oda a lányát, lögyön az ű fijának a felesége. A
napnyugoti királ viszszaírta, hogy kűgygye el a fijának az arczképit. El
is kűtte a királ a fijának az arczképit; de mikor möglátta a napnyugoti
királlėján, asz felelte, hogy még a sáros czipőjit sė türüli hozzá. Êre
nagyon mögszégyölte magát a napkeleti királfijú, asz monta az atytyának:
„Agygyál neköm anynyi kőcségöt, hogy _húszéves_ koromig mög nė lögyek
szorulva!“ Adott is az édösatytya anynyi kőcségöt, oszt útnak indult a
királfijú. Elmönt legislegelsőb aranművességöt tanulni. Asz monta az
aranművesnek, hogy űtet a legfinomabb aranművesnek tanícscsa ki! Ki is
tanította olan aranművesnek, hogy több a kerek ég alatt nem vôt.
Mökköszönte az aranművesnek a jóságát; aval továb indult. Elmönt ės
susztėrhon; asz monta a susztėrnak, hogy űtet ojan susztėrnak tanícscsa
ki, hogy ojan töb ba kerek ég alatt nė lögyön! Mög is tanította a
susztėr ojanra, hogy töb ba kerek ég alatt nem vôt. Mög is köszönte
szépen; aval továb bindult. Elmönt osztán a virágkertészhön. Asz monta a
virágkertésznek, hogy űtet a legfinomab virágkertésznek tanícscsa ki!
Kis is tanította olan virágkertésznek, hogy töb ba kerek ég alatt nem
vôt. Mökköszönte a virágkertésznek a jóságát, aval továbmönt.
Elmönt osztán a napnyugoti királ kertyibe, kérdöszte: „Köl-lė,
kertészlegén?“ Aszonták: „Éppen mos köl ėgy!“ Be jis fogatták. Hát a
kert nagyon el vôt hanyagolva, ű osztán a kertöt nagyon szépen röndbe
hoszta. Itt osztán asz _mongya_ a kertészlegén a _főkertésztül_, hogy:
„Itt lán nem szokott járni?“ Aszongya a főkertész: „Dehogy nem, szokott
itt!“ „Hogy van az, hogy én nem látok ėgygyet sė?“ Itt oszt a főkertész
fölmönt és mögsukta a királlán két komornyikjának, hogy szép
kertészlegén van itt, a kertöt is szépen röndbe hoszta. Az ėgyik
komornyikja lėszökött, mögnészte a kertészfijút. Aval kötötte oda magát,
hogy tunna-jė neki kötni ėsz szép pukétát? A kertészlegén asz monta,
hogy: „Tunnék! Mönynyön csak ėgy kicsit sétálni! addig én mögfogom
kötni“. Még a komornyik sétált, addig a kertészlegén nagyon szép pár
_czipőt_ csinát. Mikor viszszamönt a komornyik a pukétájé, kezibe atta a
pukétát és mikor mönt főfelé, a szömibe tünt neki a szép párczipő. A
komornyik hítta a kiskertészt: „Gyűjön csak! nézze micsoda ez a kiskapu
tetejin?“ Asz mongya a kiskertész: „Ez ėgypár czipő“. Asz mongya a
lėján: „Pipő?“ Akkô még nem tutták âra, hogy mi az a czipő, mert âra
csak mamuszba (= szőrczipő) jártak. A kiskertész asztán monta: „Nem
pipő, hanem czipő“. „Mi annak az ára?“ kérdöszte a komornyik. „Pézé nem
adom, hanem gyűjön lė estére hozzám!“ monta a kiskertész. „Aszt én nem
töhetöm, hanem pézé mögfizetöm!“ „No, én aszt pézé nem adom“. Hogy a
komornyik még ojat nem látott, asz monta: „No, maj estére, mikor nem lát
sėnki, lėgyüvök“. Itt osztán a kiskertész odatta a czipőt. Mikor
főkészült a komornyik, asztat a királkisaszszon nagyon nészte, hogy mi
jaz a lábán; kérdöszte, hogy: „Mi jez?“ Aszongya: „Czipő“. „Pipő?“ „Nem
pipő, hanem czipő“. „Hun vötted?“ kérdöszte. „A kiskertész atta“. „Hát
ijet is tud csináni?“ A másik komornyik hogy hallotta, mingyá lėszökött
a kertészfijúhon, űs aval kötötte oda magát, hogy tunna-jė neki kötni
ėsz szép pukétát? A másik komornyik is úgy járt. Mos mán mind a két
komornyiknak van czipője. Másnap sétálni möntek mind a hároman: a két
komornyik czipőbe sétált, a királkisaszszon pedig csak mamuszba
(szőrczipő) sétált. Szégyölte a királkisaszszon, hogy neki csak
mamuszsza van, ű is mögnészte a kertészlegént, ű is aval kötötte oda
magát, hogy tunna jė a kertészlegén neki kötni ėsz szép pukétát? A
kertészlegén asz monta: „Mönynyön csak ėgy kicsit sétálni! addig én mög
fogom kötni a pukétát“. Még a királkisaszszon sétált, addig a
kertészlegén neki ol nagyon szép párczipőt csinált, hogy a fejit
aranbötűvel kirakta oszt főtötte a kiskapu tetejire. Mikor a
királkisaszszon viszszamönt a pukétájé, neki is a kezibe atta a pukétát.
Mikor mönt főfelé, neki is a szömibe tünt a szép párczipő; a feje
aranbötűvel vôt kirakva. A királlánnak nagyon möktecczött a czipő,
mingyá kérdöszte: „Mi annak az ára?“ „Pézé nem adom, hanem gyűjön lė
estére hozzám!“ „Mé beszél maga ojan gorombákat, én asztat nem töhetöm,
ha mögtugygya atyám, vége az életömnek“, monta a királkisaszszon. „Nohát
én pedig pézé nem adom!“ A királkisaszszonnak nagyon möktecczött a
czipő, külömb vôt, mint a komornyikoké, a feje aranbötűkkel ki vôt
rakva, ráált, asz monta a kertészlegénnek: „Atyámék elmönnek sétálni,
maj lėgyüvök, estére nem gyühetök“. A kiskertész odatta a királlánnak a
czipőt. A királlán mikor az atytya mög az anynya elmönt sétálni,
lėszökött a kertészlegénhön. A királlán asz mongya ėcczör a
kiskertésznek: „Baj van! hanem szökjünk mög! Atyám, ha mögtugygya,
agyonüt mind a kettőnket!“ Mögszöktek, mündönütt gyalog möntek, hogy a
kiskertész mögmutassa: nė hogy a czipőjit sė türüli hozzá, hanem még
gyalog is elmén vele. Itt osztán anynyira möntek, hogy a napkeleti királ
határjába értek. A napkeleti királnak vôt ėgy falka gujája, a gujásoktul
asz kérdöszték, hogy kaphatnának-ė ott szálást? A gujások a kiskertészt
fölüsmerték; ű kiatta a gujásoknak, hogy nė szôjjanak, hogy ű a
napkeleti királnak a fija! Aszonta a gulásoknak, hogy asz mongyák: hogy
úgy kapnak szálást, ha a gulát écczaka űk őrzik. Itt osztán a kiskertész
mög a királlán őrzötték a gulát: az ėgyik az ėgyik oldalán, a másik a
másik oldalán ült.
Röggel, mikor mögviratt, úgy indultak továb ba napkeleti királ várossa
felé. A napkeleti királ várossa szélin csinált ėgy dėszkabódét, abba
mérték az italt. A kiskertész ott hatta a királlánt, bemönt az
édösatytyáhon, asz monta az édösatytyának, hogy kűgygye ki a katonákat
mulatni és anynyira kérjék az italt, nė kérdözzék, hogy mit kóstál, csak
hánynyák a pészt, hogy (a királykisasszony) nė győzze elrakni! Az atytya
kikűtte a katonákat a bódéba mulatni, pészt is adott nekik öleget, hagy
kőcscsék, kiatta parancsba, hogy nem szabad mökkérdözni: mit kóstál az
ital? csak hányni köl a pészt! Este hazamén a kiskertész, asz kérdözi
tűle, hogy mén a kereset? Asz monta a királlán: „Ha így mén a kereset,
itt mög fogunk gazdulni, mer anynyi vôt a péz, hogy nem győztem
elrakni“. Másnap röggel asz mongya a kiskertész: „Tė csak itt lögyél, én
mög maj bemögyök a városba italt röndölni!“ Mögén bemönt a kiskertész,
asz monta az atytyának: „Kűgygye ki a katonákat mulatni és nė
fizessenek, ha kéri (a királyleány) a pészt, a bódét verjék öszsze mög
űtet is verjék mög jô!“ A napkeleti királ kiatta parancsba, hogy most
nem kő fizetni, ha pészt kérnek, öszsze köl törni a bódét mög a ki pészt
kér, mög köl verni jô! A katonák mög is tötték, a bódét is öszszetörték,
a királlánt is elverték jô. Este, mikor hazamén a kiskertész, kérdözi:
„Nohát! hogy mén a sor?“ Aszongya: „Nem a legjobban, hanem jó lösz innen
elszökni!“ „No, ha mán nem jó mén a seft, gyerünk be, maj más álást
keresünk!“
Bemöntek a városba, asz mongya a kiskertész: „No, majd én beállok a
napkeleti királhon kocsisnak, tė mög ájj be szobalánnak!“ Úgy is
csinátak, a kiskertész bejált a napkeleti királhon kocsisnak, ű mög
bejált szobalánnak. Asz mongya a kiskertész a napkeleti királnak:
„Csinájjunk lakodalmat, majd én mögházasodok, hanem nem köl mondani
sėnkinek!“ Itt hallották, hogy nal lakodalom lösz, a napkeleti királ
házasíti a fiját. Szerette vôna a királlán möglátni, hogy möjen a
napkeleti királ fija? A királ kiatta, hogy mündön szobalánnak bent köl
ülni az asztalná sorba. A napnyugoti királlán, hogy nem látta a
kiskertészt sėhun a lakodalomba, a kötője alá kötött ėgy nagy szélkét (=
bögre), abba rakott a kiskertésznek mindönfélét, hogy kapjon űs. Mikor
begyütt a napkeleti királfijú, keszte a lányokat sorra tánczoltatni. Itt
először a napnyugoti királlánra került a sor tánczolni; nagyon
szabatkozott, hogy ű nem tánczol, de itt muszaj vôt neki. Mikor látta,
hogy muszaj, aszonta: engegygyék ki ėgypár perczre! De hogy észrevötték,
hogy a kötője alatt van a szélke, azé sė engette ki a királfi. Elkesztek
tánczolni, öszszetört a szélke. Akkor elkeszte a napkeleti királ
kijabálni, a többi mög utánna: „E lösz a királfi felesége, mer az urát
szereti, _e sömmibül sė akari_ az urát _mökcsalni!_“ Akkor üsmerte mög,
hogy a kiskertész a napkeleti királfi, akor röstelte mög, hogy aszt
írta, hogy a sáros czipőjit sė türülí hozzá, mikor el is mönt utánna.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –