Erzsék aszszonnak vôt 2 lánya: Julcsa és Örzse; az erdőbe lakosztak
mindég. Mikor Erzsék aszszon bemönt a faluba, akkor Örzse lányát mindég
magával vitte, mer eszt jobb szerette, mint a Julcsát, pedig Julcsa
dôgos lán vôt mög szilíd.
Ėcczör, mikor bemöntek a faluba, hát a Julcsát magát hatták otthun a
házná, a Julcsa pedig a kis nádtetejes házikóba fonyogatott. Ez alatt az
üdő alatt ėgy kirájfi vadászatot tartott az erdőbe, ėcczör rátanát ėgy
őzre, az _őz_ a hogy elkeszdött _szalanni_, ű pedig utánna szalatt,
akkor _rátanát_ âra a kis _házra_. Itt, hogy nagyon êszomjazott,
benézött az ablakon, hogy lakik-ė itt valaki? Akkor látta: hogy ėgy
nagyon szép lán a szobába. Mikor benézött az ablakon, a lán nagyon
mögszégyölte magát, mer _még férfit sosė látott_. Itt a kirájfi, mikô
möglátta, hogy a lán ojan nagy möglepetésbe lött, bemönt a szobába,
vizet kérni tűlle. Mikor adott neki vizet, a kiráfi nagyon mögszerette a
lánt, a lán is mögszerette a kiráfit. Mikor mán el akartak válni
ėgymástul, mögcsókolták ėgymást. Ez alatt az üdő alatt a királfi ėgy
_acskó ezüstpészt_ oda _gyugott_ a szoknyagallérjáhon. Aval a királfi
elmönt.
Mikor az anynyájék hazagyüttek, akkor mán a lán újfönt a dologhon fogott
és nem monta az anynyának, hogy itt ki vôt, a királfi; pedig a lánnak
mögmonta, hogy ű királyfi. Este, mikor lė akarnak fekünni, a lán
vetkőzik, akkor kiesött a szoknya gallérjábul az acskópéz, az anynya
möghallotta ennek a csördülésit, de a lány is akkor tutta mög, mer annak
előtte ű sė tutta. Itt osztán a lán akkor monta mög az anynyának, hogy a
királfi járt itten, muszaj, hogy a gyukta oda. Itt az aszszon ėgypár nap
mulva elmönt a városra vásárolni, mer mán akkô vôt péz; elvitte magával
az Örzse lányát is, csak a Julcsát hatta otthun. De ezön a napon ugyan
kigyütt a királfi mögén és hozott a lánnak pészt, mos mán elhozi
feleségül, hanem ezön a pézön vögyön esküdőruhát magának és sijessön
möntül hamarabb elkészíteni, aszt nézzék, hogy möntül hamarabb
elkészíjjék. Itt oszt mikor az anynya hazagyütt a városrul, mingyá
mongya neki a Julcsa lánya, hogy: „Itt vôt mögén a királfi: hogy elvösz
feleségül, hogy hozzámék-ė? és hozzámöntem“. Ennek az anynya nagyon
mögörűtt, mongya a Julcsa lánya, hogy: „Hagyott itt pészt, hogy
esküdőruhát vögyön és möntül előbb mög is varassa!“ Itt oszt el is mönt
az anynya újfönt a városra, vött neki nagyon szép esküdőruhát és mög is
varatta. Aval oszt a királfi elmönt, elvitte, mögesküttek. Mikor möglött
a lakodalom, a királfi elvitte Julcsának az anynyát mög a húgát is.
Nem sokára ű neki be köllött rukkolni, mer nagy háború követközött. Még
ű odajárt a háborúba – jobb szerette vôna Erzsék aszszon, ha az Örzse
lánya lött vôna a királfi felesége: – mos mán azon töprenköttek a
lányával, hogy tudnák Julcsát êfődelni? akkor így gondolta el az
aszszon, hogy maj _kiszúrik a szömit_ mög _elvágik_ mind a _két kezit_
és mind a _két lábát, kiviszik az erdőbe_, hogy rá nė gyűjjenek.
De itten a _Tündérökkirája_ mingyá rátanát, aval elvitte onnan és az ű
kastéla körül lėtötte ėgy _bukorba_ és röttön ėgygyet _fütytyentött_ és
ott termött _ėgyszellem_ és csak asz monta a _szellemnek_: „Ne ez az
_aranrokka_ és _eregy be a városba_ röttön és a királnak az ablakja
alatt _áruld_ és ha kérik, csak két szömé ad oda, másé sėmmijé sė!“ Az
aszszon az Örzse lányát a Julcsa ruhájába öltösztette föl oszt Örzse
lött a királné A hogy ott ült az Örzse az emeletön, möglátta, hogy mijen
szép rokkát árulnak, mingyá kijátott az anynyának: „Gyűjön csak! mijen
szép rokkát árulnak!“ Mikor odamén az anynya, aszongya: „Mönynyön anyám!
vögye mög!“ Lėmén az anynya, kérdözi: „Mönynyijé anná aszt a rokkát?“
„_Pézé nem adom! csak két szömé_“, mongya a _szellem_. Aval fölmén,
mongya a lányának: „Hát lányom! eszt hogy vögyük mög? mikor eszt nem
agygya pézé, csak két szömé!“ Aszongya az Örzse: „Nem baj, anyám! csak
vögye mög! ott van a Julcsa szöme, csak vögye mög!“ De itt az anya aszt
felelte: „De itt, lányom! baj lösz“. Aszongya az Örzse: „Nem lösz anyám!
csak vögye mög!“ Aval az aszszon lėvitte a két szömet és mögvötte. Mikor
hazaért a _szellem_, röttön a _Tündérökkirája mögmosogatta_ nagyon
szépen a szömet és a lánnak az _arczát is_ és helire igazgatta,
_mögkenyögette_ aszt a _fôrasztókűvel_, csak ojan lött a szöme, mint
azelőtt.
Itt osztán mögén ėgygyet _fütytyentött_, mögén ott termött a _szellem_,
aszongya: „Ne ez az _aranorsó_ és eregy be a városba röttön és a
királnak az ablakja alatt áruld és ha kérik, csak _két kézé_ ad oda,
másé sėmmijé sė!“ Az Örzse a hogy ült ott az emeletön, möglátta, hogy
mijen szép aranorsót árulnak, mingyá kijátott az anynyának, hogy:
„Gyűjön csak! hogy mijen szép _aranorsót_ árulnak!“ Mikor odamén az
anynya, aszongya: „Mönynyön, anyám! vögye mög!“ Lėmén oszt az anynya
kérdözi hogy: „Mönynyijé anná?“ „Aszt pézé nem adom – mongya a _szellem_
– csak _két kézé_“. „Hát lányom! eszt hogy vögyük mög? mikor eszt nem
agygya pézé, csak két kézé!“ Aszongya az Örzse: „Nem baj, anyám! csak
vögye mög! ott van a Julcsa keze, csak vögye mög!“ De itt az anynya asz
felelte: „De itt, lányom! baj lösz!“ Aszongya az Örzse: „Nem lösz,
anyám! csak vögye mög!“ Az aszszon lėvitte a két kezet, mögvötte. Aval
oszt viszszasijetött a szellem és a Tündérökkirája röttön _mögmosogatta
a karjajit_ és a _helejit_ és a _fórrasztókűvel mögkenyögette_ és
odafôrt.
Akkor mögén ėgygyet fütytyentött, mögén ott termött a _szellem_,
aszongya neki a Tündérökkirája: „Ne ez az _aranszálfonál_ és eregy be a
városba röttön és a királnak az ablakja alatt áruld és ha kérik, csak
_két lábé_ ad oda, másé sėmmijé sė!“ Az Örzse a hogy ült ott az
emeletön, lėnézött, möglátta, hogy mijen szép _aranszálfonalat_ árulnak,
mingyá kijátott az anynyának, hogy gyűjön csak! hogy mijen szép
_aranszálfonalat_ árulnak! Mikor odamén az anynya, aszongya: „Mönynyön
anyám! vögye mög!“ Lėmén az anynya, kérdözi, hogy: „Mönynyijé anná?“
„Pézé nem adom – mongya a _szellem_ – csak _két lábé_“. „Hát, lányom!
eszt hogy vögyük mög? mikor eszt nem agygya pézé, csak két lábé!“
Aszongya az Örzse: „Nem baj, anyám! csak vögye mög! itt van a Julcsa
lába, csak vögye mög!“ De itt az anya aszt felelte: „De itt, lányom! baj
lösz, nagy baj lösz!“ Aszongya az Örzse: „Nem lösz, anyám! csak vögye
mög!“ Az aszszon lėvitte a két lábat, mögvötte. Aval oszt
viszszasijetött a szellem és a Tündérökkirája röttön _mögmosogatta a
lábat és a hejit és fôrasztókűvel mögkenyögette_ és odafôrt. Itt osztán
_hécczörte_ szöb lött, mind azelőtt vôt és asz monta neki a
Tündérökkirája: „Csak lögyél itt! maj gyün a tė urad nem soká érted“.
Aval a kirá hazaérközött a háborúbul és a felesége nagy örömmel fokta.
Mingyá hízelködött neki, hogy mijen szép rokkát vött. De itt a királynak
mintha súkta vôna valaki, hogy ez itt nem az ű felesége! No, de azé
hítta ki a feleségit: „Hal látom ezön a szép rokkán mit tanultá fonni?“
De itt nem akart a kirának a felesége, mer nem is tudott; de mivel a
királ eröltette, csak hozzáfogott fonni és a legelső keszdésnél a rokka
mingyá igy szól: „Nė hidd, kirá! a mit mond, nem a tė feleségöddel
beszélsz!“ Akkor itten nem akart mán továb fonyni. Itt oszt a kirá
_kihúszta a kargyát:_ „No! ha nem fonsz, vége az életödnek!“ Aval
elkeszd továb fonni, akkor mongya a rokka: „Esztet a rokkát is a tė
feleségödnek a két szömijé vötték! az orsóját pedig a két kezijé vötték!
a fonalát pedig a két lábájé vötték! hanem csak eregy! a Tündérökkirája
visel rá gondot még kimégy érte“. Itt oszt a kirá röttön a két legjobb
lovat fogatta be ja hintóba oszt a hogy csak möhetött, úgy mönt érte. A
feleségit mög is tanáta a bukorba, még hécczörte szöbb aszszon, mind
azelőtt vôt. Ezalatt az üdő alatt a _Tündérökkirája_ bemönt a kastélba
és a Gonoszaszszont a lányával ėgygyütt _hollójé változtatta_. A királfi
mikor beért az udvarába, akkor jutott az eszibe, hogy lė nem zárta űket,
vagy ê nem fődelte, de mán akkô későn vôt: mer éppen akkô hollóképibe
repültek föl a kastél tetejirül. Mikor a hollók eltüntek, _eltünt az
aranrokka is_. Boldogul éltek osztán.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
(Furfangosok.)