Vôt ėsz szögén aszszon, a kinek 3 árva lėjánya vôt, mindég aval keresték
a kinyerüket, hogy széksót szöttek. A kiráj fija âra járt el mindön nap
a hintóval. Aszonta a legöregeb lán: „Ha éngömet elvönne a kiráj fija,
ėsz szöm búzábul sütnék én anynyi kinyeret, hogy az egész kiráji család
sė fogyasztaná el!“ A középső lán asz monta: „Ha éngöm elvönne ėsz szál
kendörbű fonnék neki anynyi vásznot, hogy az egész királi család sė
tunná elszaggatni!“ A lekkisebb aszonta: „Ha éngömet elvönne, szülnék
neki ėgy hassal ojan _2 aranhajúgyerököt_, hogy sė azelőtt, sė azután
ojat többet nem látna!“ A kirájfi mikor eszt möghalotta, akkor ėgy pár
napnak utánna elmönt, mer nagyon szép ruhát csináltatott, elmönt a
lėjánhon. Mikor odamönt, csak asz kérdözi: „Mögfelel-ė azé a szaváé, a
mit mondott?“ Itt osztán a lán előb nagyon mögütközött, hogy érte
elgyütt a királfi, azután asz felelte, hogy mögfelel a szaváé. Aszongya
a királfi: „Gyere velem!“ Hintóba möntek királpalotájába.
A királfinak vôt ėgy _Ördöngősvénszakácsnéja_, annak vôt ėgy
kispatkánülő, bóczéros lánya. A királné terhös lött, a királnak pedig el
köllött mönni a _csatába_. Még a királ odavôt a csatába, a királné
lėszaporodott. Igy gondolta az Ördöngősvénaszszon: „Majd elbánok én
tėveled, a mé előre kiattad, hogy _2 aranhajúfijúgyermököt_ szülsz“. Az
Ördöngősvénaszszon főcsalta a királnét az emeletre, a huva sönki nem
möhetött, itt mikor a királné mögszülette a két gyerököt, az
Ördöngősvénaszszon elvötte tűle és azalatt kölkecczött mög a királnak
ėgy nagy kopókutyája, kinek a 2 kölkit vitte föl és a két gyerök hejibe
tötte. Aszongya az aszszonnak: „Látod, a mé előre fogattad, möjen két
kopókutyakölköt születté!“ A két gyerököt az aszszon lėvitte és a
disznóhizlalóba beledopta, hogy majd a disznók mögöszik. A királnak
pedig _mögírta_ az Ördöngősvénaszszon, hogy nem két aranhajúgyerököt,
hanem két kutyakölköt születött. A kiráj aszt írta viszsza, hotyhát
nyúzzanak mög ėgy _bivajt_, ennek a _bűribe_ eleventen _varják bele_ a
királnét, a két csöcsit hagygyák ki, hogy a két kopókutyakölök szopja;
de az aszszonnak, úgy vigyázzanak, hogy sömmi baja sė lögyön, még ű haza
nem mén. Tögyenek oda két _szálaranveszszőt_ oszt mindönki, a ki âra
mén, mindönkinek háromat-háromat rá köl vágni és még köpni az aszszont.
Elig várta az Ördöngősvénaszszon, hogy mögviragygyon, hogy möglássa,
hogy a két aranhajúgyermököt mögötték-ė a disznók, vagy nem? Látta, hogy
nem ötték mög, hanem a legerőseb két disznó úgy őrzötte, hogy oda nem
szabad vôt mönni. Az Ördöngősvénaszszon mögijett, hogy maj rágyünnek a
hamisságra, de oszt okkal-móddal mégis kivötte közülük a két
aranhajúgyermököt, hamardossan nem tutta hova tönni, lėásta kétfelül a
kapuoszlop mellé. Ezalatt hazagyütt a kirá a háborúbul. Mikor kint
möglátta, hogy két kopókölköt születött a királné, aszonta: „Hagy
szenvegygyön még mög nem hal! nem pusztítom el, hanem hagy
szenvegygyön!“ Az Ördöngősvénaszszonnak a bóczéros lányát vötte osztán
feleségül.
Ezalatt az üdő alatt a két _aranhajúgyermökbül kétszépdijófa_ nyőlt. Az
Ördöngősvénaszszon élt a gyanúpörrel, hogy a _dijófábul_ valami _baj
lösz_, asz monta a lányának: „Töd magad beteggé és mongyad a királnak,
ha eszt a kétdijófát ki nem vágati: vége az életödnek, mer nem birom a
szagát szívelni!“ Mivelhogy nagyon betegnek tötte magát, _kivágatta_ a
kétdijófát, pedig nagyon sajnálta. A _kétdijófábul_ nagyon
_szépkétnyoszoját_ csináltak. Mikor a kétnyoszoja készen lött, az
ėgygyikbe fekütt a királ, a másikba a felesége. Itt oszt az
Ördöngősvénaszszon élt a gyanupörrel, hogy maj valami baj lösz, écczaka
bebût az ėgygyik _nyoszoja_ alá. Asz _kérdöszte_ az ėgygyik _nyoszoja_ a
másiktul: „Nehéz ė, _tesvér?_“ A másik aszt felelte: „Néköm nem nehéz,
mer édösapámat tartom, hát neköd nehéz ė?“ Aszongya a másik: „Néköm
szörnyen nehéz, mer édösanyám gyilkossát tartom!“ Itt az
Ördöngősvénaszszon kihalgatta eszt, addig bisztatta a lányát, hogy mos
má tögye magát még betegebbnek, mint azelőtt vót. Mongyad a királnak:
„Ha eszt a kétnyoszoját föl nem tüzelteti, vége az életömnek!“ A kirá
nagyon szomorú lött, hogy mos mán a _nyoszolát_ tüzeltesse föl, kiatta
parancsba, hogy eszt a kétnyoszolát tüzejjék föl. Az Ördöngősvénaszszon
kiatta parancsba, hogy mikor tüzelik, úgy vigyázzanak, hogy mindön
porczikája hamujé vájjon!
Mikor tüzelték, kiesött ėgy parázs, vôt a kirájudvaron ėgy
_koczafeketebárán_ (= a ki nem szopja az anynya tejit, hanem úgy
nevelődik föl, hogy másik ju tejit szopi) ez _fölkapott_ ėgy _parazsat_,
elnyelte, osztán lácczott a koczabárányon, mintha hasas vôna. Az
Ördöngősvénaszszon mögén élt a gyanúpörrel, hogy a feketebáránbul baj
lösz, mongya a királnénak: „Töd magadat beteggé, mongyad a királnak: ha
a feketebáránnak a _szívibül_ nem öhetök, vége az életömnek!“ A kirá
nagyon szomorú lött, hogy mos mög a koczabáránt pusztícscsa el. Kiatta
parancsba, hogy a koczabáránt lė köl vágni, a szívibül mög a májábul mög
a bélibül a királnénak paprikást köl főzni. Az Ördöngősvénaszszon, mikor
a koczabáránt lėvákták, a bélit lėkűtte a Dunára, ráparancsolt a
szolgálókra, hogy úgy vigyázzanak a bélre, mikor mosik, hogy a bélnek
ėgy híja sė lögyön, máskép vége lösz az életüknek.
A szolgálók, mikor mosták a _belet_, ėgyet elszalajtottak. Nagyon
mögijettek, aszongyák: „Mi csinájunk? az Ördöngősvénaszszon elfődel
bennünket, mert ėgy belet elszalajtottunk!“ Az ėgygyik osztán aszongya:
„Hiszėn nem tugygya, hogy mijen hoszszú vôt, csak hány vôt, maj ėgyet
kétfelé vágunk, a többit hozzá darabojjuk“. Úgy is csináta a két lán,
úgy vitték a belet haza. Az Ördöngősvénaszszon örömmel fogatta, hogy
nincs a bélnek híja ės sė. Itt, a kit a _czöthal êlopott_, abbul
_ikráteresztött_, lött _belüle két aranhajúgyermök_.
Az aranhajúgyermököt _vitte a víz_ a Dunán. Vôt ėgy öreg halász, a ki
mindég a Dunán halászgatott. Möglátta az öreg halász, korán röggel hogy
valami csillámlik a vízön, a feleséginek hírt sė adott fokta a
csónakját, kifokta. Nagyon mögörült, mert soha nem vôt ėgy csalágyuk sė,
most az Úristen möjen szép két gyerököt adott. A felesége mögláti, hogy
möjen örömmel gyün haza az ura, kiszalatt elébe, akkor láti, hogy möjen
szép két gyermököt hozott: „Jaj, hé! nem vötte ken?“ „No, hé! az Isten
nekünk röndölte“. Aval bevitték, nevelgették. A gyerökök mikô nyőltek,
elkeszték iskolásztatni. Mikor tizėnkét évesek vôtak, az öreg halász
beteg lött, akkor az ėgyiket kifokták az iskolábul oszt használták a ház
körül mindönféle dologra. Akkor écczaka ólomeső esött, lėkűtték a Dunára
két kantával; mikor gyütt föl a Dunárul: elcsúszott és mind a két kantát
öszszetörte, azé az öregaszszon mögverte és aszonta: „Tudod mit! ha
szülötte gyerököm vôná, még hécczörte jobban mögvertelek vôna“. Másnap
mögén lėkűtték a Dunára két kantával, mikor gyütt föl a Dunárul: mögén
elcsúszott, mögén mind a két kantát öszszetörte, akkor az öregaszszon
nagyon mögverte és aszonta neki: „Tudod mit! ha szülötte gyerököm vôná,
még hécczörte jobban mögvertelek vôna“. A hogy ėcczör a testvérje gyütt
haza, möglátta, hogy a testvérjit mögverte az anynya, igenyöst csak mönt
a testvérjihön, kérdöszte tűle: „Ugyan, testvér! mé rísz?“ Aszongya:
„Mögvert nevelőanyám! aszt is monta, ha az ű gyeröke vônék, még
hécczörte jobban mögvert vôna; hanem aszt tanáltam el, hogy jó lösz
nekünk innen elmönni és valami szolgálatot keresni, ús sė édösanyánk ű!
hátha mögtanájuk az édösanyánk!“ A két gyermök aszongya osztán: „Süssön
ken tarisznyát, varjon ken pogácsát, majd elmögyünk szolgálatot
keresni!“
Az öregaszszon sütött osztán tarisznyát, vart nekik pogácsát. A két
gyermök útnak indult. Mökköszönték nevelőanynyuknak, hogy gongyukat
viselte. Az öreg halászné nagyon sajnálta, hogy elmönt a két gyermök;
hogy anyiszor mögverte, de mán nem vôt mit tönni, mer mán későn vôt, mer
mán akkor a két gyermök elútazott. Mén oszt a két gyerök hetedhét ország
ellen, sėhun sė falura, sė városra nem akattak és elébük mönt ėgy
Öregkuldús, alamizsnát kérögetött. A két gyermök kivött _ėgy ėgy
pogácsát, odatták neki;_ aval oszt az_ Öregkuldús_ elmönt, űk pedig
továb halattak. Más napra kelve a dolog, ugyan elébük mönt ėgy
Öregkuldús, színte kérögetött alamizsnájé. Itt osztán kivött a két
gyerök ėgy-ėgy pogácsát, odatta neki. A Kuldús halatt az útytyán, a két
gyerök mög mönt továb. Harmadik napra kelve a dolog, ugyancsak elébük
mönt ėgy Öregkuldús, alamizsnájé könyörgött. A két gyermök kivött a
tarisznyábul ėgy-ėgy pogácsát, odatta neki. A Kuldús elmönt az útytyán,
a két gyerök mög mönt továb. Negyedik napra kelve a dolog, színte elébük
mönt ėgy Öregkuldús, alamizsnájé kérögetött. A két gyermök így szólt:
„Édös bácsikám! nem athatunk sömmit, mer nekünk sincs sömmi, mer még a
kinyérmorzsát is öszszeszöttük mán!“ Aszongya az Öregkuldús: „No,
fijajim! itt van ez a _síp_, ha bajotok lösz, akkor eszt mögfujjátok,
maj ott lösz nektök segícség“.
A mint möntek a gyerökök, ėcczör csak a két gyerök mögtėmpût, nem tuttak
sömőre sė menni, eszükbe jutott, hogy adott az Öregkuldús nekik ės
_sípot_, kivötték, _mögfûták_, azonnal ott _termött Jankovics_, asz
kérdöszte tűlük: „Mi bajotok, két kirájfi?“ A két kirájfi csak asz
felelte: „Mögtėmpultunk, nem tudunk sömőre sė mönni, vigyél el bennünket
valamőre!“ Itt oszt Jankovics _körösztülbuksengölt a fejin, lött belüle
ló_. A két királfi fölült a hátára, elkeszte vinni, de űk as sė tutták
lė-ė, vagy föl? Jankovics odavitte űket, a hovavaló vôt az édösapjuk.
Itt oszt Jankovics mögált, a két királfi lėszál rúla, Jankovics mögén
_körösztülbukott a fejin, lött belüle embör_. Ott, a város szélin
csinátak ės sátort. Itt oszt Jankovics aszonta a két gyeröknek: „Mos mán
jártok a templomba; a mit én parancsolok nektök, asz fogitok csinálni,
ki nė hágjatok rajta!“ Jankovics mögparancsolta nekik, a templomba âra
mönynyenek a királpalota felé: „Ott láttok a palota véginél ėgy aszszont
_bivajbűrbe varva_, a két csöcsit két kopókutya szopja, ottvan mellette
kétszálveszsző, evel muszáj háromat rávágni, a ki âra mén; de tik nė
vágjatok rá, hanem vögyétök ki a kendőtöket, türűjétök mög a képit,
csókojjátok mög! A templomba legutôjára mönynyetök be és legelsőb
gyűjetök ki! Mindég kétfelė ájjatok a templomajtóba: az ėgygyik
ėgyikfelül, a másik másikfelül!“ Elmöntek osztán a templomba. Mikor az
édösanynyukhon értek, kivötték a kendőjüket, mögtörűték az anynyuk
képit, oszt mögcsókolták. Itt oszt möglátta a kapus, mingyá jelöntést
tött a királnak, hogy êre mönt két gyerök, nem hogy végigvákták vôna,
hanem kivötték a zsebkendőjüket, mögtörűték, mögcsókolták. Mikor a
templomhon értek, mögvárták mikor mindönki bemönt mán, akkor möntek be
oszt a templom ajtóba kétfelé áltak, legelsők vôtak osztán kigyünni.
Eszt a királ szömmeltartotta, mikor a kapus monta neki. De itt a
kétaranhajúgyermöknek a _fejin_ ėgy-ėgy _hójag vôt_, hogy az _aranhajuk
nė lácczon_. Mikor a templombul möntek hazafelé, ugyancsak aszt az
aszszont, a ki _bivajbűrbe vôt varva_, mögtörűték és mögcsókolták, eszt
a kiráj pedig leste. A királnak nagyon föltűnő vôt, hogy ez a két gyerök
eszt az aszszont nė hogy végigvágja, inkább mögcsókoli.
A királ nem bírt egész écczaka alunni, alig várta a másnap röggelt, hogy
a két gyerök mönynyön a templomba. Mikor másnap röggel mönt a két gyerök
a templomba, ugyanúgy mögtörűték a bivajbűrbe vart aszszon képit és
mögcsókolták. A király mögén csak nészte, szöget ütött a fejibe: mi oka
löhet, hogy a két gyerök így tösz, a két kutyakölköt pedig
odébbhajigálták. Ezön a királ nagyonnagy gondbaesött. Mikor a két gyerök
a templombû gyütt ki, aszonta neki a királ, mönynyenek el hozzá ebédre,
de a két gyerök asz felelte: „Mink nem möhetünk sėhova sė, mer van
nekünk ėgy nevelőatyánk, még az mög nem engegygye nekünk“. De mikor az
Ördöngősvénaszszon mögtutta, nagyon élt a gyanúpörrel, hogy rájönnek a
hamisságra. Mikor a két gyermök hazamönt, akkor kérdöszte Jankovics:
„Nem-ė beszéltetök valakivel?“ Akkor monta a két gyerök: „De beszéltünk,
a király hítt ebédre, montuk neki: Mink nem möhetünk sėhova sė, mer van
nekünk ėgy nevelőatyánk, még az mög nem engegygye nekünk“. Aszonta
Jankovics: „Jô van! ha hônap templomba möntök, csak úgy tögyetök, mint
eddig, ha ebédre hîn, mongyátok neki: „Mink elmögyünk, ha mögengedi,
hogy a gyámolónk is elgyühet és anynyi fődet ád, a kit az _behány
czigánkerékkel_ ėgy nap“. Mikor röggel mönt a két gyerök a templomba,
csakúgy mögtörűték a kendővel az édösanynyuk képit és mögcsókolták, mint
mászszor, a két kopókutyakölköt pedig odébb hajingálták. A királ akkor
is nészte, hogy a két gyerök mi csinál? ezön a királ nagyonnagy
gondbaesött. Mikor osztán a királ látta, hogy a két gyerök gyün ki a
templombul, odamönt, aszonta, hogy mönynyenek el hozzá ebédre! A két
gyerök mingyá monta: „Mink elmögyünk, ha mögengedi, hogy a nevelőatyánk
is elgyühet és anynyi fődet ád, a kit az ėnnap behány czigánkerékkel“. A
királ nagyon szívessen mögengette, aszonta: „Csak gyűjenek hônap dére!“
Mikor eszt otthun elmondták, Jankovics aszonta: „Êmögyünk!“
Mikor êmöntek a királhon ebédre, Jankovics mingyá kérte, hogy aszt a
fődet agygya neki, a kit ėnnap behány czigánkerékkel. A király neki
atta. Itt oszt Jankovics nagyobb darab fődet bekerítött czigánkerékkel,
mint a királnak a főgygye.
Êre Jankovics ėn nagyon szép kastélt csináltatott, körülültette
rúzsafával, a kastélba mög szöbnél szöb virágok vôtak. Akkor osztán asz
gondolta: jó lösz, ha vendégségbe az egész királcsaládot möghíjja, de a
Vénaszszon élt a gyanúpörrel, nem akart elmönni, aszonta: „Il darab főd
és szép kastél van rajta, de még azé nem kész; addig mink nem möhetünk
vendégségbe, még a kastél körül nem lösz _muzsikálófával_ ültetve“.
Itt osztán Jankovics aszongya az ėgygyik fijúnak: „Gyerünk! hanem ha
odaérünk ėgy nagyon _Csúnyaembörnek_ a határjába, akkor én elváltóczok
oszt ha odaérünk ahhon a nagyon Csúnyaembörhön, aszt a nagyon
Csúnyaembört jô mög köl ám dícsérni! mert ha mög nem dícséröd: vége az
életödnek, de még az enyimnek is!“ Itt osztán Jankovics
_körösztülbuksengölt_ a fejin, lött belüle _ėszszépparipa_, a királfijú
fölült a hátára és mönnek. Mikor odaértek a határjába, már egész
estefelé lött az idő, akkor aszonta neki Jankovics: „Most
körösztülbuksengölök a fejemön, lösz belülem ėgy _kásaszöm_, ha az
Öreghön érsz, kérdözi Jankovicsot nem láttad-ė? aszt mond: még hírit sė
hallottam. Mikor elbúcsúzol az Öregtül oszt kiérsz a határjábul,
_möggurítod_ a kásaszömet, _mögén ló_ löszök“. Jankovics osztán
_körösztülbuksengölt_ a fejin, _lött_ belüle ėgy _kásaszöm_, beletötte a
zsebibe, úgy ballagott az Öreg háza felé. Mikor odaértek, odaköszönt az
Öreghön: „Jó estét agyon Isten, Öreg apám! No, – aszongya – il szép,
őszbecsavarodott embört sohamég az életömbe nem láttam!“ „Agyon Isten
neköd is! szöröncséd, hogy úgy montad: Öreg apám, mer máskép vége lött
vôna az életödnek! hun jársz, hun kelsz?“ mongya az Öreg. Aszongya a
királfijú: „Járok, kelök, hajt a nyomorúság, mer asz hatta az anyám,
hogyha möghal: a sírját muzsikálófával ültessem körül; nem-ė halotta
hírit, hogy mőre löhetne asz tanálni?“ „De hallottam, fijam! de oda
bajossan bírsz odajutni, mer esztet tizėnkétfejű Sárkán őrzi, hanem
mivelhogy ijen szépen ideköszönté, én mögmondom, hogy bírsz abbul
szönni! Éppen a _Sárkán_ délbe tizėnkét órakor lėfekszik és két órájig
szokott alunni és azalatt az idő alatt szögygyél! Hanem, fijam! nem
láttad âra tėfelétök Jankovicsot?“ „Még hírit sė hallottam, nė hogy
láttam vôna!“ mongya a királfi. Elbúcsúzott a királfi az Öregtül, mikor
az Öreg határjábul kiért, kivötte a kásaszömet a zsebibül, möggurította,
akkor Jankovics _ló_ lött, úgy mönt mind a legsebösseb forgószél. Itt
osztán elmönt ahon az _erdőhön_ a hun a _muzsikálófa muzsikál_, bemönt
az erdőbe a legszöb muzsikálófákat kiválogatta és csak möntül előb
szödött belülük, aval osztán elindúlt. A Sárkán akkor vötte észre, mikor
mán a határjábul kiértek, mönt is utánnuk, de mán akkô nem vôt ereje.
Szöröncséssen hazaért a muzsikálófákkal. Az Öregaszszon alig várta a
röggelt, hogy kinészhessön az ablakon, hogy az új kastélnál mögvannak-ė
mán a muzsikálófák? A hogy kinézött, halli ám, hogy a muzsikálófáknak
mindön ága muzsikál, nagyon szomorú lött. Jankovics oszt möghîtta
vendégségbe az egész királcsaládot, mer mán kész a _muzsikálókerítés_:
„Hanem gyűjenek ebédre!“ Aszongya az Öregaszszon: „Még a mi kastélunktul
a tijetökig _aranhíd_ nem lösz, addig nem mék, mer én aranhídon akarok
odamönni vendégségbe“.
Aszonta Jankovics a másik királfijúnak: „Nohát, gyerünk! hanem majd ha
odaérünk ėgy nagyon Csúnyaembörnek a határjába, akkor én elváltóczok,
oszt ha odaérünk, akkor aszt a nagyon Csúnyaembört jó mög köll ám
dícsérni! mert ha eszt mög nem dícséröd: vége az életödnek, de még az
enyimnek is!“ Jankovics osztán körösztülbuksengölt a fejin, lött belüle
ėszszépparipa, a királfijú fölült a hátára, möntek. Mikor odaértek a
határjába, aszonta Jankovics: „Most körösztülbuksengölök a fejemön, lösz
belülem ėgy kásaszöm, tögyél a zsebödbe! Ha az Öreghön érsz, kérdözi
Jankovicsot, asz mond: még hírit sė hallottam. Mikor pedig kiérsz a
határjábul, möggurítod a kásaszömet, mögén ló löszök“. Jankovics osztán
körösztülbuksengölt a fejin, lött belüle ėgy kásaszöm, beletötte a
zsebibe, úgy ballagott az Öreg háza felé. Mikor odaértek, odaköszönt az
Öreghön: „Jó estét agyon Isten, Öreg apám! Il szép, őszbecsavarodott
embört sohamég az életömbe nem láttam!“ „Agyon Isten neköd is!
szöröncséd, hogy úgy montad: Öreg apám, mer máskép vége lött vôna az
életödnek! hun jársz, hun kelsz itten?“ Aszongya a királfijú: „Járok,
kelök, hajt a nyomorúság, mer asz hatta az édösanyám, hogy ha möghal:
aranhíd lögyön a sírjátul a kastélájig; nem-ė hallotta hírit, hogy mőre
löhetne asz tanálni?“ Aszongya az Öreg: „De hallottam, fijam! de oda
bajossan birsz odajutni, mer eszt _Tündérök őrzik_, hanem a mé ijen
szépen ideköszönté, én mögmondom mőre van mög hogy birod elhozni! Még a
nap fő nem gyün, addig sijessél; mer ha a Tündérök főkelnek, elhozni nem
birod, mer anynyi Tündér őrzi, a hány szög van benne; hanem ne ez a
_szálveszsző_, evel a szálveszszővel ha végigvágod, abbul a hídbul lösz
ėgy dijó, annak a belsejibe lösz a _híd_, mintha a béle vôna annak a
dijónak. Hanem, fijam! nem láttad valamőre jártodba-keltödbe
Jankovicsot?“ „Nė hogy láttam vôna, még hírit sė hallottam!“ mongya a
királfijú. Elbúcsúzott az Öregtül, mikor kiért a határjábul, kivötte a
kásaszömet a zsebibül, möggurította, akkor Jankovicsbul ló lött, úgy
mönt mint a legsebösseb forgószél, mer mán nem sok idejük vôt. Csak
lėugrott hirtelen Jankovicsrul (a lóról) és gyöngéssen a hídat
végigvákta, lött belüle ojan _dijó_, möjennek az Öreg monta, aval osztán
mönt hazafelé. A Tündérök akkor vötték észre, mikor mán kiért a királfi
a határjukbul, möntek is utánna, de mán ott nem vôt erejük. Az
Öregaszszon elig várta a röggelt, hogy kinézhessön az ablakon, hogy
mögvan-ė mán az aranhíd? Nagyon szomorú lött, mikor möglátta, hogy ott
van. Jankovics oszt möghítta vendégségbe az egész királcsaládot: „Mer
mán mögvan az aranhíd is, gyűjenek ebédre!“ Aszongya az Öregaszszon: „Az
aranhídnak gyémántkarja szokott lönni! Addig nem mögyök a vendégségbe,
még _gyémántkarja nem lösz!_“
Aszonta Jankovics annak a királfijúnak, a ki _másocczor_ vôt vele:
„Nohát, gyerünk! hanem majd ha odaérünk ėgy nagyon Csúnyaembörnek a
határjába, akkor én elváltóczok; ha odaérünk, aszt a nagyon Csúnyaembört
jó mög köll ám dícsérni! mert ha eszt mög nem dícséröd: vége az
életödnek, de még az enyimnek is!“ Jankovics asztán körösztülbuksengölt
a fejin, lött belüle ėszszépparipa, a királfi fölült a hátára, möntek.
Mikor odaértek a határjába, aszonta Jankovics: „Mos körösztülbuksengölök
a fejemön, lösz belülem kásaszöm, tögyél a zsebödbe. Ha az Öreghön érsz,
kérdözi Jankovicsot, asz mond: még hírit sė hallottam. Mikor pedig
kiérsz a határjábul, möggurítod a kásaszömet, mögén ló löszök“.
Jankovics osztán körösztülbuksengölt a fejin, lött belüle ėgy kásaszöm,
beletötte a zsebibe, úgy ballagott az Öreg háza felé. Mikor odaértek,
odaköszönt az Öreghön: „Jó estét agyon Isten, Öreg apám! Il szép,
őszbecsavarodott embört sohamég az életömbe nem láttam!“ „Agyon Isten
neköd is, – mongya az Öreg – szöröncséd, hogy úgy montad: Öreg apám, mer
máskép vége lött vôna az életödnek! hun jársz, hun kelsz itten?“
Aszongya a királfijú: „Járok, kelök, hajt a nyomorúság, mer asz hatta az
édösanyám, hogy ha möghal: az aranhídnak gyémántkarját csináltassak, nem
hallotta, hogy mőre csinálik aszt?“ Aszongya az Öreg: „Hallottam én,
fijam! a Tündérök-tündérjinek a palotája előtt van, hanem tė oda
bajossan birsz êjutni! mer eszt _Tündérök őrzik_, hanem a mé ijen szépen
ideköszönté, mögmondom, hogy birod êhozni! Épen écczaka 12 órátul
fekszik _ėgy órájig a Tündérök tündérje_, hát úgy möny oda. Aval a
_veszszővel_ mög vág mög, abbul lösz ėgy nagyonszép _aranalma_. Hanem,
fijam! nem láttad valamőre Jankovicsot?“ „Nė hogy láttam vôna, még hírit
sė hallottam!“ mongya a királfijú. Elbúcsúzott az Öregtül, mikor kiért a
határjábul, kivötte a kásaszömet a zsebibül, möggurította, akkor
Jankovicsbul ló lött, úgy mönt, mint a legsebösseb forgószél, mer mán
nem sok üdejük vôt. Mikor odaért, tizėnkét ôra êmult mán, hát éppen aval
a _veszszővel_ mögvákta csöndessen, ebbül lött ėgy nagyonszép aranalma,
aval oszt mönt hazafelé. Mikor a Tündérök-tündérje észrevötte, akkor mán
a királfijú kiért a határjábul, mönt is utánna, de mán ott nem vôt
ereje. Mikor hazaért, elkészítötte, rárakta a gyémántkarokat az
aranhídra. Az Öregaszszon asz gondolta, hogy röggel van, szalad az
ablakhon, hát a híd karjátul van ojan nagyon világos, osz nem vôt az
Öregaszszonnak mit tönni, elmöntek. Mikor ált a vendégség, Jankovics
aszonta: „Hozok ėgy _véka magyarót_, még aszt mögtörik, akkorra, – van
néköm ėgy mesém, – elmondom!“ Elkeszte:
„Hun vôt, hun nem vôt a világon ėgy özvegyaszszon, annak vôt három
lánya, a kik mindég széksót szöttek, abbul élősköttek. Ėcczör a
királfija âra mönt hintóval, hallotta, hogy a lányok mit beszélnek. A
legöregebb lán aszonta: hotyha űtet elvönné a királfi, ėgy szöm búzábul
annyi könyeret sütne, hogy az egész királcsalád sė fogyasztaná el. A
középső lán aszonta: hotyha űtet elvönné a királfi, ėsz szálkendörbül
fonna anynyi vásznot, hogy az egész királcsalád sė tunná elszagatni. A
legkissebb lán aszonta: hotyha űtet elvönné a királfi, szülne neki ėgy
hassal ojan két aranhajúgyerököt, hogy sė azelőtt, sė azután ojat többet
nem látna. A királfi mikor eszt möghallotta, csináltatott nagyon szép
ruhát a lánnak, föltötte a hintóba és elmönt a három lánhon. „A ki
aszonta neki – mongya a királfi – hogy szülne neki két ojan
aranhajúgyerököt ėgy hassal, hogy sė azelőtt, sė azután ojat többet nem
látna, itt az új ruha, készűjön föl bele és eszt a piszkos ruhát vesse
lė magárul, osztán gyűjön vele!“ Hintóba möntek osztán a
királpalotájába, a királfi el is vötte feleséginek. A felesége a
fogadását nem tötte mög, mer mikor két gyerököt szült, két
kopókutyakölköt töttek oda a két gyerök hejibe; a királ ekkor a csatába
vôt, elköllött neki mönni a csatába. A két gyerököt osztán betötték a
disznóhizlalóba, hogy majd mögöszik a disznók, a királnak pedig
mögírták, hogy nem két aranhajúgyerököt, hanem két kopókutyakölköt
születött a felesége. A királ víszszaírta, hogy nyúzzanak mög ėgy
bivajt, annak a bűribe varják be a királnét, a két csöcsit hagygyák ki,
hogy a két kopókutyakölök szophassa, de az aszszonra úgy vigyázzanak,
hogy sömmi baja sė lögyön, még ű haza nem mén. Tögyenek oda
_kétszálaranveszszőt_, mindönkinek osztán, a ki âra mén, ėgygyet-ėgygyet
rá köl vágni mög rá köl köpni! A két aranhajúgyerököt nem ötték mög a
disznók, hanem úgy őrzötték, hogy oda nem szabad vôt sėnkinek sė mönni.
Mikor osztán aszt írta a királ, hogy hazagyün a csatábul, a két
aranhajúgyerököt kilopták a disznók közül osztán lėásták kétfelül a
kapuoszlop mellé.
Hazagyütt osztán a királ a csatábul, mikor möglátta, hogy a királné két
kopókutyakölköt születött, aszonta: „Hagy szenvegygyön, még mög nem hal!
Nem pusztítom el, hanem hagy szenvegygyön!“ A királ osztán elvötte
feleségül ėgy Ördöngősvénaszszonnak a bóczéros lányát. A két
aranhajúgyerökbül kétszépdijófa nyőlt, de az Ördöngősvénaszszon élt a
gyanúpörrel, hogy a _dijófábul_ valami baj lösz, asz monta a lányának:
tögye magát beteggé, mongya a királnak, ha ki nem vágati a
kétszépdijófát, akkor ű möghal, mer nem biri a szagát szívelni. A királ
osztán kivágatta a kétdijófát, pedig nagyon sajnálta. A kétdijófábul
nagyon szépkétnyoszoját csináltak, az ėgygyikbe fekütt a királ, a
másikba a királné. Az Ördöngősvénaszszon élt a gyanúpörrel, hogy a
_nyoszojákbul_ valami _baj lösz_, écczaka bebût az ėgygyik _nyoszoja_
alá, kihalgatta, hogy mit mond az ėgygyik _nyoszoja_ a másikának, hogy
az a _nyoszoja_, a mölikbe a királné fekütt, aszonta: hogy neki nagyon
nehéz tartani, mer ű az édösanynya gyilkossát tarti. Az
Ördöngősvénaszszon mögén monta a lányának: tögye magát beteggé, mongya a
királnak, ha föl nem tüzelteti eszt a két _nyoszolát_, vége az életinek!
A királ osztán kiatta parancsba, hogy tüzeljék föl eszt a kétnyoszolát!
pedig nagyon sajnálta. Mikor tüzelték, kiesött ėgy parázs, ėgy
koczafeketebárán fölkapta a _parazsat_, ênyelte, _hasas lött tűle_. Az
Ördöngősvénaszszon élt a gyanúpörrel, hogy a koczafeketebáránbul valami
baj lösz, asz monta a lányának: tögye magát beteggé, mongya a királnak,
ha a koczafeketebáránnak a _szívibül_ nem öhetik, vége az életinek! A
király osztán kiatta parancsba, hogy a koczafeketebáránt lė köl vágni, a
_szívibül_, _májábul_ mög a _bélibül_ a királnénak paprikást köl főzni!
pedig nagyon sajnálta. Az Ördöngősvénaszszon lėkűtte a szôgálókat a
Dunára, hogy a bélit mossák mög, itt oszt a szôgálók ėsz szálbélt
êszalajtottak, aszt oszt mögötte a czöthal. A czöthal abbul
ikráteresztött, lött belüle két aranhajúgyerök. A két aranhajúgyerököt
kifokta a Dunábul az öreg halász, föl is nevelte addig, hogy mán
iskolába jártak. Mikor az iskolábul az ėgyiket kifokták, oszt használták
a ház körül mindönféle dologra, akkor écczaka ólomeső esött, lėkűtték a
Dunára két kantával; mikor gyütt föl a Dunárul, elcsúszott és mindakét
kantát öszszetörte, azé az öregaszszon nagyon mögverte a gyerököt és
aszonta neki: „Tudod mit? ha szülötte gyerököm vôná, még jobban
mögvernélek!“ Másnap mögén öszszetört két kantát, az öregaszszon mögén
nagyon mögverte és csak asz monta: „Tudod mit? ha szülötte gyerököm
vôná, még jobban mögvernélek!“ Akkô mán aszonta a testvérjinek, hogy ű
nem marad, mer mindég ütik, verik: „Elmögyök szöröncsét tróbálni, úgy is
aszongya a szülénk, hogy nem vagyok szülötte gyeröke, hátha mögtanálom
az édösanyámat“. A kétaranhajúgyerök osztán elbúcsúzott, elmönt
szöröncsét tróbálni.
A mint möntek hetedhét ország ellen, elébük mönt ėgy Öregkuldús,
alamizsnát kérögetött, a gyerökök attak neki ėgy-ėgy pogácsát. Igy mönt
ez a második, harmadik napon is, de a negyedik napon mán nekik sė vôt,
nė hogy az Öregkuldúsnak agygyanak. Az Öregkûdús asztán adott nekik ėgy
sípot, a kit ha mögfûnak, az Öregkûdús mingyá a segícségire mén. Möntek,
möndögéltek hetedhét ország ellen, ėcczör csak nem tutták mőre
mönynyenek: mögtėmpultak. Eszükbe jutott osztán, hogy az Öregkuldústul
űk ėgy sípot kaptak, a kit ha mögfûnak, az Öregkuldús mingyá a
segícségükre mén. Mikor a sípot mögfútták, mingyá gyütt a segícség, el
is jutott a két aranhajúgyermök szöröncséssen oda, a hovávaló vôt az
édösapjuk. Itt oszt a két aranhajúgyermök a templomba járt. A gazdájuk
mögmonta nekik, hogy a királpalotája véginél tanának ėgy bivajbűrbe vart
aszszont, a két csöcsit két kopókutyakölök szopi oszt a ki mellette
elmén, annak háromat rá köl vágni aval a veszszővel, mög rá köl köpni,
de űk rá nė vágjanak, mög rá nė köpjenek, hanem a kendőjükkel türűjék
mög a képit osztán csókojják mög. A templomba mög legutojjára mönynyenek
be és legelőször gyűjenek ki. A templomba az ajtóba kétfelé ájjanak: az
ėgygyik jobrul, a másik balrul. A fejükrül a hójagot lė nė vögyék, hogy
az aranhajuk nė lácczon! A királ osztán a templomig elkísérte szömmel
űket, mikor mán möghallotta, hogy ez a két gyerök mi csinál? és elmönt a
királ a templomba is, hogy mögnézi, hogy a két gyerök a bivajbűrbe vart
aszszont mögtörüli a zsebkendőjivel, azután mögcsókoli.
Mikor Jankovics ideért a mesével, akkor mán az Öregaszszon élt a gyanús
dologgal, hogy ebbül baj lösz, monta a lányának, hogy tögye magát
beteggé, oszt mönynyenek haza, a lánya nagyon betegnek is tötte magát és
hítta haza a királt, hogy mönynyenek haza, mer ű mán nem bir továb
maranni, mer ojan beteg, de a királ nem mönt. Itt mán a királ
észrevötte, hogy baj van a dologba. Könyörgött a felesége, hogyha ű nem
mén is, űtet engegygye, maj talán otthun jobban lösz! de a királ nem
engette, aszonta Jankovicsnak: „Meséjön továb! nagyon szép mese, csak
meséjje továb!“ A királ osztán möghítta a két aranhajúgyermököt hozzá
ebédre, de a két aranhajúgyermök asz felelte: „Mink nem möhetünk sėhova
sė, mer van nekünk ėgy nevelőatyánk, még az mög nem engegygye nekünk“.
Itt oszt a két aranhajúgyermök elmönt ahon az ű gazdájukhon, monta, hogy
mit mondott a királ. A gazdájuk aszonta, hogy ha még ėcczör ebédre híjja
űket a királ, csak mongyák: „Êmögyünk, ha mögengedi, hogy a gazdánk is
êgyühessön, és anynyi fődet ád, a kit az ėn nap behány czigánykerékkel“.
A királ nagyon szívessen mögengette. Mikor osztán êre a fődre a gazdájuk
nagyonszép kastélt csináltatott, möghítta vendékségbe az egész
királcsaládot, de az Öregaszszon aszonta, hogy addig ű nem mén
vendékségbe, még a kastél körül nem lösz muzsikálófával ültetve. Az
Öregaszszon: a királnak a napa nem hatta helyösnek a kastélt, még
muzsikálófával körül nem kerítik a kastélt. Mikor eszt a két gyermök
mögtötte, akkor mög az vôt a baj, hogy királ őfölsége kastélátul a gazda
kastélájig nem vôt aranhíd. Mikor ez is mögvôt, akkor mög hogy az
aranhídnak gyémántkarja lögyön. Mikor a két gyermök eszt is mögtötte,
akkor a királ napának nem vôt sömmi szava sė: mert akkor mán el köllött
mönni a vendégségbe. El is möntek, de itt a vendégség után a két
gyeröknek a gyámolója ėgy véka magyarót röndölt oda, hogy mire eszt
mögtörik, akkorra majd ű mesél ėgyet. El is mesélte, hogy:
„Vôt ojan aszszon, a kinek a lánya aszonta, ha űtet elvönné a kirájfi,
szülne neki ojan két aranhajúgyerököt, hogy sė azelőtt, sė azután ojat
többet nem látott. Itt eszt el is vötte a kiráj, szült is, ha nem hiszi,
nézze mög aszt a két aranhajúgyermököt, mert éppen itt vannak.
Akkor a két aranhajúgyermök _lėhúszta a fejirül a sapkát_, akkor látta a
kiráj, hogy csakugyan két aranhajúgyermök, mintha talán színösaranbû
vôna a hajuk! Ekkor pedig az Ördöngősvénaszszon sė hôt, sė eleven nem
vôt a lányával ėgygyütt. A kiráj pedig úgy mögörűlt, hogy as sė tutta,
micsinájjon! hun az ėgyik gyerököt ölelte, csókolta, hun a másikat.
Röttön a feleségit fölvitette és a legnagyob kögyelömbe vötte. Az
Ördöngősvénaszszont a lányával ėgygyütt nagy fatűzön mögégettette
eleventön. Az első feleségivel azután boldogul éltek, élnek még ma is,
ha mög nem haltak.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –