Vôt a világon ėgy katona, a ki ezelőtt még régente harmincz esztendeig
katonáskodott. De hogy mögöregödött, szabacscságra eresztötték, hogy
mönynyön mán, mer öreg: katonának. A mi ruhája vôt, katonaruhája,
odatták neki, mê emijen ruhája nem vôt, mög úgy gondolták: mögérdemli,
mer nagyon sokájig katonáskodott.
Aval osztán mikor útnak indult, nem vôt csak 3 krajczárja. A mint mönt,
möndögélt, betért ėgy erdőbe; itt osztán igy gondôkodik magába: „No, ha
ėgy faluba bemöhetök, mingyá vöszök ėgygyé: _pipát_, ėgygyé: _dohánt_,
ėgygyé: _masinát_“. Mikor ű eszt elszámolta, akkorra odaért ėgy öreg
_Őszembör_, imátkozott, adott neki ėgy krajczárt alamizsnájúl. Akkor
oszt gondoskodott: „Hogy ha most mán pipát vöszök mög dohánt, nem jut
masinára; vagy ha dohánt vöszök mög masinát, nem jut pipára“. Mikor eszt
êszámolta, akkor mögén odaér az öreg _Őszembör_, mögén imátkozott, mögén
odadott neki ėgy krajczárt. „No! – aszongya az öregkatona – mos mán nem
vöszök sėmmit sė, mer ezön az ėgy krajczáron nem löhet vönni“. Mire eszt
elgondolta magába, mögén odaért az öreg Őszembör, harmacczor êkeszdött
imátkozni, odatta neki a harmadik krajczárt is. Akkor kérdöszte tűle az
öreg Őszembör, hogy mit kéván ezé a három alamizsnájé? Aszonta: „Én nem
kévánok ögyebet, csak ojan pipát: a kibül a _dohán sosė alszik ki_ (= a
tűz), mög ojan tarisznyát: a kibül a _czipó sosė fogygyon ki_, mög ojan
kulacsot: hogy a _bor sosė fogygyon ki_“. Aszongya az Öreg: „A lelköd
üdvösségit kévánod?“ „Aszt majd utojjára hagyom!“ mongya a katona. Aval
oszt az _Öreg eltünt_. A hogy mönt a katona, látytya, hogy ėgy fán ott
csüng a _kulacs_ és a _tarisznya_ mög a _pipa_, mingyá lėakasztotta,
elkeszdött önni, mer ügön éhös vôt, ivott rá bort és mingyá fővöszi a
pipát, hát ég benne a dohán, csak szíjja.
Eszt pedig az Ördögök möglátták, kérték tűle, de ű nem atta. Itt oszt az
_Ördögök elvötték_ tűle, oszt űtet is jól elverték. Nojsz, itten
szomorúan mönt tovább az öreg katona. A mint mén, möndögél, elébe mén az
Öregkûdús, asz kérdözi tűle: „Mit kévánsz azé a három alamizsnádé? ha
mán ojan szöröncsétlenül jártál“. Aszongya: „Nem ögyebet, csak ėgy ojan
_furkóst_, a ki _addig üsse, még én aszt nem mondom:_ hogy nė üsse!“
Mögkapta a _furkóst_, ott termött, avval oszt odamén az Ördögöknek a
lakásukra az erdőbe, kéri tűlük, hogy agygyák viszsza a _pipát_ mög a
_kulacsot_ mög a _tarisznyát!_ Az Ördögök nem atták, még mög akarták jô
verni; ű sė vôt ám röst! mingyá monta: „_Üssed furkócskám!_ nem apád“.
Avval osztán elővötte ám a _furkó_ űket, anynyira _verte űket_, hogy
könyörgésre fokták, hogy nė báncsa, viszszaagygyák a _pipáját_, a
_kulacsát_, mög a _tarisznyát!_ Mikor viszszaatták, akkor monta az öreg
katona: „_No, furkócskám, nė bánd űket!_“
_Nem is bántotta_ osztán a _furkós_, ű osztán ivott, övött, mikor
jôlakott elkeszdött pipálni, _akkor is égött_ a dohán, _nem is köllött
tőteni_, osztán tovább útazott az erdöbe. Mikor az erdő szélihön ért,
látott meszszirül ėgy nagy sütécscségöt, mikor közeleb halatt hozzá,
akkor láti, hogy ėgy kis gyėrtyavilág lácczik ki belüle, itt oszt ű
annak tartott igenyössen oda. Mikor bemén a kapu alatt, akkor láti, hogy
az egész város ojan _sütécscségbe_ van: hogy a világon sėmmit nem látni,
de ojan nagy csönd van: hogy a világon sėmmi zajt, vagy szót sė löhet
hallani. Ű oszt a hogy őgyelög, hát rátanál a kapusra és kérdözi a
kapust: „Ugy-ė! – aszongya – mér van ez a város ijen na sütécscségbe?“
„Ez a város – aszongya – azé van ijen na sütécscségbe: mer az
_Ördögökkirája_ el akari vinni a mi kirájunk lányát feleséginek, de a mi
kirájunk nem atta és asz monta: hogy ha nem agygya, ojan sütécségöt ád
rá a mi királunkra, hogy többet ki nem tud mönni, a lányát pedig úgyis
elviszi; – aszongya a kapus – a ki a lányát mögmönti az
Ördögökkirájuktul mög a várost mögvilágosíti, annak agygya a lányát
feleségül és a felekiráságát“. Itt osztán asz kérdözi az öreg katona:
„Mőre köl odamönni, az Ördögökkirájának a lakására?“ A kapus oszt
elútasította az öreg katonát az Ördögökkirájukhon és aszonta, hogy _két
ápfogát hozzon ê, aval birik_ a várost _mögvilágítani_. Addig őgyelög az
öreg katona, ėcczör is rátanát. Mikor bemén, látytya, hogy nincs otthun
ėgy Ördög sė, mingyá osztán beleül az _Ördögöknek a kirájuknak a
trónyába_. Mikor hazamönnek az Ördögök, mingyá láti a kirájuk: hogy a
katona ül trónon, asz mongya neki: „Hó! hohó! hogy mersz tė az én
trónomra ülni? hanem gyűj lė oszt eregy még szépen vagy! ha nem, vége az
életödnek!“ Aszongya az öreg katona: „Hohó! nem mögyök én addig, még
eszt a várost mög nem világítod!“ „Addég tė nem mész ki? maj mingyá
kivöszlek én onnét!“ – az Ördög monta neki. – Mikor látta a katona: hogy
az Ördögök mönnek neki, elkijátotta magát: „_Üzsd furkócskám! nem apád,
nė sajnád! Az Ördögökkirájuknak csak a két zápfogát!_“ Asz kijabálta az
öreg katona, aval osztán röttön _kiütött két zápfogát a furkós_, akkor a
katona kiugrott röttön a trónbul és fölkapta és így kijált a furkósnak:
„_No, furkósom üzsd tovább!_“ Akkor az Ördögök mögijettek, a kirájuk
aszonta: „Jaj, nė báncs! mögvilágosítom a várost!“ „No! – aszongya az
öreg katona – mönynyetök a városbul úgy, hogy a városnak a tájára sė
gyűjetök többet, mer ha még ėcczör a tájára gyüttök, akkor lėmögyök a
_pokolnak_ a méjségös _fenekibe_ és ott mind agyonverlek bennetöket!“
Akkor monták neki: „No! csak nė báncs továb bennőnket! elmögyünk és a
várost mögvilágosíjuk és tájára sė gyüvünk többet!“
Aval osztán elmöntek, a katona pedig bemönt a királi palotába és hogy
ott keresködött, _a lelkök a köpönyege újjára belekapaszkottak_, de úgy,
hogy ű aszt _nem is látta_. Ez alatt az üdő alatt kigyütt a kirá,
látytya, hogy az egész város mijen szép világosságba van, oszt ennek
nagyon mögörűtt, aszongya az öreg katonának: „No, fijam! hallom: mi
csináltá mög látom is, mos mán neköd adom a lányomat és
felekirájságomat!“ Itt oszt a katona mökköszönte a jóságát, aszonta: „Ű
neki nem köl sė a kirájsága, sė a lánya! Maj mögyök én útamon!“ Itt a
kiráj is mökköszönte a jóságát, hogy űket mögszabadította a
sütécscségtül! Aval oszt el is indult a katona.
Mikor kiérközött a gyöpre, a _lelkök_ mind _lėhullottak_ rúla és
_bárányok löttek_, hogy ű csak aszt vötte észre, hogy szépbárányok
vannak mellette, ennek oszt nagyon mögörűtt, hogy mijen szépbárányok. Ű
mán most juhász lösz. Aval hogy hajhászta a _bárányokat legelni_, elébe
mönt ėgy ősz, Öregembör – ez vôt Szenpétör, aszt kérdözi: „Nem annád el
a _bárányokat?_“ „De eladom én!“ „No, ha eladod, ad ide! én mögvöszöm“.
„De – aszongya – ojannak adom, a ki engöm is mögvösz vele, hogy juhász
löhessek“. Asz mongya az ősz, Öregembör: „Neköm juhász nem köl, mer
juhász van“. „No, hát akkor – aszongya – nem adom!“ Szenpétör így
gondolta: „Hogy ha mán magát a _báránt_ nem agygya, akkor csak
mögvöszöm, de űtet mög kizárom mönyországbul, mer nem köllött neki a
lélöküdvösség, asz csak utojjára hatta. Aval _mögvötte_ Szenpétör a
_juhászt_ is a _bárányokkal_ ėgygyütt. Mos mán _hajtya_ a katona a
mönyország felé a _bárányokat_. Mikor odaértek _mönyország ajtajáhon_,
akkor aszonta neki Szenpétör: „No, hajcsad, maj én olvasom!“ Úgy is vôt.
Mikor _olvasta_ Szenpétör a _báránt befelé_, mikor ėgy maratt kint,
akkor asz monta néki Szenpétör: „Nészd! – aszongya – ėgy fölkeverőczött
hátul a cserjébe!“ Úgy gondolta Szenpétör, maj hátranéz a katona, aszt
az ėgy bírkát beránti, űtet mög kizári, de a juhásznak is vôt anynyi
esze, hogy belekapaszkodott az ėgynek a szőribe és úgy nézött hátra.
Aval Szenpétör mikor eszt _az ėgy báránt berántotta, a katonát is
berántotta vele_.
„No, mos mán, ha idebe van, nem lükhessük ki!“ monta Szenpétör, így
gondolta: „Ha mán begyütt, mi csinájunk vele? juhász nem köl, lögyön hát
kapus!“ A katona osztán kapus lött, hanem a mönyországba nagyon
elfogyott a tisztalélök, mikor a katona kapus vôt, pedig Szenpétör
ráparancsolt a katonára, hogy a mölik tisztalélök, csak aszt ereszsze
be! A katona pedig nem úgy cseleködött, hanem ű csak asz kérdöszte mög:
vôt-ė katona? nem törődött osztán, hogy tisztalélök-ė, vagy bűnös? Ha
katona vôt: beeresztötte, ha nem vôt katona: möhetött odébb. Errül az
Úristen mög Szenpétör csudálkosztak, hogy mi ja, hogy mán elfogy a
mönyországbul a tisztalélök? Elmöntek oda, möghalgatták úgy, hogy eszt a
katona nem is tutta. Ép akkô halt mög ėgy tisztalélök; mikor odamönt az
ajtóra, asz kérdöszte tűlle: „Vôtál-ė, katona?“ Ez asz felelte: „Nem
vôtam“. No, ha nem vôtál, eregy a pokolba!“ monta a katona. Ekkor tutták
mög, hogy mé fogy ki mönyországbul a tisztalélök, a pokolba mög mán nem
térnek? Igy osztán a katona nem lött tovább kapus.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –