Vôt ėgy aszszon, a kinek nagyon sok gyeröke vôt. Tizėnketten vôtak,
nagyon roszszak vôtak, mindég roszszalkottak, csérogtak, az anynyukat
kivötték a béketűrésbül. Asz tanáta az anynyuk nekik mondani
nagymérgössen: „Az Ördög _elvinne mán bennetöket_, vagy valami
_Haramiják lönnétök_, mê úgy is ojanok vattok ėgymásra, mind a
Haramija!“ Itt oszt a tizėnkét gyermök ėcczörre eltünt úgy, hogy az
anynyuk nem is látta űket. Akkor ezök átváltósztak _fehérhatyúké_ és
elszáltak, hogy az anynyuk még hírit sė hallotta. Beszáltak ėgy röngeteg
nagy erdőbe, a hová más nem járhatott be, csak éppen a szél.
Itt oszt az aszszonnak lött ėgy kis lėjánya is. Mikor mán a kis lėján
anynyira főnyőtt, hogy keszdött okosonni, látta, hogy anynya nagyon
szomorú, kérdöszte tűle: „Ugy-ė, anyám! mér vagy ojan nagyon szomorú?“
Az anynya nem merte a kis lánnak mögmondani, hogy maj a kis lánnak baja
lösz: möghasad a szíve. Ėcczör a kis lán mögén kérdöszte: „Ugy-ė, anyám!
nem vôt neköm töb testvéröm, csak mindég magam vôtam?“ Akkor az anynya
nem álhatta mán, rîva fakatt: „Jaj! dehogy nem vôt, kis lányom! vôt
neköd 12 testvéröd, nagyon csintalanok vôtak, mérgömbe asz montam nékik,
hogy az Ördög elvinné űket, vagy bár haramiják lönnének! mer úgy is
ojanok vôtak ėgymásra (nézve) mint a Haramiják. Akkor eltűntek és én
azûta nem láttam űket, nem tudom, hogy ég nyelte-ė, vagy a főd nyelte-ė
űket? csakhogy nincsenek!“ Asz mongya a kis lán: „No, anyám! ha mán így
van, én elmögyök és addig mögyök a világba, még föl nem tanálom űket“.
El is mönt a kis lán, bujdosóvá lött. Mönt osztán hetedhét ország ellen.
Ėcczör osztán ráestelödött, sėhun sė falut, sė várost nem tanát; látott
meszszirül ėty kis gyėrtyavilágot. Igy gondolta a kis lán: „Elsijetök, a
hun az a kis gyėrtyavilág van, odamék, mer ég alatt möghálni nem löhet!“
Mikor odaért a kis világossághon, _ajtó nyílt_ előtte és bemönt is.
Odaköszönt: „Jó estét agygyon Isten, öreg anyám!“ Öregaszszony vôt bent,
– a _Csillagoknak az anynyuk_ vôt az az Öregaszszony – aszongya:
„Agygyon Isten, kis lányom, neköd is! hun jársz, hun kelsz? mikor még a
szárnyas álat sė járhat itten!“ „Járok, kelök öreg anyám! – mongya a kis
lán – mert az édösanyám elátkozott tizėnkét tesvérömet, föláldosztam
értük az életömet, hogy addig mék, még csak föl nem találom űket is,
nem-ė hallotta ken hírüket?“ „Én nem hallottam lányom – a Csillagok
anynya mondja – ha csak az én _fijam_ nem hallotta az
_Eshajnalicsillag_, mer az legkorábban el szokott mönni, az mán elmén:
mikor _bealkonyodik_; vagy pedig a _Dönczölszekér fijam_ nem tud felűle,
mer az mán _kilencz órakor_ elmén; vagy pedig a _Csirkéstyúk lányom_,
mán az _tizėnėgy órakor_ elmén; vagy pedig az _Ökörkeresőcsillag fijam_
nem tud felűle valamit, mer mán az _ėgy órakor_ elmén; vagy pedig a
_Háromkaszás fijam_ nem tud valamit, mer azok mán _félkettőkor_
elmönnek; vagy pedig a _Sántalányom_ nem tud valamit, mer az mán _két
órakor_ elmén és _visz_ nekik _vizet_? hanem fekügygyé lé! látom el vagy
fáradva, majd ha hazagyünnek, majd mökkérdözöm én tűlük“. No, oszt a kis
lán lėfekütt, mer nagyon el vôt fáradva. Hajnalba osztán, mikor kesztek
a csillagok hazagyünni, kérdöszte az Öregaszszon az Esthajnali fiját,
kérdözi tűle: „Nem-ė láttad ennek a kis lánnak a tizėnkét testvérjit?“
„Én – aszongya az Eshajnalicsillag – nė hogy láttam vôna, de még hírit
sė halottam, pedig az _egész világon körösztülmöntem_“. Akkorra hazaért
a Dönczölszekér is, űtet is mögkérdöszte az Öregaszszon, hogy nem
látta-ė? „Én – aszongya – nė hogy láttam vôna, még hírit sė hallottam,
pedig az egész világot mind _körüljárom_“. Ekkorra hazaért a Csírkéstyúk
lánya, aszt is mögkérdöszte, a jis asz felelte: „Nė hogy láttam vôna, de
még hírit sė halottam, pedig én az én _fijajimmal_ az egész világot
_körösztüljártam_“. Mikor hazamönt az Ökörkeresőcsillag: „Fijam! –
kérdözi az Öregaszszon – hogy nem-ė láttad ennek a kis lánnak a tizėnkét
testvérjit? Ökörkeresőcsillag fijam!“ „Nė hogy láttam vôna, de még hírit
sė hallottam, pedig én az egész világot _öszszejártam_!“ „No! – aszongya
az Öregaszszon – ha csak az én Kaszáscsillag fijajim nem tunnak
valamit?“ Mikor hazagyüttek a Kaszások, azokat is kérdözi az
Öregaszszon, azok is aszt felelik, hogy még hírit sė hallották, pedig az
egész _világot lėkaszájják_. „No, – aszongya az Öregaszszon – ha csak a
Sántalánycsillag lányom nem látta, mer az úgy is _mindön bukorba, árokba
fölbukik!_“ Mikor hazamén a Sántalány, aszt is kérdözi az anynya:
„Ugy-ė, Sántalánycsillag lányom! nem-ė láttad ennek a kis lánnak a
tízėnkét testvérjit?“ „Nem láttam én, édösanyám! pedig én mindön
_árkon-bukron körösztülmögyök_“. A kis lán, ha mán nem látták,
mökköszönte az écczakaji szálását, útnak indult, mönt, mönt hetedhét
ország ellen.
Ėcczör ráestelödött, de hát sėhun sė várost, sė falut nem tanát, az ég
alatt pedig möghálni nem löhet, akkor látott mög ėgy nagyon kis
világosságot, de meszszi távolságba vôt hozzá, nagyon sijetött, hogy
odaérjön. Mikor odaért, a kapu _kipattant előtte_, beköszönt: „Agyon
Isten jó estét, öreg anyám!“ „Agyon Isten, kis lányom! neköd is, hun
jársz, hun kelsz? mikor még a szárnyas álat sė járhat itten!“ „Járok,
kelök, öreg anyám! – mongya a kis lán – mert az édösanyám elátkozott
tizėnkét testvérömet, föláldosztam értük az életömet, hogy addig mék,
még csak föl nem tanálom űket is, ha halotta ken a hírit?“ Ez vôt a
_Napnak az anynya_. „Én nem halottam, lányom! ha csak az én _fijam_ nem
halotta, a _Nap_, hanem – aszongya – vacsoráj mög és fekügygyél lė, mer
– látom – el vagy fáradva, maj _röggel_, ha _főkel_ az én _fijam_: a
Nap, maj mögkérdözzük tűle!“ Röggel, mikor főkelt a Nap, akkor kérdözi
az anynya tűle: „Ugy-ė, fijam! ha valamőre nem láttad-ė ennek a kis
lánnak a testvérjejit? tizėnketten vôtak, mögátkoszta az anynyuk űket“.
„Még a hírüket sė halottam, pedig én _mindön kis lukon be szoktam
nézni_, csak láttam vôna, vagy halottam vôna rúluk valamit“. Aval a kis
lėján mökköszönte az écczakaji szálást, útnak indult.
Mönt, mönt hetedhét ország ellen. Ėcczör osztán ráestelödött, sėhun sė
falut, sė várost nem tanát, látott meszszirül ėty kis gyėrtyavilágot.
Igy gondolta a kis lán: „Elsijetök, a hun az a kis gyėrtyavilág van,
odamék, mer ég alatt möghálni nem löhet!“ Mikor odaért, ajtó nyilt
előtte és bemönt: Odaköszönt: „Jó estét agygyon Isten, öreg anyám!“ Ott
vôt a _Hôdnak az anynya_, aszongya: „Agyon Isten, kis lányom! hun jársz,
hun kelsz? mikor még a szárnyas álat sė járhat itten“. „Járok, kelök,
öreg anyám! mert édösanyám elátkozott tizėnkét testvérömet, föláldosztam
értük az életömet, hogy addig még, még csak föl nem tanálom űket is, nem
halotta-ė ken hírüket?“ „Én nem halottam, lányom! – a Hôdnak az anynya
mongya – ha csak az én _lányom, a Hôd_ nem hallotta, oda van most is,
hanem majd _röggel hazagyün_, majd mökkérdözzük tűle; vacsorájjál oszt
fekügygyél lė, mer ê vagy fáradva!“ Röggel mikor hazamönt a lánya, a
Hôd, aszongya az öregaszszon: „Ugy-ė, lányom! nem láttad ennek a kis
lánnak a tizėnkét testvérjit?“ „Én nem láttam, pedig _mindön_ kis
_hasidékon_ mög mindön kis _lukon be szoktam világítani_“. Aval a kis
lán mökköszönte az écczakaji szálást, útnak indult.
Mönt, mönt, möndögélt hetedhét ország ellen. Ėcczör osztán ráestelödött,
de sėhun sė várost, sė falut nem tanát, hanem látott meszszirül ėgy kis
gyėrtyalángot. Igy gondolta a kis lán: „Elsijetök, a hun az a kis
gyėrtyavilág van, odamék, mer az ég alatt möghálni nem löhet!“ Mikor
odaért, ajtó nyílt előtte és bemönt. Odaköszönt: „Agyon Isten jó estét,
öreg anyám!“ Ez vôt a _Szélnek az anynya_, aszongya: „Agyon Isten, kis
lányom! hun jársz, hun kelsz? mikor még a szárnyonjáró madár sė járhat
itten“. Aszongya a kis lán: „Hajt az életsorsom, öreg anyám! mert az
édösanyám elátkozott tizėnkét tesvérömet, föláldosztam értük az
életömet, hogy addig mék, még csak fő nem tanálom űket is, nem halotta-ė
ken hírüket?“ „Én nem halottam lányom! – a Szélnek az anynya mongya – ha
csak az én _lányom_ nem halotta: _a Szél_, hanem majd _röggel hazagyün_,
maj mökkérdözzük tűle, vacsorájjál oszt fekügygyél lė, mer ê vagy
fáradva!“ _Röggel_, mikor hazaért a Szélnek a lánya _napfönkőtt előtt_,
asz kérdözi tűle az anynya: „Ugy-ė, lányom! nem láttad ennek a kis
lánnak a tizėnkét tesvérjit?“ „De bizon láttam! itt van ennek a röngeteg
sütét erdő mélségibe, a hova sė a Csillagnak a sugárlása, sė a Napnak a
világossága, sė a Hôdnak a fényössége oda nem süthet, én pedig mos
gyüvök onnat: _a szobájukat szellősztem ki_, hanem aszondom: Oda nė
fogjá mönni, mê azok Haramijájé vannak átkozva és ha tégöd möktanálnak,
röttön _mögösznek!_“ De a lán asz feleli: „Nem bánom, ha mingyá
mögösznek is! úgy is föláldosztam értük az életömet“. Látta a Szél, hogy
a kis lán nem törődik az életivel, mögsajnálta, aszonta neki: „Látom,
igazszívű vagy a testvérjejid után, majd én elviszlek és mögmondom
neköd, hogy mit tögyél, hogy mög nė ögyenek!“ Mikor a Szélnek a lánya
elmagyarászta neki, hogy: „Akkô viszlek oda, mikor nem lösznek otthun,
főzzé nekik legfinomabb ételt, ha ott lösző, és tödd az asztalra,
szögygyél öszsze 13 tányért és _tizėnhárom_ kanált készíj az asztalra és
tizėnkettőbe szögygyél ételt, de a tizėnharmadik csak úgy ájjon az
asztalon“.
Itt osztán a lán mikor kigyütt a ház elébe, ėcczör csak támatt ėgy
_Forgószél, fölkapta_ a lánt és viszi az erdőnek a sütécscségibe. Mikor
oda értek a Haramiják lakásáhon, akkor ott lėtötte.
Akkor a lány úgy csinálta, a hogy a Szélnek a lánya monta. A lány osztán
sütött-főzött ojat, a mijet a Haramiják sosė öttek, mer csak nem tuttak
_kásán_ kívül sėmmit sė főzni. Elkészítötte az asztalra az ételt
tizėnkét tányérba, ki jis szötte a levest, odatötte a közepire a
sütemént, akkor ű _elbujt_. No, oszt mikor a Haramiják hazamöntek,
möglátták, hogy az asztalon van az étel. A Haramijáknak nagyon föltünt,
hogy kicsoda löhet ez, a ki mögfőzött nekik, még sütemént is sütött
nekik. Elkeszdik a lánt legislegelsőb keresni, ėcczör oszt mögtanálik,
de hát _nem tuttak a lánynyal beszélni_, mer a Haramiják _csak a
Haramiják nyelvin tuttak_ beszélni. Mikor a lánt mögtanáták, aszonták a
Haramiják, hogy _ögyék mög_ a lánt, de a legöregebb Haramija – az vôt a
vezérjük – a pedig nem engette, hanem asz monta nekik: „Hagygyátok, nė
báncsuk, lássátok: möjen jó ételt tud főzni, maj jó lösz nékünk
szakácsnénak!“ Itt oszt mög is hatták szakácsnénak, bevitték a szobába,
űtet is oda ültették az asztalhon. Úgy monták vôna neki, de nem tutták,
csak mutatták, űk szakácsnénak akarik mögtartani. Mikor az asztalhon
leültek, akkô látik, hogy tizėnkét tányérba _ėgyformán_ van a leves,
csak a tizėnharmadik üres. Akkor a Haramijáknak a vezérjük, a legöregebb
fölvötte az üres tányért és mind a tizėnkét tányérbul szödött bele
levest, hogy mind a tizėnháromba _ėgyformán_ vôt. Mikor mögvacsoráltak,
akkor a lán fölvötte az edényöket, elmosogatott; ez a Haramijáknak pedig
nagyon tecczött, hogy ű nekik nem köl mán főzéssel vergőnni. A Haramiják
másnap is kimöntek az erdőbe, mer űk mindön nap ki szoktak járni, a lán
pedig egész napon törte a fejit, hogy bírná ű a tizėnkét testvérjit
ettül az élettül mögszabadítani? Akkor écczaka oszt a lán _mögálmotta_,
hogy ha _7 esztendejig_ ki biri és _7 hónapig, 7 hétig_ és _7 napig, 7
órahoszszájig_ és _7 percig_ mög _7 minutájig_, hogy ű _főtet nė ögyön_,
akkor a tizėnkét testvérje mögszabadul. Itt oszt a lán mög is tötte az
egész bűtölést.
Mikor a hét esztendő, hét hónap, hét hét, hét nap, hét óra, hét perc mög
a hét minuta lėtelt, akkor az asztalnál öttek, vacsoráltak. Éppen
_vacsora fölött váltóztak viszsza embörnek_. Mind a tizėnketten tuttak
beszélni a lánynyal mög mindönféle. Addig hátsingték (kérdezték, milyen
a? hát osztán? – féle kérdezés) a lánt: hogy miféle? hogy gyühetött ide?
még el nem mondott mindönt A lán osztán elsorolta nekik mindönféle
ügyit-baját, a min csak körösztülmönt, akkor üsmerték mög űk is: az ű
anynyuknak a lánya, a testvérjük. Öszszepakoltak, útnak indultak
hazafelé. Sok idő beletelt, mikor hazaértek.
Azelőtt való écczaka az anynyuk _mögálmotta_, hogy hazagyünnek az ű
fijaji, _mer beszélt velük az écczaka_. Az aszszon a hogy odabe
dôgozgatott a házban, akkor a _fülibe csördűtt_, mintha monta vôna
valaki, hogy mönynyön ki, mer gyünnek az ű cselégyeji. Mikor az aszszon
kilépött a konyhaajtón, akkor látta, hogy éppen a kiskaput nyitották be;
az aszszon örömibe öszszeroskatt. A gyerökök bevitték a szobába, vízzel
locsolgatták, akkor gyütt az anynyuk észre. Mikor a gyerökök
kipanaszkották az anynyuknak az életük sorsát, akkor _mind a tizėnhárom
csalágygya möghalt, mer min mögtisztultak_ (t. i. a 12) _az átoktul_,
mind tiszta lélök lött. Az anynyuknak is a _szíve möghasatt_, harmanapra
möghalt utánnuk.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –