Almanzor, a szaraczénok legbölcsebb kalifája, mikor halálos óráját érzé
közelegni, odahivatta magához a fiát, Mahadit, a ki ő utána következett
a trónra, s ezeket a kegyes tanácsokat osztá neki:
– Azt mondom neked, édes fiam, hogy ha király fogsz lenni, a rokonaidnak
semmi kincsüket el ne vedd: magadnak úgy is elég van. – Hanem azért
bizonyos vagyok felőle, hogy te azt mégis el fogod venni. – Azután azt
mondom neked, hogy a leghivebb embereket ki ne végeztesd, s
halálítéletet ki ne mondj a vádlott kihallgatása nélkül soha. Azonban
előre tudom, hogy te ezt még is meg fogod tenni. – Továbbá arra kérlek,
hogy ezt a pompás palotát, a mit rád hagyok, le ne bontasd és másikat ne
kezdj építtetni a helyébe, mert nem éred meg a befejezését. – Hanem
azért meg vagyok felőle győződve, hogy te ezt mégis meg fogod tenni. –
Végtére még arra az egyre kérlek, hogy országos ügyekbe asszonyt ne
avass, s olyan ételből ne egyél, a mit valami megáldott asszony
megkivánt. – Hanem te azt mind a mellett bizonyosan meg fogod tenni.
Pedig hiszen ezeket a tanácsokat, a miket a haldokló bölcs fiára
hagyott, csaknem lehetetlennek látszik meg nem tartani.
A trónra ült ifjú kalifa, hogy mindjárt eleve megczáfolja apjának
kedvezőtlen elővéleményét az ő szófogadása iránt, a hol csak egy rokonát
kifürkészhette, annak mind ajándékot osztott, nem hogy annak a
kincseihez nyúlt volna, s a testvéröcscsét, Ilhámit, elküldte Cadixba,
hogy ott helytartója legyen. Nem vett, hanem adott.
Egy napon Mahadi a királyi palota kertjében egy csodaszép ifjú
leánykával találkozék, kinek feltünő bájai egyszerre lángra lobbantották
gyulékony szenvedélyét. A leány Zeráhnak nevezte magát, s a királyi park
kertészének szülötte volt.
A válasz, a mivel a leány Mahadi szerelmi ostromát fogadta, egészen
foglyul ejté az ostromlót.
– Inkább akarok egy koldusnak a felesége lenni, mint egy királynak a
rabnője.
Az ilyen felelet megérdemli azt a viszonzást hogy:
– Légy tehát egy királynak a felesége!
Erre aztán nehezebb volt azt mondani, hogy «nem».
Zeráh próbálgatta azt egy ideig: gondolkozott rajta, hogy a kezében
tartott rózsát összetépje-e s odadobja a király lábaihoz? Végre győzött
a nagyravágyás s oda nyujtá a rózsát a királynak.
Mahadi lelke megtelt a nagy örömmel. Mikor egy király a porból emel föl
egy igazgyöngyöt, mely az ő koronájába foglaltatni érdemes, még
nagyobbra van vele, mint ha egy másik király diadémjából törte volna ki
azt. Mahadi menyegzőjére összehivta minden vazalljait és vezéreit, a
szövetséges kalifákat, s azok meg is jelentek a menyegzőre mind, egynek
kivételével: ez volt Ilhámi. Annak elébb a maroccoi szultán ostromzároló
hajó-hadát kellett elverni Cadix alól; addig nem jöhetett.
A menyegző hét napig tartott, és a hét napot összekötő éjszakáknak sem
volt álomhozó pihenése, a fényt, mámort, pazarlást a nappal és az éjjel
versenyezve fokozta egymás fölé.
A hetedik napon megjött Ilhami.
Győztesen érkezett meg; az ellenség elsülyesztett hajóiról letépett
zászlókkal. Azokat hozta nászajándékul a bátyjának.
Mikor aztán Mahadi odavezette őt menyasszonya elé, Ilhami eltakarta
arczát a kezével, s elkezdett zokogni:
– Mit tettél? Elraboltad az egyetlen kincsemet a világon!
Zeráh Ilhami herczegnek a menyasszonya volt már akkor, mikor a király őt
meglátta és megszerette.
És így az első, a mitől Almansor óvta a fiát, már megtörtént. S azon
többé segíteni nem lehetett.
Mahadi nagyon szerette Zeráht, bár az a tudás, hogy már elébb az
öcscsének volt eljegyezve s azt «talán» szerette is, örökké kihajtó
tövis-gyökér maradt a szivében.
Zerah boldog apává tette a királyt. Első szülöttét Muzának nevezték.
Mahadinak azonban nem csak arra volt gondja, hogy életet adjon,
királynak az életelvevés is nehéz kötelességei közé tartozik. Nagy
szigorral bánt el a martalócz néppel. A belső ellenséget irtotta
fegyverrel, s megtisztítá a rablóktól a tengert s az erdőt.
Egyszer kézrekerült maga a sierra nevadai hegyszakadékok réme: a
sarczoló Toma rablófőnök is. Felhozták őt lánczraverten Cordovába, s
törvényt tartottak fölötte. Tengernyi gonosztett derült ki rá. Ha annyi
feje lett volna is neki, mint a tündérországban lakó Majmuna dzsinnek,
bizony egy sem maradt volna meg neki belőle. A birák kifáradtak annak a
feljegyzésébe, a mit ő maga bevallott, s a mit a minden vidékről
betóduló károsultak siettek felőle beárulni.
És mégis volt bátorsága Tomának, mikor már büneinek sokaságából az egész
oszlop fel volt rakva, megkegyelmeztetéseért folyamodni a kalifához.
Ő maga megirta levélben az indokot, a miért azt meri kivánni a
királytól, hogy minden borzasztó bünlajstroma daczára, kegyelmezzen meg
az életének, sőt bocsássa őt szabadon.
Az alkáde, a kire rá volt bizva, hogy e kegyelemkérő levelet átadja a
kalifának, Zeráhnál találta őt.
– Hagyj békét mostan, mondá a király. A feleségem mesél a kis fiamnak a
«kigyókirálynéról», azt nem szakíthatom félbe.
Mikor később visszajött az alkáde, akkor azt mondá neki a király az
ebédnél ülve:
– Bizony te is okosabbat gondolhatnál ki, mint az embernek az emésztését
zavarni azzal, hogy gonosztevők dolgaival keverd föl az epéjét.
Megint eljött az alkáde a kegyelemkérő levéllel. Akkor a király a
fürdőben ült:
– Csak nem kivánod, hogy az alatt olvassak zsiványrimánkodást, míg a
borbély a fejemet szappanozza!
Ismét előjött estefelé az alkáde az irással, s megvárta, míg a király a
vacsorától fölkel.
– Hidd el nekem: annyit ittam, hogy kettőst látok; tánczol előttem
minden betű: el nem tudom olvasni a leveledet most! Jöjj később.
Az alkáde még egyszer eljött, most álmából költé fel a királyt.
– Át kell venned a kegyelemkérő levelet, mert magad parancsoltad, hogy
addig ki ne végezzenek semmi elitéltet, míg kérő levelét el nem
fogadtad.
– Nagyon édes álmomból háborítottál fel, mondá a király. No hát ad ide
azt a levelet!
S hogy az édes álma folytatását el ne mulaszsza, a vánkosa alá tette az
elitélt könyörgő levelét s aludt tovább.
A rablóvezért pedig, miután éjfélig nem jött vissza a kérő levél a
király kegyelmével, éjfél után lenyakazták törvény és igazság szerint.
Csak másnap reggel, mikorra kialudta mámorát, vette elő a rabló
kegyelemkérő levelét Mahadi s azt olvasta belőle:
– Mikor nagy apádat Omár szultánt, a szaszszanidák ostromolták
Granadában s ő előre látta, hogy elfogják nyomni, az omaridák minden
kincsét összehordatta és befalaztatá palotája boltozatai közé. E kincsek
százötven teveterühre mentek s közöttük az arany-asztal, mely körül a
kalifák valamennyi vezérekkel együtt étkeztek, a Tarik vezér viselte
paizs, csupa gyémántokkal kirakva, hogy azon kard nem fogott, s minden
ellenség, a ki belenézett, elvakult tőle, a gyászruha, a mit Ayesha
özvegységében viselt, csupa fekete igaz gyöngyökkel kivarrva; tizenkét
ezüst láda, mind tele Lizimachus-aranyakkal, minden ládának a
fölemeléséhez nyolcz erős férfi kellett. Ott volt a csodálatos alhambrai
arany-hattyú, mely magától úszott, repdesett és énekelt. És az
arany-oroszlánok, tojás nagyságú rubin szemekkel, a mik az elfogadási
terem bejáratát őrizték, s mikor a kalifa belépett, felálltak és a
farkaikat elkezdték csóválni. Ott volt az arany trón, melyről a törvényt
kihirdették, és az egy darabból faragott hegykristály láda, melyben a
proféta kegylevele őriztetett, melyet a legelső omaridának, saját
bőrköpenyéből lehasítva, átadott. Ott volt a gyémántok legnagyobbika, az
Aldebaran, mely az oroszlánok termében felakasztva éjjel is oly világot
terjesztett abban, mintha nappal volna. De a mi mind ezen kincseknél
becsesebb, ott volt a «bölcsek köve», melyet Paracelsus ajándékozott, s
melynek birtokosa minden jövendőt előre megtud, valamint, hogy Omár
kalifa is megtudta előre, hogy az ostromlók legelébb a cadixi toronynál
fognak betörni. Mindezeket a kincseket a kalifa ötszáz épitészszel
hatvan nap alatt úgy elrejteté, hogy azoknak nyomára nem lehetett
akadni. A palotának egy termét belül egészen lebontották s a mint a
kincsek el voltak rejtve a falak közé, ismét mindent úgy
helyreállítottak, márvány faragványok, oszlopok visszakerültek a
helyeikre, hogy többé se ismerős, se idegen meg nem tudhatta, hová
vannak a kincsek elrejtve.
Mikor a mű be volt végezve, a kalifa nagy lakomát adott az ötszáz
épitésznek; hanem a bor meg volt mérgezve «borasz»-szal. Mind meghaltak
tőle, egynek kivételével, a ki olyan okos volt, hogy a poharába töltött
bor közé tengeri sót öntött, a mi a «borasz» növény mérgét megöli. Ez az
egy én voltam. Én is halottnak tettetém magamat, nehogy erőszakkal
végezzenek ki, ha észreveszik, hogy élve maradtam, s csak arra volt
gondom, hogy elrejtsem magam a pillérek közé. Így mikor az ötszázat egy
ó-kutba belehányták, én maradtam legfelül, s éjszaka kiszöktem a sirból.
Most már csak ketten tudtuk, hogy hol vannak az omaridák kincsei: a
kalifa, meg én. A kalifa, mikor az ostromlók betörtek a városba,
harczban elesett. Bizott a bölcsek azon jóslatában, hogy se kard, se
nyil, se dárda vasa őt meg nem ölheti: – réznyillal lőtték sziven.
Én pedig elmenekültem a hegyek közé.
Minden ezután elkövetett vérengzéseim, gyilkos pusztításaim egyedüli oka
az volt, hogy tudtam, hol vannak az omaridák kincsei. Azért gyüjtöttem
magam körül a vidék minden rablóit, hogy egyszer rajta törjek Cordován,
elfoglaljam a palotát, kibontsam a kincset rejtő boltozatokat; a mikor
aztán a kincsek birtokában az egész mór nemzetet régi fényében
helyreállítom, s hatalmasabb kalifává teszem magamat, mint te vagy, vagy
akár az apád volt a hatalmas Almansor; a ki maga is hasztalan kutatta
egész életén keresztül a kincseket: rajtuk járt, közöttök élt, de nem
birt ráakadni.
Most már vége van. Harámjaimat elpusztítottad, magamat meglánczoltattál;
fejemet karóra ítélted: kénytelen vagyok veled megalkudni.
Ha te én nekem, királyi szavadra s a próféta szakállára megesküszöl,
hogy életemet és szabadságomat visszaadod, s aztán minden font arany
után, a mit neked átadok, egy uncziát adsz nekem; – a megkövült
csillagért, az Aldebaránért megteszesz Malaga kormányzójának; – a
bölcsek kövéért felcsapsz nemes lovagnak; – akkor én felfedezem te
neked, hogy hová vannak elrejtve az omaridák kincsei!
Mahadi rögtön futtatá ajtónállóit az alkadéhoz, hogy függeszszék fel a
rabló Toma kivégeztetését. De biz annak a feje már akkor fel is volt
tűzve a karóra: azzal nem beszélhetett többet.
Most jutott már – nagy későn – eszébe haldokló apjának, a bölcs
Almansornak jó tanácsa: «ne hagyj senkit kivégeztetni addig, a míg
kegyelemkérő levelét el nem olvastad.»
(«De te azt azért mégis meg fogod tenni!»)
Most már késő volt bánkódni rajta.
S az omaridák kincséről szóló hagyomány nem volt mese. Mahadi apjától, a
megholt kalifától sokszor hallott felőlük; ki azokat ifjú korában
sokszor látta. A műremekek le voltak irva a krónikákban. Létezésükről
egész odáig szóltak beirott pergamenek, a mikor az ostromolt kalifa
elrejtésüket rábízta egy «Vocair» nevü mór épitészre; s aztán akkor az
épitészt és valamennyi segédét megöleté.
Mahadi annyit tudott meg, hogy azok a kincsek itt vannak az ő
palotájában elrejtve.
Ha itt vannak, akkor megvannak.
A palota sok milliókat ér: de a minek temetőjévé lett, az omár-kincs
huszszor annyit.
Mahadi parancsot adott, hogy bontsák le a királyi palotát.
Bontsák addig, a míg a befalazott kincsekre rá nem találnak.
És azzal elkezdték az építészet remekét szétbontani; a gyönyörű
oszlopsorok, százféle szinű márványból faragva, ledöntettek, a pompás
boltozatok, aranyozott iveikkel, lazurkő burkolataikkal,
drágakő-mozaikok letépettek, halomra hányattak, a tündérpalota
lassankint eltünt a helyéről, már csak a fundamentoma volt meg: azt is
szétbontották; a kincsek még sem kerültek elő. Utoljára a legalsó
pinczebolt alatt, a mint felszakgatták a nehéz kőlapokat, megtalálták a
lépcsőzetet, mely azon üregbe levitt, a hová a kincsek el voltak rejtve.
Ha Mahadi a harámvezérnek megkegyelmezett volna, egyetlen oszlopát sem
kellett volna ledöntetni a palotájának: az egyenesen rávezette volna őt
arra a rejtett üregre, a mit keresett.
Így pedig Almansor harmadik végrendeletét is megszegte Mahadi,
lebontatva a feje fölül azt a gyönyörű királyi palotát, mely az
Alhambrával vetekedett.
Bizonyos, hogy a rabló azért irta a kegyelemkérő levelében azt a
királynak, hogy a roppant kincsek a palota termeiben vannak elfalazva,
hogy ha őt mégis kivégezteti, holta után boszut álljon rajta; a boszuja
sikerült, a király lerontatta a palotáját.
De legalább rátalált a tündérregei kincsekre.
Ha rátalált.
A mint az első rés volt ütve a rejtett boltozaton hirül adták a
királynak.
Belépni a kincses boltba még nem volt szabad; mert ahogy az akkori
bölcsek állíták, a rejtett kincsek ártó kigőzölgésekkel töltik meg az
ilyen üreget; az arany «materia urens»-t s az ezüst «selenium»-ot, a
drágakő pedig «materia detonans»-t párolog ki hosszú idő jártával,
melyek közül az első elégeti a tüdőt, a második holdkórosságot idéz elő,
a harmadik pedig azt, ki által beszivatik, a villámütés tárgyának teszi
meg. Azonkívül a papok is itt voltak, felvilágosítani mindenkit, hogy a
kincsek fölött ott ül a sárkány, a baziliszk és a kigyókirályné, melyek
közül az első a vaktában közeledőt elégeti, a másik kővé változtatja, a
harmadik pedig pokolra viszi. Tehát azt az alchymistáknak a rossz
gőzöktől «caput mortuum»-mal és «flos coeli»-vel meg kell tisztítani,
azután a máguszoknak bűvtörő ceremoniákkal a szörnyektől megszabadítani,
csak azután lehet belemenni.
Addig csak az üregbe előre tolt fáklya fényénél lehetett a királynak
megtekinteni a mesés barlang tündér kincseit.
Ez nem volt álom. Ott volt egymásra halmozva az omaridák rég keresett
hires kincstára: a ragyogó érczszekrények, a művészi remekek, a drága
kövektől tündöklő edény, fegyverzet, ékszerhalom, s a mindannyiból
kimagasló arany trón. Egy ezüst szekrénynek a födele fel is volt nyitva,
s az szinültig volt tele sárga pénzhalommal.
Mahadi tánczolni kezdett örömében, a mit király és igazhivő soha sem
szokott tenni. Ime tehát jó volt meg nem tartani Almansor végtanácsát:
«le ne bontasd a palotádat!» A megtett áldozat sokszorosan meg lett
jutalmazva a nyereség által. Most már az azután következő végtanácsot is
meg lehet törni: «ne avasd államügyekbe az asszonyokat.»
Mahadi sietett a hölgyeihez; legelébb is azoknak mondta el az örömhirt.
Moslim szokás szerint több feleséget tartott, de azok között most is
Zerah volt a kegyencz szultána. A legfiatalabb szultána pedig volt
Alibeh, a fezi szultán leánya, kinek atyját a marokkói császár a
trónjától megfosztotta.
– Most mondjátok meg ti, hölgyeim, mit kezdjek annyi mérhetetlen
kincscsel? szólt a kalifa a szép asszonyokhoz.
Legelőször Zerah felelt:
– Engedd el egy évi adóját a népednek. Építtes menházat azoknak a
számára, a kiknek nincs hajlékuk. Ruházd fel azokat az árvákat, a kiknek
atyái a te atyád harczaiban elestek. Végy magadnak kincseiden áldást!
– S mit mondasz te? kérdé a kalifa Alibehtől.
– Szereltess fel hajóhadat, rakd meg hadsereggel, köss ki az afrikai
partokon, izenj hadat a maroccoi császárnak. Végy magadnak kincseiden
dicsőséget.
– Te vagy az igazi! kiáltá fel Mahadi, keblére vonva a válasz-adót, s
attól a naptól fogva Alibeh szultána volt a kalifa kegyencz asszonya,
Zerah volt az elmellőzött.
Mahadi rögtön foganatba is vette kegyencznője tanácsát. A marokkói
császár követét mindjárt maga elé hozatá, levágatta a fejét, azt küldte
vissza a császárnak; hadvezéreinek pedig parancsot adott, hogy rögtön
gyüjtsenek nagy hadsereget s roppant hajóhadat az afrikai hadjárathoz.
Ez alatt a máguszok és alchymisták elkészültek a kincses boltnak rossz
szellemektől és gyilkos kigőzölgésektől megszabadításával, s akkor aztán
a bolt bejáratát egészen felnyittatva, leszállt a király egész
kiséretével a kincsek barlangjába.
Legelső kivánsága volt magát a bölcsek kövét meglátni. Mindeneknél elébb
azt óhajtá megtudni, hogy mi lesz a marokkói hadjáratának kimenetele? A
bölcsek köve a jövendők tudójává teszen.
A bölcsek ráismertek a kristály szekrényre, a melyben az a kő tartatott
s odahozták azt a király elé, hogy nyissa fel saját kezével.
A kő egészen fekete volt, a minő a próbakő, s egy papyrus-levélbe volt
takarva, mely tele volt jegyezve chaldaei irással. A király oda nyujtá
azt egyik tudósának, s maga az alatt kezébe fogta a követ.
A tudós pedig azt olvasta le a papyrus levélről.
«Óh te, ki e követ valaha kezedbe fogod venni, tudd meg, hogy nem a
bölcsek kövét találtad meg, hanem a bolondok kövét. Én, Ben Ali Vocair,
Omár khalifa épitésze, a ki az igazi bölcsek kövét bírom: előre tudom,
hogy a rám bizott kincsek elrejtéseért mi jutalom vár rám? De te nem
tudod meg soha, hogy én a kincseket hova rejtettem el? mert én az igazi
omár-kincstárt éjszaka, előre készített föld alatti rejtek uton át egy
sziklabarlangba szállítottam el s a mit ide, e boltozat alá elrejték, az
csak utánzata az igazi kincseknek. A mi aranyat látsz itt, az csak
«similor», az ezüst csak czink, a gyémánt csak hegykristály, a rubin
csak almandin, s a kivert arany és ezüstpénz csak megaranyozott,
ezüstözött ólom. Egész kincstárad hiúság és nevetség, magad pedig bolond
vagy és szerencsétlen s a mihez kezdesz, el van veszve, mielőtt
belefognál.»
Úgy volt. A mesés kincstár ki volt cserélve. Ez, a mire rátaláltak, csak
csufondáros másolata volt az igazinak.
Mahadi így jött rá, hogy mégis igaza volt Almansornak: «ne bontsd le a
királyi palotádat.» De ő azt azért mégis megtette.
Most azután az is következett még, hogy Almansornak a negyedik
végtanácsában is igaza volt: «ne avasd az asszonyaidat az ország
dolgaiba.» Mivelhogy a bizonyosnak hitt kincsek helyén nem találva mást,
mint hitvány érczet, a marokkói hadjáratra kiindított hajóhad és
hadsereg költségeit nem tudta sehonnan előteremteni s így elszéledt
egész hada, mielőtt ellenséget látott volna, nem maradt neki belőle
egyéb, mint a szégyen.
Ezzel a szégyennel Mahadi még jobban kerülte Zeraht; nem akart vele
találkozni, nehogy annak tekintetéből olvassa azt a szemrehányást:
«lásd! ha az én tanácsomra hallgattál volna, nem ért volna ez a
gyalázat!»
Annál inkább szeretett Mahadi Alibeh karjai közt elrejtőzni a
gúny-kaczagó világ elől. Ez az egy nő nem vethette neki szemére csufos
kudarczát. Ő volt ennek az oka. Annál inkább igyekezett a gyönyör
mámorával, az élvezetek változatosságával eltompítani Mahadi lelkében
azt az újra felsajgó fájdalmat.
Mahadi szerelmi gyöngédsége, édes szenvedélye pedig az által is nőtt
Alibeh szultána iránt, hogy az omár királyi törzset egy új sarjadékkal
ajándékozza meg. Most már féltékenyen őrizte kegyenczét a kalifa, mintha
az volna az országa, a kincse, dicsősége.
Volt rá oka, hogy úgy őrizte, mert az elhagyott asszony mindig ébren
levő veszedelem a boldog vetélytársnéra nézve. Zerah szultána gyűlöletét
nem lehetett hazug mosolygás alá elrejteni. Mahadi óvta Alibeht Zerah
ajándékaitól.
De egytől még sem tudta megóvni s az volt egy gyönyörű
porczellán-cserépben virító narancsfa, melyet Zerah ajándékozott
Alibehnek. Az a narancsfa mikor gyümölcsöt fog érlelni, azokban az arany
almákban halálos mérget fog rejtegetni.
A középkori alchymisták titka volt (nem kár a titokért, hogy elveszett),
hogyan lehet egy egész fának a gyümölcsét úgy megmérgezni, hogy a ki azt
az ágról leszakítja, és megizleli, menthetetlenül meghaljon tőle? Így
ölték meg egy fügével Hunyady Mátyás királyt, így egy baraczkkal
Estrelles Gabriellát.
Mert a növényekben rejlő méreg kitalálhatatlan csodája a természetnek. A
burgonya-növénynek a gyümölcsében méreg van s a gumója eledel, a
spárgának a gyönge hajtása étek, a gyümölcse veszedelem. A megynek a
gyümölcse csemege, a magja ölő méreg. A legöldöklőbb méregnövény, az
upasfa gyilkoló nedve csak a gyökereiben van meg, a gyümölcse nem árt
senkinek. Csak egy növény van, melynek a gyökerében is, a gyümölcsében
is halálos méreg van. Ez az «atropa mandragora.» A gyökere hasonlít az
emberi alakhoz, kétágú szárával, Theophrastus azt irja róla, hogy ez a
gyökér sír, mint egy ember, mikor a földből kiszakítják, hogy a sirástól
nyavalyássá lesz, a ki meghallja: azért kutyákkal szokták azt
kikapartatni a földből; méreg gyümölcsei pedig hasonlítanak a szilvához.
Hannibal római hadjáratában ezzel mérgezte meg a borokat, miket az
ellenségnek hátrahagyott, s mikor azok elbódulva hevertek, akkor ütött
rajtok. Ennek a mandragorának a gyökerét tudták a régi bűvészek úgy
beleojtani a fa gyökereibe, hogy az azokkal összeforrt. Az ilyen
gyümölcsfával aztán közölte a beleojtott mandragora gyökér méregtámasztó
erejét: narancs, füge, baraczk olyan halálos mérget szívott magába, a
minő a mandragora gyümölcsében rejlik.
Mikor a Zerahtól ajándékozott narancsfa első arany almáját megérlelé, a
boldog Alibeh leszakította azt az ágról s így szólt Mahadinak:
– Lásd: én ezt a gyümölcsöt megkívántam, s áldott asszonynak, a mit
megkíván, azt meg is kell ennie, külömben a természet rende össze-vissza
bomlik rá nézve. De én ezt az arany almát mégis megosztom veled; hogy
tudjad, milyen nagy a szerelmem hozzád.
És Mahadinak nem jutott eszébe Almansor utolsó végtanácsa, «ne egyél
olyan gyümölcsből, a mit egy áldott állapotban levő asszony megkiván.»
Elfogadta a megosztott narancsot. S még az nap Alibehhel együtt halottak
lettek – mind a ketten – mind a hárman.
Így jár az, ki az apja végtanácsát meg nem tartja.