A mint Bányalukába bemasiroztunk, ez a szedte-vedte bosnyák nép olyan
alázatosan fogadott bennünket; azt gondoltam, vizet sem tudnak zavarni.
Én egy jómódú rőfös-kereskedőnek a házához jutottam, tizenkét
huszárommal. A gazda nem volt ugyan otthon, hanem a felesége, egy csinos
takaros menyecske, elég szivesen látott bennünket. Tudott németül is,
látszott, hogy nem valami neveléstelen személy, ilyenformán megértettük
egymást. Sietett a jó asszony legelébb is kimenteni az urát, a mért
nincs itthon, hogy nem a rebellisekhez állt, hanem csak elment
Salonikiba, portékát vásárolni, ha soká itt maradunk, lehet hozzá
szerencsénk. Bántam is én, akárhol járt az ura? A szobával meg voltam
elégedve, a mit számomra berendezett s miután jó vacsorával fenyegetett,
attól sem ijedtem meg. Egy kissé ugyan elvadított, a mint körültekinték
a szobámban s megláttam a falra akasztva Szent Miklós és Szent György
képei mellé Miletics és Csernajeff arczképeit.
Az asztalon fénykép-album is volt, az is tele a moszkvai ethnografiai
kiállítás zarándokaival.
Este felé, mikor már a legények kiverték a «hét sor port» s elkezdték
dalolni a Kerekes András nótáját, a háziasszony bekopogtat hozzám s nagy
óvatosan körültekintve a szobában, ha nincs-e más is jelen? belép,
odajön hozzám és térdre esik előttem.
– Kérem asszonyom, parancsoljon, mi kivánsága van? keljen fel.
Csak akkor kezdtem észrevenni, hogy milyen gyönyörü szép fekete szemei
vannak az ifiasszonynak, ha olyan erősen ki nem volna pingálva a
szerecsikával, okvetlenül szépnek volna nevezhető. Alig lehet több
harminczkét évesnél.
– Minden szentekre kérem, nagyságos generális úr, kezdé a menyecske,
megragadva kezemet: tegyen irgalmat velem, szegény kétségbeesett
asszonynyal, külömben mindjárt a kutba ugrom.
– Generális ugyan nem vagyok; hanem azért parancsoljon velem, én mindent
megteszek a kedvéért, a mi a katonai becsülettel összefér.
– Azt, azt! A katonai becsületet akarom öntől igénybe venni, folytatá az
asszony. Ön nemes szivű, lovagias férfi, a ki egy anya kétségbeesését
fel tudja fogni; nekem van egy gyönyörű szép leányom, a kit nagyon
féltek a huszároktól.
– Na már arra lovagias szavamat adom önnek, asszonyom, hogy az ön
leányának semmiféle bántódása nem fog történni.
– De csak mégis nagyon félek, mert gyönyörű szép leány ám! Aztán nem
lehetek mindig mellette, hogy őrizzem. Éjszaka rám ronthatnak. Csak
akkor tudnék nyugodtan aludni, ha ezredes úr megengedné, hogy éjszakára
ide hozzam be a leányomat az ön szobájába, a míg itt méltóztatnak
mulatni.
– Az én szobámba? Éjszakára?
– No mert egyedül itt hiszem őt egész bátorságban. Az ön lovagias
védelme alatt. Itt tudom, hogy semmi baja nem történik. Az ön adott
szava megvédelmezi a leányomat.
– Mennyi idős a leánya?
– Még csak a tizenhatodikba fordul. De valóságos angyal.
(Teringettét! Én most itt egy tizenhat esztendős angyalt őrizgessek
éjszakánkint, a saját szobámban, a kit előre lekötött lovagias
becsületszavammal igértem megvédelmezni! Ez lesz még csak a szép
provincia! – Mindenféle módjára készen voltam Bosznia pacificatiójának,
csak erre az egyre nem.)
– No ugy-e megengedi ön, hogy majd úgy éjféltájon, mikor mindenki aludni
megy, behozzam ide önhöz az angyali szép leányomat? Óh köszönöm, az ég
áldja meg önt e nagylelküségért.
De bezzeg nem köszönöm én az ilyen ég áldását!
Becsületszavammal igértem, hogy e leányt megvédelmezem, s már most, hogy
annál jobban gyakorolhassam a becsületszavam beváltását, ide hozzák
éjszakára a szobámba.
S én itt strázsáljak egy szép leányt felvont fegyverrel éjről-éjre, mint
a stambuli Kadun-Kiet-Chuda a bajrám ünnepi szultán menyasszonyt. De ezt
a strófot nem állom ki!
Hiszen nem vagyok én Szent Antal. Aztán könnyű volt Szent Antalnak,
mikor jól tudta, hogy az a szép leány, a ki őt kisérti, maga az ördög;
de lenne csak az én helyemben, mikor maga az anya hozza ide a lányt, s
azt mondja, hogy az egy angyal, majd szeretném látni, hogy meddig
tartana a szentantalsága?
Aztán utoljára is nem esküdtem én meg a királynak arra, hogy az ő
hadseregében anachoreta leszek.
– «Ne kívánd, a mi a másé!» Azt mondja a tíz parancsolat.
De hisz én nem is kivánom, helyembe hozzák; valjon ha egy anya maga
viszi a leányát egy huszárhadnagy szobájába, hogy rábizza a rend és
nyugalom fenntartását, nem valóságos európai mandátum-e ez? – Ez már az
igazi bosnyák kérdés!
De hát az adott szó? hát a katonai becsületszó? Szabad-e azt megszegni?
Ez a nő bennem egy mesebeli hőst sejt, egy Lohengrint, a ki az
ártatlanságot védni jön hattyu hátán. Szabad-e ezt a hitét megczáfolnom!
Szabad-e az adott szót megszegnem!
Nem! Vasból leszek. Megtiltom a szemeimnek, hogy ránézzenek. Csupa
szomorú dolgokról fogok gondolkozni. Előveszem a dienstreglement s
végigolvasom. Patiencet fogok játszani. Miattam ott fekhetik és lehet
olyan szép mint Semiramis. Kővé válok. Hanem holnap reggel megyek
raportra, s kikérem magamnak, hogy engem jövő éjszakára küldjenek ki az
előőrsre. Nagyon szeretem, mikor az eső szakad a nyakamba.
Megállj! Még egy argumentum van, a mely erőt ád az önuralkodásra. Hátha
ez csak kelepcze? Hátha úgy akarnak velem tenni, mint Judit
Holofernessel? Úgy van! Ha azt nem akarom, hogy holnap reggel fej nélkül
ébredjek fel, ascétának kell maradnom!
Azonban minden bölcselkedésemet halomra döntötte egyszerre az a halk
papucscsoszogás, a mi éjféltájon ajtóm felé közeledett; a szívem
egyszerre felszabadult, s nyargalt velem árkon-bokron keresztül; minden
csepp vérem bosnyák lázadóvá lett egyszerre, éreztem, hogy nem fogok
ismerni kegyelmet! – Koczogtatnak. – Szabad.
Az ajtó nagy csendben felnyilik, s belép rajta a háziasszony, titkolózó
mosolygással, s hozza a karján a leányát, – egy szép kis, pólába takart
babuskát.
– Itt van «ő», uram! Ugy-e milyen szép, mint egy kis angyal?
– Mit? Micsoda? Hisz ön nekem azt mondta, hogy most fordul a
tizenhatodikba.
– Igen is, a tizenhatodik hónapba. De már el van választva, nem fog
alkalmatlankodni. Éjszakára mákhajat főztem neki tejbe, csendesen fog
aludni, uram.
– De hát ezer milliom angyal és liliom! Mi az ördögöt félti ön ezt a
tizenhat hónapos kis pulyát az én huszáraimtól?
– Hát – hát – rebegé a nő szepegve – attól félek, hogy – megeszik…
… Jeges vízzel öntöttek végig. Ezek azt a hirünket költik, hogy a
huszárok a kis gyerekeket megeszik. Soha ilyen kalandot többet.