A két testvér odafenn volt a gloriettben.
Zeno megkötözve a karszékben s odahelyezve az egyik nyilt ablak elé,
mely a tengerre nézett, Feodor pedig a nagy látcsöve előtt ült s azon
keresztül vizsgálta a horgonyon lengő hadihajót. Koronkint megszólalt és
elmondá, hogy mi történik a hajó födelén, mit lát az ablakokban?
«A legénység dobszóra összegyül, éjszakára imádkoznak. Nagy bolondok.»
«Az őröket kiállítják, a zászlót levonják az árboczról.»
«A kapitány bemegy a kajütjébe s künn hagyja a hadnagyát a középfödélen.
A hadnagy körülnéz, mindent rendben lát, lefekszik.»
«Az árboczkosárból leszállt az őrt álló matróz s az ágyumellvédhez
búvik. Bizonyosan megfázott. Senki se veszi észre.»
«A hajóablakok egyenkint elsötétülnek, csak egy világít még: a
kapitányé. Az is kialudt. Nyugosznak már mind az Urban! Jó éjszakát!»
– No testvér, most már következik a te látványod. Vitézeim már ott ülnek
a dereglyében és a csónakaikon. Egy harangkondulás lesz a jel, hogy
«minden rendben van!»
Azzal magára hagyta Zenót a glorietteben.
A megkötözött férfi valahogy az egyik lábát ki tudta feszíteni
kötelékeiből annyira, hogy az a földre leért. Azzal addig csúsztatta
magát a karszékkel együtt az ablak párkányzatáig, mely a padlóig ért,
míg egy utolsó, kétségbeesett erőfeszítéssel fel tudta billenteni a
széket, a melyen ült, előre, a mélységbe alá. Ennek számára több látvány
a földön nem volt.
Feodor lelépdelt az étkezőig, a hol a harangkötéllel meg szokta húzni a
harangot, mely a hosszában kétfelé osztott toronynak abban a másik
rekeszében volt. Megdöbbenve látta, hogy az a zsinór le van vágva.
Rémülten rohant át a mellékszobába, a hol Masinka hált: az ágy üres
volt. Futott a benyilóba: a két gyermek fekhelye is üres volt. A nyitott
ablak s a szélben lóbálózó kötél megmondá neki, hogy hová lettek?
Jókor volt már felordítani dühkiáltásaival a kisértetlakot! Szurkálhatta
már tőrével keresztül-kasul azt a fekvőhelyet, a honnan áldozata eltünt!
üthette már a szive táját öklével, a miért egy érzésnek helyt engedett!
Ez lett a veszedelme.
Éktelen dühében felrohant a gloriettbe, hogy minden meghiusult boszuját
a megmaradt áldozat vérével csillapítsa le. Az is eltünt: nem találta
ott. Lenézett, hová repülhetett el?
A nevét kiáltotta vak dühében.
Semmi hang nem felelt. A hullámok beszéltek a szikláknak valamit.
S a mint a hajóra tekintett, végig futott testén a borzadály, annak
minden ablaka ki volt világítva, a hajósok a mellvédeknél sorakoztak.
– El vagyok árulva! fuldoklá kétségbeestében s megtagadta az ördögöt! Az
sincs! Semmi sincs!