Az álomkép megvalósulása sokáig is tartott. Czehrin városában
éjjel-nappal váltogatta egymást a tarka Istenünnepély, megannyi új
változata a gyönyörnek; a pompához szegődött kéj, a túlvilági mámor,
mely mindent elfeledtet: nagyságot, dicsőséget, hűséget; mely eltöröl
multat és jövendőt; de a helyett a pillanatot teszi meg egy
örökkévalóságnak. Egy hónapig dúlt Chmielniczky György abban a
gyönyörben, a mi csak az Olymp lakóinak volt megengedve, hogy imádott
istenek s vétkező emberek legyenek egyszerre.
A tündérnő kivette belőle a lelket s mást varázsolt a helyébe. Egy pulya
rabszolga szellemét, ki egy szál selyemmel meghagyja magát kötözni.
Egész bolondot csinált belőle.
– Nem szeretem ezt a szurós szakálladat bajuszodat!
S engedte levágatni férfiui díszét, az aranyszínű erdőt arczáról.
– Nem szeretem, ha olyan sápadt vagy!
S türte, hogy az asszony kifesse az arczát fehérre, pirosra, ahogy a
magáét. Aztán meg a hosszú szőke haját, mely addig férfias csimbókokba
volt kötözve, engedte neki asszonyos czifra fonadékokba mesterkéltetni,
gyöngy és selyemszalag közé s arany fésűvel feltüzni a fejére. S hagyta
magát öltöztetni tarka selyem ruhába, lelógó selyem övvel a derekán,
csengő függőket a füleibe, gyöngyfüzéreket a nyakába, kösöntyüket a
karjaira rakatni, míg Czitbara kócsagos csalmával, zsinóros dolmánynyal,
sarkancsus csizmával, s párducz-kaczagánynyal férfinak öltözött.
– Igy megyünk az esküvőre! szólt Czitbara. «Te a menyasszony, én a
vőlegény.» S György engedte magával végigjátszani a komédiát, magát
palankinban vitték végig az utczán, s mellette lóháton lépdelt Czitbara
s a bohózatul választott templomban a bolondok archimandritája úgy adta
őket össze, hogy Györgytől kérdezte: «Ifjú hajadon, szereted-e azt a
férfit, a kit jobbodon tartasz?» s Czitbarától: «Derék ifjú, szereted-e
azt a lányt, kinek kezét fogod?»
Egész Czehrinnek lakadalom volt ez: a bor az utczákon folyt a
csatornákban, onnan itták. A tündérnő palotája zengett a lakodalmas
sipoktól s ezer gyönyör-ittas asszony kaczajától, a kik egymástól
tanulták el az őrjöngést, s mikor a hajnalsugár besütött a palota
festett ablakain, egy táncztól, bortól és gyönyörtől kifáradt,
összeroskadt saturnáli tömeget tarkított be szivárványszineivel; közepén
a trónmennyezet alatt a vőlegénye lábait csókoló menyasszony.
Ekkor két iszonyú dördülés rázta meg a palotát. Az utczán sikoltó nép
futott végig; a terembe sápadt arczczal rohant be egy testőr.
– Itt van Kara Mustafa! A törökök két tűzaknát robbantottak fel. A
bástyák ledőltek. A janicsárhad betört a városba.
Most ébredt fel György; egyszerre mindenből fölébredt; álomból, mámorból
és őrültségből.
Felszökött az asszony lábaitól, s kardját kereste az oldalán.
Czitbara átölelte a nyakát, s odavonta a keblére:
– Hová futnál? suttogá neki szerelmesen. Maradj itt. Ez a paradicsom. S
a mi ezután jön, az megint a paradicsom. Nem voltál-e keblemen egy
Isten? Végezd, mint egy Isten. Maradj itt! jöjj velem, a hová én
viszlek!
De a felébredt megutálta a csábító tündért s eltaszítá őt magától, s
keresztülgázolva az undorító asszonytömegen, kirohant az utczára:
– Kardomat! Lovamat! ordítá. Hol a pánczélom? Hol a paizsom?
A vértezett lovagok, kik csoportba verődve sereglettek elé, gúnyosan
kaczagták:
– Minek neked kard, pánczél, paripa? kifestett pofájú menyecske!
– Én vagyok Chmielniczky György, a kozákok nagy fejedelme!
– Vagy bíz a Czitbara nagy bolondja. Kiáltának azok, s a hány, annyit
ütött rá a korbácsával, úgy verték őt egész a Kara Mustafa lábáig.
Jobb lett volna neki ott maradni Czitbaránál. A tündérnő jól mondta,
hogy elviszi őt a második paradicsomba. Amint a janicsárok minden
oldalról betódultak a városba, a fejedelmi palota valamennyi szép
asszonyával a levegőbe repült; a földrengető robbanástól halomra dőlt az
egész város, romjai alá temetve győztest és legyőzöttet. A mit a
nagyvezér Chmielniczky Györgyre bizott, azt végrehajtá Czitbara. Hisz
ezen a napon ő volt a férfi!
Hanem a csodálatos asszony szép szemei mégis megtették azt, hogy dugába
dölt az egész török hadjárat s a győzelemmel megindult hatalmas
hadseregnek diadaltalanul kellett hazavonulni.
* * *
Egy hónap mulva aztán ott ült Chmielniczky György megint a jedikulai
feledség vermében, kezével, lábával a kőpadhoz lánczolva s számlálhatta
a fellátogató tengerdagály után a napok lefolyását.
Többé nem volt Helenkája, a ki eljőjjön őt kiszabadítani.