A fiatal orvos lassan felment az első emeletre, ahol a külön bonctermek
vannak. Kinyitotta az ajtót: a piskótaalakú boncasztalt szép tisztán,
már a szoba közepére gurították. Nyugodtan tett-vett, mint az alvajáró.
Mintha idegen ember beszélne, úgy hallotta a saját hangját, mikor
leszólt a szolgának:
– Azt a fiatal leányt hozzák fel először, János.
Ketten behozták és óvatosan ráemelték az asztalra. Barna haját
lelógatták az asztal végén.
– Most menjenek ki.
Bezárta az ajtót, lehúzta a keztyűt és még egyszer, gondosan megmosta a
kezét. A lancettákat, fogókat odakészítette az asztal mellé. Az ablakon
erősen sütött be a nap: odament és leeresztette a redőnyt. Lassan
felhúzta megint a keztyűket. Most habozott egy percig. Aztán két lépést
tett az asztal felé, előrenyújtott nyakkal, mint egy kiváncsi, ijedt kis
fiú, aki életében először lát hullát.
Végre kinyújtott karral, gyengéden, megsimogatta a leány homlokát. A
szemek szépen be voltak csukva. A szál összeszorítva.
– Margit – mondta, hogy élvezze azt a borzasztó csendet, ami e szó után
következett.
Aztán gonoszul, kegyetlenül elmosolyodott: elővette zsebtükrét és úgy,
ezzel a gonosz, dühös nevetéssel az arcán, nézte magát sokáig.
– Hát most mit csináljak veled? – mondta aztán hangosan. – Megcsaltál.
Sziszegett a dühtől, amely csaknem megfojtotta.
– Hm. Úgy. Igen. Hát nem várhatott, nagysád, délutánig. Inkább a halált…
Az az ostoba fickó… hm, persze. Hogy egy percre az esküvőjén… az megérte
kegyednek. Az én három évem, az én vágyakozásom… az meg annyit se ért
meg, hogy délutánig… csak éppen délutánig…
Először a szívnél szúrt be. Lassan vágta fel a mellkast, a fogóval
szétfeszitette a bordákat. Az izmok sikosan váltak el egymástól.
– Látod? A szép melled… te elbizakodott, te ostoba… látod? ide nézz!…
Ilyen belül… Ezt sajnáltad tőlem… Nézd… a szép fehér nyakad… mert
kiváncsi voltál rá… nézd…
Végighasította a nyakat.
– Nézd, te gyáva… te ostoba, ostoba asszony…
Kalapáccsal bontotta fel a koponyát. Gummikeztyűs kezével belenyúlt a
rengő velőbe.
Nézd… nézd… ez az _igazi_ meztelenséged… nem az a másik… az a hazug…
amire vágytam… A halállal akartál fölénybe kerülni… fölöttem, aki
ismerem az ostoba, értéktelen halált… és akit az élet egyszerű
misztikuma tudott csak elbűvölni… az életé, amit nem ismertem… az élet
rejtelmes, örök titka… Te ostoba asszony… A halálban akartad nekem adni
magad… de nem kellesz… undorom tőled… elmult a varázs… kiábrándultam…
És dühében sírt, és a könnyei belefolytak az asszony nyitott, meztelen
és rút szívébe.