Ma, mondta magában a fiatal orvos. Ma délután.
Ünnepélyes áhitat töltötte el a szívét. Korán reggel volt még, a
villamosok hangosan csilingeltek. De nem ült a villamosra, pedig az
intézet közel volt: fiakkerbe ült, hátradőlt az ülésen és átadta magát
örömének. Ma délután öt felé elmegy a leányhoz – végre, végre! Elnyomta
magában a nyugtalanságot – mert volt valami nyugtalanság, az bizonyos, a
diadala nem volt teljes. Margit olyan különös és szomorú volt, mikor ezt
a találkozást megbeszélték – és a fiatal orvos azt is tudta, hogy ma
lesz az esküvője annak az embernek, akit a lány szeretett. Három évig
vágyott rá, gyötrelmesen, méltatlan kínok között és három évig éppoly
kevéssé látta, hogy a lány szereti őt, mint ebben a pillanatban, amikor
kapzsi mámorral gondolt rá, hogy mégis megcsókolja, összeszorítja,
belemarkol a derekába, akár szereti, akár nem. A lány majdnem nyiltan
megmondta neki, hogy csak az ő kívánságának enged – mindegy, az a fő,
hogy engedett. A többit majd meglátjuk. Megcsókolhat, mondta, tehet
velem, amit akar, holnap. Jól ismerte, tudta, hogy megtartja a szavát. A
hároméves görcs feloldódni készült – a fiatal orvos, akit érthetetlen és
ismeretlen vágy kergetett ehhez az egyetlen nőhöz, úgy lélegzett fel
ezen a napon, mintha először használná a tüdejét.
Az intézetben várnia kellett, a szolga nem jött még be, pedig annál
voltak a kulcsok. Az igazgató leizent, hogy Kulcsár doktor urat átkérték
a sebészeti klinikára, nagyon kéreti a doktor urat, csináljon meg
délelőtt öt kórbonctani jelentést, legalább ennyit, egyedül, mert a
cellák túl vannak zsúfolva, ma megint három érkezett. A fiatal orvos
letette a kabátját, gummikeztyűt húzott, a hosszú, fehér lebernyeget már
a gummikeztyűvel kapcsolta be, nyaknál. Végre jött a szolga, jókedvüen
köszönt, hangosan csörgette a kulcsokat.
– Na, egyedül vagyunk, János, – tréfálkozott az orvos, – Kulcsár doktor
nem jött be. Nem keresett senki?
– Nem bizony, nagyságos úr. Hallgatók voltak itt délután, meg egy pár
kiváncsi.
– Nyissa ki az ajtót, János, megnézem, hogy állunk. Hányan leszünk,
odalent?
– Hát velünk együtt tizenketten, doktor úr. De bizony kellene a hely:
vannak már ötnaposak a jég közt, az a lakatos, a Bloch, akit Budán
fogtak ki, már hatodik napja fekszik… Bizony, tessen már jelentést
tenni, hogy kellenének még fülkék, ötöt most is le kellett fektessek a
csupasz földre. Nem, mintha attól félnék, hogy hideglelést kapnak,
könyörgöm, de egy-két napig mindenkire ráfér a jég, mielőtt a macerálóba
kerülnek, mert akkor aztán hiába preparálják, ha már egyszer…
Tizenkét lépcsőt lépkedtek lefelé; a hűvös, nyirkos pincéből egy poshadt
éjszaka kipállott levegője csapott feléjük. János meggyújtotta a gázt:
sercegve szisszent fel a láng a nedves sötétségben. A bádogajtó
kicsapódott: a vaksötét pince folyosója üresen kondult meg. János újból
gázt gyújtott. Vigyázva lépkedtek: elől az orvos.
A falon, egyenlő távolságban, fekete négyszögek, fogóval. Az első
négyszög előtt megállt az orvos.
– Itt… ha jól emlékszem… az a megégett…
– Mindjárt megnézem.
János megfogta a fogót és kihúzta a ládát, a fülkéből. Alaktalan emberi
alak hevert a fülkében, behúnyt szemmel, mosolyra torzult arccal. Kezét
szőrös mellére helyezte, lába be volt csavargatva.
– Igen, ez az. Tolja be, János.
A láda puffanva szaladt be a fülke homályába.
– Igen, – beszélt tovább János – ez a hat fülke mind tele van.
– Hát a szegény földönlakók?
– Erre tessék.
A folyosó szögbe fordult: a fordulón túl megint süket sötétség. A szolga
újabb gázt gyújtott. Kicsiny, szobanagyságú helyiség ködlik fel
homályosan a fényben, csupasz falakkal: a csatornacsövek hideget izzadva
szaladnak le, két bolthajtás közt, a puszta földbe. János a helyiség
egyik falához megy és lehajol.
– Itt la, mind az öt.
Lent a földön, fejjel a falhoz támasztva, lábbal kifelé, öt meztelen
emberi test. János, aki rendes ember és van érzéke a szimmetriához,
egyenlő távolságba fektette mind az ötőt: a fejek egyvonalban símulnak a
falhoz. Arról persze nem tehet János, hogy a természet nem olyan rendes,
mint ő, és a lábak szeszélyes, egyenlőtlen hosszúságban úgy következnek
egymásután, mint az orgonasíp. A cédulákat viszont János rakta fel a
bokákra, cukorspárgával, azok megint egyformák. Legelől egy
tizenkét-tizenhárom éves kis fiú fekszik, haptákban: sovány kis karjai
derekához símulnak. Kifordult, fehér szemecskéi gyanakodva kancsalítanak
fölfelé. Sárga ínye kikandikál a fehér ajkak közül: az egész arc, mintha
mondani akarna valamit, valami nagyon fontosat, egy különös és
érthetetlen élményt, amin az imént ment keresztül és ami nagyon
meglepte. János felemeli azt a lábát, amelyiken a cédula fityeg és
szakértelemmel vizsgálja.
– Csak hat órája van itt. Még merev, tessék nézni.
És visszaejti a lábat, mely egyenesen hull a földre, nem hajlik be
térdben.
– Jól van. Hát ezzel a bácsival mi történt?
A kis fiú mellett értelmes, öreg ember fekszik. Iparos lehet, vagy
munkás, a durva származású, közönséges fajtájú emberekre jellemzően üt
el fejének és kezeinek színe a test színétől. Ráncos, vörösessárga
arcából a fehér sörték kérkedve meredeznek: az összeborzolt szakáll és
bajusz szőrpamatában a száj egy fekete és mély luk.
– Ez meg itten egy fiatal leány, ma éjszaka hozták be, de nem tudják,
kicsoda. A szigeten találták, szívébe lőtt: jó ruhába volt, eleinte nem
akarták idehozni, de semmi útbaigazítást nem találtak, hogy miféle
lehet. Levelet hagyott, hogy aszongya, nem akar élni és kéri, hogy
hozzák őt azonnal ide. Az a furcsa, hogy pontosan megírta, hogy ide,
ebbe az intézetbe hozzák és tegyék őt le a pincébe, hogy reggelre ott
találja, aki keresi… még az uccát is megírta. Szegény, bolond lány,
amolyan lehet.