– Sire, ébredjen… A császár követei, Sire…
A császár nehezen nyitotta ki szemét és kábultan nézett ő fenségére.
– Sire, kegyes irgalmát esedezem, hogy megzavartam álmát… de oly nehezen
ébredt… és Ferenc császár követei egy órája várnak a vörös teremben.
– Igen… a követek…
– Tegnap este kegyes volt elrendelni, hogy azonnal keltsék fel, ha
megjönnek…
A császár felült ágyában.
– Igen… tudom már… rendben van.
– Jól érzi magát felséged?
– Sajnálom, hogy éppen most kellett ébrednem.
S még néhány percig az ágyban üldögélve, a császár, mindnyájuk
meglepetésére, még félálomban és révedezve, néhány egészen távoli és ide
nem tartozó, furcsa szót ejtett.
– Kár… mert éppen olyan szépet álmodtam… éppen ebben a percben… mikor
felkeltettek…
A körülállók némán és hódolattal figyeltek.
– Azt álmodtam, hogy megint tizenöt éves vagyok… kadet a marseillesi
iskolában… és egy csodaszép, csodaszép erdőben ültem… ó, micsoda szép
erdő!… hajnalban, egy üde, szagos reggelen, de még sütött a hold… és
minden remegett a szellőben… És tizenöt éves voltam és egy bűbájos
provencei leány guggolt mellettem… fehér szoknyában… karcsú, fiatal
térdei a hajamhoz értek… és valamit beszélt hozzám… de nem hallottam…
milyen kár!… milyen kár, hogy már nem hallottam, mit beszélt… Szeretném
tudni… hogy mit mondott nekem és mit akart tőlem… és miért jött oda
bátran, egyedül… hajnalban, egy csendes, elhagyott erdei tisztás
közepére… ahol zúgtak a fák és én egyedül feküdtem… egyedül és fiatalon…
De éppen akkor keltettek fel…
A körülállók zavartan néztek össze. A császár megdörgölte szemét.
– Hja, igen… A követek.
Sóhajtva tolta félre a takarót.
– Várjanak, jövök.
Aztán elmosolyodott, mintegy bocsánatkérően, amiért félálomban elárulta
magát.
– Az urak attól félnek, hogy beteg vagyok, mi? Nincs semmi baj. Magamnál
vagyok. Az álmok szépek, uraim… de hát az élet munka és nem álom… úgy-e?
Jövök már.